Jassó Judit prózája

Jassó Judit prózája

Alagi Mihály felvétele

Szín és fonák

Anyámnak nincsenek barátai, pontosabban szólva barátnői. Apám az egyetlen, aki elviseli őt. Emlékszem, amikor kicsi voltam, sokszor veszekedtek, és a nappali ajtófélfájába kapaszkodva néztem, ahogy anyám a vitába görnyedve, kezét felemelve, ujjbegyeit egy pontban összeérintve részletezi, szenvedélyesen magyarázza a maga igazát. „Az” igazságot, amiben hitt, ami számára abszolútnak és megdönthetetlennek látszott. Kamaszkoromtól kezdve számomra is világossá vált, hogy veleszületett érzékenységével pontosan látta a dolgok színét és fonákját.

Akkoriban gyakran összecsattantunk. Úgy vitatkozott velem, hogy belement a témába, mint az igazság búvára, és mindig felhozott a mélyről valamiféle idegesítő tanulságot. Az eszközeit tekintve egy kamasz igazságérzete és lobbanékonysága dolgozott benne, közben szavaiban felnőtt életének addigi összes tapasztalata összegződött. A fejemet fogtam tőle, kérleltem, hogy inkább hagyjuk abba, de nem, ő el akarta mondani az Egészet, és ha valami közben széttörött, addig nem nyugodott, amíg össze nem ragasztotta. Rettentően kifárasztották ezek az órák. Néha a fejemhez vágta, hogy miattam fog szívrohamot vagy agyvérzést kapni, de rögtön beszívta az ajkát, hogy több meggondolatlan szó ne hangozzék el tőle. Máskor, szelídebb pillanataiban kimerítően elmagyarázta az élet nagy dolgait, a felétől nem is értettem az összefüggéseket, csak hallgattam lezsibbadva, milyen szívósan keresi a megfelelő érveket. A lényeg, hogy sosem lehetett csak úgy otthagyni őt. Úgy szólt utánam, hogy kénytelen voltam visszafordulni a küszöbről és felvenni a kesztyűt, és folytatni, amíg „az” igazság eléggé kerekké vált ahhoz, hogy anyám aznap nyugodtan aludjon el.

Egy nap – tizenhárom éves koromban – akkori legjobb barátnőmmel, Szilviával nálunk ebédeltünk. Ő divattervezőnek készült, én újságírónak, és felváltva beszélgettünk a minket érdeklő témákról. Szilvia elsorolta, milyen ruhákat szeretne hordani, odavolt a Gucciért, de Benettonnal is beérte volna, és Pupa sminkdobozzal, mert az anyjának is olyan volt.

– Kislányom, tudod, milyen anyagból készült a pólód? – kérdezte anyám, félbeszakítva barátnőm sokadik monológját. Villájával feléje is bökött, hogy nyomatékosítsa a szavait, pont egy vonalban Szilvia szemével, aki látványosan hátrahőkölt, miután a váratlan kérdéstől benne ragadt a mondanivaló.
Nem tudta. Súgni akartam neki, de addigra anyám már válaszolt.
– Pamut. – Visszahúzta a villáját és egy adag húst tűzött rá, majd egy darabka majonézes krumplit. Teli szájjal beszélt, hogy fölényét a lehető legteljesebben kifejezésre juttassa. – Azt tudod, hogy a harisnyád miből van?
Szilvia kétségbeesetten rázta a fejét, tekintetét hol rám, hol anyámra kapta.
– Nejlonból – mondta erre anyám, és egy pillanatig azt hittem, az étel mindjárt kiesik a szájából. – Ha divattervezőnek készülsz, először az anyagokat tanuld meg, és állj neki a varrásnak. Másrészt hova vennél fel Guccit vagy Benettont? Ha pedig túl korán kezdesz sminkelni, tönkremegy a bőröd.

Ebéd után dühösen álltam fel az asztaltól, mardosott a bűntudat örömgyilkos anyám miatt. Szilvia áthozott pár divatlapot, leült az ágyam szélére és némán lapozgatta. Néha sóhajtott, rám nézett. Nem tudtam, mire gondol, a szorongás összeszorította a gyomromat. Miután elköszönt, néztem az ablakon keresztül, ahogy távolodik, összemegy, mint az az ember, akitől elvették az álmait. Attól a naptól kezdve alig szólt hozzám, és másik középiskolába is jelentkezett. Tíz év múlva találkoztunk újra. Szilvia addigra már két gyereket szült, és boldogan mutatta, hogy ő készíti a ruháikat, anyám miatt tanult meg varrni, amiért örökké hálás lesz, ezért adjam át neki szívélyes üdvözletét. De akkor anyám óriásit hibázott, amikor nem tudta megállni, hogy rá ne mutasson a kamaszálmok legfontosabb vonására, arra, hogy túlzó a perspektíva, ahonnan a dolgokat szemléli. Azokban az években semmitől nem féltünk és mindent el tudtunk képzelni. Később találkoztam emberekkel, akik ugyanúgy nem tudták elviselni az emberek lelkesedését, és kíméletlen szókimondásukkal szétzúzták mások álmait. Nem szóltam bele a vitáikba, inkább félrevonultam, és azon töprengtem, ha mindent megfelelően csinálnánk, nagyobb káoszt teremtene, mint ami általában ott van az életünkben. Annyi minden épül hazugságokra, előfordulhat, hogy hazugságból születünk, mellébeszélések és félreértések között nevelkedünk, míg végül képessé válunk arra, hogy hozott anyagból megszőjük a saját igazságtalanságainkat, és kitapétázzuk vele az életünket.

