Bereti Gábor: Homály nélkül / Pál Sándor Attila Balladáskönyv című kötetéről

A híres előd ismert szállóigéjének parafrazeált változatára, ballada az egész világ és ballada benne minden vers és rím, asszociálhat az olvasó Pál Sándor Attila Balladáskönyv című új verskötetének olvastán. A klasszikus műfaj hazai nagymesterének illetékességére pedig már maga a szerző hívja fel a figyelmet kötete első, A falba épített asszony balladája című versével, mintegy emlékeztetendő az etalonhoz igazodás jelentőségére, ám ha szerzőnknek ezt a munkáját az olvasó összeveti a nagy mintaadónak a műfaj szabályait híven követő opusaival, gyanút ébresztő sejtései támadhatnak a kötetben rá váró versek klasszicitását illetően. S akkor így nagy csalódás már nem érheti.

Persze a választott műfaj egyébként ma is érvényes szabályait anakronizmus volna egy, a 21-ik században alkotó művész munkáin számon kérni, még ha maga választotta is a balladai megszólalás lehetőségét, mert esetleg így kitennénk az epigonná válás veszélyének. Márpedig a Balladáskönyv versei együtt és egyenként is egyértelművé teszik, hogy szerzőnket az epigonizmus vádja még csak meg sem érintheti. Hiszen láthatjuk, hogy a műfaji kritériumoktól nagyvonalúan eltekint.

Ugyanakkor ahhoz, hogy Pál Sándor Attila a balladák iránti elkötelezettségét komolyan gondolta, kétség sem férhet, hiszen miután motívum gyanánt a téma már korábbi köteteiben is felbukkant, a ballada szavunk e mostani kötet immár minden egyes verscímében előfordul. S ez megfontolásra késztet. S lám mindjárt észrevesszük, hogy a műfaj és a címválasztás közti ellentét, mint ahogy a már jelzett első versében a vershelyzet és a megszólalás vulgáris nyelve közötti ellentét is, feszültséget kelt. Látjuk tehát, hogy Pál Sándor Attila a balladának ezt a feszültségre utaló stílusjegyét megtartotta. Mint ahogy megtartotta a többnyire drámai hangot, s a töredezett versszerkezetet is. Az olvasóban azonban, némileg kaján módon felmerül, mi lenne, ha a ballada szót az ecloga vagy az episztola szóval cserélnénk ki. Ám hamar belátja, a klasszikus műfaji szabályok követését ezekben az esetekben sem várhatnánk el. Belenyugszik hát, hogy a kritikai pillantás a címválasztást egy jó ötletnél aligha tarthatja többre.

Természetesen a Balládáskönyv versei nem balladák, s ha őriznek is valamit a műfaji sajátosságokból, az legfeljebb az „eloszlatott” balladai homály lehet, hogy tisztán lássunk. De egy modern utáni verset nem azért tekintünk jónak vagy rossznak, mert őrzi, vagy épp mert elhagyja műfaji sajátosságait, hanem mert felkészít, avagy mert nem készít fel az interpretációk konfliktusára. „a kisgyermek, / aki itt nőtt fel, / nem igazán látta a különbséget / emberhalál, / kutyahalál / vagy tyúkhalál között, / a kérdés nem az, / hogy idővel megtanulta-e, / hanem hogy van-e különbség egyáltalán” (73). Pl. amikor töredékeivel az egészet kívánja megidézni, a saját hivatásával kapcsolatos szkepticizmus hatja át. „sétálsz az utcán könnyű ingben, / s egyszerre megcsap egy nyitott ablakon, / a szúnyoghálón át / egy szívfájdítóan más öblítőillat, / légfrissítő, / ételillat, / cigifüstszag, / mindennek a keveréke, / egy másik élet, / és mész tovább” (78). A másság, a másik, az idegenség posztmodern sémáit véli itt felfedezni az olvasó.

