Szepesi Kornél: Irodalom és álarc III. / Sötétszoba
liaye/lomography felvétele
Ma lefotóztam egy égő házat. Képtelen voltam ellenállni. Vastagon ömlött a fekete füst, akár egy tűzhányó gyomrából. Éreztem a forróságot, mintha a pokol bejáratánál állnék. Akkor eszembe sem jutott, hogy benn emberek is lehetnek. Vagy egyáltalán, mitől gyulladt ki az épület? Csak közelebb és közelebb akartam menni, eltelni a pillanattal, érzelmek nélkül dokumentálni, a részese lenni a tűznek. Volt már ilyen. Teljesen használhatatlan és elmosódott képek születtek. Egy taxiban ültem. Álltunk a dugóban a Hungária közepén, már egy ideje semmit sem haladtunk, a taxis kihangosítva telefonált. Nem hittem volna, hogy a tűz ilyen gyorsan képes terjedni. Megeszi a környezetét. A taxis észlelte a tüzet, üvöltött, mindketten kiszálltunk. Mire a tűzoltók odaértek, már nem lehetett a kocsit megmenteni. Végül egy közeli panel tetejéről figyeltem a dolog lecsengését. Ahogy elvontatták a roncsot. Mint mikor a halottat viszik ki hullazsákban. A tízes tetején, ahol álltam, jéghideg szél fújt, de belül engem perzselt valami. Rágyújtottam, a csikket a városra pöcköltem, elképzeltem, hogy az egész lángra kap. Először mindenki menekül, üvöltöznek, végül átadják magukat. Legutoljára alattam is összeomlik az épület. Aztán másnap minden újra a régi volt. A város ugyanott állt, ahol eddig. Az emberek ugyanolyanok voltak. Semmi nem változott. Lementem a pincébe, ahol a sötétszobát építettem ki. Miután beállítottam a kellő hőmérsékletet, előhívót töltöttem a tankba. A folyamatot a stopfürdővel állítottam le, a vízzel öblítést fixálás követte. Minden úgy ment, ahogy korábban. Reménykedtem, lesznek használható képek, de ugyanazokat a sötét és foltos, erős fedettségű negatívokat kaptam, mint mindig. A nagyított képek semmit sem adtak vissza a pillanatból. Az érzésből, amire vágytam, amihez konokul ragaszkodtam. Az nem dokumentálható. Facsiptetőket tettem a fotókra, egy kifeszített spárgán szárítottam őket. A vörös fény a szobában eszembe juttatta a tüzet. Az elmosódott fekete eszembe juttatta a füstöt. A fojtó bűz csavarta az orromat. Talán mégis sikerült valami? Jobban megnéztem a képeket, görcsbe rándult a gyomrom. Leszaggattam a fotókat, a csipeszek összevissza pattogtak a szobában. A zsebembe gyűrtem a képeket, elindultam felfelé a lépcsőn, ki a házból. Újra látnom kellett. Ahogy megpillantottam a fekete vázat, könny szökött a szemembe. Most itt vagyok.
Körültekerték az egész szart szalaggal. Átlépek alatta, bejárom a romokat. Undorodom a helytől. Hát ekkora hatalma van az embernek? Egy gyufaszállal bárki képes ezt megtenni? Ugatnak a kutyák, itt mindig is ugattak. Jól ismerem a környéket. Álomszerű képek keverednek bennem, melyek kivetítődni látszanak a környezetre. Az ugatás egyre nyújtottabbá válik, a kormos falak és a ház vázszerkezete vöröses izzásba fordul. Egy pillanatra újra a sötétszobában érzem magam. Pedig itt vagyok. A háznál. És az épületből kivezető út egyre távolabbinak tűnik. Minden elsötétül, elájulok.
Mikor magamhoz térek, mozdulatlanul fekszem egy ágyban. Kórházban vagyok. A számból cső lóg. Száraz a torkom. Szokatlan, kellemetlen érzés, a nyelvem tapad a számban. A végtagjaim nem mozognak, de a tudatom éber. A kutyák jutnak eszembe, akik folyton ugattak. A kórházszobában hangtalanul megy a tévé. Ujjnyi távolságban a bal tenyeremtől egy ápolóhívó fekszik. Kifeszítem a kisujjam, de nem érem el. Izzadok. A sötétszoba és a fotók jutnak eszembe. A zsebembe gyűrtem őket, hol vannak? Elvesztek? Ettől a gondolattól émelyegni kezdek. Szédülök, forog velem a világ, mintha részeg lennék. A gép, amire kötöttek, hangosan pittyeg a szívem ritmusára. A berendezésből és a ruháimból ítélve már itt fekhetek egy ideje. Egy nővér téved a szobába, arcára meglepettség ül, mikor meglátja, hogy nyitva van a szemem. Idesiet, kapkodva húzza ki a csövet a számból. Mintha a tüdőmet szakítaná ki. A nővér már az ötvenes évei végén jár, de fiatalos, sminkeli magát, ennek ellenére a homloka csillog, a bőre zsíros, ráncos nyakán hosszú aranylánc, duzzadt mellei között apró kereszt lóg. Biztos elvei vannak. Az ő szakmájában elengedhetetlen. Kitakar, lecseréli a pelenkát. Képtelen vagyok megszólalni. Átöltöztet. Semmit nem érzek. Fel akarok ébredni, nem akarom ezt. Ha ő az ápolóm, már biztos látott így ezerszer, de én csak most vagyok ébren. Almalevet tölt egy pohárba. Olyan színe van, mint a húgynak a pelenkámban. Szívószálat tesz a számba, ki akarom köpni, de képtelen vagyok, hirtelen mégis mohón szívni kezdem. Aztán elhúzza a függönyt. Ha nappal van, eddig miért nem tette? A fény szaggatja a retinám, amikor pislogok, fekete és vöröses foltok úsznak a szemem előtt. A füst, a pince, a csipeszek pattogása. Ahogy leszaggatom a fotókat. Biztos vagyok benne, hogy engem is megmérgeztek. Mint azokat a kutyákat gyerekkoromban. Biztos vagyok benne, ha egy akkora épület leég, az messziről is látszik. Az ilyesmit észreveszik az emberek. Az ilyesmire nem tudnak nem felfigyelni. Az ápolónő kimegy, lekapcsolja a villanyt. Észre sem vettem, besötétedett. Egy darabig még ébren vagyok, aztán kezd lecsukódni a szemem. Eszembe jut, hogy gyerekkoromban azt képzeltem, le tudom fotózni az álmaimat. Lefotózom őket, hogy a valóságban is megmaradjanak. De olykor előfordul az álom az álomban, mikor azt hiszed, felébredtél, közben csak az agyad játszik veled. Hallom a csipeszek pattogását, ahogy szerteszéjjel szóródnak a szobában, a bútorok alá pattognak, a rejtett zugokba, olyan helyekre, ahol soha nem találod meg őket. És ha nem lesznek meg, a fotókra és rád sem lesz többé szükség.
Szepesi Kornél (1988, Szeged)
Író.