Forgács Péter: Terasz
A teraszon ültem, felettem a csillaggal beszórt égbolt, az asztalon egy üveg bor. Alattam ott kushadt a folyó sötéten, komoran, szinte hangtalanul. Bámultam bele az éjszakába, nem láttam ugyan semmit, de úgyis tudtam, mit kéne látnom, hiszen ismertem a tájat. Töltöttem újra és újra. Lassan átszállt belém a palackba zárt mámor. Jólesett. Magányomban épp azon töprengtem, vajon jó-e ez így, ahogy élek, amikor történt valami, valami szörnyű. Szétesett az idő. Darabjaira hullt bennem. Nem, talán mégsem bennem, hiszen láttam a magam körül szanaszét heverő, erőtlen perceket, amint kétségbeesett, rövid sikolyt hallatva kipukkannak. Maradt a néma időtlenség. Megszűnt a múlt, vagyis hát nem szűnt meg, csak összemosta őt a jelen a jövővel. Tudtam, nincs többé érzékelhető idő, s talán soha nem is volt. Vagyis hát, ha volt is, nem volt más, mint képzelgés, hiszen a múlt maguk az emlékek, a jövő pedig az álmok.
Az időtlenség, az örökös „most” káosszal fenyegetett, de még ennél is rémisztőbb dolog vette kezdetét: a rend. Az áttetsző, rideg, makulátlan rend. Ami kikövetkeztethető, logikus, számokkal leírható, véletlenektől mentes, állandó, monoton és unalmas. Miután ittam egy újabb pohárkával, felnéztem az égre: Hé, Uram, mi ezzel a célod? Mit akarsz bizonyítani? Mit? Ha egyáltalán megvagy még. Megvagy még? Hahó! Vagy az időtlenségben Te sem létezel? Léteztél-e valaha? (Hoppácska! Csak óvatosan! Nincs „valaha”. Csak „most” van.)
Válasz híján ittam még néhány kortyot, s közben arra gondoltam, hogy nem szabad elkeserednem. Ha szétesett az idő, hát szétesett. Na bumm! És akkor mi van? Egy dimenzióval több, vagy kevesebb, nem nagy ügy! Még mindig ott van a jó öreg tér a maga görbületeivel, féregjárataival és fekete lyukaival. De vajon van-e értelme a térnek idő nélkül? Mert ha nincs, akkor előbb-utóbb a tér is meg fog szűnni. Naná! Megszűnik az én kis terecském, terem, burám! De meg ám! Na, de hogyan? Szétesik ő is, mint az idő? Ugyan, kérem! A tér halála másmilyen. Icike-picike ponttá zsugorodik, olyan parányi ponttá, hogy elférne az orrom hegyén! De nem tud, hiszen magam is a szingularitás része leszek, barátocskám! Na, erre varrjál gombot!
És akkor kivilágosodott az égbolt. Szóval elkezdődött, mármint a zsugorodás, hasított belém a gondolat. Csillagok, sőt, egész galaxisok száguldottak felém eszeveszett sebességgel, fényük egyre jobban betöltötte a fokozatosan összehúzódó teret. Ha ez ilyen tempóban folytatódik, gondoltam, az utolsó pohárra már nem is marad időm!
Nagyon homályosan ugyan, de emlékszem, hogy később még meghánytam-vetettem magamban az anyag és a tér kapcsolatának problematikáját is. Tüneményes, kifejezetten isteni megoldásnak tartottam, ahogy az ormótlan, nehézkes anyag, persze, velem együtt, fokozatosan kecsesen cikázó sugárzássá alakul, majd egy váratlan pillanatban (még hogy „váratlan pillanat”, ez ugye megint egy nyegle következetlenség, hiszen a rend és az időtlenség fázisában sem a „pillanat”, sem a „váratlan” fogalma nem értelmezhető), szóval, hogy a sugárzást egyszer csak bekebelezi az ősanyag. Volt, nincs. Voltam, nem vagyok. Agyő, világ!
De arra mégiscsak maradt időm, hogy az utolsó pohár bort legurítsam. Valószínűleg ekkor következett be, csak úgy sitty-sutty, kozmikus megsemmisülésem. Az asztalra borulva aludtam hajnalig.
Másnap, legnagyobb csodálatomra, megszűnt az időtlenség. Apró emlékkép-szilánkok formájában újjáépítette magát a múlt, és a jövő is be-bevillantotta ízelítőül a józanság áttetsző, tiszta érzését, miközben a fejem egyre csak sajgott. Egy cuki kis privát Big Bang készült atomizálni az agyam. Gyanakodva néztem szét magam körül, de a zsugorodásnak sem láttam semmi nyomát. És újra volt tér és anyag is. A folyó lomhán hömpölygött alattam, mintha mi sem történt volna.
Talán nem is történt…