Fried István: Verbó elhíresedett fia földrészek és nyelvek között

Benyovszky Móric kalandjai Kelet-Közép-Európa irodalmaiban

(tanulmány)

Verbó (Vrbové) 1911-ben, a Révai Lexikon szerint mindössze 4808 lakost mondhatott  a magáénak, kik között németet, szlovákot és magyart egyként találunk.  Mára gondozott, idegenforgalomra is berendezkedett, történeti múzeumot a magáénak  mondható nagyközségi-kisvárosi jellegű lett; a főtérnek mondható „központ”-  ban szobor hirdeti a hajdani falu – világot járt, nemcsak a maga korában  világhírű – fiának emlékét, egy kőből épített földgömbön ülőhöz hasonló pózban  tekint a figura közelre és messzire, jelezve: honnan indult, hová ért e több  földrészt bejárt nyugtalan, nyughatatlan, maga után írásos emléket hagyó, életét  távoli és közeli legendába kormányozó férfi, akinek alakja a magyar, a szlovák,  a lengyel, a francia, a német irodalomból, magyar-szlovák-lengyel-orosz-német  tudományosságból, az irodalomnak szinte valamennyi műfajából köszön vissza.  Benyovszky Móric, akinek nevét magyarosan, szlovákosan, lengyelesen, németül,  franciául, angolul sokféleképpen írták,2 nem szűnő okot ad a XVIII. század  búvárainak a kutatásra, Kamcsatkától Amerikáig, Franciaországtól Madagaszkár  szigetéig, Verbótól Lengyelországig, Bécsig fordult meg, a legkülönfélébb minőségben,  talán elsősorban katonaként; bár feltehetőleg annak örült volna igazán, ha  felfedezőként, etnográfusként és nem utolsósorban íróként emlegetik; becsvágya,  tehetsége (mely sok területen nyilatkozott meg), elszántsága fontos helyet biztosít  számára a XVIII. század történetében. Az említett szobortól csak néhány lépésnyire  szerénykedik egy emléktábla, Ján Baltazar Maginé, az egykori kifejezéssel  élve, a barokk szlávizmus alkotójáé, aki ott, a mai paplakban látta meg a napvilágot,  és lett a szlovák-szláv tudat képviselője, egyik megalapozója a szlovákság  emancipatórikus törekvésének. Az egykori Benyovszky-kúria (szintén a főtéren)  jelzi (kúria!, palotának, kastélynak nem mondható), miként foglalta múzeumi  keretbe a történészi-muzeológusi igyekezet egy kiváltképpen kalandos életút állomásait,  facsimilében mutatja ennek az életútnak néhány szépirodalmi feldolgozását  (Jókai Mór Benyovszky-életrajza címlapjával szerénykedik az egyik tablón,  jóllehet a Jókai-regénybe-fordításba örökített Benyovszky-alak – annak ellenére,  hogy a történeti kutatás a Jókai-mű alapjául szolgáló önéletrajz nem egy állítását  kétségbe vonta, és ezt tette még erőteljesebben a magát szintén joggal érdekeltnek  tartó lengyel filológia is3 – jórészt meghatározta a „nemzeti” romantika hőséről  formálódó magyar álláspontot, mely a később még érintendő ifjúsági regényekben  örökítette tovább a madagaszkári „szabadsághős” emlékét.

A továbbiakban a Benyovszky-életrajzból merítő sikerkönyvekről szólva  olyan kérdésekből indulnék ki, amelyek az életrajzzal és az élettel összefüggő tágabb  kontextus fölvázolásakor adódhatnak.

1/ Mi lehet az oka annak, hogy a „fény” évszázadában, az amerikai függetlenségi  nyilatkozat megszületése periódusában, az európai tudás összegzését és  továbbgondolását megcélzó Enciklopédia kiadásával többé-kevésbé egy időben  olyan személyiségek (ön)életrajzából lett sikerkönyv, akik valójában egy kalandvagy  kópéregény (pikareszk) főszereplőiként lennének jellemezhetők? Mert nem  avval tűntek ki, hogy a szabad gondolat, a „felvilágosodás” eszméit „bölcseleti  mese” alakzatában hirdették.

2/ Az életrajzokból, önéletrajzokból kiolvasott történetek aztán szétáradtak  a XIX. században, nem pusztán a népszerű (populáris) vagy ponyvairodalomból  köszönnek vissza,4 hanem a romantika is megörökítendő alakot látott bennük.  Mindamellett a színpadot (a németet, a lengyelt és természetesen a magyart), sőt,  igaz, rövidebb ideig, az operaszínpadot is meghódították. Korántsem jelentéktelen  alkotók fáradoztak a hol nemzetinek feltüntetett karaktervonásokkal felruházott,  hol pedig egy antikoloniális nézeteivel kitűnő hőst felrajzolva.

Ezzel a két kérdéssel függ össze, hogy egyfelől a transznacionalitás eseteit regisztrálhatjuk  (olvashatunk például „magyar-lengyel” hősről), másfelől a nem  is oly kései utókor a nemzeti történelem részére sajátítaná ki – a szépirodalom  hathatós segítségével –, és a mainapság is felbukkan olyan szemléletű ábrázolás,  amely szerint Benyovszky Móric olyan (nemzeti) öntudattal rendelkezett  (volna), mint egynémely regénybe vagy tanulmányba örökítője.5 Azt már itt  meg kell jegyeznem, hogy a Benyovszky-regények (legyen az magyar vagy  szlovák változat) frazeológiája többnyire messze nem meglepő hasonlóságokat,  nem egyszer egyezéseket mutat, egy trivializálódott késő romantika  nemzeties hangsúlyai szólalnak meg nem egy ízben. Ez talán előfeltétele volt  annak, hogy a XIX. század népies műveinek alapjává válhasson Benyovszky  története.

Az általam fölvetett két kérdésre talán együtt, összefogva érdemes felajánlani  egy válaszlehetőséget. Azaz annak nyomába eredni, mely szerint  a személyiség, nemcsak és talán nem is elsősorban a már polgárosult államokban,  egyszemélyes vállalkozásként igyekszik az eléje állított korlátokat  ledönteni.6 S ha másképpen nem sikerül, olyan létezést megteremteni (élete  folyamán és/vagy írásban), amely egyrészt a szabadság illúziójával kecsegtethet  (ez jelentheti a kitörést az elfogadott társadalmi normák közül), másrészt  nincs alávetve a nyelvi, földrajzi, a származási meghatározottságoknak. Ezáltal  olyan önéletrajz összeszerkesztésére kerülhet sor, illetőleg az életrajzírók  olyan élettörténetet konstruálnak, amelyekben a személyiség és az előírások  ütközéséből a személyiség kerül ki (morális) győztesként. Előlegezem azokat  a példákat, amelyekkel igazolnám téziseimet: nem Benyovszky Móric  volt az egyetlen, aki nyelvek, országok, kalandok között igyekezett hajóját  kormányozni, jóllehet életelemük nemcsak a merész elszántsággal jellemezhető,  hanem a kor tudományosságában, irodalmában, „történelmé”-ben  való részvétel akarásával. Ennek érdekében (először Benyovszkyról szólok)  fércelte össze önéletrajzát, bőven merített mások feltáró munkájából, illetőleg  az íróságot ambicionálva, teremtette meg a maga érzelmi (érzékeny)  regényét. Ekképpen nyitotta ki egyébként valóban rendkívüli kalandokkal    zsúfolt életrajzát több ország, nyelvterület irodalma (és tudományossága)  számára. A túlságosan jól (bár többnyire hallomás útján) ismert  másik történet Giacomo Casanováé, aki nemcsak Seingalt lovagként  (Chevalier de Seingalt) kívánta elfogadtatni magát, hanem irodalmi  műveivel vett volna részt a XVIII. századnak a személyiséget az eddigiektől  eltérő módon újrafelfedező gondolatvilágában.7 Fő törekvésül  nem szerelmi botránykrónikájának (chronique scandaleuse) megörökítése  nevezhető meg, hanem az, miként léphet a korszak neves  írói (például Voltaire) mellé, méghozzá írásművészetével. Ebbe a körbe  sorolható a magyar vonatkozásai miatt sem érdektelen Friedrich  Freyherr von Trenck,8 akinek életrajza címlapjára e jellemzés került:  merkwürdige Geschichte (furcsa, érdekes történet). Röviden idézve  életútja néhány állomását: porosz katonaként, majd orosz szolgálatba  állva szökik a szibériai száműzetés elől Bécsbe. Ezután Danzigban  (Gdańsk) látjuk, tíz év börtön után ismét Bécs, majd Aachen és Párizs  a fő állomások; míg Robespierre nem fejezteti le. Alig egy évtizeddel  a Trenck-biográfia előtt egy másik világvándoráról jelenik meg könyv,  egy magyar Robinson hányatott életéről: Gesichichte des Herrn Andreas  Jelky, eines gebornen Ungarns címmel (Jelky András úrnak, egy  született magyarnak története). A XIX. században Hevesi Lajos dolgozta  át a magyar olvasók számára, és ennek újra átdolgozott változata  a XX. században sikeres ifjúsági regénnyé lett.9

