Szekrényes Miklós: Körforgó

Mikor felébredsz, kicsit forog veled a világ. Előző este a közeli Partizánban ittatok a haverjaiddal: valakinek a valamijét ünnepeltétek. A vége felé már felbukkantak kevésbé ismert arcok is. A csávó például, akinek ezüstfuvolája volt, pszichológiaszigorlatra alapozott. Eleve részegen érkezett, kitartó dühvel nyomta magába a feleseket, egyfolytában azt hajtogatta, hogy ő kibaszottul készül erre a vizsgára, lám, most is erről beszél, de nem maradt meg más a fejében, csak az a szó, hogy flexibilis, nagyjából tudja is, mit jelent, például ő pszichésen nagyon flexibilis, mert bármikor improvizál nektek valami faszát bármilyen zenei témára. Kaptatok az alkalmon, munkásmozgalmi dalok címeit mondtátok be neki, mire tényleg olyanokat imprózott rájuk, mintha ő lenne Ian Anderson, de legalábbis Török Ádám, az ő magyar helytartója. Szóval jó buli volt, nem emlékszel, hogy találtál haza az albisodba, ami igazándiból csak egy szoba volt egy vadiúj lakótelep egyik tízemeletesében. Fiatal házaspár élt a lakásban, kiadták neked a kisszobát, az albérleti díj ment a törlesztőrészletbe. Azt mondták, addig náluk lakhatsz, amíg nem jön a gyerek, de bármennyire rendesek voltak is, nem szerettél volna sokáig velük lakni. Felkászálódtál a matracról, a magnóhoz botorkáltál, bekapcsoltad. Mivel a fiatalok korán jártak dolgozni, nem kellett attól tartanod, hogy hétfőn reggel hétkor bárkit is zavarna a lakásban, ha Bizottságot vagy Agydaganatot hallgatsz. Másnapos reggeleken leginkább Az értéktöbblet elmélet, a Békásmegyer és a Jó fej! című számok tudtak felpörgetni. S míg surrogva forgott a szalag a magnóban, te megmosakodtál, magadra kapkodtál valami sárgát meg sok feketét, ittál egy feketét, ettél valamit, majd elindultál dolgozni. Útközben elszívtál pár szál sárga Symphoniát, amitől a gyomrod is felkavarodott kicsit, közben a fuvolás srácon pörgött az agyad, részeg könnyedséggel szólózott a vizsgabizottság előtt, közben persze úgy lihegett és fújtatott, mintha az utolsó tartalékait mozgósítaná, a jelenet végén azt sikoltotta-köpte a fuvolájába, hogy flexibilis. Majd mikor erre beírta neki a vizsgaelnök a megváltó kettest, a fuvolájából a padlóra csapta a nyálat, és diadalmasan felkiáltott: FUCK YOUR MOTHER!

A városi tanács egészségügyi osztályára igyekeztél. A szociálpolitikai csoportnál dolgoztál. Bújtatott állásban. Ami azt jelentette, hogy papíron az egyik bölcsődében voltál kertész, viszont havonta egyszer mentél be ténylegesen a bölcsibe. A fizudért. A szociálpolitikai osztályon kellett egy ember, aki környezettanulmányokat készít, segélyeket intéz; valaki gyesre ment, mégsem vehettek fel senkit helyette, mert státusz nem volt. Így egy bölcsődei kertész béréért melóztál a szocpolosoknak, húsvétkor pedig előadtad a csajoknak – mert rajtad kívül csak a főfőnök volt még hímnemű – az Én kis kertész legény vagyok kezdetű locsolóversikét, amin visítva röhögött mindenki, Elvira, a jogtanácsos azt mondta, jófej vagy, meg okos meg tehetséges meg minden, csak le kéne szoknod erről az irgalmatlan nyirigyházi tájszólásról.

