Szerényi Tamás prózája

Szerényi Tamás prózája

Julija Svetlova felvétele

Óvintézkedés

– A kurva életbe már! – kiáltotta Máté, és újból rávert egyet a Space-re. A hosszúkás gomb sokadszorra is beragadt, Máté úgy érezte, a billentyű nagysága egyenesen arányos a beragadás gyakoriságával, ami egy ilyen kaliberű irodai laptopnál meglehetősen problematikus.
Közelebb hajolt a klaviatúrához, a körmét végighúzta a billentyű körvonalán, ráfújt, piszkálgatta kicsit, és ettől mintha visszapattant volna az eredeti állásba. Máténak nem volt kedve tovább próbálgatni, lehajtotta a képernyőt, majd hátranyúlt és kezét a széktámlájára akasztott zakója zsebébe süllyesztette. Mikor kiemelte, a cigisdobozt gyanúsan könnyűnek találta. Felpattintott, de a doboz némi dohánymorzsalékot leszámítva üres volt.
Bosszúsan felkelt a helyéről, a kabátjáért nyúlt, és elindult. A zegzugos folyóson csak a saját léptei visszhangoztak. Az üvegfalú tárgyalóban ment a tévé; stand-by módban hagyták. Lent, a földszinten egy árva lélekkel sem találkozott. Kezdett már hozzászokni a takarékon működő iroda látványához, ám ezúttal mintha a szokottnál is kihaltabb lett volna. De az igazi meglepetés a recepciónál várta. A pult mögött nem ült senki. Az irodavezető hazament. Vagy talán be se jött? Reggel sem látta. Tárcáját a kártyaolvasóra helyezte, erre a szerkezet rövid pittyenés helyett hosszan sípolt.
Máté felkapta a fejét. Meglepetten vette észre, hogy a bejáratot kívülről valami sötét tömeg határolja. Nem volt rajta szemüveg, így csak pár másodpercnyi hunyorgás után esett le neki, hogy a fotocellás ajtó túloldalán lehúzták a biztonsági rácsot. Vagyis lényegében rázárták az irodát.
– Hát ez kurva jó! – méltatlankodott, és a tárcáját újra a leolvasóhoz nyomta, mire az megint besípolt. Kivette a belépőkártyáját, hátha a pénztárca okozza a zavart, de így is hiába próbálkozott. Nem erőltette tovább, inkább megkapaszkodott a beengedőkapu acélrúdjában, és átlendült a forgóvilla fölött. Már rég belépett a mozgásérzékelő hatósugarába, mégsem történt semmi. Közelebb ment az üveghez, megnézte, szét lehet-e feszíteni. Reménytelennek tűnt. Ahogy ott állt, kiszúrta, hogy a rács le van lakatolva. Vagyis kívülről zárták be. A fejét vakarta egy darabig, majd elővette a mobilját, és felhívta az office managert.
– Az a nagy helyzet, hogy bennragadtam az irodában. Valaki bezárt.
– Pont hívni akartalak… A vezetőség sürgősen beszélni akar veled. Videóhívás lesz, a tárgyalóból. Oda tudsz menni?
– Ilyenkor? Mit akarnak?
– Azt nem tudom.
– És addig küldesz valakit, hogy kiengedjen?
– Megpróbálok.
– Hát, erősen próbálkozz akkor. Tedd, vagy ne tedd… Tudod – viccelődött Máté.
– Tíz perc, és kezdődik – felelte a nő színtelen hangon. Erre Máté arca is elkomorult.
– Megyek – felelte, és letette a telefont.