Az ember legkésőbb kamaszkora végére dönti le a bálványokat. És rájön, hogy szülei addig élhetnek istenbőrben, amíg engedi, hogy belőle táplálkozzanak. Egyelőre nem hatottak rám az otthon tanultak, pedig felkészültem arra, hogy olyan leszek, mint anyám. Egy diáktársammal, Teofillal éltem együtt. Magas, kövérkés fiú volt, nagyon jó modorú, csendes, halk szavú és hihetetlenül művelt. Mindig türelmesen meghallgatott, sokszor éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Néha elaludt a monológjaimon, ami ráébresztett kicsinyes látásmódomra. Jobb akartam lenni, úgyhogy kevesebbet beszéltem és többet tettem azért, hogy megvalósítsam az álmaimat.

Vasárnaponként nálunk ebédeltünk, utána leültünk a nappaliban, pontosabban szólva Teo lefeküdt a kanapéra és ölembe hajtotta a fejét. Ez lett a mi kis szokásunk, otthon is így pihentünk egy nehéz nap után, de anyám rossz szemmel nézte. Hónapok teltek el, és már nem tudtam tovább elviselni a szemrehányó tekintetét meg a fejcsóválást, ami kísérte. Amíg apám átvette a szót, kimentem a konyhába, hogy a végére járjak a dolgoknak.

– Ez a fiú túlságosan kényelmes, meglátod, semmit nem fog létrehozni neked. – Anyám mindentudó pillantásától düh és keserűség fogott el. Nem ismerkedtem könnyedén, és egészen addig azt hittem, hogy Teo hátterét megfelelőnek találja, hiszen erre nevelt, és nem is adtam össze magam az első jöttmenttel, már egyetemre jártam, dolgoztam mellette, külön is éltünk…
– Félreértesz, kislányom.
Anyám őrölt kávét adagolt és csészéket vett elő. A friss illat, amit addig szerettem, akkor elviselhetetlen volt a számomra. Kinyitottam az ablakot, pedig odakint órák óta esett. Anyám fázós volt.
– Csak annyit szeretnék mondani, hogy ez a fiú…
– Van neve. Teofil, jó? Vagy Teo. Mindegy. Nevezd őt a nevén, kérlek.
– Teofil – kezdte újra anyám a szokásos pikírt stílusában, majd elhallgatott és rám nézett. – Nem vagyok pikírt.
– Nem mondtam semmit – dadogtam, zavaromban a nyakamat markolásztam.
– Tudom, hogy erre gondoltál.
– Tudod, mire gondoltam? Neked jósdát kellene nyitni. Alakítsd át a lakást, vagy nem is. Csak tedd sejtelmesebbé a világítást és szerezz be dísznek néhány vaskos horoszkópkönyvet.

Ahogy nézett, elszégyelltem magam. Kisiklattam a mondanivalóját. Ha pusztán ellenkeztem volna… de a mellékvágányra terelés megbocsáthatatlan bűnt jelentett számára.

– Semmit nem fog neked megteremteni, érted? Ez a fiú, Teofil lehet, hogy kedves, udvarias és minden másban nagyszerű, de rettentően lusta és kényelmes. – Anyám szembe fordult velem, összefonta karját a mellkasán. – Gyere, vigyük be a kávét. – Mielőtt a szoba elé értünk, odasúgta:
– Emlékezz arra, amit mondtam.

Teofillal hamarosan véget ért a kapcsolatunk. Nem anyám miatt, egyszerűen elkanyarodott egymástól az életünk. Sokáig, majdnem húsz évig nem találkoztunk. Majd egy novemberi napon véletlenül megláttam a metróban, és rögtön felismertem. Hatalmasra hízott, mint egy hegy, szemüvege szinte belevájt a sok húsba az arcán. Nem messze tőlem leült, kinyitotta a táskáját, elővett egy alufóliába csomagolt szendvicset. Evés közben kifejezéstelenül meredt maga elé.

Anyámnak nem meséltem az esetről. Pedig gyakran látogattam a szüleimet, és mivel nem volt saját családom, bőven jutott rájuk időm, és miután karrierem megfeneklett, szükségét is éreztem ezeknek a látogatásoknak, ráadásul elkapott a midlife crisis. Közeledett a karácsony. Egy plázában kötöttünk ki, ahol gyümölcsökből készített szappant, illatgyertyákat vásároltunk a családtagoknak, és magunknak könyveket. Anyám egy naplót is kapott tőlem, és ahogy leültünk egy kávézóban, hogy megkóstoljunk egy giccses nevű lattét, türelmetlenül húzta elő a táskájából. Nem törődött vele, hogy a többi holmi emiatt majdnem a padlón kötött ki. Ragyogott a szeme, amikor a piros bőrkötést felütötte.

