Fried István: Verbó elhíresedett fia földrészek és nyelvek között

2019-10 Posted 2019.10.13. | by admin

Benyovszky Móric kalandjai Kelet-Közép-Európa irodalmaiban

(tanulmány)

Verbó (Vrbové) 1911-ben, a Révai Lexikon szerint mindössze 4808 lakost mondhatott a magáénak, kik között németet, szlovákot és magyart egyként találunk. Mára gondozott, idegenforgalomra is berendezkedett, történeti múzeumot a magáénak mondható nagyközségi-kisvárosi jellegű lett; a főtérnek mondható „központ”- ban szobor hirdeti a hajdani falu – világot járt, nemcsak a maga korában világhírű – fiának emlékét, egy kőből épített földgömbön ülőhöz hasonló pózban tekint a figura közelre és messzire, jelezve: honnan indult, hová ért e több földrészt bejárt nyugtalan, nyughatatlan, maga után írásos emléket hagyó, életét távoli és közeli legendába kormányozó férfi, akinek alakja a magyar, a szlovák, a lengyel, a francia, a német irodalomból, magyar-szlovák-lengyel-orosz-német tudományosságból, az irodalomnak szinte valamennyi műfajából köszön vissza. Benyovszky Móric, akinek nevét magyarosan, szlovákosan, lengyelesen, németül, franciául, angolul sokféleképpen írták,2 nem szűnő okot ad a XVIII. század búvárainak a kutatásra, Kamcsatkától Amerikáig, Franciaországtól Madagaszkár szigetéig, Verbótól Lengyelországig, Bécsig fordult meg, a legkülönfélébb minőségben, talán elsősorban katonaként; bár feltehetőleg annak örült volna igazán, ha felfedezőként, etnográfusként és nem utolsósorban íróként emlegetik; becsvágya, tehetsége (mely sok területen nyilatkozott meg), elszántsága fontos helyet biztosít számára a XVIII. század történetében. Az említett szobortól csak néhány lépésnyire szerénykedik egy emléktábla, Ján Baltazar Maginé, az egykori kifejezéssel élve, a barokk szlávizmus alkotójáé, aki ott, a mai paplakban látta meg a napvilágot, és lett a szlovák-szláv tudat képviselője, egyik megalapozója a szlovákság emancipatórikus törekvésének. Az egykori Benyovszky-kúria (szintén a főtéren) jelzi (kúria!, palotának, kastélynak nem mondható), miként foglalta múzeumi keretbe a történészi-muzeológusi igyekezet egy kiváltképpen kalandos életút állomásait, facsimilében mutatja ennek az életútnak néhány szépirodalmi feldolgozását (Jókai Mór Benyovszky-életrajza címlapjával szerénykedik az egyik tablón, jóllehet a Jókai-regénybe-fordításba örökített Benyovszky-alak – annak ellenére, hogy a történeti kutatás a Jókai-mű alapjául szolgáló önéletrajz nem egy állítását kétségbe vonta, és ezt tette még erőteljesebben a magát szintén joggal érdekeltnek tartó lengyel filológia is3 – jórészt meghatározta a „nemzeti” romantika hőséről formálódó magyar álláspontot, mely a később még érintendő ifjúsági regényekben örökítette tovább a madagaszkári „szabadsághős” emlékét.

A továbbiakban a Benyovszky-életrajzból merítő sikerkönyvekről szólva olyan kérdésekből indulnék ki, amelyek az életrajzzal és az élettel összefüggő tágabb kontextus fölvázolásakor adódhatnak.

1/ Mi lehet az oka annak, hogy a „fény” évszázadában, az amerikai függetlenségi nyilatkozat megszületése periódusában, az európai tudás összegzését és továbbgondolását megcélzó Enciklopédia kiadásával többé-kevésbé egy időben olyan személyiségek (ön)életrajzából lett sikerkönyv, akik valójában egy kalandvagy kópéregény (pikareszk) főszereplőiként lennének jellemezhetők? Mert nem avval tűntek ki, hogy a szabad gondolat, a „felvilágosodás” eszméit „bölcseleti mese” alakzatában hirdették.

2/ Az életrajzokból, önéletrajzokból kiolvasott történetek aztán szétáradtak a XIX. században, nem pusztán a népszerű (populáris) vagy ponyvairodalomból köszönnek vissza,4 hanem a romantika is megörökítendő alakot látott bennük. Mindamellett a színpadot (a németet, a lengyelt és természetesen a magyart), sőt, igaz, rövidebb ideig, az operaszínpadot is meghódították. Korántsem jelentéktelen alkotók fáradoztak a hol nemzetinek feltüntetett karaktervonásokkal felruházott, hol pedig egy antikoloniális nézeteivel kitűnő hőst felrajzolva.

Ezzel a két kérdéssel függ össze, hogy egyfelől a transznacionalitás eseteit regisztrálhatjuk (olvashatunk például „magyar-lengyel” hősről), másfelől a nem is oly kései utókor a nemzeti történelem részére sajátítaná ki – a szépirodalom hathatós segítségével –, és a mainapság is felbukkan olyan szemléletű ábrázolás, amely szerint Benyovszky Móric olyan (nemzeti) öntudattal rendelkezett (volna), mint egynémely regénybe vagy tanulmányba örökítője.5 Azt már itt meg kell jegyeznem, hogy a Benyovszky-regények (legyen az magyar vagy szlovák változat) frazeológiája többnyire messze nem meglepő hasonlóságokat, nem egyszer egyezéseket mutat, egy trivializálódott késő romantika nemzeties hangsúlyai szólalnak meg nem egy ízben. Ez talán előfeltétele volt annak, hogy a XIX. század népies műveinek alapjává válhasson Benyovszky története.

Az általam fölvetett két kérdésre talán együtt, összefogva érdemes felajánlani egy válaszlehetőséget. Azaz annak nyomába eredni, mely szerint a személyiség, nemcsak és talán nem is elsősorban a már polgárosult államokban, egyszemélyes vállalkozásként igyekszik az eléje állított korlátokat ledönteni.6 S ha másképpen nem sikerül, olyan létezést megteremteni (élete folyamán és/vagy írásban), amely egyrészt a szabadság illúziójával kecsegtethet (ez jelentheti a kitörést az elfogadott társadalmi normák közül), másrészt nincs alávetve a nyelvi, földrajzi, a származási meghatározottságoknak. Ezáltal olyan önéletrajz összeszerkesztésére kerülhet sor, illetőleg az életrajzírók olyan élettörténetet konstruálnak, amelyekben a személyiség és az előírások ütközéséből a személyiség kerül ki (morális) győztesként. Előlegezem azokat a példákat, amelyekkel igazolnám téziseimet: nem Benyovszky Móric volt az egyetlen, aki nyelvek, országok, kalandok között igyekezett hajóját kormányozni, jóllehet életelemük nemcsak a merész elszántsággal jellemezhető, hanem a kor tudományosságában, irodalmában, „történelmé”-ben való részvétel akarásával. Ennek érdekében (először Benyovszkyról szólok) fércelte össze önéletrajzát, bőven merített mások feltáró munkájából, illetőleg az íróságot ambicionálva, teremtette meg a maga érzelmi (érzékeny) regényét. Ekképpen nyitotta ki egyébként valóban rendkívüli kalandokkal zsúfolt életrajzát több ország, nyelvterület irodalma (és tudományossága) számára. A túlságosan jól (bár többnyire hallomás útján) ismert másik történet Giacomo Casanováé, aki nemcsak Seingalt lovagként (Chevalier de Seingalt) kívánta elfogadtatni magát, hanem irodalmi műveivel vett volna részt a XVIII. századnak a személyiséget az eddigiektől eltérő módon újrafelfedező gondolatvilágában.7 Fő törekvésül nem szerelmi botránykrónikájának (chronique scandaleuse) megörökítése nevezhető meg, hanem az, miként léphet a korszak neves írói (például Voltaire) mellé, méghozzá írásművészetével. Ebbe a körbe sorolható a magyar vonatkozásai miatt sem érdektelen Friedrich Freyherr von Trenck,8 akinek életrajza címlapjára e jellemzés került: merkwürdige Geschichte (furcsa, érdekes történet). Röviden idézve életútja néhány állomását: porosz katonaként, majd orosz szolgálatba állva szökik a szibériai száműzetés elől Bécsbe. Ezután Danzigban (Gdańsk) látjuk, tíz év börtön után ismét Bécs, majd Aachen és Párizs a fő állomások; míg Robespierre nem fejezteti le. Alig egy évtizeddel a Trenck-biográfia előtt egy másik világvándoráról jelenik meg könyv, egy magyar Robinson hányatott életéről: Gesichichte des Herrn Andreas Jelky, eines gebornen Ungarns címmel (Jelky András úrnak, egy született magyarnak története). A XIX. században Hevesi Lajos dolgozta át a magyar olvasók számára, és ennek újra átdolgozott változata a XX. században sikeres ifjúsági regénnyé lett.9

