Herczeg Ákos: Az intimitás titkai. Ady Endre Léda asszony zsoltárainak margójára (tanulmány)

Ady első, Új versekben megjelent Léda-versei – már csak azok kiemelt kötetkompozíciós szerepük miatt is – alapvető fontosságúnak tekinthetők a szerző modern lírai törekvései szempontjából. Különösen, hogy az új hang, amin ez a költészet, mintegy egyfajta poétikai fordulópontot megelőlegező erudícióval 1903 nyarán (illetve a kötet nyitányán) megszólal, éppen a szerelmi líra örökségének újragondolásával deklarálja a maga megváltozott költői alapállását, nyelvét, poétikáját, vagyis oly módon nyit új fejezetet a magyar líra történetében, hogy jelzetten az egyik leginkább tradicionális költői tematika szereplehetőségeihez, rögzített megszólalásmódjához és diskurzusrendjéhez – ha úgy tetszik, „etikettjéhez” – nyúl vissza. Persze az életrajzi vonatkozásokon, vagyis Diósyné és vele együtt Párizs ígéretének felforgató hatásán túl sem feltétlenül meglepő, hogy épp a korban már látszólag megújulásra képtelen szerelmi versbeszéd vált kiindulópontjává az egyértelmű jelentésképződésnek ellenálló költői episztémé számára. A szerelmi érzés – gyakorta elhasznált oximoronokkal (pl. „kínzó vágy”) leírható – ambivalenciáit a konvencionális líra, köztük a fiatal Ady költészete anélkül merítette ki a századfordulóra végérvényesen, hogy számolt volna e természetéből adódóan bizonytalan szemantikai tartomány költői lehetőségeivel, vagyis azzal, hogy az az ellentmondás, ami a másik iránti vágyódás gyönyöréből és kínjából fakad, épphogy nem a vers által pusztán felmutatható, újra és újra elbeszélhető és ilyen módon mindenki számára ismerős fenoménként válik kitüntetetté, hanem olyanként, amelynek rögzíthetetlenségében maga a költészet eredendő titokszerűsége képes megmutatkozni. Úgy tűnhet, az 1903-as év fordulópontja, ami Ady esetén a költői kimerülés és elnémulás jelzéseitől a kiteljesedés szinte előzmény nélküli dokumentumaiig ívelő kivételes fejlődéstörténeti eseményként hivatkozható, voltaképp a költői kifejezésbe vetett bizalom elvesztését és e bizalom – a vers mint nyelvi közlés funkciójának megváltozása általi – helyreállításának kérdését érinti. Amennyiben ugyanis a vers a másik korlátozott megismerhetősége nyomán keletkezett érzést próbálja elbeszélni, akkor, miként a korai Jázmin nyitott… című versben, épp a te hallgatásában rejlő „elválasztó mély titok” marad hozzáférhetetlen mint a szerelmi tapasztalat sajátja, és a költemény megelégszik az említett felismerésnek emléket állító (az emlékezőt és a szerelmes társ alakját mintegy kimerevítő) „édes, kínos pillanat” felidézésével. S noha ez a maga későromantikus hangoltságával együtt is sikerültnek mondható vers ugyan a szokottnál kevesebb evidenciával tárja fel a felvázolt szerelmi események nyomán az intimitás tereit, a századforduló szerelmi lírájának azon értékszembesítő alapvonása uralja Ady első két kötetének világát, melyben egy boldog élet ígéretével telített múlt fel-felrémlő képe, annak visszahozhatatlansága mélyíti el a megszólalás jelenének örömtelenségét. „Zavart, beteg, megtört a lelkem, / Ezer fájó sebet kapott, / Lázas hittel úgy érzem néha, / Hogy tőled várhat balzsamot. […] …Pedig tudom, hogy már a multat / Nem adod vissza énnekem.” (A multért)

Azzal együtt persze, hogy a korabeli versfelfogás továbbra sem látszott szakítani azzal a szemlélettel, hogy a költemény mint a ténylegesen átélt tapasztalat egyfajta médiuma mindenekelőtt az egyén sorsának (sőt, szerelmi líráról lévén szó, annak legszemélyesebb régióinak1) közszemlére tételén keresztül hivatott a másik számára tanulságként szolgálni, már Ady fellépése előtt is vannak előremutató példák arra vonatkozóan, hogyan haladható (vagy legalábbis újítható) meg az önvallomás költői öröksége. A modern magyar líra előfutáraként emlegetett Vajda János olyan alkotásaival például, mint a Húsz év múlva, nem csupán a tapasztalati valóság domináns versbeli reprezentációjának felülírásához járult érdemben hozzá,2 de képes volt egyszersmind felmutatni a