Casanova emlékiratát leszámítva (1791–1798) a XVIII. század hatvanas,  hetvenes éveiből származtathatók az említett művek, amelyek-  nek (nyomtatásban megjelenve) nem volt szükségük túl hosszú időre, hogy neves és kevésbé neves  szerzők megalkossák a maguk irodalmi ajánlatát a kalandos életre. Előbb azonban nem haszontalan,  ha azokról a nyelvváltásokról emlékezem meg, amelyekre az említett figurák rákényszerültek.  És amelyek igencsak ellentmondanak azoknak a nemzeti történeti és mentalitástörténeti  szempontoknak, amelyeket a kelet-közép-európai romantika írói-értelmezői alkalmaztak, hogy  a nemzeti Pantheonba juttassák a világvándorokat. A sokféle névírású Benyovszky régi magyar  nemesi családból származott, nagy valószínűséggel már kora ifjúságában megtanult németül és  szlovákul, hiszen lengyelországi katonáskodása során a szlovák nyelv segítségével megértethette  magát, és oroszországi száműzetésekor a szlovák és a talán bizonyos mértékig elsajátított lengyel  nyelv is segíthette az érintkezésben. Ugyanakkor messze nem zárható ki, hogy a lengyel tisztek  egyikével-másikával franciául beszélt. Az orosz nemesi családokban akadhattak olyanok, akikkel  németül és/vagy franciául társaloghatott. Casanova három nyelven írt, a latin mellett anyanyelvén,  az olaszon és franciául. A francia irodalom XVIII. századi presztízse ösztönözte arra, hogy  bizonnyal főművének szánt emlékiratát franciául fogalmazza meg. Trenck életrajzából következik,  hogy a német és a francia nyelvnek egyaránt birtokában volt, s a latin mellett nem zárható ki  magyar nyelvtudása. Természetesen a többnyelvűség akár regionális sajátosságnak is felfogható,  a felsorolt ágensek több országot átfogó élettörténete azonban hangsúlyosabbá teszi ezt a nyelvek,  nyelvi tudatok közötti létezést, amely mindenféle egyoldalú nemzeti elkötelezettséget kizár.

Casanova is, Benyovszky is, Trenck is helyet igényeltek maguknak a korszak irodalmában,  ráadásul sem Casanova, sem Benyovszky nem anyanyelvén (!) írta meg legfontosabb művét, önéletrajzát,  amellyel íróként elismertetni kívánta magát. Az önéletrajz – előlegezzük – az ön-elismertetés,  az önigazolás műve, olyan személyiségrajz történetté alakítása, amely megfelelést  szeretne találni a XVIII. század személyiségelméleti irányaival, az individuum felszabadításának  gondolatával. Annak demonstrálására kerül sor, hogy az egyes ember, ha megvan a bátorsága,  tudása, türelme, életterve, nem szorítható olyan szabályrendszerbe, amely meggátolja céljai elérésében.  Egyik szereplőnk sem fogadja el a „hivatalos” társadalmi játékszabályokat, tagad mindenféle  fatalizmust, maguk akarják a sorsukat irányítani, hogy elfogadtassanak személyiségként,  íróként egyaránt. Egy kalandos eseménysor rekonstruálása és annak gondolati igazolása vezeti  Benyovszkyt és Casanovát írás közben. Nem egy mintaélet rajzát adják, a Rousseau-hoz fűződő  „vallomás”-igény/kényszer idegen tőlük. Mint ahogy nem köteleződnek el egyetlen világnézet  mellett sem. Trenck látványos antiklerikalizmusa, anti-feudalizmusa, Benyovszky etnográfiai-országismereti  igénye a felvilágosodás körébe sorolódik általuk, Casanova legnevezetesebb műve  mellett más műfajokkal is kísérletezett. Az irodalomtörténet elsősorban fantasztikus regényi  próbálkozását emeli ki. Olyan írószemélyiségként határozza meg magát, aki a korszak történet-  felfogásaira történészként reagál, és aki nemcsak a társasági életről rajzolt tanulságos  képet, hanem élettörténetével mintegy összefogott a személyiségre vonatkoztatható  több bölcseleti irányt (noha történetmondása, kalandsorozata, ami utókora olvasóit  igazán érdekelte).