Szóval ide tartottál, húsvét elmúlt már rég, a nyár készült felperzselni a várost. Felballagtál a széles lépcsősoron, végigsétáltál a szűk folyosón, beléptél az irodákat elválasztó előtérbe, ahol gyakran ordibáltak vagy fenyegetőztek felbőszült ügyfelek. Miközben üdvözöltétek egymást a többi ügyintézővel, te már mentél is az osztályvezetői irodába kávét főzni, s miközben a fali csapból folyt a víz a kávéfőzőbe, hallottad, hogy az osztályvezető emelt hangon beszél a telefonba. Nem. Szó sem lehet róla. Oda nem megy ki egyik emberem sem. Nem érti? Azért, mert egyszerűen nem engedem oda őket. Azzal lecsapta a telefont. Kíváncsiskodó fejek jelentek meg rögtön az ajtóban, a munkatársaid. S míg a porceláncsészécskékben kavargatták kávéikat, élénken tárgyalták a telefonhívás részleteit. Beszélgetésükben gyakran elhangzott a Szarvas utca neve, azé az utcáé, ahol a Partizánban ittatok előző este. A kollektíva egyöntetűen helyeselte az osztályvezető döntését, miszerint nem enged oda senkit. Az egy patkányfészek, mondta az egyik kolleganőd, aki oda bemegy, még olcsón megússza, ha tetves vagy rühös lesz. Te ekkor arra gondoltál, hogy már az elején megmondták neked, bizonyos helyeken ne ülj le, ne fogadj el semmit, még egy kávét sem, de te úgy érezted, ügyfeleid bizalmát eleve nem nyerheted el, ha nem ülsz le velük beszélgetni, és nem fogadod el a jó szívvel kínált kávéjukat. Volt is ebből néhányszor gondod, egyszer például hetekig apró vörös és viszkető kiütések borították az egyik combodat, kellemetlen volt, de elmúlt.

Kicsit forgattad még a csésze alján maradt cukorrétegen az uccsó korty kávét, mint aki töpreng valamin, de akkor már rég tudtad, hogy kimész a Szarvas utcába. Én kimegyek a Szarvas utcába, mondtad határozottan, már-már elszántan, mire hirtelen csend lett a szobában, a kavargó cigifüst is mintha megdermedt volna egy pillanatra, de nyilván nem, majd jöttek a tiltakozások, a féltő-óvó megjegyzések. Bólintottál, megköszönted az aggódást, de, mondtad, az elhatározásod végleges, kéred a címet és a jogcímet. Ezzel az idétlen szójátékkal oldódott a feszültség, azért a főnököd megkérdezte, nem akarsz-e aludni egyet a döntésedre, mire te csak annyit válaszoltál, hogy igen, aludni akarsz egyet, de már a döntésed eredményének tudatában, és indulnál mihamarabb, hogy ebédre visszaérj, mert ki nem hagynád a jó kis káposztás tésztát, főleg ha borsot is kapsz hozzá a konyhás néniktől.

A főnök félrehívott, annyit szeretne még elmondani, mondta, hogy bármikor meggondolhatod magad, de ha mégis kimész, ne ülj le, ne fogadj el semmit, ne érj semmihez, a környezettanulmányt is ráérsz megírni, ha visszajöttél. Bólintottál, hogy rendben, megkaptad a nevet és címet, és indultál.

