Gergely Edit: 69. zsoltár

Benne van a leheleted már ebben a szélben.
Pillekönnyű vagyok.
És édes.

Ilyen édes lesz az ajkam.
A Végén is.
Pontosan ilyen.
Hogyan félnék?
Bármitől is.
Bármi lesz is, a pille erősebb.
Több.
És főleg: már itt vagy, belül.
Beleheltem ezt. Kész. Van. Lesz.

Itt, az én dombom tetején, ma minden könnyű.
A könny is.
Háromszázhatvan fokban izzik körbe Székelyföld.
Sziporkázó naplemente. Felhők is színesek. Eső lesz.
Körbesétáltatom a tekintetem a kaszálón ülve
– napszemüveget eldobtam, ruhákat is mind (le, le, zavar) –
: nincs más kilátás, csak te.

Ajz minden.
Leírva is igaz. Hát még érezni.

Fodrosan bugyog bennem, soha nem hallott szavakkal.
Vasárnap este van, minden üzlet zárva. De nem is kell semmi. Sokáig nem.
Ha nem is adsz, elláttál rendesen.
Bajom egy szál se. Lüktető terek idebe. Sűrű idegpályákon pezsegsz.
Nem is kell emlék ehhez – még nincs is. Érintetlen vagyok.
És gyönyörű életben.

Nincs kérdés. A válasz vagyunk.

Esetleg ez: hová?
Hová illantak el a fájdalmak,
a súlyok hová,
a férges szakadékok négy évtizedbül, hová?

Nem ismerem ezt a magamat.
Mindig csak készültem ide.
Ha nem is érsz vissza, én itt otthon leszek.

…

Fénycsóva szalad az illatos bozótba.
Nedves párát érzek. Szénaillat. Ölelkezett az ég a földdel.
Még egy utolsót ma. (Oszt meghalunk.)

Tudod mit, ne adjunk ennek nevet.
Incselkedjünk vele.
Én majd csiklandozlak,
hogy te is engedj ki egészen.
Te meg legurítod a völgybe az ölelkező számokat,
melyeket minékünk ma föltaláltál.

Szavak nincsenek erre. Fények igen. Évek igen.
Nevessünk össze. Ez minden vágyam.
Vagy.
Inkább.
Legyen meg.
A te akaratod.

2018. augusztus, Csíkszereda