Benyovszky az, aki származásánál, kalandjainál, nyelvismereténél és utóéleténél  fogva Kelet-Közép-Európa irodalmaiban, persze, másutt is, valamint a nemzeti  sztereotípiákat sem nélkülöző történeti, publicisztikai és zenei hagyományaiban  a XVIII. század végétől talán máig jelen van. Azt példázza, hogy kitörve a szegényes  lehetőségeket kínáló hazai környezetből, kihasználva a karriert ígérő európai háborúkat  (utóbb Madagaszkáron folytatva tevékenységét) mint kvalifikálja magát felfedezőként,  szabadsághősként. Olyan életrajzzal kápráztatta el a XVIII–XIX. századi  műfajtörténetet, amely az egyes kelet-közép-európai irodalmakból hiányzott (a két  Trenckétől eltért), és amely nem feltétlenül regényformában tanúsította a nemzet  erényeit megtestesítő hős történetének „igazát”. Olyan eseménytörténet (re)konstrukciója  a Benyovszkyé, amely kitágított térben és kalandregényi időben játszódott  le. Ennek révén lehetővé vált, hogy akár életének egyes epizódjai, akár a teljes élet  különféle – divatos, számottevő hatásra törekvő – műfajú művek segítségével közvetítődjék.  Így az oroszországi életszakasz éppen úgy válhatott egy érzékeny színdarab  és egy opera tárgyává (Kotzebue, Doppler Ferenc), mint ahogy egy jelentékeny sikert,  több kiadást megélő elbeszélő költemény kíséri végig a hős életét (Gvadányi József),  vagy egy a személyiség válságát tematizáló, a romantikus individuum kétségeit10 megszólaltató  heroikus-komikus költemény jeleníti meg a költő és megalkotandó műve  viszonyát (Juliusz Słowacki). A franciául írt, de első ízben angolul megjelent, majd  többször németre fordított Benyovszky-önéletrajz11 magyar befogadása mintegy példázza,  miként jelenhet meg egy soknyelvű szerző több áttételen keresztül, hitelesnek  elfogadva az életrajzot – a különféle irodalmakban. Hadd tegyem hozzá, hogy a Benyovszky-  önéletrajz történetének akad olyan mozzanata, mely szerint az angolból átültetett  biográfiát „vissza”-fordították franciára. Magyarországra elsősorban a német  változat jutott el, viszonylag korán, mielőtt más típusú német feldolgozások ismertté  lettek volna. Georg Forster, a forradalmár és (szintén) világutazó, mintegy apjával vetélkedve, adózott Benyovszky emlékének átültetésével, és mindkét Forster „tiszteletadása”  a „magyar és lengyel gróf” emlékezete előtt beszédes bizonyítéka, miként  fogták föl, értékelték a fikciós elemekben szerfölött gazdag önéletrajzot. Mint ahogy az  sem érdektelen, hogy a gyér magyar publicisztikában (1790–1791)12 már 1790-ben felbukkan  Benyovszky élete és műve, egy szlovák regényváltozat a XIX. század elejéről  való.13 Más kérdés, hogy mint Casanova, Benyovszky is megajándékozza magát grófi  címmel, jóval annakelőtte, hogy megkapta volna, és így a főrangúak közé besorolódása  más színben tüntetheti föl a „kalandor”-t. Ma már talán a kalandos élet minősíthető  főműnek, „stilisztikailag” eléggé szegényes a nem anyanyelven megfogalmazott Benyovszky-  próza. Az értelmezés során a személyiség „szabaduló” törekvései sem mellőzhetők,  kilépne saját korából, minthogy kiűzetett a családalapítás idilljéből (mást mond  ő, mást sejtet a későbbi kutatás), nem valósíthatta meg élettervét a lengyel szabadság védelmében  mint a polgárháborús viszonyok közé jutott Lengyelországba tévedt katona.  A többféleképpen megítélhető bari konföderáció harcaiban vett részt. Az oroszországi  hányattatások sem ölhették ki belőle a hazatérés reményét, ugyanakkor megemlékezik  egy ottani mintagazdaság alapításának ötletéről, érintkezvén a korszak utópiáinak  elképzelésével. Benyovszky a maga megírta (és kissé másképpen, de megélte) kalandregény  főszereplője – és jórészt rendezője (legalábbis önéletrajza szerint), egyszerre  testesíti meg az ügyes stratégát, az óvatos összeesküvőt, a demokratikus vezetőt (nem  túlzás) és az érzelmes férfit, megannyi ajánlat a „regényesítésre”. A leírt részletek eléggé  változatosak és többféleképpen interpretálhatók ahhoz, hogy művészeti alkotások  nyersanyagául szolgáljanak. Ugyanakkor az önéletrajz már az elején kész és a továbbiakban  változatlan jellemet állít elénk, sem törés nem tapasztalható, sem eltérés az általa  megfogalmazott morális elvektől. Legfeljebb alkalmazkodik a körülményekhez, mikor  céltudatosan tervezi meg szökését Kamcsatkáról, törékeny hajójával, olykor elégedetlen  társaival mégis végrehajtja visszatérését Európába. Madagaszkárban igazságos, sőt bölcs  vezetőként, tervezőként, megértő és a bennszülött lakossággal önmagát elfogadtatni képes  személyiségként jelenik meg, jóllehet „felsőbb tudás” birtokosaként. Az irodalom  alaptípusaira csodálkozhatunk rá, annak ellenére vagy éppen azért, mert az önéletrajz    erőteljes vonásokkal körvonalazza a maga „igazság”-át és „valóság”-át. Ennek az önéletrajznak  a feldolgozásai készen kapták az anyagot, a kópéregényből a kalandsorozat  elemei buknak ki, a kalandregényből a természeti és az emberi veszélyek elhárításának  módja hangsúlyozódik, a XVIII. század angol, francia és német, utóbb lengyel és magyar  irodalmában oly fontos szerephez jutó érzékeny regényből kölcsönözhetők olyan  mozzanatok, amelyek nagyrészt a Benyovszky megrajzolta epekedő (és reménytelen)  szerelmes Afanázia történetéből vehetők át színműbe, operába, regénybe, elbeszélő  költeménybe.

André Jolles14 egy esszéjéhez fordulok segítségért: Az irodalomban történő bármely  vándorlás ismét meg ismét a lovaghoz, a pásztorhoz meg a kópéhoz (Schelm)  vezet el. Bármely időben különösen kedvelt lehet egyik vagy másik, miközben a többiek  sem hiányoznak teljesen. Azt mondhatnók, hogy az irodalom leltárába tartoznak.  Jolles nem merev kategóriákkal dolgozik, esszéje egy más bekezdésében arra hívja föl  a figyelmet, hogy ugyan állandó figurákról van szó, ezek mégsem rögződnek változatlanokká.  Ekképpen folytatja: A bolyongó lovag számottevő hasonlóságokat mutathat  föl a kópéval, de a pásztorral is. A kópé igencsak gyakran rendelkezik lovagi vonásokkal.  A pásztortól a lovagig olykor csupán egyetlen lépés.

Magam munkahipotézisként fogom föl Jolles meggondolkodtató fejtegetéseit,  szembesítve a Benyovszky-önéletrajzból és annak feldolgozásaiból adódó (műfaji,  előadásbeli, hangvételi) jellemzőkkel. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a Benyovszky-  önéletrajzra támaszkodó szerzők – jóllehet az ide visszavezethető művek nemcsak  ezzel az önéletrajzzal szembesíthetők, hanem más, hasonló tematikájú irodalmi alkotásokkal  is – éppen e hármas hősalkotás egyikét vagy másikát tartották alkalmasnak  arra, hogy választásaikban a kalandsorozatot vagy az érzelmes regényt szervezzék  a megjelenítendő személy köré. Nyilván másképpen egy színműben, másképpen egy  terjedelmesebb prózai vagy verses epikai alkotásban. Kotzebue15 a maga bevált színműírói  módszerével az érzékeny játékot tette a szereplői viszonyok meghatározójává,  a szerelem, a féltékenység, az őszinteség, a bosszú és az árulás hívószók alapján alkotta  meg a cselekményt, amelyet a félreértések dramaturgiája is mozgat, és amelynek hatásos befejező tablója a közönség elvárta kiengesztelődés jegyében törekszik a „félelem  és részvét” ellentétének feloldására. Itt még annyit jegyeznék meg, hogy Kotzebue-t  e régió történelmének dramatizálása, magyar és cseh tárgyú színművek színpadra vitele  erősen foglalkoztatta. Ennek révén fedezte föl elsősorban a német közönségnek az  általuk kevésbé ismert nemzet/országsorsokat, s tette lovag- és érzékenyjátéki tárggyá.16

Gvadányi József kétrészes elbeszélő költeménye17 a cselekmény hitelesítése érdekében  önmagát, az elbeszélőt is belekomponálja művébe, részletezi, mint találkozott  személyesen (Budán, illetőleg Nagyszombatban) műve hőseivel, azok mint beszélték el  számára történetüket. Ezzel nincs ellentétben (Gvadányi felfogása szerint), hogy az önéletrajz  általa olvasott német változatára mint elsőrendű, elfogadható forrásra hivatkozik.  Juliusz Słowacki romantikája egy powieść narodowa (nemzeti elbeszélés) dimenzióját  vetíti olvasói elé, nem mond le a kalandos részletekről (az irodalom kalandjáról  sem), megalkotja a víziókat sem nélkülöző cselekmény lengyel változatát. Słowacki  már a lengyel-ukrán tárgyú Mazepa című színművében tanúsította, mily szuverénül  olvassa a „nyugati kánon”-ba sorolt alkotásokat (Shakespeare-t és Victor Hugót), a Benyovszky-  történetben Goethe és Byron irányába tör. Olyképpen, hogy az orientális  elemet is belecsempészi poémájába, hősét Giraj tatár kán udvarába kalauzolván.