Amikor már közel jártál a megadott címhez, rájöttél, hogy ismered ezt a házat, sokszor láttátok a Partizánban sörözgetve, hogy egy zavarodottnak tűnő idős cigányasszony oson végig az utcán, résnyire nyitja, majd becsusszan a ház fakapuján. Szóval ő lesz a delikvens, gondoltad. Közben a kapuhoz értél, megnyomtad a csengő gombját, s hamarosan egy középkorú hölgy állt előtted, s mikor megtudta, milyen ügyben jöttél, közölte, hogy bár nem ő az, akit keresel, de szeretné, ha beszélhetnétek néhány percet, és beinvitált magukhoz, a kőházba. Az előszobában ültetett le, hozott egy kávét, és belekezdett. Ömlött belőle a panasz. Elmondta, hogy az öregek – csak így nevezte őket – már akkor itt laktak a hátsó sufniban, amikor ők ideköltöztek. A nő komplett őrült, mondta, többször állt kezelés alatt, a férje magatehetetlen beteg, akiről a felesége egyáltalán nem gondoskodik. A sufniban olyan állapotok uralkodnak, hogy nem kéne oda bemenned. Mocsok, bűz, tetvek, patkányok. Aki a szociális ebédet hordja az öregeknek, az is csak leteszi az ajtajuk elé, a használt edényeket pedig gumikesztyűben hajlandó csak megfogni. Aztán arról beszélt, hány hiábavaló éve küzdenek mindenféle hivatallal azért, hogy ezt a patkányfészket felszámolják, de az eredmény nulla, éppen ma reggel hívta fel a városi tanácsot, és közölte velük, ha napokon belül nem történik valami, kihívja a rádiót, a tévét, az újságokat, mert az mégiscsak lehetetlen, hogy a huszadik század végéhez közeledve ilyen körülményeket kell neki elviselnie, ráadásul nem messze Nyíregyháza belvárosától. Azt hiszem, ezért jöttem, mondtad, miközben a gőzölgő kávé fölött a tisztes kispolgári lét relikviáin nyugtattad tekinteted. Köszönöm a kávét és az információkat, megyek, mert az ügy, mondtad, úgy tűnik, nem tűr halasztást. Kikísért, nem is kellett mutatnia, nyilvánvaló volt, hogy a kőház hátsó falának támaszkodó düledező faépítmény a célállomás. Az ajtó mellett ott állt az ételhordó. Bekopogtál. Vártál. Semmi válasz. Újra kopogtál, mire azonnal kivágódott az ajtó, és az a szikár cigányasszony állt előtted, akit a Partizánból már sokszor láttál. Kimagamitakar, hadarta, vanpapírja? Hirtelen ötlettől vezérelve felmutattad a környezettanulmányos formanyomtatványt, mire a nő azt hadarta, jöjjönbemitállott. És akkor beléptél. Rögtön pofán csapott a bűz, aminek – az ajtóban állva – addig még csak gyenge szagmintáját érezted. Emberi ürülék szaga keveredett rothadó szerves anyagok bűzével. A hirtelen sokkhatástól visszatartottad a lélegzeted, próbáltál minél ritkábban levegőt venni. Ráadásul szinte semmit nem láttál odabenn, mert bár a sufninak volt egy ablaka, de olyan masszív koszréteg borította, hogy alig szűrődött be rajta némi fény. Azt például, mekkora a hely, nem lehetett látni, mert nem hatolt el a sarkokig a világosság. Kettőt léptél beljebb, valamibe – ami a földön hevert – véletlenül belerúgtál, s az a valami csörömpölve a szoba sötétjébe gurult, ahonnan visításszerű hang válaszolt a váratlan provokációra. Csak a patkányok, mondta a nő, de nem mernek idejönni a fény miatt. S míg te döbbenten próbáltad feldolgozni a hallottakat, rád rivallt. Mit áll ott, segítsen már lehúzni a harisnyámat! És miközben ezt mondta, tényleg megpróbált lecibálni magáról több réteg harisnyát, ami azért nem ment, mert a különböző rétegeket alkotó harisnyák a ráncigálástól egymásba gabalyodtak, s a nő térde környékén feltorlódtak. Én, hebegted, én nem. Legalább az ollót adja már ide, sipította a nő, ott van az ágy melletti kisszekrényen. Eddig észre sem vetted, hogy egy ágy áll nem messze az ablaktól. Odaléptél, s a meglepetéstől és a borzadálytól majdnem felordítottál. Egy férfi feküdt tágra meredt szemmel az ágyban, hosszú, ősz haja csomókban ragadt koponyájára, arca ki sem látszott bozontos arcszőrzetéből. Koszlott – valaha tán zöld – takaró borította testét, de nemcsak borította, hanem néhol – úgy tűnt – már össze is nőtt a húsával. Az a borzasztó érzésed támadt, hogy az ember és az ágy és a takaró eggyé vannak rothadva. Sem szólni, sem mozdulni nem tudtál az iszonyattól, mikor kezét feléd nyújtotta. Az ujjain a körmök olyan hosszúak voltak, hogy különféle alakzatokat mintázva visszakunkorodtak. Ezek a mocskos ujjak, ezek az amorf karmokként tekergő körmök jeleztek, hogy hajolj közelebb, s mintha hipnotizáltak volna, odahajoltál az öregember szájához. Kék szemeitek egymásba kapaszkodtak, s ő megszólalt. Segítsen, fiatalember, segítsen, megöl ez a bolond vénasszony, hát látja, milyen állapotban vagyok, és nem törődik velem. Pedig valamikor milyen életünk volt, jártuk a falvakat meg a városokat a sergőnkkel meg a zenélő, lovacskás gyerekkörhintánkkal… És dúdolni kezd. Delejes kék tekintetével, mint valami sodronykötéllel, megpróbál közelebb húzni magához, úgy kell erőlködnöd, mint mikor rossz álomból akarsz ébredni, és kétséges, sikerül- e, végül elszakítod tekinteted az öregétől, nekem mennem kell, mondod, miközben majdnem elhányod magad, az öreg dúdol, kacskaringós körmeivel köröket rajzol a levegőbe, az asszony egy ollóval nyiszálja magáról a harisnyák rétegeit, s te ekkor kicsörtetsz a fészerből. Kiviharzol a kapun, nem érdekel, hogy a szomszédasszony megállítana, elintézed egy elintézem felkiáltással, rohansz végig az utcán, az agyad szinte üres, ócska, ki tudja, hol hallott verkli zene pörög benne csak, meg néhány szó és néhány kép. Már a vasútállomásnál jársz, amikor hirtelen megállsz, először csak magadban, fojtottan ismételgeted, basszamegbasszamegbasszameg, majd elbődülsz: BASSZAMEEEEEEEG! Néhányan összerezzennek a közeledben, mások helytelenítőleg csóválják a fejüket, megint mások kerülik veled a szemkontaktust, de téged mindez fikarcnyit sem érdekel, futva teszed meg az utolsó száz métert, felrohansz a lépcsőn, kettesével szeded a lépcsőfokokat, kopogtatás nélkül berontasz a főnök irodájába, éppen telefonál, de téged ez sem izgat. Tegye le, utasítod, majd tagoltan, de egyre hangosabban és határozottabban köpöd magadból a szavakat. Most. Azonnal. Felhívja, akit kell, és most, azonnal elviteti abból a redvás sufniból azt a két embert. Érti? Bárhová, egy kórházba, egy intézetbe, nem érdekel, oldja meg. Most. Azonnal.