bensőségesség artikulációjának médiumfüggő természetét is. A jég borította hegycsúcshoz hasonlított szív metaforája részben az alcím jelezte „emlékkönyvbe írás” által ölti magára a magány romantikus képzetét, rajta keresztül töltődik fel jelentéssel: az intimitás eme kitüntetett mozzanata3 ugyanis eleve a távolság képzetét írja a „találkozás” eseményébe, amennyiben maga a „bejegyzés” csakis a megszólaló távollétében válhat olvashatóvá. Így a vers mint emlékszöveg nem pusztán rögzíti a beszélő és a megszólított „hattyúi képe” közti (térben és időben egyaránt) áthidalhatatlan távolságot (lévén a „kigyúlás” még nem jelent a vers képi világában valódi egymásba olvadást, sem tényleges „felhevülést”), hanem mintegy maga hozza azt – az írás aktusával – létre. Ez esetben kétségkívül túllép a költemény a fizikai élmény visszatükrözésének jól ismert technikáin.4 A verscím által sejtetett konkrét tapasztalati háttér anélkül oldódik fel a jelzett eltávolítás során, hogy rajta keresztül egy kézzelfogható „életrajzi narratíva”5 bontakozna ki, felszámolva egyúttal a közvetlenség, a másikhoz fordulás, illetve az én (másik általi) önfelmutatásának evidenciáját.

A Léda asszony zsoltárai ciklus mindenekelőtt tehát a szerelmi szituáció transzparenciáját számolja fel. Ady a „Montblank-ember” nyomdokán korábbi költői gyakorlatának azt a vonását írja felül, hogy rendre egy-egy jól körvonalazható konkrét tapasztalat és az ebből következő érzelmi állapot szavatol a megnyilatkozás hitelességéért (és viszont), ami egyként érinti a beszélő és a másik fél azonosíthatóságát: a Versek költeményeinek fő tétje, hogy a lelkesedés és a csalódás végletei közt mozgó főszereplők világos példája mintegy tanulságként szolgáljon az érzés ambivalenciáit saját élményei alapján elismerő olvasó számára. Egyes darabok nem is törekszenek másra, mint az „önmagáért beszélő” szerelmi történés rekonstruálására: A nagy szerelemből… az önszembesítő versek klasszikus dramaturgiáját követve egy kapcsolat romjairól tekint vissza a reményekkel teli kezdetek naiv létállapotára, egyként mutatva fel a szerelmi érzés legfőbb sajátosságaként a megalapozatlan bizakodást és az ismeri el ennek vonatkozásában – saját tapasztalatának bizonyítóereje nyomán – a csalódás elkerülhetetlenségét és az eltávolodás visszafordíthatatlanságát. „A nagy szerelemből / Nem maradt meg semmi. / A multat olyan jól / El tudtam feledni: / Nem emlékszem másra: / Csak a búcsuzásra.” A szikár, tényszerű megállapítások ebben a struktúrában nem csupán az egykor lángoló érzés végének egyértelmű jelzéseit mutatják, hanem a sajátként megjelenített eseménysor olyan univerzális tapasztalatot sejtet, melyből a szerelem általános természetrajza is kiolvasható. „Ne búsuljunk rajta, / Nem segitünk rajta. / Józannak kell lenni, / A világ azt tartja. / Régi mese, régi… / Kár róla beszélni!” Az érzés felforgató élményéről a korai Ady-lírának láthatóan kevés mondanivalója van azon osztottságon túl, amelyet az én identitásában a remények szertefoszlása eredményez. Nem véletlen, hogy e szentimentális hangulatversek legfeljebb az érzelmi felfokozottsággal vegyes múlt iránti nosztalgikus rajongásnak és az álmok elsiratásának képesek hangot adni. „Szerelmi vágy, szerelmi álom / Emléke, fénye űz feléd, / Keresem az elvesztett édent, / Remények, álmok édenét…” (A multért) Az intimitás poétikájának automatizmusai nyomán nemcsak az én ragad bele önnön világának sematizmusába, hanem a másik titokszerűsége is kikérdezhetetlen marad. A Félhomályban című költemény noha tematizálja a hallgatásba burkolózó szerelmes társ – az ént végső kétségbe ejtő – uralhatatlanságát, a másik eme hozzáférhetetlensége sem vezet újabb belátásokhoz a szerelmi érzés vonatkozásában, pusztán ismételten rögzíti a kétféle érzelmi véglet, a boldogság és a kiábrándultság közti elkerülhetetlen mozgás irodalmi közhelyeit. „Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, / Mi is tudtunk még hinni valaha. / Ami hevünk volt, mind elfecséreltük / S ami hajnal volt, az most éjszaka.”