Valamennyi említett műben ott a heroikus, a szerelmi szál révén az idillikus-érzékeny,  az önéletrajzból jórészt átvett kalandsorozat felvillantja a minden veszélyen szerencsésen  túllépő, önmagát minden helyzetből kimentő kópé (és/vagy lovag) alakját.  Ugyanezek a jellemzők szinte kikényszerítették azt, hogy a népies irodalom, a népkönyv  is őrizze a „népszerű” ízlés igényét kielégítő Benyovszky-történetet. Christian  August Vulpius (aki Goethe sógora volt) az önéletrajzból ötfelvonásos művet alkotott,18  korántsem az Iphigénia Taurisban és a Tasso Goethéjének szellemében, hasonlóképpen  nyúlt a Benyovszky-tárgy után a hármas hősalkotás színházi megjelenítésének próbáját  elvégezve, kevésbé Weimar klasszicizáló udvari színházának előírásaihoz szorosan  ragaszkodva, hanem a tárgy révén olyan közönség elismerését is megcélozva, amely  céljai teljesülése után utóbb pályáján maradandó sikert biztosíthatott számára. Legnevezetesebb  művében visszautal e hármas hősalkotás regényi-népszerű lehetőségeire,  Rinaldo Rinaldini, a rablóvezér című regénye a XX. századi olvasmányok között is föllelhető.

A XIX. században a Benyovszky-tárgy mindkét vonalon haladt:  a nemzeties romantikák a hősideált mutatták föl, együtt az érdekfeszítő  kalandok elszánt kalandorával. Persze, Benyovszkyt is utolérte az európai  „alaptípusok” sorsa, a XIX. század végén a XX. században bizonyos  előzményeket követve a tudományos kutatás mérlegre tette megállapításait,  leleplezte életének regényesítését, azt is lehetne mondani: „deheroizálta”–  és ezzel párhuzamosan ifjúsági regények vagy ifjúsági regényekké  lett kalandregények szereplőjeként tűnt föl (nemcsak a magyar,  hanem legalább oly mértékben a szlovák irodalomban is). Szlovák-magyar  közös vállalkozású televíziós sorozatban,19német feldolgozásban is  élvezhették az érdeklődők a lengyel-magyar gróf édes-bús históriáját.

Az operaszínpadra ritkábban lépett Benyovszky, francia opera és  több paródia készült, a történet és feldolgozása fenséges és „alantas” vonalvezetését,  előadását sugallva, valamint egy német nyelvű librettóra,  majd annak magyar fordítására épülő német-magyar opera, Doppler  Ferencnek, a pesti Nemzeti Színház fuvolaművészének kompozíciója,  amely a másodlagos, romantizáló német dalművek sajátságaival rendelkezik,  híven követve a magyar színpadokon sikeres Kotzebue-színmű  szövegét, a magyar fordításban egy dal, Jöszte ablakodra, kedves…  jóval később is feltűnik Jókai műveiben.20

Benyovszky Móric önéletrajza olyan önelbeszélés, írásos ön-újrateremtés,  a saját élet írásos újraélése, amely előadását tekintve (noha  tárgyszerűséget színlel) érintkezik a korszak divatos irodalmi alkotásaival.  Az elbeszélt események fölkínálják az irodalmi alaptípusokat újragondoló szerzőknek, hogy ki-ki a maga változatát, a XVIII. századtól a XX. századig  ívelően, részint a romantikus elgondolástól érintetten, szembesítse a változó hőselképzelésekkel,  a személyiség önteremtéséről szőtt előfeltételezésekkel. A Kotzebue színpadáról  hangzó történet, Gvadányi elbeszélő költeménye, a lapokban, kötetekben kivonatolt,  sűrített önéletrajz szólt a közönséghez, eredményezte, hogy a szóbeli hagyományt  is formálta, elsősorban mégis Gvadányi több kiadást megélt népszerű művét kell itt említenünk.  Igen beszédes, hogy Jókai Mór visszaemlékezése szerint Benyovszkytól örökölte  a maga keresztnevét, amelyet előbb „zsidós” hangzása miatt szégyellt, utóbb apja  meséje nyomán büszkén viselt. Feltételezhetünk olyan szélesebb réteget Magyarországon,  amelyhez Gvadányi és a publicisztika közvetítésével ért el a történet. Említendő,  hogy ez a széles körű elterjedtség a XX. században a magyar, a szlovák, a lengyel, a német  olvasók Benyovszky-ismeretére is jellemző. Ez az eltérő regiszterben fölhangzó regényi  szólam mindenesetre a három alaptípust magában egyesítő hős irodalmi diadalútját  jelzi. Még akkor is (vagy akkor igazán), ha nem kizárólag Jókai és Słowacki áll e téren  az olvasói érdeklődés középpontjában. A szlovák olvasók „tudását” Jožo Nižnánsky  1933-as regénye, a magyar olvasókét a megannyi népszerű feldolgozás hatotta át.21

Mindennek következtében Benyovszky története a különféle rétegekből összetevődő  olvasóknak különféle azonosulási lehetőségeket kínált föl, így a Benyovszky-feldolgozások  értékelése és értelmezése egymástól eltérő olvasatokat eredményezett. Nem  hallgatható el, hogy a magyar olvasók körében vitathatatlanul a magyarság jellemvonásaival  felruházott hősként lépett elő, míg a szlovák olvasók a jellegzetes szlovák  hőstípust köszöntötték Benyovszkyban, ilyen késztetés a verbói Benyovszky-kúriában  berendezett múzeumi tárlókból is érkezik. Ez nincs ellentétben azzal, hogy a kaland- és  a kópéregényi ajánlat felerősítheti és el is fedheti a történet eseménysorának morális  tanulságait vagy a romantizálónak látszó elbeszélői szólamot. Ennélfogva rokonszenvet  ébreszthet egy rendkívüli (történetinek felfogott) személyiség életvezetése iránt, és legalább  kétfelé irányíthatja a tekintetet:

1/ A világokon, országokon vagy tartományokon átvezető, céltudatos, a kényszereken  úrrá lévő vándorúttal érvelhet a szűk térbe rögzítettség, az eleve meghatározott-kijelölt  életrend ellen;

2/ A nehézségeken úrrá lévő személyiség életútjával példázhatja azt, amit az elbeszélés  a nemzeti jellemhez ragaszkodásnak, nemzeti képviseletnek igyekszik beállítani.

Az persze fölvethető, hogy a kópéregényi elemek hozzájárulnak-e az elbeszélői-  olvasói illúzió fenntartásához, vagy, máshonnan szemlélve, gyengítik-e a nemzeti  célzatot? További megfontolást érdemel: az akár sematikusnak vélhető kalandregényi  szerkesztés kedvez-e a mindenáron morális tanulságba kifuttatott cselekmény „olvashatóságá”-  nak?