A többiek kérdő és aggódó tekintetétől kísérve kiviharzol a slóziba, magadra reteszeled az ajtót, hangtalan zokogás ráz, hasonló ahhoz, ami egy pesti moziban kapott el a Solaris záró képsorait nézve. Isten, furakodott elmédbe akkor ez a szó, Isten, gondolod most a hivatali budiban. Nem a szótól, de megnyugszol lassan. Visszamész az irodába, senki nem kérdez semmit, tapintatosan békén hagynak, mintha meghalt volna valakid. Délután már jönnek a hírek: speckó ruhákba öltözött mentősök érkeztek a fészerhez, kihozták a két öreget, bevitték őket egy otthonba, a ruháikat elégették, őket megfürdették, fertőtlenítették a sebeiket, mindenféle oltásokat kaptak, az öreg nyilván infúziót is, a fészert le fogják dózerolni.

Elképzeled, ahogy fehér szkafanderes angyalok, hátukon hatalmas palackokkal behatolnak a fészerbe, közben – mint egy permetezőgépből – folyamatosan fertőtlenítő folyadékot spriccelnek mindenre. Megfogják a két testet – az öregasszony kapálózik, gyengéden egy hordágyra szíjazzák, az öregember görbe körmű ujjaival köröz, mintha egy láthatatlan angyali zenekart vezényelne; halvány fuvolaszót hallani –, betolják őket egy fehér helikopterbe, amely lassan emelkedni kezd. Pörögnek a rotorok, az egész olyan, mintha egy sergő emelné fel, és repítené a hófehér járművet a hófehér mennyek felé. Az ablakokból látni a Szarvas utcát, aztán az egész várost, a bokortanyákat, hegyeket, folyókat, utakat, vonatsíneket és embereket. Még a padot is a mozi előtt, ahol annyi hétvégén várod majd hiába a szerelmed és az öregotthont, ahol a két öreg halála a ti helyeteket teszi szabaddá.