Az Új versek nyitóciklusa, a Léda asszony zsoltárai már a kezdetekkor világossá teszi, hogy beszélőjét mindenekelőtt annak a misztériumnak a kikérdezése mozgatja, amelyet maga a másikhoz (ráadásképp egy kiismerhetetlen, behelyettesíthetetlen nőalakhoz) való fordulás jelent. A „zsoltár” ebben az esetben nem egyszerűen – a szerelem klasszikus kódjait követve – a hódolat, a nő istenítésének, hanem a másik titokszerűségének a kinyilvánítása: voltaképp a kifejezhetetlen szólítódik meg az ismeretlenhez történő közelkerülés ugyancsak megfejtésre váró aktusain („zsoltárain”) keresztül, ami egyként érinti e törekvés imaginárius centrumát, Lédát és e titok közelébe férkőzni igyekvő vallomástevőt (amennyiben ez a vallomás nem korlátozódik ezúttal a szerelmi érzés puszta kimondására, hanem a misztérium iránti vágyat jelöli). Az Új versek valóban radikális elmozdulást mutat a korábbi költői gyakorlathoz képest a tekintetben, hogy megszűnik a másikhoz fordulás egyirányú jelentéslétesítése: már nem az intimitás közhelyes – az öröm és a bánat által körülhatárolt – mozgásterében járunk, melyben (az elbeszélt könnyen rekonstruálható történések nyomán) egyszerre azonosítható megszólaló és megszólított, ellenkezőleg, az aposztrofikus beszédszituáció a másik titokszerűsége nyomán az ént is megfejtésre váró fenoménként tárja elénk. A Hiába kisértsz hófehéren állításait éppen ebből kifolyólag nehéz szerelmi megnyilatkozásként lokalizálni: a másik kísérteties alakja az énnel való szoros reláció nyomán („Saját lelkemből fölcibállak”) válik kontúrtalanná, ennek nyomán kétségessé válik a megszólítottat imagináló (a vers sugallata szerint egyenesen megalkotó, a másik fölötti uralmat mint szerző tanúsító) én beszédaktusa. „Hiába libeg félve, fázva: / Telefröccsentem tintalével, / Vérrel, gennyel, könnyel, epével.” A Mert engem szeretsz című versben pedig már távolról sem pusztán a szerelmi lángolás szükségszerű elmúlásának tükre az énnel szemben álló (rendre idegenné váló) nőalak, ami a megszólaló borús hangulatát is mondhatni transzparensé teszi, hanem hozzáférhetetlen titkok hordozója. A másik azonban nem egy világos szerelmi történés előterében válik – mintegy az egykor természetesnek tűnő összhang törvényszerű felbomlása következtében – megközelíthetetlenné, sőt egyenesen megfejthetetlenné az én számára. A tükörhelyzetből adódó többértelműséget messzemenőkig kihasználó versnél a beszédhelyzetet megalapozó szituáció éppoly bizonytalan, mint a másikról tett megállapítások vonatkoztathatósága. „Áldott csodáknak / Tükre a szemed, / Mert engem nézett.” Azt láthatjuk, miközben látszólag nagyon is konvencionális módon jár el a költemény a nő előírásszerű eszményítése vagy a szerelmi vallomás közvetlensége szempontjából, az elérhetetlen csodákat magában rejtő másik tekintetében – a látás kétirányúsága folytán – az én „csodája” tükröződik vissza. A másik így egyszerre lesz az én nézőpontjából „birtokosa” saját és mintegy médiuma az én titkának, azaz válik önazonosságában felülmúlhatatlanná vagy utolérhetetlenné („csodává”) és az én (a másik által ugyancsak fel nem tárható) misztériumának kiszolgáltatottjává. Észre kell ugyanis vennünk, a megszólított rendkívülisége rendre az én „tükrében” nyilvánul meg: a megszólított szeme csupán azáltal tűnik fel mint izgalmas, feltárásra váró