***

A tárgyaló hosszú és keskeny helyiség volt. Máté előre ült, közel a tévéhez, hogy az apró webkamerán keresztül is jól látszódjon. Várta a bejövő hívást. Öt perc telt el így. Már épp tölteni akart magának egy pohár vizet, amikor a képernyőn megjelent egy ismerős arc.
– Hahó, Máté! – integetett Laci, a cég alelnöke, egy mindig kedélyes, kerekképű fickó, akihez a különféle, ügyes-bajos dolgaikkal fordulhattak, és aki a céges bulikon rendre többet ivott a kelleténél.
– Szia! – köszöntette vigyorogva Máté, és máris jobb kedvre derült, mert azt hitte, hogy megint, mint általában, valamelyik karót nyelt felsővezető akarja faggatni. Lacival viszont lehetett beszélni, hiszen Lacival inni is lehetett, csak épp nem mindegy, hogy mennyit – ez volt a közmegegyezés az irodában.
– Figyelj, Máté, nem akarok mellébeszélni, de… – kezdte Laci, és a joviális mosoly eltűnt az arcáról. A homlokát ráncolva folytatta. – Mint tudod, a helyzet súlyos. Meghoztunk bizonyos óvintézkedéseket, az iroda gyakorlatilag üres, aki tud, otthonról dolgozik.
– Olyannyira, hogy én ma nem is láttam bent senkit. A világon senkit – szólt közbe Máté, még mindig jókedvűen. Laci előbb kinézett a képből, aztán Mátéra szegezte a tekintetét, de úgy, mintha egyenesen a lelkébe látna.
– Témánál vagyunk. Máté… a fiadról lenne szó. Tudomásunkra jutott, hogy ugyanabba a gimnáziumba jár, ahova az egyik fertőzött diák. Ez igaz? – kérdezte Laci.
Máté azonnal kihúzta magát. Érezte, ahogy a tarkójánál kezdődő bizsergés az egész arcán végigsöpör.
– Én… De honnan? – hebegte.
– Az most mindegy. Megbízható forrásból tudjuk, és hidd el, ellenőriztük a tényeket. Bár ők nem osztálytársak, amennyire tudjuk, a fiad az egyik legjobb barátja a fertőzött gyereknek.
– Ez nem igaz! – vágta rá Máté. – Tomi csak látásból ismeri a srácot…
Laci összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna. Ahogy Máté hangja elbizonytalanodott, rögtön közbevágott.
– És ezt eddig miért nem mondtad el nekünk? – kérdezte a fejét csóválva.
– Mit kellett volna mondanom?
– Bármit, Máté. Bármit mondhattál volna.
– De hát Tomi jól van! Nincs semmi baja.
– Tudod, mennyi a lappangási idő. És tudod, mit jelent a tünetmentesség. Semmit.
– Mi rákérdeztünk, és nem volt szó karanténról. Tesztelni se tesztelték őket.
– És te? Egyáltalán kértél magadra tesztet?
– Nem kértem, de nem is mondták…
– Hát ez az! – vágott a szavába Laci – Meg se próbáltál kérni. Na, ez a valódi felelőtlenség…
– Semmi bajom! – kiáltotta Máté, erre Laci lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és utána jóságos, szinte atyai tekintettel nézett vissza rá.
– Úgy tudjuk, köhögsz.
– Az istenit már! Azt is tudni vélitek, mikor fingok?
Laci erre felnevetett, majd a webkamerán keresztül Máté szemébe nézett, jelezve, hogy érti és értékeli a viccet.
– Figyelj, Máté. Elmondom, mi lesz. Most szépen ottmaradsz az irodában, és megvárod a kiérkező rendőröket meg a járványügyiseket…
– Te rám hívtad őket? – kérdezte Máté hitetlenül. – Ezért nem tudok kimenni?
– Kérlek, nyugodj meg, és maradj a helyeden. Percek kérdése és ott vannak. Ha elmész, azzal megszeged a karanténszabályokat, amiért büntetőjogi felelősségre vonhatnak.
Máté a fejét rázta.
– Nem csinálhatod ezt velem. Két nap múlva a berlini központnak prezentálunk.
– Te nem prezentálsz semmit két nap múlva. Le kell, hogy vegyünk a projektről.
– Nem vehetsz le a projektről, az az én ügyfelem!
– Most már nem.
– Mi van? Ezt nem csinálhatod – mondta Máté meggyőződés nélkül.
– Úgy tűnik, mégis.
– Ez… Ez munkajogilag nem védhető, te is tudod.
Laci elmosolyodott, de csak egy pillanatra, miután megköszörülte a torkát, a vonásai kisimultak.
– Nézd Máté, mi nem szeretnénk semmi drasztikusat kilátásba helyezni, de ezzel az egésszel te lényegében veszélyeztetted a kollégáidat. Elég baj az, hogy mástól kellett értesülnünk róla… – magyarázta lemondóan Laci. – A múlt héten lehetőséget biztosítottunk mindenkinek, hogy rendeljen szájmaszkot. Abból se kértél. Most az ajánlott home office időszakát éljük, te mégis bejárkálsz. Szerinted ez így rendben van?
– Ügyvédekkel járok squasholni, tudom, mit beszélek. Ez így kurvára aggályos!
Laci a tollát kattogtatta. Fel sem nézett, úgy válaszolt.
– Nem hiszem, hogy lenne ilyen jogi kategória.