Aligha mellőzhető az említett tényezők számba vétele, ha Gvadányi József elbeszélő  költeményének kortársi sikerét, utóbb irodalomtörténeti elmarasztalását gondoljuk  végig. Annál is inkább, mert Gvadányi22 a maga előre bocsátott megjegyzése  szerint kifejezetten szórakoztatásra írta kétrészes, egymással inkább az egyik főszereplő,  Rontó Pál segítségével összefogható elbeszélő költeményét, amelynek első fele  félreérthetetlenül a kópéregény verses változatát képviseli, míg második fele, amelynek  során Rontó Pál némileg háttérbe lép, hogy átadja helyét Benyovszky Móricnak,  jóval inkább a kalandregény nyomában jár, nem mindig meggyőző erővel csempészve  be az „érzékeny regény”-nek Afanázia történetét átható elemeit. A kópé, Rontó  Pál erkölcsi törvényeket semmibe vevő kalandsorozata akár szembeállítható volna  Benyovszky Móric magasfokú erkölcsi elkötelezettségétől vezetett kalandjaival; a kétszintes  történetvezetés jól ismert sémája lehetővé teszi, hogy a kétféle világfelfogás  ne egymás ellenében, hanem párhuzamosan, egyszerre érvényesüljön. Ezáltal kétféle  hős- és történettípus keresztezi egymást, egyben a merő szórakoztatás igénye nem  gyengíti az erkölcsi-nemzeti fenségesre törekvést. Az első részben Rontó Pál (beszédes,  hogy a név majd függetlenedni fog a XIX. század végén már kevéssé olvasott  Gvadányi-műtől) csínyekben, árulásokban, törvénytelenségekben gazdag históriája  bontakozik ki, olyan személyé, aki egy alulról szemlélt történelem, Mária Terézia háborúi  felelőtlen részese. Fenyegetett életét eljuttatja Lengyelországba, az ideális hős,  Benyovszky Móric közelébe, és ez a találkozás, a közös sors kínál alkalmat az elbeszélőnek,  hogy összefonja a kétféle történetet. Olyképpen, hogy mindkettő relativizálódik. Rontó Pál  nagyjában-egészében megjavul, mégsem annyira, hogy teljes mértékben elfogadja azt az életrendet,  erkölcsi felfogást, amelyet gazdája képvisel. Ugyanakkor a hazai, a „magyar” értékek  szószólója továbbra is ő marad. Ilyen például a magyar ételek, étkezési szokások dicsérete a távoli  vidékek étrendje ellenében. Benyovszky a maga módján megőrzi európai kötöttségeit, szabadkőműves  elkötelezettségéért Rontó Pál megrója (az elbeszélő teljes egyetértésével). Rontó  Pál nem érti Benyovszky óvatos, konspiratív taktikáját, itt Benyovszky magyarázza el Rontó  Pálnak a célszerű magatartás esélyét. Benyovszky története Gvadányinál sem nélkülözi az  érzékenység európai irodalmának (akár Kotzebue-tól is származható) fordulatait (amilyenek  az önfeláldozás, a megbocsátás, az őszinte beismerés szívhez szólónak szánt, ám olykor kissé  szárazon elbeszélt jelenetei). Ezt mindenképpen ellensúlyozza Rontó Pál földközeli, csupán  a következő napot szem előtt tartó magatartása. A helyzetkomikumot kiaknázó, a nyelvi különbözésekre  építő előadás elsősorban Rontó Pálhoz fűződik. Gvadányi nem tér el attól, amit  Benyovszky emlékiratainak német fordításában olvasott, de beleütközött a versbe foglalás nehézségeibe.  A XVIII. század végén a páros rímű tizenkettősökben olykor csikorogva gördülő  elbeszélő költemény olvasása nem okozhatott nagy nehézséget az ehhez szokott, jórészt Gyöngyösin  felnőtt olvasóknak; ám Gvadányi megérezte, ha minden kalandot, fordulatot el kívánna  beszélni, az amúgy is terjedelmes történet elviselhetetlenül hosszúra nyúlna. Úgy oldja meg  a rövidítést, hogy prózába fordítja át beszédét, mintegy összefoglalja a két esemény között történteket,  s ebbe még egy kurta kommentár is belefér. Gvadányi a Habsburg-uralkodóhoz feltétlen  hű alattvalónak mutatkozik, és Mária Terézia esetében ez nem is okoz elbeszélői dilemmát.  Ezzel együtt folytatja korábbi elbeszélő költeményeinek sugalmazásait; műveiben a magyar  nemesség vélt és valóságos érdekeinek szószólója: a magyaros öltözködés, szokások, beszéd  fontosságát szükségesnek tartja hangoztatni – szembeállítva a nemzeti hagyományoktól elidegenedéssel.  Bármily meglepőnek tetszhet a nemzeti jelleg efféle gondolkodói középpontba  helyezésének eszméje, akár rokonítható volna Jean-Jacques Rousseau lengyelek számára  készített alkotmánytervezete bizonyos passzusaival. A hazai életre emlékeztetés versszakaiból  Rontó Pál és Benyovszky egyaránt kiveszi részét. Ennek a fajta nemesi nemzetnek, nemesi  köztársaságnak (hogy a lengyel változatot is idevonjam) szellemében megrajzolt emlékezéspolitikája  vitatja a hazai „elfajzott”-ak álláspontját, s a bizonyára az antikvitásból és a XVIII.  századi neolatin költészetből átvett terminus (elfajzott) majd jelentékeny pályát fut be a magyar  meg a szlovák és más, hasonló irodalmakban. Ezzel nem ellentétes, ám mindenképpen árnyalja a kérdést, hogy Gvadányi nemcsak megélte a nemesi nemzet többnyelvűségét,  hanem életműve makaróni versei23 igazolják, hogy a tudomásulvételen túl saját életének  hétköznapjaiban gyakorolta, sőt részint a komikum forrásaként láttatta, részben a megszólalásnak  rétegnyelvi és természetes módjaként értékelte. Efféle nyomokra Rontó Pál  és Benyovszky történetét versbe foglaló művében is bukkanhatunk, elsősorban Rontó  Pál tapasztalataival összefüggésben:

Tóthoktól hallottam én e szót Lopatka,
Pivo, Brintza, Szmola, e nevet is Katka.(…)
Mosz panye ti szi kap! illyen teremtette,
Poty na duel, kezét kardjára vetette.

Néhány más példa: Jechalgo dal mi lep egy Lengyel kiáltott; ten jezd opjetani Venger:  átkozott v. ördöngős magyar; egy lengyel csudálva kiabálja: Ha, tento jezd zsolnyir! – Ez  ám a katona. A magyaros helyesírással leírt (fél)mondatok, majd azok magyar átköltése  a nyelvek között navigáló figura (nyelvi) élménye, egyben Gvadányi környezetének  meghitt társasági beszéde – a nyelvi nacionalizmus előtti időszakból. Az elbeszélő  nem feltétlenül Benyovszky szájába adja „világnézeté”-ből fakadó megnyilatkozásait. Az  előadást szólások, közmondások, latinból átültetett „sententiá”-k tarkítják, nem kevésbé  egy réteg műveltségét érzékeltetendő, az elbeszélői szólamot a bibliai, mitológiai allúziók  népies előadása színesíti. A várostromról szólva:

Trója, és Kartágó mikor meg-rontatott,
Azokba annyi vér, mint itt nem ontatott
Ki keserűt nem ett, nem érdemel édeset:
Dulcia non meruit, qui non gustavit amare24

(Benyovszky egy helyütt az egyiptomi sötétséggel, Ulisses sorsával vigasztalja a nekikeseredett  Rontó Pált.)

A korszak franciásnak bélyegzett eszméit elítéli Rontó Pál is, az elbeszélő is, megrója a filozófusokat  csalárd szisztémájuk miatt, haragosan szól a libertinage-ról.

Ollyanok, kik tarttyák világositottnak
Magokat: még mi több Filosofusoknak,
Tele tsalárdsággal Filosofiájok,
Fulánkos lépes méz egész Systemájok. (…)
A szabadságnak-is vannak törvénnyei,
Mellyeken mehessen ollyas ösvényei.
Ha ezekrűl ki-hág, már nem megy szabadon,
Törvény és ész nélkül hág vakon és vadon. (…)
Világ-törvény-is, ennek határt vetett,
Még ezen egy bölts-is által nem léphetett.