Casanova emlékiratát leszámítva (1791–1798) a XVIII. század hatvanas, hetvenes éveiből származtathatók az említett művek, amelyek- nek (nyomtatásban megjelenve) nem volt szükségük túl hosszú időre, hogy neves és kevésbé neves szerzők megalkossák a maguk irodalmi ajánlatát a kalandos életre. Előbb azonban nem haszontalan, ha azokról a nyelvváltásokról emlékezem meg, amelyekre az említett figurák rákényszerültek. És amelyek igencsak ellentmondanak azoknak a nemzeti történeti és mentalitástörténeti szempontoknak, amelyeket a kelet-közép-európai romantika írói-értelmezői alkalmaztak, hogy a nemzeti Pantheonba juttassák a világvándorokat. A sokféle névírású Benyovszky régi magyar nemesi családból származott, nagy valószínűséggel már kora ifjúságában megtanult németül és szlovákul, hiszen lengyelországi katonáskodása során a szlovák nyelv segítségével megértethette magát, és oroszországi száműzetésekor a szlovák és a talán bizonyos mértékig elsajátított lengyel nyelv is segíthette az érintkezésben. Ugyanakkor messze nem zárható ki, hogy a lengyel tisztek egyikével-másikával franciául beszélt. Az orosz nemesi családokban akadhattak olyanok, akikkel németül és/vagy franciául társaloghatott. Casanova három nyelven írt, a latin mellett anyanyelvén, az olaszon és franciául. A francia irodalom XVIII. századi presztízse ösztönözte arra, hogy bizonnyal főművének szánt emlékiratát franciául fogalmazza meg. Trenck életrajzából következik, hogy a német és a francia nyelvnek egyaránt birtokában volt, s a latin mellett nem zárható ki magyar nyelvtudása. Természetesen a többnyelvűség akár regionális sajátosságnak is felfogható, a felsorolt ágensek több országot átfogó élettörténete azonban hangsúlyosabbá teszi ezt a nyelvek, nyelvi tudatok közötti létezést, amely mindenféle egyoldalú nemzeti elkötelezettséget kizár.

Casanova is, Benyovszky is, Trenck is helyet igényeltek maguknak a korszak irodalmában, ráadásul sem Casanova, sem Benyovszky nem anyanyelvén (!) írta meg legfontosabb művét, önéletrajzát, amellyel íróként elismertetni kívánta magát. Az önéletrajz – előlegezzük – az ön-elismertetés, az önigazolás műve, olyan személyiségrajz történetté alakítása, amely megfelelést szeretne találni a XVIII. század személyiségelméleti irányaival, az individuum felszabadításának gondolatával. Annak demonstrálására kerül sor, hogy az egyes ember, ha megvan a bátorsága, tudása, türelme, életterve, nem szorítható olyan szabályrendszerbe, amely meggátolja céljai elérésében. Egyik szereplőnk sem fogadja el a „hivatalos” társadalmi játékszabályokat, tagad mindenféle fatalizmust, maguk akarják a sorsukat irányítani, hogy elfogadtassanak személyiségként, íróként egyaránt. Egy kalandos eseménysor rekonstruálása és annak gondolati igazolása vezeti Benyovszkyt és Casanovát írás közben. Nem egy mintaélet rajzát adják, a Rousseau-hoz fűződő „vallomás”-igény/kényszer idegen tőlük. Mint ahogy nem köteleződnek el egyetlen világnézet mellett sem. Trenck látványos antiklerikalizmusa, anti-feudalizmusa, Benyovszky etnográfiai-országismereti igénye a felvilágosodás körébe sorolódik általuk, Casanova legnevezetesebb műve mellett más műfajokkal is kísérletezett. Az irodalomtörténet elsősorban fantasztikus regényi próbálkozását emeli ki. Olyan írószemélyiségként határozza meg magát, aki a korszak történet- felfogásaira történészként reagál, és aki nemcsak a társasági életről rajzolt tanulságos képet, hanem élettörténetével mintegy összefogott a személyiségre vonatkoztatható több bölcseleti irányt (noha történetmondása, kalandsorozata, ami utókora olvasóit igazán érdekelte).