A szomorúság, a hitetlenség, a csalódottság, az elutasítás, a hárítás, a megvetés, a kétely, a bizonytalanság érzetei is ott bujkálnak a verseit körüllengő szkepszis hűvös áramlataiban. Közben az allegóriára hajazó leíró jellegű, realista mondatok között felbukkan a szerző, és fikcióba kódolt énjének alaptulajdonsága; az opusokat átszínező kulcsfontosságú sor, „szemlélődve sétálsz”.

Mert csak ha kezünkben a humanitás iránytűjével sétálunk, vehetjük észre, hogy korunk költészetében elválik egymástól a posztmodern léthelyzet teljességigényű irálya a poszthumanista változat irályától. A kérdés tehát mégiscsak az, hogy emberünk megtanulta-e a különbséget, hogy képes-e különbséget tenni emberhalál és állathalál között, ennek mind társadalmi, mind természeti konnotációinak a figyelembevételével. Hogy észreveszi-e, hogy a költészetben a múlt és a jövő közötti szakadás színrevitele a művészet önmagába zárulását eredményezi, hogy a költészet funkcionális kikülönülése a társadalom más részrendszereiből nem szolgálja a társadalom önreprezentációs igényét. Hogy az informatikai átformálódás korában többek között a digitalizálás révén mediatizált környezet a költészet számára is tartogat olyan ma is érvényes régi és persze új tanulságokat, melyeknek csupán az együttes figyelembe vétele lehet a művészetek számára termékenyítő hatású. Többek között például annak a figyelembe vétele, hogy az a technológiai fejlődés, amely a gazdasági hálózatokon és a médián keresztül befolyásolja a kulturális gondolkodást mindközönségesen, originálisan ma is a munkából ered. Vagyis abból az interpretatív praxisból, amelyből maga a művészet is fakad és amelyre a művészeteknek az adekvát megszólalással történő, az újrarendezést alakító gesztusa visszahat.

Egy vers, egy költészet esztétikai értékét illetően sok múlik azon, hogy a művész a saját kora körülményeihez való viszonyában fogalmazza-e meg mondandóját, avagy hogy saját kora szereplői között üresen hagyja-e a maga, nyelviségben gyökerező, nyelviségét hitelesítő egzisztenciális helyét.

Rezignált, tűnődő, melankolikus, flegmatikus, elégikus. Fanyar, maliciózus hang. Kötetébe két formatípus fut egymással párhuzamosan, az egyik a nagyjából szonett terjedelmű szabad vers, a másik a töredékekből összefűzött mozaikvers forma. Ez utóbbiak közé tartozik a kötetben található néhány hosszúvers is.

Pál Sándor Attila versei allegorizáló hatásúak és példázatos jellegűek. Formai szempontból még a hosszúversei is rövidek, hiszen egymással gyakran össze nem függő szituáció villanások, szilánkok egymáshoz kapcsolt sorozatának füzérei. Mintha nem is verset, hanem egy könyv fejezeteiből kimetszett történettöredékeket olvasnánk. A szöveg versszerűségét az egymást magyarázó, kiegészítő, értelmező, pontosító, vagy éppen egymást lezáró, egymástól elkülönülő részletek adják, s a mű jelentésképzésének kulcsa az olykor epigrammaszerű, morális közléssé stilizált, s a hosszúversekben pl. láncolatot alkotó csattanók sorozata. Ilyenkor a verbális vizualitás képiségével láttatott filmkockák sora pereg a szemünk előtt, amit az értelmezői távlat, a nézői pillantás alakít történetté. A részletek a perspektívában nyerik el a maguk valós alakzatát. Máshol meg a részletek önálló életet élő bizarr, különös történet-miniatúrák. „sikerül-e majd vajon úgy meghalni, / hogy az ágyam mellett virrasztót, / ha elbóbiskolt, / ne keltsem fel”(Balladatöredékek a kórházból, 21). Balladai vég ez is.