titkok hordozója, hogy az énre vetültek, így eldönthetetlen, hogy a „csoda” voltaképp melyik félre vonatkozik. Hasonlóan az „asszonyság” (azaz a női identitás) csak az énnel való szigorú ok-okozati relációban értékelődik fel („Áldott ezerszer / Az asszonyságod, / Mert engem nézett”). A nő iránti hódolat kifejeződését ez esetben megelőzi a megszólított énre való irányultsága, így – a klasszikus szerelmi versbeszéddel ellenkező módon – nem a férfi, hanem a nő szerelme lesz a vallomástétel kiindulópontja („S mert nagyon szeretsz: / Nagyon szeretlek / S mert engem szeretsz: / Te vagy az Asszony, / Te vagy a legszebb.”).

Az Új versek nyitóciklusa tehát mindenekelőtt a szerelmi megnyilatkozás eredendő hierarchikus pozícióit relativizálja azáltal, hogy elbizonytalanítja a rajongás retorikájának fő alapvetését, nevezetesen, hogy a vallomástevő szükségképp alávetettje a hódolat tárgyának: a szerelem nyelve ebben a két fél által teremtett, a hódítás és alárendelődés ellentétére épülő aszimmetrikus összeköttetésben6 nem kijelöli vagy identifikálja a versbeszéd résztvevőit, inkább átjárhatóvá teszi a szerepeket. Az én tehát ahelyett, hogy megtalálná önmagát a másik dicsőítésének előírásszerű gesztusai során, vagy stabilizálná identitását a szerelmi bánat közhelyes aktusaiban, éppenséggel a saját és a másik határainak kijelölhetetlenségével szembesül a szerelmi viszony felforgató (Luhmann-nal szólva: önelvesztő) tapasztalatában részesítő verscsoport darabjaiban. Az első Léda-versek azon túl, hogy az én-te pozíciók és a hozzájuk tartozó szereplehetőségek rögzítetlenségével mutatja fel az intimitás poétikájának – a korábbinál feltétlenül összetettebb módon elgondolt – jelentésstruktúráját, maga a kapcsolatot kifejező interakció, aktus (mint például a csók) vagy szerelmi történés is felülírja a későromantika azon elvárását, hogy a versbeli eseménysor visszaigazolható legyen a hétköznapi tapasztalatok nyomán. Könnyen elképzelhető azonban, nem is annyira a szerelemábrázolás íratlan szabályainak való ellenszegülés jelentette a korban a hosszabb távú figyelem garanciáját, annál is inkább, mivel az erkölcstelenség vádjával perbe fogott Szilágyi Géza (Tristia, 1896) vagy a köztudatba a testi szerelem iránti felfokozott vágyat nyíltan, ráadásul női szemszögből explikáló Erdős Renée (Versek, 1902) Adynál provokatívabban (egyenesen a provokáció szándékával) lépett fel a tabuizálódott szerelmi költészeti hagyományokkal szemben7 – nem véletlen, hogy Ady a bizonyosfajta szemléletbeli rokonság dacára sem lett korábban sem a Tristia, sem a Versek feltétel nélküli híve. Az Új versek azzal együtt is sokkal inkább az összetartozás kifejeződésének az elbizonytalanításával írják felül a későromantikus szerelmi líra egyirányú jelentéslétesülését, hogy a köztudatban főként a „héja-pár” által színre vitt „ideátlanított” szerelemfelfogás nyomán rögzült a Léda-versek újszerűsége, holott valójában már a korai Ady-líra sem hitt a beteljesülés ígéretében. A Még egyszer kötet Lázban című verse például egyenesen a céltalan szerelmi lelkesedés önironikus példázatává válik, amennyiben a szenvedély múlékonyságának természetét jól ismerő beszélő csodálkozik rá eltúlzott, újra fellángoló, ám mindenekelőtt megalapozatlan vágyódására. „Kigyúl az arcom, elfog az igézet, / Újjá születtem, megváltozott