Benyovszky az, aki származásánál, kalandjainál, nyelvismereténél és utóéleténél fogva Kelet-Közép-Európa irodalmaiban, persze, másutt is, valamint a nemzeti sztereotípiákat sem nélkülöző történeti, publicisztikai és zenei hagyományaiban a XVIII. század végétől talán máig jelen van. Azt példázza, hogy kitörve a szegényes lehetőségeket kínáló hazai környezetből, kihasználva a karriert ígérő európai háborúkat (utóbb Madagaszkáron folytatva tevékenységét) mint kvalifikálja magát felfedezőként, szabadsághősként. Olyan életrajzzal kápráztatta el a XVIII–XIX. századi műfajtörténetet, amely az egyes kelet-közép-európai irodalmakból hiányzott (a két Trenckétől eltért), és amely nem feltétlenül regényformában tanúsította a nemzet erényeit megtestesítő hős történetének „igazát”. Olyan eseménytörténet (re)konstrukciója a Benyovszkyé, amely kitágított térben és kalandregényi időben játszódott le. Ennek révén lehetővé vált, hogy akár életének egyes epizódjai, akár a teljes élet különféle – divatos, számottevő hatásra törekvő – műfajú művek segítségével közvetítődjék. Így az oroszországi életszakasz éppen úgy válhatott egy érzékeny színdarab és egy opera tárgyává (Kotzebue, Doppler Ferenc), mint ahogy egy jelentékeny sikert, több kiadást megélő elbeszélő költemény kíséri végig a hős életét (Gvadányi József), vagy egy a személyiség válságát tematizáló, a romantikus individuum kétségeit10 megszólaltató heroikus-komikus költemény jeleníti meg a költő és megalkotandó műve viszonyát (Juliusz Słowacki). A franciául írt, de első ízben angolul megjelent, majd többször németre fordított Benyovszky-önéletrajz11 magyar befogadása mintegy példázza, miként jelenhet meg egy soknyelvű szerző több áttételen keresztül, hitelesnek elfogadva az életrajzot – a különféle irodalmakban. Hadd tegyem hozzá, hogy a Benyovszky- önéletrajz történetének akad olyan mozzanata, mely szerint az angolból átültetett biográfiát „vissza”-fordították franciára. Magyarországra elsősorban a német változat jutott el, viszonylag korán, mielőtt más típusú német feldolgozások ismertté lettek volna. Georg Forster, a forradalmár és (szintén) világutazó, mintegy apjával vetélkedve, adózott Benyovszky emlékének átültetésével, és mindkét Forster „tiszteletadása” a „magyar és lengyel gróf” emlékezete előtt beszédes bizonyítéka, miként fogták föl, értékelték a fikciós elemekben szerfölött gazdag önéletrajzot. Mint ahogy az sem érdektelen, hogy a gyér magyar publicisztikában (1790–1791)12 már 1790-ben felbukkan Benyovszky élete és műve, egy szlovák regényváltozat a XIX. század elejéről való.13 Más kérdés, hogy mint Casanova, Benyovszky is megajándékozza magát grófi címmel, jóval annakelőtte, hogy megkapta volna, és így a főrangúak közé besorolódása más színben tüntetheti föl a „kalandor”-t. Ma már talán a kalandos élet minősíthető főműnek, „stilisztikailag” eléggé szegényes a nem anyanyelven megfogalmazott Benyovszky- próza. Az értelmezés során a személyiség „szabaduló” törekvései sem mellőzhetők, kilépne saját korából, minthogy kiűzetett a családalapítás idilljéből (mást mond ő, mást sejtet a későbbi kutatás), nem valósíthatta meg élettervét a lengyel szabadság védelmében mint a polgárháborús viszonyok közé jutott Lengyelországba tévedt katona. A többféleképpen megítélhető bari konföderáció harcaiban vett részt. Az oroszországi hányattatások sem ölhették ki belőle a hazatérés reményét, ugyanakkor megemlékezik egy ottani mintagazdaság alapításának ötletéről, érintkezvén a korszak utópiáinak elképzelésével. Benyovszky a maga megírta (és kissé másképpen, de megélte) kalandregény főszereplője – és jórészt rendezője (legalábbis önéletrajza szerint), egyszerre testesíti meg az ügyes stratégát, az óvatos összeesküvőt, a demokratikus vezetőt (nem túlzás) és az érzelmes férfit, megannyi ajánlat a „regényesítésre”. A leírt részletek eléggé változatosak és többféleképpen interpretálhatók ahhoz, hogy művészeti alkotások nyersanyagául szolgáljanak. Ugyanakkor az önéletrajz már az elején kész és a továbbiakban változatlan jellemet állít elénk, sem törés nem tapasztalható, sem eltérés az általa megfogalmazott morális elvektől. Legfeljebb alkalmazkodik a körülményekhez, mikor céltudatosan tervezi meg szökését Kamcsatkáról, törékeny hajójával, olykor elégedetlen társaival mégis végrehajtja visszatérését Európába. Madagaszkárban igazságos, sőt bölcs vezetőként, tervezőként, megértő és a bennszülött lakossággal önmagát elfogadtatni képes személyiségként jelenik meg, jóllehet „felsőbb tudás” birtokosaként. Az irodalom alaptípusaira csodálkozhatunk rá, annak ellenére vagy éppen azért, mert az önéletrajz erőteljes vonásokkal körvonalazza a maga „igazság”-át és „valóság”-át. Ennek az önéletrajznak a feldolgozásai készen kapták az anyagot, a kópéregényből a kalandsorozat elemei buknak ki, a kalandregényből a természeti és az emberi veszélyek elhárításának módja hangsúlyozódik, a XVIII. század angol, francia és német, utóbb lengyel és magyar irodalmában oly fontos szerephez jutó érzékeny regényből kölcsönözhetők olyan mozzanatok, amelyek nagyrészt a Benyovszky megrajzolta epekedő (és reménytelen) szerelmes Afanázia történetéből vehetők át színműbe, operába, regénybe, elbeszélő költeménybe.

André Jolles14 egy esszéjéhez fordulok segítségért: Az irodalomban történő bármely vándorlás ismét meg ismét a lovaghoz, a pásztorhoz meg a kópéhoz (Schelm) vezet el. Bármely időben különösen kedvelt lehet egyik vagy másik, miközben a többiek sem hiányoznak teljesen. Azt mondhatnók, hogy az irodalom leltárába tartoznak. Jolles nem merev kategóriákkal dolgozik, esszéje egy más bekezdésében arra hívja föl a figyelmet, hogy ugyan állandó figurákról van szó, ezek mégsem rögződnek változatlanokká. Ekképpen folytatja: A bolyongó lovag számottevő hasonlóságokat mutathat föl a kópéval, de a pásztorral is. A kópé igencsak gyakran rendelkezik lovagi vonásokkal. A pásztortól a lovagig olykor csupán egyetlen lépés.

Magam munkahipotézisként fogom föl Jolles meggondolkodtató fejtegetéseit, szembesítve a Benyovszky-önéletrajzból és annak feldolgozásaiból adódó (műfaji, előadásbeli, hangvételi) jellemzőkkel. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a Benyovszky- önéletrajzra támaszkodó szerzők – jóllehet az ide visszavezethető művek nemcsak ezzel az önéletrajzzal szembesíthetők, hanem más, hasonló tematikájú irodalmi alkotásokkal is – éppen e hármas hősalkotás egyikét vagy másikát tartották alkalmasnak arra, hogy választásaikban a kalandsorozatot vagy az érzelmes regényt szervezzék a megjelenítendő személy köré. Nyilván másképpen egy színműben, másképpen egy terjedelmesebb prózai vagy verses epikai alkotásban. Kotzebue15 a maga bevált színműírói módszerével az érzékeny játékot tette a szereplői viszonyok meghatározójává, a szerelem, a féltékenység, az őszinteség, a bosszú és az árulás hívószók alapján alkotta meg a cselekményt, amelyet a félreértések dramaturgiája is mozgat, és amelynek hatásos befejező tablója a közönség elvárta kiengesztelődés jegyében törekszik a „félelem és részvét” ellentétének feloldására. Itt még annyit jegyeznék meg, hogy Kotzebue-t e régió történelmének dramatizálása, magyar és cseh tárgyú színművek színpadra vitele erősen foglalkoztatta. Ennek révén fedezte föl elsősorban a német közönségnek az általuk kevésbé ismert nemzet/országsorsokat, s tette lovag- és érzékenyjátéki tárggyá.16

Gvadányi József kétrészes elbeszélő költeménye17 a cselekmény hitelesítése érdekében önmagát, az elbeszélőt is belekomponálja művébe, részletezi, mint találkozott személyesen (Budán, illetőleg Nagyszombatban) műve hőseivel, azok mint beszélték el számára történetüket. Ezzel nincs ellentétben (Gvadányi felfogása szerint), hogy az önéletrajz általa olvasott német változatára mint elsőrendű, elfogadható forrásra hivatkozik. Juliusz Słowacki romantikája egy powieść narodowa (nemzeti elbeszélés) dimenzióját vetíti olvasói elé, nem mond le a kalandos részletekről (az irodalom kalandjáról sem), megalkotja a víziókat sem nélkülöző cselekmény lengyel változatát. Słowacki már a lengyel-ukrán tárgyú Mazepa című színművében tanúsította, mily szuverénül olvassa a „nyugati kánon”-ba sorolt alkotásokat (Shakespeare-t és Victor Hugót), a Benyovszky- történetben Goethe és Byron irányába tör. Olyképpen, hogy az orientális elemet is belecsempészi poémájába, hősét Giraj tatár kán udvarába kalauzolván.

