Szöllősi Mátyás: Irodalom és hit III.

Sven Beyersdorff felvétele

Simon Péter

(részlet)

Megkerülte a szobrot, és akkor tágult csak ki a tér igazán. Addig fel se fogta a méreteket, s hogy a fényes pódium is milyen széles, a hátsó részén vagy egy tucat embert látott, mintha arra várnának, hogy ők is beszélhessenek. Jobbra fordult, hogy behatoljon ismét a nők és férfiak közé, de az emelvény közelében olyan sokan gyűltek össze, hogy hiába. Sűrű szövésű volt a tömeg a szobor mögötti, füves részen. Nagy, mozgolódó fal volt, ami lélegzett is. Néhány lépést tudott csak előre menni, aztán megakadt a válla. A műanyagkabátok suhogását, és a mellette ismétlődő lélegzetvételek hangját hallotta. Nyújtózkodott, hogy legalább a szemével megtalálja az alakot. Nem látta sehol. Próbálta kikerülni az embereket. Előbb balra indult el, de ott a pódium széle és a mellette összegyűlt testek zárták el az utat, majd visszafordult és a másik irányt választva, nagy ívben kerülte meg a szobrot. Fiatalok jöttek szembe, táblával a kezükben, és az összeölelkező párok sűrűjében Simon megint lelassult. Tudta, hogy jóval előrébb járhat már, akit keres, talán a tér másik végénél, ahol három utca is nyílt, lábujjhegyre állva látta a fejek és a színes ernyők fölött, s hogy a rengeteg lehetőség miatt nem fogja megtalálni. Forgolódni, káromkodni kezdett, és a dühe csak lassan csillapodott. Észrevette, hogy pár idősebb ember őt nézi, úgyhogy továbbfurakodott, hogy azok a tekintetek gyorsan elveszítsék. Egyetlen lehetőség tűnt megoldásnak, az, ha valahogy följut a pódiumra. Úgy még látott rá esélyt, hogy megpillantja, és hiába döbbent rá újra és újra ennek lehetetlenségére, mégsem bírt lemondani róla, olyan hatalmas erőt érzett magában. De csak az első másodpercek teltek euforikus állapotban. Gyorsan apadni kezdett az érzés, amint körbenézett a számtalan ember között. Kiszúrta, hogy biztonsági őrök védik a lezárt részt minden irányból, és néhány rendőr is föltűnt a bal szélen, a szoborhoz közel. Rájött, nincs sok esély arra, hogy láthatóvá váljon. Tanácstalanul állt az emelvénnyel szemben. Fönt a férfi még mindig beszélt, s mielőtt Simon arra figyelt volna ismét, hogy miket mond, a körülötte várakozók tekintetét kezdte fürkészni, hogy vajon milyen emberek közé keveredett. Ötven körüli nő állt tőle balra, aki egyfolytában tapsolt, mintha teljesen mindegy volna, ki mit mond. Az arcán bizonytalan mosoly vonaglott, miközben gyermekien ringatta magát. Ide-oda hajladozott, amennyire csak lehetséges volt ott a tömegben. Föltűnt Simonnak, hogy fülhallgató van a fülében, amiből zene szűrődött, tehát nyilvánvaló volt, semmit sem érzékel abból, ami a hangszórókból szavak formájában áramlik szét. Tőle jobbra magas férfi állt fekete ernyővel, és a telefonjába beszélt. A pódium felől, s tulajdonképpen mindenhonnan érkező hangok mellett Simon néha tisztán hallotta, hogy szitkozódik, s hogy valami papírokról hadovál, amik egészen biztos be lettek adva. Beszéd közben forgolódott. Simon egyszer-kétszer el is kellett hajoljon, hogy az ernyő fém vázának vége ki ne szúrja a szemét. Aztán hátrébb húzódott egy-két méterrel, mert azon a részen nem álltak olyan sűrűn az emberek. Meleg volt az eső az arcán. Hallott néhány kiáltást. Tapsoltak körülötte. A férfi hangja erősödött, s a szavai egyre jobban lekötötték a figyelmét. Arról magyarázott, hogy olyan emberekre van szükség, akik nem a nem létező erényeikkel, tökéletességükkel, erejükkel próbálnak imponálni, hanem akik nagyon is emberi arcukat mutatják meg. Utána megint a hibákról beszélt. Arról, hogy szeretne végre egy olyan valakit látni, aki őszintén elmondja, milyen bűnöket követett el, és aki nyílt szívvel vállalja azok előtt, akik most itt vannak, legyen az bármi. „Kinek van bevallani valója? Ki az, aki a legnagyobb hibát vétette?” – tette föl a kérdéseit, és Simon számára egyszerre tűntek nagyon súlyosnak és banálisnak a szavai. Eszébe jutott, amit a nő mondott neki, s hogy nem volt képes úgy válaszolni, ahogy szeretett volna. Szorított a mellkasa. Összekavarodtak benne az arcok, Sárát, az apját, a püspököt látta, és olyan szemek is ott villogtak előtte, melyekről fogalma sem volt, kihez tartoznak pontosan. Végül ráeszmélt, nagyon is valóságosak, s hogy ott pislognak hevesen körülötte. Kesernyés volt minden a szájában, és újra égett a seb a szájpadlásán. Közben tovább folyt a beszéd. A férfi arra buzdította az embereket, hogy az tegye fel közülük a kezét, aki vállalja, hogy fölmegy oda mellé, és őszintén beszél magáról. Teltek a másodpercek. Csönd volt a téren. Néhány apró mozdulaton kívül csak a szemerkélő eső hallatszott, egy mentő szirénája szűrődött oda valahonnan a távolból, és Simon egy vastag ér lüktetését érezte a nyakában. Nem értette, mi történik, vagyis hogy miért nincs valaki, aki jelentkezik vagy egyszerűen csak odasétál, hogy a kezébe vegye a mikrofont. Akkor hirtelen erőt érzett magában, hogy elinduljon, és lépett is párat előre, de megijedt, hogy vajon képes lesz-e megszólalni odafönt. Nem tudta, elviselné-e a látványt, és azt, hogy mások, egy egész tömeg figyeli. Aztán már úgy vélte, ez az egyetlen esély, hogy ha ott van az, akire állandóan gondol, észrevegye, mégis félt a távolságtól, ami azzal, ha fölmegy, bizonyára nem csökken közöttük. Látta, hogy a az emelvényen álló férfi, akkor először, nem tud mit mondani. Le is engedte a karját, és csak járatta körbe a szemét, hogy hátha kiszúr valakit, aki válasz lehet az általa föltett kérdésre. Simon várt, hátha történik valami, de továbbra sem tette föl senki a kezét, ő legalábbis nem látta, és egyetlen ember sem indult el a pódium irányába, hogy átvegye a szót. Ketten összesúgtak a háta mögött. Elsőként egy nő hangját hallotta, aki arról beszélt, hogy nem érti, mire jó ez, majd egy férfi azt mondta, kíváncsi, kiben lesz bátorság, hogy vállalja magát. A nő aztán javasolta, hogy akkor legyen ő, aki beszél magáról, de a férfi azonnal szabadkozni kezdett, hogy nem érzi úgy, hogy ilyen nagy tömeg előtt képes lenne beszélni, hogy érdekelné az embereket a személye, és azt sem tudja, mit mondhatna el. Mire a nő kuncogva mondta, hogy csak viccnek szánta a dolgot, mert hát bizonyára nincsenek olyan súlyos bűnei, amik indokolnák, hogy fölmenjen a színpadra. Mindketten nevetni kezdtek.