az élet, / Kinek még tegnap nem volt vágya semmi, / Ifjú szerelmes trubadur fog lenni, – / – Még csak kétszer láttam…” Arról nem beszélve, hogy a Héja-nász az avaron című verset is elhamarkodott elemzői döntés volna egyszerűen a harcként, vívódásként értett szerelmi viszony szimbólumaként érteni, ahogyan a főszereplők által végzett mozgás egyfajta kiégésként történő olvasása (mintegy a szerelem törvényszerűségének való alávetettség jegyében) sem feltétlenül vetítene előre komolyabb líratörténeti fejleményt. Ami valóban izgalmassá teszi a verset, az a héja-párként való azonosításból fakadó ellentmondások sorozata, melyről könnyen megfeledkezünk (sőt, adott esetben félreolvasáshoz is vezethet), ha csupán a ragadozó madár keltette asszociációk nyomán fogalmazunk meg állításokat a szerelem természetéről. Mert még ha igaz is, hogy látszólag távol vagyunk a szerelmi költészet kedvelt (és a 19. századi költői hagyomány által kimerített) gerle-pár párhuzamától, a héják ornitológiai meghatározottsága mégsem a szerelmi harc képzetét konnotálja, lévén e (monogámként számon tartott) madárfaj, ha már, akkor inkább az összetartozás és a (mellesleg nemcsak a másikhoz, hanem a fészekhez fűződő) hűség szimbóluma, mintsem a küzdelemé: a hivatkozott násztánc a valóságban pedig inkább a választott társat és költőhelyet kijelölő „légi balett”, mintsem az „egymás húsába tépés” alkalma.8 Minderre azért érdemes emlékeztetni, mert különben a közismert életrajzi vonatkozások határozzák meg a szimbólum olvasatát, így végül azt az értelmezést kapjuk, amelyet Diósyné és Ady ismert (vagy ismertnek vélt) kapcsolata nyomán elvárunk. Előremutatóbbnak tűnik tehát arra rákérdezni, hogyan árnyalja a versről alkotott képünket a színre vitt héja-pár ambivalenciája. Az útrakelés mozzanata rögtön az első sorban feszültséget teremt a héja mint szerelmes és a madár biológiai valóságvonatkozása között, óhatatlanul megfogalmazva azt a kérdést, hogyan tekintjük a vers történéseit, ha a képek behelyettesíthetőségét rendre kibillenti azok referencialitása. A vers ugyanis egyszerre hív fel a beszélő héjaként történő azonosítására és bizonytalanítja el újra és újra e tekintetben az olvasót: a „vijjogó kergetőzés”- hez hozzárendelt (a cím által is megelőlegezett) nézőponthoz például  csakis egy óvatlan elemzői döntés kapcsolhatja az útrakelés mint költözés(az Őszbe való mozgás esetén különösen motivált) képzetét, ugyanis a héja (Accipiter gentilis) nem költöző, hanem állandó madár, és az idősebb példányok nem is hagyják el a fészek környékét, szemben a gyakran kóborló fiatalabb egyedekkel.9 Utóbbi belátás szintén nem mellékes abból a szempontból, hogy a folytatás tanúsága szerint az útrakelést meglehet, épp a kissé „szárnyaszegett” beszélővel szemben a maguk dinamizmusával fellépő utána következők („Új rablói vannak a Nyárnak”) motiválják, vagy direktebben fogalmazva, kényszerítik ki. A Nyárból történő kiűzetés innen nézve annak a törvényszerűségnek a szükségszerű fejleménye, melyet Ady első köteteiben a szerelem kikerülhetetlen múlása vonatkozásában már többször körbejárt. E szimbolikus konstrukcióban azonban amellett, hogy burkoltabban van jelen ez az önmagában nem túl nagy horderejű tapasztalat, de árnyaltabban is fejeződik ki mindez. Láthatóan nem távolkerülésről vagy a másiktól való