Valamennyi említett műben ott a heroikus, a szerelmi szál révén az idillikus-érzékeny, az önéletrajzból jórészt átvett kalandsorozat felvillantja a minden veszélyen szerencsésen túllépő, önmagát minden helyzetből kimentő kópé (és/vagy lovag) alakját. Ugyanezek a jellemzők szinte kikényszerítették azt, hogy a népies irodalom, a népkönyv is őrizze a „népszerű” ízlés igényét kielégítő Benyovszky-történetet. Christian August Vulpius (aki Goethe sógora volt) az önéletrajzból ötfelvonásos művet alkotott,18 korántsem az Iphigénia Taurisban és a Tasso Goethéjének szellemében, hasonlóképpen nyúlt a Benyovszky-tárgy után a hármas hősalkotás színházi megjelenítésének próbáját elvégezve, kevésbé Weimar klasszicizáló udvari színházának előírásaihoz szorosan ragaszkodva, hanem a tárgy révén olyan közönség elismerését is megcélozva, amely céljai teljesülése után utóbb pályáján maradandó sikert biztosíthatott számára. Legnevezetesebb művében visszautal e hármas hősalkotás regényi-népszerű lehetőségeire, Rinaldo Rinaldini, a rablóvezér című regénye a XX. századi olvasmányok között is föllelhető.

A XIX. században a Benyovszky-tárgy mindkét vonalon haladt: a nemzeties romantikák a hősideált mutatták föl, együtt az érdekfeszítő kalandok elszánt kalandorával. Persze, Benyovszkyt is utolérte az európai „alaptípusok” sorsa, a XIX. század végén a XX. században bizonyos előzményeket követve a tudományos kutatás mérlegre tette megállapításait, leleplezte életének regényesítését, azt is lehetne mondani: „deheroizálta”– és ezzel párhuzamosan ifjúsági regények vagy ifjúsági regényekké lett kalandregények szereplőjeként tűnt föl (nemcsak a magyar, hanem legalább oly mértékben a szlovák irodalomban is). Szlovák-magyar közös vállalkozású televíziós sorozatban,19német feldolgozásban is élvezhették az érdeklődők a lengyel-magyar gróf édes-bús históriáját.

Az operaszínpadra ritkábban lépett Benyovszky, francia opera és több paródia készült, a történet és feldolgozása fenséges és „alantas” vonalvezetését, előadását sugallva, valamint egy német nyelvű librettóra, majd annak magyar fordítására épülő német-magyar opera, Doppler Ferencnek, a pesti Nemzeti Színház fuvolaművészének kompozíciója, amely a másodlagos, romantizáló német dalművek sajátságaival rendelkezik, híven követve a magyar színpadokon sikeres Kotzebue-színmű szövegét, a magyar fordításban egy dal, Jöszte ablakodra, kedves… jóval később is feltűnik Jókai műveiben.20

Benyovszky Móric önéletrajza olyan önelbeszélés, írásos ön-újrateremtés, a saját élet írásos újraélése, amely előadását tekintve (noha tárgyszerűséget színlel) érintkezik a korszak divatos irodalmi alkotásaival. Az elbeszélt események fölkínálják az irodalmi alaptípusokat újragondoló szerzőknek, hogy ki-ki a maga változatát, a XVIII. századtól a XX. századig ívelően, részint a romantikus elgondolástól érintetten, szembesítse a változó hőselképzelésekkel, a személyiség önteremtéséről szőtt előfeltételezésekkel. A Kotzebue színpadáról hangzó történet, Gvadányi elbeszélő költeménye, a lapokban, kötetekben kivonatolt, sűrített önéletrajz szólt a közönséghez, eredményezte, hogy a szóbeli hagyományt is formálta, elsősorban mégis Gvadányi több kiadást megélt népszerű művét kell itt említenünk. Igen beszédes, hogy Jókai Mór visszaemlékezése szerint Benyovszkytól örökölte a maga keresztnevét, amelyet előbb „zsidós” hangzása miatt szégyellt, utóbb apja meséje nyomán büszkén viselt. Feltételezhetünk olyan szélesebb réteget Magyarországon, amelyhez Gvadányi és a publicisztika közvetítésével ért el a történet. Említendő, hogy ez a széles körű elterjedtség a XX. században a magyar, a szlovák, a lengyel, a német olvasók Benyovszky-ismeretére is jellemző. Ez az eltérő regiszterben fölhangzó regényi szólam mindenesetre a három alaptípust magában egyesítő hős irodalmi diadalútját jelzi. Még akkor is (vagy akkor igazán), ha nem kizárólag Jókai és Słowacki áll e téren az olvasói érdeklődés középpontjában. A szlovák olvasók „tudását” Jožo Nižnánsky 1933-as regénye, a magyar olvasókét a megannyi népszerű feldolgozás hatotta át.21

Mindennek következtében Benyovszky története a különféle rétegekből összetevődő olvasóknak különféle azonosulási lehetőségeket kínált föl, így a Benyovszky-feldolgozások értékelése és értelmezése egymástól eltérő olvasatokat eredményezett. Nem hallgatható el, hogy a magyar olvasók körében vitathatatlanul a magyarság jellemvonásaival felruházott hősként lépett elő, míg a szlovák olvasók a jellegzetes szlovák hőstípust köszöntötték Benyovszkyban, ilyen késztetés a verbói Benyovszky-kúriában berendezett múzeumi tárlókból is érkezik. Ez nincs ellentétben azzal, hogy a kaland- és a kópéregényi ajánlat felerősítheti és el is fedheti a történet eseménysorának morális tanulságait vagy a romantizálónak látszó elbeszélői szólamot. Ennélfogva rokonszenvet ébreszthet egy rendkívüli (történetinek felfogott) személyiség életvezetése iránt, és legalább kétfelé irányíthatja a tekintetet:

1/ A világokon, országokon vagy tartományokon átvezető, céltudatos, a kényszereken úrrá lévő vándorúttal érvelhet a szűk térbe rögzítettség, az eleve meghatározott-kijelölt életrend ellen;

2/ A nehézségeken úrrá lévő személyiség életútjával példázhatja azt, amit az elbeszélés a nemzeti jellemhez ragaszkodásnak, nemzeti képviseletnek igyekszik beállítani.

Az persze fölvethető, hogy a kópéregényi elemek hozzájárulnak-e az elbeszélői- olvasói illúzió fenntartásához, vagy, máshonnan szemlélve, gyengítik-e a nemzeti célzatot? További megfontolást érdemel: az akár sematikusnak vélhető kalandregényi szerkesztés kedvez-e a mindenáron morális tanulságba kifuttatott cselekmény „olvashatóságá”- nak?