Ismét csak a moraj, és az eső szemerkélése hallatszott.

A pódiumon a férfi járkálni kezdett. Ahogy abból a távolságból érzékelte Simon, merev tekintettel nézte a félkörben álló embereket, mintha azzal erőteljes hatást tudna kiváltani. „Nincs köztetek senki, aki elmondaná nekünk, hogy mi nyomja a lelkét?” – szólt bele kissé szemrehányóan a mikrofonba, és Simon először arra gondolt, vajon miért tegezi az embereket. Aztán újra fölvillantak előtte sorban az ismerős arcok, végül Sára, ahogy fekszik az ágyban, sápadtan, lesoványodva, és nyújtja feléje a kezét, hogy emelje föl. És akkor fölemelte Simon is a kezét, jó magasra, mert arra vágyott, hogy fölemelkedjen a földről, s hogy történjen végre valami.

Szöllősi Mátyás (1984, Budapest)

2010-ben jelent meg Aktív kórterem című kötete, 2011-ben Állapotok – negyvenöt töredék című könyve. Első prózai munkája az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Váltóáram című elbeszéléskötet, mellyel 2017-ben elnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Szerkesztőként dolgozott több szépirodalmi és kulturális folyóiratnál. Fotóriporterként is dolgozik, a Budapest Katalógus szerkesztője, valamint számos egyéni portré- és dokumentarista sorozat készítője.