elidegenedésről van ebben a versben szó: a szerelem itt akkor válik a két „héja-madár” végzetszerű összeköttetésének tükrében kölcsönösen destruktív erővé, mikor elvész az a mámor a felek között, ami a „héja-madár” képében megjelenő szerelmest identikussá teszi. „Csókos ütközetek”, „csattogó héja-szárnyak” nélkül a szerelem puszta jellé válik: a „fölborzolt tollak” felmutatják ugyan a másik iránti töretlen odaadást, de a násztánchoz szükséges érzelmi intenzitás híján nincs, ami a héja-párt – konkrét és metaforikus értelemben – lebegésben tartsa. Innen nézve az Őszben zajló – s mint ilyen, megkésett, a természet törvényeit felülíró – rituálé az ismételhető, de már nem átsajátítható, úgy is mondhatnánk, „rutinszerű” szerelmi mozdulatsorrá alacsonyodik, nem pedig a szerelmi harc szimbólumaként tűnik elénk, egyként rántva a mélybe a görcsösen egymásba kapaszkodókat.10

Az iménti rövid elemzéskísérlet talán elegendő volt ahhoz, hogy rámutasson, az első Léda-versek mindenekelőtt a szerelemnyelv vonatkoztathatóságának elbizonytalanításával érvénytelenítik az önfelmutató későromantikus vers öröklött értelmezői stratégiáit. Ha a vallomástevő megbízhatóságának előfeltevésével közelítünk az Új versek ezen darabjaihoz, azaz amennyiben a műfajból adódóan egy felismerhető beszédhelyzet és egy ez alapján rekonstruálható érzelmi állapot garanciáját várjuk a másikhoz fordulás retorikai alaphelyzete nyomán világos szerelmi megnyilatkozástól, úgy a költői teljesítmény könnyen benne ragad a dekadens erkölcstelenség vagy épp a homályosság skatulyájában, miközben, ahogy a Héja-nász az avaron esetén láthattuk, Ady esetén nincs szó reflektálatlan polgárpukkasztásról, ugyanakkor a szimbolizmusra való hivatkozással jóváhagyott visszafejthetetlenség sem visz közelebb a szerelem ábrázolni kívánt ambivalenciájának megértéséhez. A Léda asszony zsoltárainak világát meghatározó alapparadoxon szerint a vágy tárgya és a vágyódás performatívuma – a késleltetendő vagy egyenesen elkerülendő beteljesülés kívánalma11 nyomán – nem kerül fedésbe: a beszélő folyton megvonni igyekszik magát attól a célképzettől, ami (aki) felé versről versre törekszik. Immár nem én és másik feloldhatatlan távolságtapasztalata uralja az én szólamát tehát, hanem a közelség, a megérkezés rettenete, ami óhatatlanul felforgatja az intimitás tereit: a kín és az öröm (miként a gyűlölet és szeretet) kifejeződései ebben a struktúrában a szerelmi szenvedély átjárható, felcserélhető elemeiként12 válnak felismerhetővé (pontosabban a hétköznapi tudásunk alapján mondhatni felismerhetetlenné). Mindezt némely vers különösebb elbonyolítás nélkül mutatja fel, úgy is fogalmazhatnánk: tematizálja. A Tüzes seb vagyok például a vázolt szerelmi érintettség ellentmondásosságát transzparens módon láttatja: a „kínzó, égető vágy” közhelye ugyanakkor, ahogy szóba került, nem a beteljesülés meghiúsulásának érzéséből fakad, ellenkezőleg, az én „sebesült” állapota a vágy tárgyának közelségéből, mondhatni annak következményeként áll elő, ami azonban a kín fokozását, igenlését hívja elő az én részéről. „Tüzes, sajgó seb vagyok, égek / Kínoz a fény és kínoz a harmat, / Téged akarlak, eljöttem érted, […] Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg, / Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes, / Adj kínt nekem, a