Aligha mellőzhető az említett tényezők számba vétele, ha Gvadányi József elbeszélő költeményének kortársi sikerét, utóbb irodalomtörténeti elmarasztalását gondoljuk végig. Annál is inkább, mert Gvadányi22 a maga előre bocsátott megjegyzése szerint kifejezetten szórakoztatásra írta kétrészes, egymással inkább az egyik főszereplő, Rontó Pál segítségével összefogható elbeszélő költeményét, amelynek első fele félreérthetetlenül a kópéregény verses változatát képviseli, míg második fele, amelynek során Rontó Pál némileg háttérbe lép, hogy átadja helyét Benyovszky Móricnak, jóval inkább a kalandregény nyomában jár, nem mindig meggyőző erővel csempészve be az „érzékeny regény”-nek Afanázia történetét átható elemeit. A kópé, Rontó Pál erkölcsi törvényeket semmibe vevő kalandsorozata akár szembeállítható volna Benyovszky Móric magasfokú erkölcsi elkötelezettségétől vezetett kalandjaival; a kétszintes történetvezetés jól ismert sémája lehetővé teszi, hogy a kétféle világfelfogás ne egymás ellenében, hanem párhuzamosan, egyszerre érvényesüljön. Ezáltal kétféle hős- és történettípus keresztezi egymást, egyben a merő szórakoztatás igénye nem gyengíti az erkölcsi-nemzeti fenségesre törekvést. Az első részben Rontó Pál (beszédes, hogy a név majd függetlenedni fog a XIX. század végén már kevéssé olvasott Gvadányi-műtől) csínyekben, árulásokban, törvénytelenségekben gazdag históriája bontakozik ki, olyan személyé, aki egy alulról szemlélt történelem, Mária Terézia háborúi felelőtlen részese. Fenyegetett életét eljuttatja Lengyelországba, az ideális hős, Benyovszky Móric közelébe, és ez a találkozás, a közös sors kínál alkalmat az elbeszélőnek, hogy összefonja a kétféle történetet. Olyképpen, hogy mindkettő relativizálódik. Rontó Pál nagyjában-egészében megjavul, mégsem annyira, hogy teljes mértékben elfogadja azt az életrendet, erkölcsi felfogást, amelyet gazdája képvisel. Ugyanakkor a hazai, a „magyar” értékek szószólója továbbra is ő marad. Ilyen például a magyar ételek, étkezési szokások dicsérete a távoli vidékek étrendje ellenében. Benyovszky a maga módján megőrzi európai kötöttségeit, szabadkőműves elkötelezettségéért Rontó Pál megrója (az elbeszélő teljes egyetértésével). Rontó Pál nem érti Benyovszky óvatos, konspiratív taktikáját, itt Benyovszky magyarázza el Rontó Pálnak a célszerű magatartás esélyét. Benyovszky története Gvadányinál sem nélkülözi az érzékenység európai irodalmának (akár Kotzebue-tól is származható) fordulatait (amilyenek az önfeláldozás, a megbocsátás, az őszinte beismerés szívhez szólónak szánt, ám olykor kissé szárazon elbeszélt jelenetei). Ezt mindenképpen ellensúlyozza Rontó Pál földközeli, csupán a következő napot szem előtt tartó magatartása. A helyzetkomikumot kiaknázó, a nyelvi különbözésekre építő előadás elsősorban Rontó Pálhoz fűződik. Gvadányi nem tér el attól, amit Benyovszky emlékiratainak német fordításában olvasott, de beleütközött a versbe foglalás nehézségeibe. A XVIII. század végén a páros rímű tizenkettősökben olykor csikorogva gördülő elbeszélő költemény olvasása nem okozhatott nagy nehézséget az ehhez szokott, jórészt Gyöngyösin felnőtt olvasóknak; ám Gvadányi megérezte, ha minden kalandot, fordulatot el kívánna beszélni, az amúgy is terjedelmes történet elviselhetetlenül hosszúra nyúlna. Úgy oldja meg a rövidítést, hogy prózába fordítja át beszédét, mintegy összefoglalja a két esemény között történteket, s ebbe még egy kurta kommentár is belefér. Gvadányi a Habsburg-uralkodóhoz feltétlen hű alattvalónak mutatkozik, és Mária Terézia esetében ez nem is okoz elbeszélői dilemmát. Ezzel együtt folytatja korábbi elbeszélő költeményeinek sugalmazásait; műveiben a magyar nemesség vélt és valóságos érdekeinek szószólója: a magyaros öltözködés, szokások, beszéd fontosságát szükségesnek tartja hangoztatni – szembeállítva a nemzeti hagyományoktól elidegenedéssel. Bármily meglepőnek tetszhet a nemzeti jelleg efféle gondolkodói középpontba helyezésének eszméje, akár rokonítható volna Jean-Jacques Rousseau lengyelek számára készített alkotmánytervezete bizonyos passzusaival. A hazai életre emlékeztetés versszakaiból Rontó Pál és Benyovszky egyaránt kiveszi részét. Ennek a fajta nemesi nemzetnek, nemesi köztársaságnak (hogy a lengyel változatot is idevonjam) szellemében megrajzolt emlékezéspolitikája vitatja a hazai „elfajzott”-ak álláspontját, s a bizonyára az antikvitásból és a XVIII. századi neolatin költészetből átvett terminus (elfajzott) majd jelentékeny pályát fut be a magyar meg a szlovák és más, hasonló irodalmakban. Ezzel nem ellentétes, ám mindenképpen árnyalja a kérdést, hogy Gvadányi nemcsak megélte a nemesi nemzet többnyelvűségét, hanem életműve makaróni versei23 igazolják, hogy a tudomásulvételen túl saját életének hétköznapjaiban gyakorolta, sőt részint a komikum forrásaként láttatta, részben a megszólalásnak rétegnyelvi és természetes módjaként értékelte. Efféle nyomokra Rontó Pál és Benyovszky történetét versbe foglaló művében is bukkanhatunk, elsősorban Rontó Pál tapasztalataival összefüggésben:

Tóthoktól hallottam én e szót Lopatka,
Pivo, Brintza, Szmola, e nevet is Katka.(…)
Mosz panye ti szi kap! illyen teremtette,
Poty na duel, kezét kardjára vetette.

Néhány más példa: Jechalgo dal mi lep egy Lengyel kiáltott; ten jezd opjetani Venger: átkozott v. ördöngős magyar; egy lengyel csudálva kiabálja: Ha, tento jezd zsolnyir! – Ez ám a katona. A magyaros helyesírással leírt (fél)mondatok, majd azok magyar átköltése a nyelvek között navigáló figura (nyelvi) élménye, egyben Gvadányi környezetének meghitt társasági beszéde – a nyelvi nacionalizmus előtti időszakból. Az elbeszélő nem feltétlenül Benyovszky szájába adja „világnézeté”-ből fakadó megnyilatkozásait. Az előadást szólások, közmondások, latinból átültetett „sententiá”-k tarkítják, nem kevésbé egy réteg műveltségét érzékeltetendő, az elbeszélői szólamot a bibliai, mitológiai allúziók népies előadása színesíti. A várostromról szólva:

Trója, és Kartágó mikor meg-rontatott,
Azokba annyi vér, mint itt nem ontatott
Ki keserűt nem ett, nem érdemel édeset:
Dulcia non meruit, qui non gustavit amare24

(Benyovszky egy helyütt az egyiptomi sötétséggel, Ulisses sorsával vigasztalja a nekikeseredett Rontó Pált.)

A korszak franciásnak bélyegzett eszméit elítéli Rontó Pál is, az elbeszélő is, megrója a filozófusokat csalárd szisztémájuk miatt, haragosan szól a libertinage-ról.

Ollyanok, kik tarttyák világositottnak
Magokat: még mi több Filosofusoknak,
Tele tsalárdsággal Filosofiájok,
Fulánkos lépes méz egész Systemájok. (…)
A szabadságnak-is vannak törvénnyei,
Mellyeken mehessen ollyas ösvényei.
Ha ezekrűl ki-hág, már nem megy szabadon,
Törvény és ész nélkül hág vakon és vadon. (…)
Világ-törvény-is, ennek határt vetett,
Még ezen egy bölts-is által nem léphetett.