A történetekhez szokott olvasó hálás, ha az egymást követő, kiegészítő, netán felülíró modellek és meta-modellek klipsorozatai közben ráismerhet a szöveg látvány-primátusán áttetsző intencionált, vagy csak egyszerűen egyszerű balladai elbeszélésre. S hol találkozhatnánk máshol ilyennel, ha nem az otthonról szóló balladatöredékekben: „az első jel az volt, amikor itt, / a homokhátság közepén, / minden víztől távol / a fákat egyszerre ellepték a sirályok (73). Vagy amikor a következetlen mondatfűzés, a szerkezetszakadás termékenyítő hatásával találkozunk: „úgy hasít szét a tekintete, / ahogy egy alkoholista férfi hasogatja a fát, / hasábfák vagyok, / hasábfák” (69). „a csend törékeny és üres, / a rét határokat keres” (68). S az üresség és a hideg csend közegében mintha a Tamási Áron-féle otthonosság melegét kereső, ígérő remény lakozna. A kötetben egyébként több Erdélyre utaló allúzióval is találkozhatunk.

A balladai verselés Pál Sándor Attila-i titkát a kompakt lét hiányának, sérüléseinek a szövegtöredékekbe sűrített színrevitelében ismerhetjük fel. Azonban az idegenné és/vagy érintetté válásnak ezt a modernitásra, s a modern utáni léthelyzetre utaló karakterét a versben csak a műfaj, a ballada egyéb, klasszikus jegyeinek, a techné nyelvi és formai kritériumainak a felfüggesztésével érheti el a szerző. A személyiség és környezete közötti szituatív feszültségnek a vers ilyen absztraháló, tartalmát részekre bontó módon a vers hangjává történő kódolása ugyanakkor olyan versszerkezet és versnyelv alkalmazását implikálja, amely a narráció minduntalan megszakítását eredményezi. Ez persze a verset nem teszi széppé. A versnek a vershelyzet szituatív körülményeihez való alkalmazkodása akár torzulásnak is tűnhet.

És a világ és a személyiség torzulásai tükröződnek Pál Sándor Attila verselésében is. S talán ez az oka annak, hogy a költő a Balladáskönyvben nem mer a tükörbe nézni. Talán ezért, hogy eseményeit, történeteit nem a ma, hanem a félmúlt kulisszái között játszatja. Mintha a Balladáskönyv énje nem a mai viszonyokat átélő, azokkal szembenéző, azokat vállaló én volna. S ez már a hitelesség kérdését veti fel. A József balladája, Első ballada az országról, Erdélyországi ballada, A halál angyala, hét zsidó román törpe és Pál Sándor Ruben balladája, Kádár János balladája, Alternatív szocialista ballada, Balladatöredékek otthonról, Ballada a faluról stb. című, látszólag a jelen időre reflektáló verseiben is pl. mind a rendszerváltást megelőző időket „aktualizálja”.

A feldaraboltság, a megtörtség, a formátlanság akár az idegenség formája is lehet. Még az emberen inneni humánum otthontalanságának az érzülete, egy egyre inkább a technológiai evolúció által uralt poszthumán világban. Melyben a globalizálódás árnyoldalai az írástudókat sem kímélik: az írás az a semleges, összetett, közvetett térbeliség, amelyben a szubjektum elillan, egy olyan negativitás, amelyben minden identitás elvész. Ha a Balladáskönyv anyagát ennek a poszthumán diskurzusnak a közegében szemléljük, akkor magának a szövegnek az érintettségétől sem tekinthetünk el. Vagyis megint a kérdés, vajon a technikai evolúció világában, miközben körülöttünk egy poszthumán vízió jövőfoglaló temporalitása zajlik, poétikailag elegendő, indokolt lehet-e a jelen jelenségeiről alig, vagy múlt időben, a múlt álruháiba bújva beszélni. Hiszen, ahogy az Antropológiai balladában olvashatjuk: „Meztelen vagyok, csak ruha van rajtam” (37).

(Magvető, Bp., 2019)