megéhezettnek”. Ugyancsak a „révbe éréstől”, az „Öröm hajójának” a megérkezésétől való rettegés vonja uralma alá a beszélőt a Léda a hajon című versben, elbizonytalanítva az időtlen várakozás felfokozott, ugyanakkor bizonyos értelemben kínzó élményét és a beteljesülés múló eksztázisának értékrelációit. „Hurráh, jön az Öröm hajója / És hozza Lédát már felém. […] Óh jaj, szédülök itt a parton, / Óh jaj, most mindjárt itt leszel”. A leglátványosabba alighanem mégis az egyik közismert korai Léda-vers deklarálja az odaadó szerelmi szenvedély beteljesíthetetlen projektumának ambivalens természetét. A Meg akarlak tartani című költemény a pillanat tünékenységének belátása nyomán számol le a közvetlen testi érintkezés mint az intimitás vágyott állapotának illúziójával és ismeri el kíméletlen következetességgel, versszakról versszakra a múltat vagy az álmot a szerelmi élmény átélésének az egyetlen érvényes terepeként. „Hóhérok az eleven vágyak, / Átok a legszebb jelen is: / Elhagylak, mert nagyon kívánlak.” A másik ebben a felfogásban nem pusztán azért bizonyul „megtarthatatlannak”, és mint ilyen, csak „megszépítő” (tehát a valóságot átíró, meghamisító) „messzeségként” vagy ígéretként válhat a vágy valódi tárgyává, mert az egyesülés perce szükségképp alárendelődik az időnek, hanem mert az idill momentumai, a „csókos valóság”, a „nagy beteljesülés”, a „megadás”, a „jóság” eleve én és te egymással szembeni aszimmetrikus viszonyulása,13 harc és megadás paralel játéka folytán válik kölcsönösen elérhetetlenné. Nem véletlen, hogy rögtön a második strófa ennek az illúziónak a felszámolásától reméli a címben megfogalmazott „megtartás” lehetőségét. „Öledbe hullva, sírva, vágyva / Könyörgök hozzád, asszonyom: / Űzz, kergess ki az éjszakába.” A versbeli paradoxon szerint a szerelem tehát csak akkor válhat az ént felemelő vágyak és álmok eredőjévé, és mint ilyen, akkor közelíti meg a megelőző költői hagyománnyal szemben leginkább az ideálisként elgondolt szerelmet, ha a birtokolhatatlan másik nem rendelődik alá az én által a pillanatnyi beteljesülés ígéretének; ha tehát a másik megmarad a vágy elérhetetlen, kisajátíthatatlan tárgyaként.

—

1 Eisemann György, A későromantikus magyar líra, Ráció, Bp., 2010, 169.
2 S. Varga Pál, A gondviseléshittől a vitalizmusig, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1994, 161.
3 Eisemann, i. m., 169.
4 Szili József, „Légy, ha te birsz, te »világköltő«…”, Balassi Kiadó, Bp., 1998, 126.
5 Eisemann, i. m., 161.
6 Niklas Luhmann, Szerelem – szenvedély. Az intimitás kódolásáról, ford. Bognár Virág, Jószöveg Műhely, Bp., 1997, 53.
7 Vö. Komlós Aladár, A magyar költészet Petőfitől Adyig, Gondolat, Bp., 1980.
8 Nem minden tanulság nélküli dr. Sike Tamás biológus véleménye, akit a versbe vett héjáról, annak biológiai vonatkozásairól kérdeztek a Nagykárolyi Anzix felületén. https://anziksz.com/2015/06/01/megragadja-a-szerelmet/
9 Vö. Schmidt Egon, Madárlexikon, Anno Kiadó (h. n., é. n.), 137.
10 Az is beszédes különbség a versbeli történések és annak valóságvonatkozása között, hogy a természetben élő héják násztáncakor szó sincs összekapaszkodásról, vagy a „harcnak” bármi jeléről, így az Ady által színre vitt jelenet annál inkább mutatja fel a héja mint szerelmes identitásvesztését.
11 Luhmann, i. m., 68.
12 I. m., 63.
13 I. m., 52.