Jellemző, miként szól azokról, akik nem értvén Benyovszky menekülési stratégiáját, lázadoznak ellene:

Valamint Izráel meg nem elégedett
Moysessel, bár vele felette sok jót tett,
Szintén úgy a hajón e nép nem nyugodott,
Bár sok jót tett vélek a Gróf, és fáradott.

Az idézett strófa szorosan tapad az önéletrajzhoz, a szemléletes előadás céljából merít az elbeszélő a Bibliából, s a strófába foglalás jól mutatja, milyen nehézségekkel jár, mennyire ki van téve az ismétlés kényszerének az előadás. A korszak patriarchális-idilli felfogását tolmácsolja az elbeszélő; ennek egyik „irodalmi” forrása Gessnernek Európa-szerte népszerű idilliumaiban lelhető, kevésbé jöhetnek számításba Rousseau elvei, a „természetesség” ugyan a nagyvárosi életformával szembeni alternatívát ajánlja; Magyarországon a birtokos kis-, közép-nemesség „földközeli” életformáját dicsőítették; nem utolsósorban a differenciáltabb érzelmi-társasági életmóddal ellentétben egy olyanfajta megszólalás mellett szavaztak, amely Gvadányi elbeszélő költeményeiben is visszhangzott. Egy meglátogatott sziget lakosainak dicséretét azért közvetíti az elbeszélő, mivel a följebb körvonalazott természetesség-igénynek megfelelő magatartásformát tapasztalnak náluk:

„Természetes vala Filozófiájok,
Soha hazugságot nem szóllott a szájok,
Mint azoknak, kik megvilágositottak,
Fényekkel sok ezer embert vakitottak.”

A felvilágosodástól történő elhatárolódás jellemzi az elbeszélő álláspontját. Még akkor is, ha fedve, kimondatlanul, Rontó Pálhoz képest Benyovszky közelebb áll a felvilágosodott nézetekhez, mint azok cáfolóihoz. Ez nem okoz sem Gvadányinak, sem elbeszélőjének tudathasadást, mivel Rontó Pál szájába adja a felvilágosodás-ellenes gondolatokat. Így az elbeszélő tartózkodhat a nyílt állásfoglalástól. Benyovszky szabadulásterve ugyan értelmezhető a fogolylét ellentettjének, ennek társadalmi vonatkozásai azonban nem vetődnek föl. A magyar-lengyel szabadsággondolatnak a hierarchikus orosz viszonyok alkotják a kontrasztját, amelyek szinte kézzelfoghatóan az eltérő szokásrendek leírásakor érzékelhetőek. Benyovszky „európaiságá”-ra legfeljebb a kormányzó és családja ad megfelelő választ, Benyovszkyék szabadulása egy alapvetően eltérő társadalmiságból éppen úgy utal a szabadabb létezési módra, ahogy majd a madagaszkári tapasztalatok során az intrikus francia hatóságokkal szemben fog Benyovszky megtestesíteni egy életközelibb létezési alakzatot. Mindazonáltal Gvadányi nem tántorodik el a maga világfelfogásától és a patriarchális életvezetésből eredeztethető nyelviségtől. Annak ellenére sem, hogy a Benyovszky-életrajzhoz csak Rontó Pál történetét adja hozzá, és olyan mértékben alkalmazza a kalandregényi fordulatokat, amennyire az Benyovszky szövegéből kiolvasható. Gvadányi él a regényesség kínálta lehetőségekkel, felhasználja a kópé, a hős és a pásztor alakjához fűződő sztereotípiákat, megalkotván azt a történetet, amelyet ugyan készen kapott, ám a verssé formálás népszerűsítő eszközeivel feldúsítja, közelíti egy nemesi közköltészeti változathoz.

Juliusz Słowacki több ízben átírt poémájában sikerül az egymástól eltérő szólamok alkotó szembesítése, a nemzeti irodalmi és az úgynevezett világirodalmi nézőpont, irodalmiságelképzelés egyeztetése (kapcsolódás a korszerű világirodalmi irányzatokhoz). Słowacki művében nem a cselekmény a legfontosabb, mint Gvadányiéban. A romantikus hős történetében a szólamok egyénítettebbek, differenciáltabbak, a különféle helyszíneken lejátszódó történetek és a különféle irodalmi helyzetekre történő reagálások megengedik az önreflexiókban gazdag, ironizáló előadást. Gvadányi (amellett, hogy elsősorban szórakoztatni, sőt mulattatni akar) tanulságokat közvetít, amelyek szűkebb perspektívája ellentmondásban látszik lenni az „ábrázolt tárgyiassággal”, amely a cselekményt az önéletrajzhoz tapadással igyekszik továbbmozdítani.

Gvadányi (említettem) azzal igyekszik műve valószínűsíthetőségét elfogadtatni, hogy belép a történésekbe, nemcsak Rontó Pált ismeri régről, hanem Nagyszombatban egy vendéglőben Benyovszkyval is eltölt annyi időt, hogy a történet részleteivel megismerkedjék. A találkozásról prózában kapunk rövid beszámolót, ekképpen a „személyes” hitelesség erősíti az elbeszélő „hű” előadását. S bár az elbeszélő költemény játékosságának is használna e szerzői fogás kihasználása, a prózai betétnek nem lesznek következményei, inkább a jóindulat megnyerése (captatio benevolentiae) retorikájával él Gvadányi – az olvasók meggyőzése érdekében. Ennek ellenére a kettős történet elbeszélése (Rontó Pálé és Benyovszkyé), melyekbe más történetek is bekapcsolódnak, jól illeszkedik a korszak regényalakzatai közé (annak ellenére, hogy a verses forma nem mellékes, és a kor magyar ízlésének kiválóan megfelel). Ehhez járul, hogy igen elterjedt regényalakzatok elemeit szintén fölfedezhetjük Gvadányi művében, példának említeném az utazási regényt, az azzal rokon államregényt, amely az utópiákra jellemző tényezőkkel gazdagodhat. Csak ismételni tudom: Benyovszky önéletrajzában ott rejtőznek ezek az alakzatok, a feldolgozások során – megtartva az „eredeti” történetet – egyik-másik lehetőség hasznosul. A korszakot áttekintő vizsgálódás a távolabb elhelyezhető szerzők bizonyos műveivel, Voltaire-éivel vagy Halleréivel rokoníthatja a Benyovszky-történetet, ilyen módon nem feltétlenül a főszereplőhöz kötve, Benyovszky életének epizódjaiból regényes formát alkotva, egy hősnek, egy kópének és egy pásztornak történetéről számot adva, hangsúlyozottan szépirodalmi formába öntve.