Jellemző, miként szól azokról, akik nem értvén Benyovszky menekülési stratégiáját, lázadoznak  ellene:

Valamint Izráel meg nem elégedett
Moysessel, bár vele felette sok jót tett,
Szintén úgy a hajón e nép nem nyugodott,
Bár sok jót tett vélek a Gróf, és fáradott.

Az idézett strófa szorosan tapad az önéletrajzhoz, a szemléletes előadás céljából merít az elbeszélő  a Bibliából, s a strófába foglalás jól mutatja, milyen nehézségekkel jár, mennyire ki  van téve az ismétlés kényszerének az előadás. A korszak patriarchális-idilli felfogását tolmácsolja  az elbeszélő; ennek egyik „irodalmi” forrása Gessnernek Európa-szerte népszerű  idilliumaiban lelhető, kevésbé jöhetnek számításba Rousseau elvei, a „természetesség” ugyan  a nagyvárosi életformával szembeni alternatívát ajánlja; Magyarországon a birtokos kis-,  közép-nemesség „földközeli” életformáját dicsőítették; nem utolsósorban a differenciáltabb  érzelmi-társasági életmóddal ellentétben egy olyanfajta megszólalás mellett szavaztak, amely  Gvadányi elbeszélő költeményeiben is visszhangzott. Egy meglátogatott sziget lakosainak dicséretét  azért közvetíti az elbeszélő, mivel a följebb körvonalazott természetesség-igénynek  megfelelő magatartásformát tapasztalnak náluk:

„Természetes vala Filozófiájok,
Soha hazugságot nem szóllott a szájok,
Mint azoknak, kik megvilágositottak,
Fényekkel sok ezer embert vakitottak.”

A felvilágosodástól történő elhatárolódás jellemzi az elbeszélő álláspontját. Még akkor  is, ha fedve, kimondatlanul, Rontó Pálhoz képest Benyovszky közelebb áll a felvilágosodott  nézetekhez, mint azok cáfolóihoz. Ez nem okoz sem Gvadányinak, sem elbeszélőjének  tudathasadást, mivel Rontó Pál szájába adja a felvilágosodás-ellenes gondolatokat.  Így az elbeszélő tartózkodhat a nyílt állásfoglalástól. Benyovszky szabadulásterve ugyan  értelmezhető a fogolylét ellentettjének, ennek társadalmi vonatkozásai azonban nem vetődnek  föl. A magyar-lengyel szabadsággondolatnak a hierarchikus orosz viszonyok alkotják  a kontrasztját, amelyek szinte kézzelfoghatóan az eltérő szokásrendek leírásakor  érzékelhetőek. Benyovszky „európaiságá”-ra legfeljebb a kormányzó és családja ad megfelelő  választ, Benyovszkyék szabadulása egy alapvetően eltérő társadalmiságból éppen  úgy utal a szabadabb létezési módra, ahogy majd a madagaszkári tapasztalatok során az  intrikus francia hatóságokkal szemben fog Benyovszky megtestesíteni egy életközelibb  létezési alakzatot. Mindazonáltal Gvadányi nem tántorodik el a maga világfelfogásától  és a patriarchális életvezetésből eredeztethető nyelviségtől. Annak ellenére sem, hogy  a Benyovszky-életrajzhoz csak Rontó Pál történetét adja hozzá, és olyan mértékben alkalmazza  a kalandregényi fordulatokat, amennyire az Benyovszky szövegéből kiolvasható.  Gvadányi él a regényesség kínálta lehetőségekkel, felhasználja a kópé, a hős és a pásztor  alakjához fűződő sztereotípiákat, megalkotván azt a történetet, amelyet ugyan készen kapott,  ám a verssé formálás népszerűsítő eszközeivel feldúsítja, közelíti egy nemesi közköltészeti  változathoz.

Juliusz Słowacki több ízben átírt poémájában sikerül az egymástól eltérő szólamok  alkotó szembesítése, a nemzeti irodalmi és az úgynevezett világirodalmi nézőpont, irodalmiságelképzelés  egyeztetése (kapcsolódás a korszerű világirodalmi irányzatokhoz).  Słowacki művében nem a cselekmény a legfontosabb, mint Gvadányiéban. A romantikus  hős történetében a szólamok egyénítettebbek, differenciáltabbak, a különféle helyszíneken  lejátszódó történetek és a különféle irodalmi helyzetekre történő reagálások  megengedik az önreflexiókban gazdag, ironizáló előadást. Gvadányi (amellett, hogy elsősorban  szórakoztatni, sőt mulattatni akar) tanulságokat közvetít, amelyek szűkebb perspektívája ellentmondásban  látszik lenni az „ábrázolt tárgyiassággal”, amely a cselekményt az önéletrajzhoz tapadással  igyekszik továbbmozdítani.

Gvadányi (említettem) azzal igyekszik műve valószínűsíthetőségét elfogadtatni, hogy belép  a történésekbe, nemcsak Rontó Pált ismeri régről, hanem Nagyszombatban egy vendéglőben  Benyovszkyval is eltölt annyi időt, hogy a történet részleteivel megismerkedjék. A találkozásról  prózában kapunk rövid beszámolót, ekképpen a „személyes” hitelesség erősíti az elbeszélő „hű”  előadását. S bár az elbeszélő költemény játékosságának is használna e szerzői fogás kihasználása,  a prózai betétnek nem lesznek következményei, inkább a jóindulat megnyerése (captatio benevolentiae)  retorikájával él Gvadányi – az olvasók meggyőzése érdekében. Ennek ellenére a kettős  történet elbeszélése (Rontó Pálé és Benyovszkyé), melyekbe más történetek is bekapcsolódnak,  jól illeszkedik a korszak regényalakzatai közé (annak ellenére, hogy a verses forma nem mellékes,  és a kor magyar ízlésének kiválóan megfelel). Ehhez járul, hogy igen elterjedt regényalakzatok  elemeit szintén fölfedezhetjük Gvadányi művében, példának említeném az utazási regényt, az  azzal rokon államregényt, amely az utópiákra jellemző tényezőkkel gazdagodhat. Csak ismételni  tudom: Benyovszky önéletrajzában ott rejtőznek ezek az alakzatok, a feldolgozások során  – megtartva az „eredeti” történetet – egyik-másik lehetőség hasznosul. A korszakot áttekintő  vizsgálódás a távolabb elhelyezhető szerzők bizonyos műveivel, Voltaire-éivel vagy Halleréivel  rokoníthatja a Benyovszky-történetet, ilyen módon nem feltétlenül a főszereplőhöz kötve, Benyovszky  életének epizódjaiból regényes formát alkotva, egy hősnek, egy kópének és egy pásztornak  történetéről számot adva, hangsúlyozottan szépirodalmi formába öntve.