– Tudtad, hogy fiatal koromban naplót írtam? – Szája elé kapta a kezét, kuncogott és úgy nézett körül, mintha ezren figyelnék, amit mond. – Még szerencse, hogy nem lelted meg, amikor pedig annyiszor kutakodtál a padláson. Vagy talán megtaláltad, csak nem mondtad el nekem, hm?Iszogattuk a lattét, aminek egyáltalán nem volt kávéíze.

– Volt már olyan dolog, amit megbántál életedben? – csúszott ki belőlem a kérdés. Talán a rossz hangulatomért akartam bosszút állni, amit anyám választása okozott. A kávézóban túl sok pénzt kértek el a semmiért, ezért nem álltam sorban a következő feketéért, inkább intettem a karommal a pincérnőnek. Anyám rosszalló pillantásokkal nézett rám.
– Nem látod, mennyire elfoglaltak? – és mosolyt küldött az érkező személyzetnek, nehogy véletlenül nehezteljenek ránk és duplán főzzék le ugyanazt a kávét. A nő felvette a rendelést, utána az asztalra könyököltem, és anyámat néztem. Aligha jött zavarba, csak egy kicsit még húzta az időt.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
– Nehogy azt hidd, hogy tévedhetetlennek tartom magam – rázta meg a fejét. Becsukta a naplót, de az ujját benne tartotta, mint egy könyvjelzőt.
– Akkor?
Anyám mélyet sóhajtott, és lassan, hangtalanul engedte ki a levegőt. Az asztal fölött közelebb hajolt hozzám.
– A múltkoriban láttam azt a Teofilt, akivel régen jártál.
– Komolyan? És hol? – Majdnem kiszaladt a számon, hogy én is, de inkább hallgattam. A süteményeket néztem a tányérokon, a félig megevett, vastag krémszínű töltelékkel elkészített diós és gesztenyés szeleteket.
– Szép családja van. – Anyám sűrűn bólogatott és felvonta a szemöldökét. Megérkezett a feketém, az ízesítetlen kávéból ordítóan hiányzott a tej. Eszembe jutott az a régi konyhai jelenet, amikor anyám is kávét főzött és undor fogott el az aromájától. Felszegtem a fejem.
– Hogyhogy szép családja van? Láttad őket? Anyám tovább bólogatott. Két fiú és egy lány. Kövérek voltak mind, a felesége is, fehér bőrű, barna hajú, szép arcú szemüveges nő. A szüleim házához közeli parkon vágtak át, el is mentek mellette, de nyilvánvalóan Teofil nem ismerte meg őt.– Össze is téveszthetted valakivel. – A kiöntőből tejet csurgattam a csészémbe és cukrot ejtettem bele. Anyám erre rám nézett.
– Ő volt az, kislányom. – Még közelebb hajolt, suttogva mondta:
– Hatalmasra hízott, mint egy hegy, szemüvege szinte belevájt a sok húsba az arcán.Alaposan elkevertem a tejet és a cukrot, és számhoz emeltem a csészét. A könnyek már készülődtek a szememben.– Tévedtem, amikor azt mondtam, hogy lusta. Csak zavart, hogy olyan nagydarab. – Anyám kézfeje élénken mozgott a levegőben. – Féltem, hogy te is elhízol, elkényelmesedsz mellette. Most már nem bánnám, ha te lennél az asszonykája – mondta végül és finoman megrántotta a vállát.

Megállíthatatlanul sírtam. Anyám rémülten nézett körbe, hiába, az emberek ünnepelni, kikapcsolódni jöttek, és nem néztek felénk. Papír zsebkendőt vett elő a táskájából, átnyúlt az asztalon, megtörölte az arcomat.

Egyszer régen hallottam, amikor elmesélte apámnak, miért vágja a dolgokat ennyire kíméletlenül az emberek fejéhez. Felsőtagozatos lehettem, és a nappaliba igyekeztem, hogy bemenjek hozzájuk, de inkább vártam, amíg anyám befejezi a duruzsolást. Szerettem kihallgatni, amiket mondott, mert annál titokzatosabbnak tűnt.

– A sebeket úgy lehet begyógyítani, ha előtte kitisztítjuk, tudod? Sokszor egymás után. A só, ami a könnyekből jön, nem mindig elég a hazugság és az önámítás sebeire. Szavakkal kell tisztítani. Lehet, hogy néha nem lesz igazam és okozok egy kis karcolást. De nem baj. Tudom, hogy idővel mindenki megérti, miért teszem. Anyám visszahúzódott, de még engem nézett, majd táskája mélyére süllyesztette a csodás, piros bőrkötésű naplót, amelynek oldalai örökre üresek maradtak. Ahol nincsenek titkok, hazugságok sem lehetnek, ez régóta az ő szavajárása volt.

 

 

Jassó Judit (1977, Budapest)

Író, költő. Kötete: Kaszt (FISZ, 2019.)

Tags: Jassó_Judit