A Benyovszky-narratíva teljesen megfelelt a felvilágosodás racionális gondolkodására építő, az ember önteremtését és a világgal szemben elfoglalt kritikai álláspontját megörökíteni kívánt, a XVIII. században népszerűségre szert tett irodalomnak, amelyben a cselekményes történetfejlesztés és az életmódra, a kormányzásra, a társas viszonyra irányuló filozófiai fejtegetés egymást kiegészítve kapott helyet. A távoli országokba tett utazás, illetőleg a különféle okokra visszavezethető viszontagságok olyan világokkal, eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert létezési formákkal, helyzetekkel szembesítették az utazókat, amelyek módot adtak arra, hogy újra lehessen gondolni mindazt, amit államról, társadalomról, személyiségről, életvezetésről valaha megfogalmaztak vagy körvonalaztak, felül lehetett vizsgálni a filozófiai vitákat a természetes versus civilizált életforma előnyeiről, hátrányairól; tovább lehetett írni azt, ami az irodalomból már ismerős lehetett: a jó vadembertől az eszményi állam képzetéig. Benyovszky látogatásai a távoli Kelet szigetein, államaiban, ottani szembesülései szokásokkal, életrenddel magukba rejtették a felvilágosodás utazási regényeinek tematikáját, csakhogy itt nem pusztán az egyes szám első személyű előadás, hanem az elbeszélő realitást érzékeltetni akaró beszámolói alapján formálódhatott kép tökéletesebb, kevésbé tökéletes, mindenesetre az európaiakétól eltérő világokról. S ami nem mellékesen fogalmazható meg: szépirodalommá többnyire Benyovszky történetének európai és oroszországi eseményei váltak, míg a teljes életutat bemutató regényes megjelenítések egy messze nem jelentéktelen része az ifjúsági, a kalandregénybe, a televíziós feldolgozásokba került. Aligha tagadható, hogy Benyovszky Móricnak írói igénnyel, de kevésbé szépírói eszközökkel megfogalmazott önéletrajza szerint az európai s a távoli események olyan vetületeit világította át, amelyek ebben a formában újdonságokként szolgáltak a „nyugati” olvasóknak is (ilyen életének magyarországi kezdete, részvétele a lengyel küzdelmekben, jóllehet éppen a XVIII. századi lengyel események, az állam háromszori felosztása számottevő visszhangot kaptak, Magyarországon is!); ezt kiegészítve a visszaút Európába, a madagaszkári történések, illetőleg Benyovszky Habsburg-birodalmi, amerikai tervei ellenben (noha a regényalakzatok közé kevésbé voltak beiktathatók) kitágították a Benyovszky-történet perspektíváját, s a személyes sorsot egy történeti személyiség kalandjává dimenzionálták. Talán érdemes emlékeztetni Jókai Mór gesztusára: a Benyovszky-regényt a maga részéről lezárultnak vélte szökésével, Kamcsatka elhagyásával; ami ezután következett, nem gondolta regénybe írhatónak, viszont szükségesnek tartotta fordítás útján való ismertetését.25 Jóval Jókai előtt egy történeti-biográfiai vállalkozásban mindössze négy oldal jut Benyovszky afrikai vállalkozásának,26 a többi élete első szakaszának van szentelve; Kotzebue színműve is, Doppler operája is Benyovszky hajóra szállása jelenetével zárul. Hogy Gvadányi továbbköveti hősét élete kanyargó útján, majdnem kivételes a korai Benyovszky-irodalmi-befogadásban, sőt az is, hogy antikoloniális (filantróp) nézeteket szólaltat meg:

Emberek ők mint mi, vagyon bennek lélek,
Tsak hogy ők feketék, mi vagyunk fejérek,
Ugyan azért őket mondjuk otsmányoknak,
Ők is viszont minket tartanak ollyanoknak.

A madagaszkári bennszülöttek szájába adja az elbeszélő, hogy a franciák királya haragszik, mivel „Sklávussává te minket nem tettél.” Az elbeszélő költemény utolsó két „Tzikkely”-ében Rontó Pál hosszú visszatekintését kapjuk, az utolsóban pedig az életírást követő eseményeket.

Słowacki Beniowskijában egyfelől a romantikus személyiséget önmaga megalkotta felszabadulásának hőséül állítja az olvasók elé, ezzel párhuzamosan poémáját pedig az irodalmi konvenciókkal (már Mickiewicztől kialakított irodalmi formák/műfajok is ezek közé számítódnak) szembeállított, önfelszabadító beszédmód példájaként mutatja föl. Kotzebue révén az érzékenység trivializálódott változata él tovább a színpadokon, míg Jókai kedves kötelességének tudja, hogy igazságot szolgáltasson Benyovszkynak.27 Paradox módon Jókai Benyovszkyja jóval kevésbé lett sikeres, mint más művei, a Benyovszky-történet diadalútjában fontos állomás, akár Słowackié, a popularizálódás mégsem az általuk kijelölt úton történt, részben jóval előbb, részben velük párhuzamosan, részben tőlük függetlenül. Az általam Jollesre hivatkozva emlegetett három hőstípus helyet kért és kapott a népszerű irodalomban, és hiába vonta kétségbe s tudományos kutatás Benyovszky megállapításainak, sőt élettörténetének több részletét, az időnként megrendezett, valóban nemzetközi Benyovszky-konferenciák makacsul visszatérnek ennek a jellegzetesen XVIII. századi, nyelvek és nemzetek között létezett, világokat bejárt, merészen tervező, ötletekkel és elképzelésekkel gazdag személyiséghez, akivel összefüggésben joggal tehető föl dolgozatom két indító kérdése, és akinek életét-műveit, életének-műveinek feldolgozóit tanulmányozva, többféle válasz adható, aztán újra-kérdezhető és minderre újra-felelhető. Történet, melynek személyhez kötve kezdete bizonyosan van, de befejezése, lezárulása nemigen képzelhető el.

—

1 E dolgozat egy eredetileg német nyelvű előadás szerkesztett változata. Az előadás 2019. május 22-én hangzott el a Benjowsky–ein (mittel)europäischer Held c. konferencián Bécsben. A konferencia szervezői előzetesként egy német, osztrák, lengyel, orosz, szlovák, magyar és angol vonatkozású bibliográfiát küldtek ki a résztvevőknek, melynek jó hasznát vettem, kutatásaimmal kiegészítettem. A bibliográfia merített a Jókai kritikai kiadásban közölt jegyzékből, vö. Jókai Mór, I. Gróf Benyovszky Móric életrajza. II. Gróf Benyovszky Móric saját emlékiratai és útleírásai (1888–1891), s.a.r. Radó György. Akadémiai, Budapest, 1967.

2 Az említett konferencián Blaskó Katalin szemléltette, csak német források hányféleképpen írták le hősünk nevét: „…so ist der Gewinn für die Erdkunde aus diesen dicken Bänden äusserst gering”. Die zeitgenössische deutsche Rezeption von Benjowskys Memoiren.

3 Andrzej Sieroszewski, Benyovszky Móric a magyar és a lengyel irodalomban = Tanulmányok a lengyel-magyar irodalmi kapcsolatok köréből, szerk. Csapláros István, Hopp Lajos, Jan Reychman, Sziklay László, Akadémiai, Budapest, 1969, 375–407., uő, Maurici Beniowski w literaturze węgierskej i polskiej = Studia z dziejów polsko-węgierskich stosunków literach kich i kulturnych, komitet redakczyjni: István Csapláros, Lajos Hopp, Jan Reychman, László Sziklay, redaktor werzji polskiej: Jan Reychman, przy współudziale I. Csaplárosa i A. Sieroszewskiego. Zaklad narodowy im. Ossolińskich, Wydawnictwo Polskiej Akademii Nauk, Wrocław-Warszawa-Kraków, 1969, 300–325.

4 Vö. Gvadányi József, Rontó Pálnak és Gróf Benyovszky Móricznak élete, (…) mellyeket újra összeszedett Tatár Péter, Bucsánszky, Pest, 1860.

5 Ez még a szlovák–magyar koprodukcióban készült televíziós sorozat szlovák, illetőleg magyar nyelvű változatát is áthatja, nem is szólva a verbói, egyébként gondosan összeállított kiállítás szellemiségéről. A többrendszerűség elmélete megfontolásait az alábbi dolgozataimban használtam: Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban. Irodalmi Szemle 2012, 5, 68–76., Otázky týkajúce sa mnohojazyčnosti a multikulturality Spiša = Z minulosti Spiša 14 (2007), 57–68.