A Benyovszky-narratíva teljesen megfelelt a felvilágosodás racionális gondolkodására építő,  az ember önteremtését és a világgal szemben elfoglalt kritikai álláspontját megörökíteni kívánt,  a XVIII. században népszerűségre szert tett irodalomnak, amelyben a cselekményes történetfejlesztés  és az életmódra, a kormányzásra, a társas viszonyra irányuló filozófiai fejtegetés egymást  kiegészítve kapott helyet. A távoli országokba tett utazás, illetőleg a különféle okokra visszavezethető  viszontagságok olyan világokkal, eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert létezési formákkal,  helyzetekkel szembesítették az utazókat, amelyek módot adtak arra, hogy újra lehessen gondolni  mindazt, amit államról, társadalomról, személyiségről, életvezetésről valaha megfogalmaztak  vagy körvonalaztak, felül lehetett vizsgálni a filozófiai vitákat a természetes versus civilizált életforma  előnyeiről, hátrányairól; tovább lehetett írni azt, ami az irodalomból már ismerős lehetett:  a jó vadembertől az eszményi állam képzetéig. Benyovszky látogatásai a távoli Kelet szigetein,  államaiban, ottani szembesülései szokásokkal, életrenddel magukba rejtették a felvilágosodás    utazási regényeinek tematikáját, csakhogy itt nem pusztán az egyes szám első személyű  előadás, hanem az elbeszélő realitást érzékeltetni akaró beszámolói alapján formálódhatott  kép tökéletesebb, kevésbé tökéletes, mindenesetre az európaiakétól eltérő  világokról. S ami nem mellékesen fogalmazható meg: szépirodalommá többnyire Benyovszky  történetének európai és oroszországi eseményei váltak, míg a teljes életutat  bemutató regényes megjelenítések egy messze nem jelentéktelen része az ifjúsági, a kalandregénybe,  a televíziós feldolgozásokba került. Aligha tagadható, hogy Benyovszky  Móricnak írói igénnyel, de kevésbé szépírói eszközökkel megfogalmazott önéletrajza  szerint az európai s a távoli események olyan vetületeit világította át, amelyek ebben  a formában újdonságokként szolgáltak a „nyugati” olvasóknak is (ilyen életének magyarországi  kezdete, részvétele a lengyel küzdelmekben, jóllehet éppen a XVIII. századi  lengyel események, az állam háromszori felosztása számottevő visszhangot kaptak,  Magyarországon is!); ezt kiegészítve a visszaút Európába, a madagaszkári történések,  illetőleg Benyovszky Habsburg-birodalmi, amerikai tervei ellenben (noha a regényalakzatok  közé kevésbé voltak beiktathatók) kitágították a Benyovszky-történet  perspektíváját, s a személyes sorsot egy történeti személyiség kalandjává dimenzionálták.  Talán érdemes emlékeztetni Jókai Mór gesztusára: a Benyovszky-regényt a maga  részéről lezárultnak vélte szökésével, Kamcsatka elhagyásával; ami ezután következett,  nem gondolta regénybe írhatónak, viszont szükségesnek tartotta fordítás útján való  ismertetését.25 Jóval Jókai előtt egy történeti-biográfiai vállalkozásban mindössze négy  oldal jut Benyovszky afrikai vállalkozásának,26 a többi élete első szakaszának van szentelve;  Kotzebue színműve is, Doppler operája is Benyovszky hajóra szállása jelenetével  zárul. Hogy Gvadányi továbbköveti hősét élete kanyargó útján, majdnem kivételes  a korai Benyovszky-irodalmi-befogadásban, sőt az is, hogy antikoloniális (filantróp)  nézeteket szólaltat meg:

Emberek ők mint mi, vagyon bennek lélek,
Tsak hogy ők feketék, mi vagyunk fejérek,
Ugyan azért őket mondjuk otsmányoknak,
Ők is viszont minket tartanak ollyanoknak.

A madagaszkári bennszülöttek szájába adja az elbeszélő, hogy a franciák királya  haragszik, mivel „Sklávussává te minket nem tettél.” Az elbeszélő költemény  utolsó két „Tzikkely”-ében Rontó Pál hosszú visszatekintését kapjuk,  az utolsóban pedig az életírást követő eseményeket.

Słowacki Beniowskijában egyfelől a romantikus személyiséget önmaga  megalkotta felszabadulásának hőséül állítja az olvasók elé, ezzel párhuzamosan  poémáját pedig az irodalmi konvenciókkal (már Mickiewicztől kialakított  irodalmi formák/műfajok is ezek közé számítódnak) szembeállított,  önfelszabadító beszédmód példájaként mutatja föl. Kotzebue révén az érzékenység  trivializálódott változata él tovább a színpadokon, míg Jókai kedves  kötelességének tudja, hogy igazságot szolgáltasson Benyovszkynak.27 Paradox  módon Jókai Benyovszkyja jóval kevésbé lett sikeres, mint más művei,  a Benyovszky-történet diadalútjában fontos állomás, akár Słowackié, a popularizálódás  mégsem az általuk kijelölt úton történt, részben jóval előbb,  részben velük párhuzamosan, részben tőlük függetlenül. Az általam Jollesre  hivatkozva emlegetett három hőstípus helyet kért és kapott a népszerű irodalomban,  és hiába vonta kétségbe s tudományos kutatás Benyovszky megállapításainak,  sőt élettörténetének több részletét, az időnként megrendezett,  valóban nemzetközi Benyovszky-konferenciák makacsul visszatérnek ennek  a jellegzetesen XVIII. századi, nyelvek és nemzetek között létezett, világokat  bejárt, merészen tervező, ötletekkel és elképzelésekkel gazdag személyiséghez,  akivel összefüggésben joggal tehető föl dolgozatom két indító kérdése,  és akinek életét-műveit, életének-műveinek feldolgozóit tanulmányozva,  többféle válasz adható, aztán újra-kérdezhető és minderre újra-felelhető.  Történet, melynek személyhez kötve kezdete bizonyosan van, de befejezése,  lezárulása nemigen képzelhető el.

1 E dolgozat egy eredetileg német nyelvű előadás szerkesztett változata. Az előadás 2019. május 22-én hangzott el a Benjowsky–ein (mittel)europäischer Held c. konferencián Bécsben. A konferencia szervezői előzetesként egy német, osztrák, lengyel, orosz, szlovák, magyar és angol vonatkozású bibliográfiát küldtek ki a résztvevőknek, melynek jó hasznát vettem, kutatásaimmal kiegészítettem. A bibliográfia merített a Jókai kritikai kiadásban közölt jegyzékből, vö. Jókai Mór, I. Gróf Benyovszky Móric életrajza. II. Gróf Benyovszky Móric saját emlékiratai és útleírásai (1888–1891), s.a.r. Radó György. Akadémiai, Budapest, 1967.

2 Az említett konferencián Blaskó Katalin szemléltette, csak német források hányféleképpen írták le hősünk nevét: „…so ist der Gewinn für die Erdkunde aus diesen dicken Bänden äusserst gering”. Die zeitgenössische deutsche Rezeption von Benjowskys Memoiren.

3 Andrzej Sieroszewski, Benyovszky Móric a magyar és a lengyel irodalomban = Tanulmányok a lengyel-magyar irodalmi kapcsolatok köréből, szerk. Csapláros István, Hopp Lajos, Jan Reychman, Sziklay László, Akadémiai, Budapest, 1969, 375–407., uő, Maurici Beniowski w literaturze węgierskej i polskiej = Studia z dziejów polsko-węgierskich stosunków literach kich i kulturnych, komitet redakczyjni: István Csapláros, Lajos Hopp, Jan Reychman, László Sziklay, redaktor werzji polskiej: Jan Reychman, przy współudziale I. Csaplárosa i A. Sieroszewskiego. Zaklad narodowy im. Ossolińskich, Wydawnictwo Polskiej Akademii Nauk, Wrocław-Warszawa-Kraków, 1969, 300–325.

4 Vö. Gvadányi József, Rontó Pálnak és Gróf Benyovszky Móricznak élete, (…) mellyeket újra összeszedett Tatár Péter, Bucsánszky, Pest, 1860.

5 Ez még a szlovák–magyar koprodukcióban készült televíziós sorozat szlovák, illetőleg magyar nyelvű változatát is áthatja, nem is szólva a verbói, egyébként gondosan összeállított kiállítás szellemiségéről. A többrendszerűség elmélete megfontolásait az alábbi dolgozataimban használtam: Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban. Irodalmi Szemle 2012, 5, 68–76., Otázky týkajúce sa mnohojazyčnosti a multikulturality Spiša = Z minulosti Spiša 14 (2007), 57–68.