­­***

Máté a tárgyaló előtt álldogált, kezében a mobiljával. Addigra kikereste a számot, már csak a hívást kellett volna elindítania, de nem vitte rá a lélek. Végül nagy nehezen rábökött a zöld gombra. A telefon kicsöngött.
– Igen? – szólt bele egy női hang.
– Rita! Te tudod, mi történik idebent?
– Mire gondolsz?
– Kérlek, most ne beszélj mellé! – csattant fel Máté. A hangja megkeményedett. – Te mondtad el?
– Várj már, miről beszélsz? Én annyit tudok, hogy le van zárva az iroda.
– Az nem tudod, hogy miért van lezárva?
– Nem mondták.
– Mert azt hiszik, fertőzött vagyok. Tomi miatt. Valaki elmondta nekik.
– Te most vádaskodsz?
– Másnak nem meséltem róla.
– Mi viszont a pénzügyön szoktunk beszélgetni egymással.
– Elmondtad nekik?
– Említettem, de csak futólag. Mindenféléről beszélgettünk.
– Aha. Mindenféléről.
– Nem direkt csináltam, értsd már meg!
– Akkor miért? Miért kellett? Ugye nem valami bosszú, amiért én a múltkor a feleségemmel…
– Jaj, Máté! Szerintem ez a pánik összezavarta a fejedet! Nálam se díjaznák, ha kiderülne.
– Levettek az ügyfélről – bukott ki Mátéból hosszas hallgatás után. – Elbuktam a legnagyobb ügyfelemet.
– Sajnálom – mondta Rita.
– Ezt most nehezemre esik elhinni.
– Pedig elhiheted.
Máté fülelt, de kintről nem hallott szirénát vagy komolyabb mozgolódást.
– Most de jól esne egy kurva cigi…
– Szerintem próbálj meg lehiggadni. Jót fog tenni egy kis nyugalom, végre kipihenheted magad.
– A karanténra gondolsz? Itt ülök egy lepecsételt irodában, és várom, hogy elvigyenek!
– Mondtam, hogy nem kéne ma bemenned. Mondtam, hogy teszteltesd magad. Leteszteltek volna.
– Úristen! De hát semmi bajom!
Rita felsóhajtott, majd alig hallhatóan suttogott valamit, de a telefonon kívülre.
– Nekem most mennem kell – mondta búcsúzóul. – Ne haragudj…
– Le ne tedd! – üvöltötte Máté, de válasz helyett már csak egy pittyenést hallott.
Legszívesebben földhöz vágta volna a mobilját, aztán rájött, hogy a végén még azt is vele fizettetnék ki. Remegett a keze, ahogy visszacsúsztatta a zsebébe. Nagyot fújtatott, megrázta magát, és elindult lefelé a lépcsőn. Kettesével szedte a fokokat, átvágott az aulán, benyitott a pénzügyre.
Egyenesen Rita asztalához lépett, áttúrta a cuccait, kihúzta a fiókját, de nem talált benne semmit. Ezután a szekrénye következett, a felső polcon kezdett el keresgélni, ott mindenféle kacatok meg irodaszerek hevertek, majd kinyitotta a kulcsos rekeszt, és elkezdte felforgatni. Leghátul, az iratrendezők mögé beejtve találta meg, amit keresett: egy fél doboz cigit.
Persze egy egész dobozban reménykedett, de ilyen helyzetben ez is tökéletes volt. Már útközben rágyújtott, nem érdekelte a tűzjelző, meg amúgy is, jó párszor cigiztek már bent céges bulikon, tudta, hogy úgysem fog bekapcsolni. Ahogy visszaért a helyére, a polcon sorakozó italok közül leemelt egy nagyon drága, tizenöt éves rumot, amit valami különleges alkalomra tartogatott. A poharában lévő vizet a filodendronra locsolta, töltött magának. Meglögybölte az italt, belekortyolt. Lágy, selymes ízt érzett és ettől kellemes melegség járta át.
Elhatározta, hogy írni fog egy búcsúlevelet Lacinak. Kedves Laci, Lacikám – jutott eszébe. Újra belekortyolt az italába, és egyre jobb ötletnek tűnt, hogy leereszkedő legyen, lengessen be kényes dolgokat, hisz kicsi ez az iparág, hamar körbeérnek a hírek, neki meg lenne miről mesélnie. Majd CC–zi az egész vezetőséget, és el is kezdte őket egyesével hozzáadni. Aztán ráfordult a szövegre. Vadul gépelt, de a betűk összefolytak, a szavak nem voltak hajlandóak elszakadni egymástól, őt viszont magával ragadta az írás, így hát nem hagyta abba, leírta az első dolgot, ami eszébe jutott, amit kedve lett volna valakinek az arcába üvölteni. A sokadik zaklatott mondatnál járt, mikor észrevette, mi a hiba: hiányoztak a szóközök. Minden szóköz kimaradt a szövegből, nem sikerült tagolni a mondanivalót, mert már megint, ezredszer is beragadt az a kurva billentyű.

 

 

 

 

(1991, Nyíregyháza)

Közel 10 éve hobbibudapesti. Egyetemista kora óta foglalkozik alkalmazott írással, főleg reklámszövegeket és újságcikkeket ír, de néha szépprózát is.