6 Előzményként a pikareszk spanyol és francia regényekben megalapozódó változatára utalok, mely a XX. századra átformálódik ugyan (Thomas Mann Felix Krulljáról szólva), de őrzi kópéregényi indíttatását. Pikarische Welt. Schriften zum europäischen Schelmenroman, hg. Helmut Heidenreich, Wissenschaftliche Buchhandlung. Darmstadt, 1969.

7 Érdekes módon ebben az irányban gondolkodott Arthur Schnitzler regényétől eltérően Márai Sándor Vendégjáték Bolzanóban c. regényében, melyben a három főszereplő monológjai nem utolsósorban a szó, a fogalmazás, illetőleg az írás és ezek hatását fejtegetik.

8 Az ő történetének és nem kevésbé kalandos sorsú nagybátyjának, Trenck Ferencnek (ő is nyelvi és morális határátlépéseiről nevezetes) Jókai Mór kölcsönzött regényformát: A két Trenk (1892), Trenk Frigyes (1893), s. a. r. Radó György, Akadémiai, Budapest, 1969. A kötet illusztrációként közli Trenk Frigyes 1786-ban, Trenk Ferenc 1788-ban kiadott német nyelvű önéletrajzának címlapját. Trenk Ferenc német, osztrák, magyar, horvát vonatkozásai jól illenek a Benyovszky-narratíva mellé. A két Trenk az ideális és a sátáni hős párhuzamos életútját beszéli el, nem kerülve meg a kópéregényi ajánlatot. [Jókai magyarosan írja a Trenckek nevét.]

9 Első magyar felfedezése: Sándor István, Jelki Andrásnak, egy született magyarnak történetei. Streibl, Győr, 1791. Hevesi Lajos a Franklin Kiadó megbízásából írta újra a „bajai fiú rendkívüli kalandjait ötödfél kontinensen”, az átdolgozás az 1870-es évektől több magyar és német kiadást ért meg, 1875-ben finnül is megjelent. Czibor János újradolgozása 1964-ig a negyedik magyar kiadásig jutott el, 1966-ban a negyedik német kiadásban jelent meg.

10 Stefan Treugott, „Beniowski”. Kryzys individualizma romantyčnega. Państwowy Instytut Widawnictwo, Warszawa, 1964, valamint az említett konferencián Krysztof Koehler és Lidia Wiśniewska előadásai és az azokat követő vita. Słowacki poémája 1841-től készült, 1846-os az új változat.

11 1790-es az angol kiadás, ugyanebből az évből való az első német, 1791-ben egy német és egy francia. Gvadányi Christoph Daniel Ebeling hamburgi kiadásából dolgozott.

12 Magyar Kurir 1790, 1273–1277, Hadi és más nevezetes történetek 1790, 831–834., 1791, 15–16.

13 Samuel Čerňanski, Památne příhody hraběte Beňovského c. regénye a címlapon jelenti be a kalandregényi vonatkozásokat, 1808-ban jelent meg.

14 André Jolles, Die literarischen Travestien = Pikarische Welt… 103., 113.

15 August von Kotzebue, Graf Benjowsky oder die Verschwörung auf Kamtschtka, Paul Gotthelf Kummer, Leipzig, 1793; két magyar kiadásról tudunk, Kassán 1835-ben, Nagy-Kanizsán 1839-ben jelent meg. Kotzebue magyar népszerűsége ekkor még jelentékenynek volt mondható.

16 A Kotzebue-színmű magyarországi előadásairól vö. Kádár Jolán, A pesti és budai német színészet története 1812–1847, Budavári Tudományos Társulat, 1923, 139., A Nemzeti Színház, szerk. Székely György, Gondolat, Budapest, 1965. A színháztörténeti kutatásokból tudjuk, hogy Kotzebue e színműve országszerte műsoron volt, Debrecenben már 1799-ben adták, majd Pesten, Budán, Székesfehérvárt, Kassán került színre, Pesten 1808–1814 között 9-szer.

17 Rontó Pálnak egy Magyar Lovas Köz-Katonának és Gróf Benyovszki Móritznak életek (…) leírása (…), versekbe foglalta gróf Gvadányi József Magyar lovas Generális. Wéber Simon Péter, Pozsony–Komárom, 1793. Az innen idézetteket a továbbiakban külön nem hivatkozom. További kiadások: Pozsony, 1807, Pozsony, 1816.

18 A lipcsei 1792-es „eredeti szomorújátékról” (Graf Benjovski) az említett konferencián Adam Bžoch előadása hangzott el.

19 A konferencián Jozef Tancer és Dusík Anikó közösen írt előadása ismertette.

20 Afanazia címmel került először színre. Kiadása: Benyovszky vagy: A kamcsatkai összeesküvés. August Friedrich Kotzebue után Rudolf Köffinger [ford. Egressy Béni][bemutató 1847. szeptember 29.]. A címlapon D. R. K. a libretto szerzőjének neve. A kiadás Pesten jelent meg 1847-ben, Trattner-Károlyinál.

21 Jožo Nižnánsky ígéretes költői indulást követőleg állt rá népszerűséget hozó történelmi regények írására, egymás után bocsátva ki a jobbágylányok vérében fürdő csejtei várúrnő, Báthori Erzsébet, majd Benyovszky történetét. Rudolf Chmel szerint: „minden különösebb művészi igény nélkül” (Dobrodružstvá Mórica Beňovského). Világirodalmi lexikon IX, N–O, főszerk. Király István, Akadémiai, Budapest, 1984, 356–357.

22 Széchy Károly, Gróf Gvadányi József 1725–1801. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1894, 207–246., Gvadányi-album. Gróf Gvadányi József szakolczai lakóházának emléktáblával való megjelölése alkalmából (…) szerk. Dr. Kovács Dénes, Pallas, Budapest, 1887, 52–63., Csorba Zoltán, Gvadányi József élete és munkái. [Borsod] Megyei Könyvtár, Miskolc, 1975. „Rontó alakja sokáig fennmaradt az egri és sajókazai hagyományban.” 31.

23 A makaróni versek a közköltészeti, a diák-folklór hagyományban, a kéziratos énekeskönyvekben éltek tovább. Ján Kollár 1834/35-ös, népköltészetinek nevezett gyűjteményében is helyet kapott.

24 A sententiát a származás megjelölése nélkül közli Eduardis Margalits, Florilegium proverbiorum universae latinitatis. Ludovicus Kókay, Bibliopolis, Budapest, 1895, 169.

25 Jókai, Gróf Benyovszky…

26 Nemzeti Plutárkus vagy a Magyarország s vele egyesűlt Tartományok Nevezetes Férfiainak Életleírások, összveszedte Kölesy Vincze Károly, Melczer Jakab, Trattner János Tamás, Pest, 1816, II, 213–252., Ungrischer Plutarch oder Biographien merkwürdiger Personen des Königreichs Ungarn und der dazu gehörenden Provinzen. Aus authentischen Quellen geschöpft und in chronologischer Ordnung dargestellt von Carl Vinzenz Kölesy – Jakob Melzer, Eggenberger, Pesth, Zweyter Band, 1816, 249–289.

27 Jókai, Gróf Benyovszky…, II, 436. Jókai és a Benyovszky-hagyomány kapcsolatairól a kritikai kiadás megfelelő köteteiből kaphatunk érdekes információkat. Eppur si muove – És mégis mozog a föld, s. a. r. Margócsy József, Margócsy Józsefné Oberländer Erzsébet. Akadémiai, Budapest, I, 377–378. (egy régi Benyovszkyszínrevitelről hoz hírt).

Tags: Fried István