6 Előzményként a pikareszk spanyol és francia regényekben megalapozódó változatára utalok, mely a XX. századra átformálódik ugyan (Thomas Mann Felix Krulljáról szólva), de őrzi kópéregényi indíttatását. Pikarische Welt. Schriften zum europäischen Schelmenroman, hg. Helmut Heidenreich, Wissenschaftliche Buchhandlung. Darmstadt, 1969.

7 Érdekes módon ebben az irányban gondolkodott Arthur Schnitzler regényétől eltérően Márai Sándor Vendégjáték Bolzanóban c. regényében, melyben a három főszereplő monológjai nem utolsósorban a szó, a fogalmazás, illetőleg az írás és ezek hatását fejtegetik.

8 Az ő történetének és nem kevésbé kalandos sorsú nagybátyjának, Trenck Ferencnek (ő is nyelvi és morális határátlépéseiről nevezetes) Jókai Mór kölcsönzött regényformát: A két Trenk (1892), Trenk Frigyes (1893), s. a. r. Radó György, Akadémiai, Budapest, 1969. A kötet illusztrációként közli Trenk Frigyes 1786-ban, Trenk Ferenc 1788-ban kiadott német nyelvű önéletrajzának címlapját. Trenk Ferenc német, osztrák, magyar, horvát vonatkozásai jól illenek a Benyovszky-narratíva mellé. A két Trenk az ideális és a sátáni hős párhuzamos életútját beszéli el, nem kerülve meg a kópéregényi ajánlatot. [Jókai magyarosan írja a Trenckek nevét.]

9 Első magyar felfedezése: Sándor István, Jelki Andrásnak, egy született magyarnak történetei. Streibl, Győr, 1791. Hevesi Lajos a Franklin Kiadó megbízásából írta újra a „bajai fiú rendkívüli kalandjait ötödfél kontinensen”, az átdolgozás az 1870-es évektől több magyar és német kiadást ért meg, 1875-ben finnül is megjelent. Czibor János újradolgozása 1964-ig a negyedik magyar kiadásig jutott el, 1966-ban a negyedik német kiadásban jelent meg.

10 Stefan Treugott, „Beniowski”. Kryzys individualizma romantyčnega. Państwowy Instytut Widawnictwo, Warszawa, 1964, valamint az említett konferencián Krysztof Koehler és Lidia Wiśniewska előadásai és az azokat követő vita. Słowacki poémája 1841-től készült, 1846-os az új változat.

11 1790-es az angol kiadás, ugyanebből az évből való az első német, 1791-ben egy német és egy francia. Gvadányi Christoph Daniel Ebeling hamburgi kiadásából dolgozott.

12 Magyar Kurir 1790, 1273–1277, Hadi és más nevezetes történetek 1790, 831–834., 1791, 15–16.

13 Samuel Čerňanski, Památne příhody hraběte Beňovského c. regénye a címlapon jelenti be a kalandregényi vonatkozásokat, 1808-ban jelent meg.

14 André Jolles, Die literarischen Travestien = Pikarische Welt… 103., 113.

15 August von Kotzebue, Graf Benjowsky oder die Verschwörung auf Kamtschtka, Paul Gotthelf Kummer, Leipzig, 1793; két magyar kiadásról tudunk, Kassán 1835-ben, Nagy-Kanizsán 1839-ben jelent meg. Kotzebue magyar népszerűsége ekkor még jelentékenynek volt mondható.

16 A Kotzebue-színmű magyarországi előadásairól vö. Kádár Jolán, A pesti és budai német színészet története 1812–1847, Budavári Tudományos Társulat, 1923, 139., A Nemzeti Színház, szerk. Székely György, Gondolat, Budapest, 1965. A színháztörténeti kutatásokból tudjuk, hogy Kotzebue e színműve országszerte műsoron volt, Debrecenben már 1799-ben adták, majd Pesten, Budán, Székesfehérvárt, Kassán került színre, Pesten 1808–1814 között 9-szer.

17 Rontó Pálnak egy Magyar Lovas Köz-Katonának és Gróf Benyovszki Móritznak életek (…) leírása (…), versekbe foglalta gróf Gvadányi József Magyar lovas Generális. Wéber Simon Péter, Pozsony–Komárom, 1793. Az innen idézetteket a továbbiakban külön nem hivatkozom. További kiadások: Pozsony, 1807, Pozsony, 1816.

18 A lipcsei 1792-es „eredeti szomorújátékról” (Graf Benjovski) az említett konferencián Adam Bžoch előadása hangzott el.

19 A konferencián Jozef Tancer és Dusík Anikó közösen írt előadása ismertette.

20 Afanazia címmel került először színre. Kiadása: Benyovszky vagy: A kamcsatkai összeesküvés. August Friedrich Kotzebue után Rudolf Köffinger [ford. Egressy Béni][bemutató 1847. szeptember 29.]. A címlapon D. R. K. a libretto szerzőjének neve. A kiadás Pesten jelent meg 1847-ben, Trattner-Károlyinál.

21 Jožo Nižnánsky ígéretes költői indulást követőleg állt rá népszerűséget hozó történelmi regények írására, egymás után bocsátva ki a jobbágylányok vérében fürdő csejtei várúrnő, Báthori Erzsébet, majd Benyovszky történetét. Rudolf Chmel szerint: „minden különösebb művészi igény nélkül” (Dobrodružstvá Mórica Beňovského). Világirodalmi lexikon IX, N–O, főszerk. Király István, Akadémiai, Budapest, 1984, 356–357.

22 Széchy Károly, Gróf Gvadányi József 1725–1801. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1894, 207–246., Gvadányi-album. Gróf Gvadányi József szakolczai lakóházának emléktáblával való megjelölése alkalmából (…) szerk. Dr. Kovács Dénes, Pallas, Budapest, 1887, 52–63., Csorba Zoltán, Gvadányi József élete és munkái. [Borsod] Megyei Könyvtár, Miskolc, 1975. „Rontó alakja sokáig fennmaradt az egri és sajókazai hagyományban.” 31.

23 A makaróni versek a közköltészeti, a diák-folklór hagyományban, a kéziratos énekeskönyvekben éltek tovább. Ján Kollár 1834/35-ös, népköltészetinek nevezett gyűjteményében is helyet kapott.

24 A sententiát a származás megjelölése nélkül közli Eduardis Margalits, Florilegium proverbiorum universae latinitatis. Ludovicus Kókay, Bibliopolis, Budapest, 1895, 169.

25 Jókai, Gróf Benyovszky…

26 Nemzeti Plutárkus vagy a Magyarország s vele egyesűlt Tartományok Nevezetes Férfiainak Életleírások, összveszedte Kölesy Vincze Károly, Melczer Jakab, Trattner János Tamás, Pest, 1816, II, 213–252., Ungrischer Plutarch oder Biographien merkwürdiger Personen des Königreichs Ungarn und der dazu gehörenden Provinzen. Aus authentischen Quellen geschöpft und in chronologischer Ordnung dargestellt von Carl Vinzenz Kölesy – Jakob Melzer, Eggenberger, Pesth, Zweyter Band, 1816, 249–289.

27 Jókai, Gróf Benyovszky…, II, 436. Jókai és a Benyovszky-hagyomány kapcsolatairól  a kritikai kiadás megfelelő köteteiből kaphatunk érdekes információkat. Eppur  si muove – És mégis mozog a föld, s. a. r. Margócsy József, Margócsy Józsefné  Oberländer Erzsébet. Akadémiai, Budapest, I, 377–378. (egy régi Benyovszkyszínrevitelről  hoz hírt).