„Mit tehetünk, ha mégsem azok vagyunk, akiknek gondoltuk magunkat” – Beszélgetés Rácz Boglárkával

Rácz Boglárka eddig négy verseskötetet publikált (Ébredések küszöbén, Holdmagány, Ahová meg nem érkezünk, Kyotóban már tavasz van), és ugyan több színházi, illetve irodalomkritika is fűződik a nevéhez, a legújabb könyve a Végpóz című regény, ami tavaly jelent meg a Pesti Kalligram gondozásában. A szerzőnővel Plonicky Tamás beszélgetett.

Mi inspirált arra, hogy e komoly, elsősorban versírói munkásságot követően prózaírásban is kipróbáld magad?

Azt gondolom, valamennyire már a verseimmel is mikrotörténeteket írtam, legalábbis magamban mindig így értékeltem a szövegeimet. Viszont utólag azt is látom, hogy a regényem írása közben mennyire fontos szerepet kapott a vizualitás, az olyan képzőművészeti alkotásokkal folytatott párbeszéd, mint amilyenek Chagall festményei. A versesköteteknél az olvasmányélményeim is fontosak voltak, a Varázshegy például, de említhetném Roland Barthes Beszédtöredékek a szerelemről című művét is. Másrészt mivel naponta fiatalokkal dolgozom, nyilvánvalóan érdekelnek azok a problémák, amelyek a tizenévesek generációját érintik – a szerepkeresés, a bizonytalanság vagy akár az önpusztítás. A versekhez képest nagyon nehéz volt olyan nyelvezetet találnom, ami egyszerre gördülékeny, ugyanakkor elmesélhetővé teszi azokat a frusztrációkat is, amelyeket a legtöbben nem szívesen mesélünk el a másiknak. A Végpóz összességében nagyon provokatív, az olyan kényes témákat is érinti, mint a prostitúció vagy az azonos neműek kapcsolata, szerintem az is fontos, hogy tudjuk, mindez a szemünk előtt történik, olyan tizenévesekkel, akiknek a sérüléseit nagyon nehéz kezelni.

A regény cselekménye Budapesten játszódik, két főszereplője a balerina, Végh Eszter és a barátnője, Anna. A műben egyedül nekik van nevük. Rossz helyen tapogatózom, ha azt mondom, hogy a regényedben a konkrét nevek a „megszokott irodalmi szerepüktől” eltérőn nem valamiféle identitást, hanem éppen ellenkezőleg annak a keresését jelölik?   

Ha nagyon leegyszerűsíteném, akkor azt mondanám, hogy tulajdonképpen az egész regény az identitáskeresés problémájára épül. Mindez talán Eszter esetében válik a legegyértelműbbé, hiszen ő eleve csak másokhoz viszonyítva tudja a saját szerepét értelmezni. Talán éppen ezért válik kiszolgáltatottá, ahogyan egyébként mindenki más is a regényben. Eszter és Anna ugyanakkor legalább kísérletet tesz arra, hogy megfeleljenek valamilyen számukra elfogadható szerepnek, legyen az a „balerinaság”, vagy a másik véglet, a prostituált szerepe, míg az anya például csak megnevezésben az, valójában traumatizálja a gyerekei életét. A másik fő kérdés a történetben talán az, hogy mit tehetünk, ha mégsem azok vagyunk, akiknek gondoltuk magunkat. Ki maradok, ha végképp leválik rólam az a szerep, amivel hosszú évekig azonosulni próbáltam. Végh Eszter is szembesül ezekkel a kérdésekkel, mint ahogy egyébként a legtöbb ember.

A narrátor a „férfit” csak férfinak, a fizikatanárt „fizikatanárnak”, anyát pedig csupán „anyának” nevezi – a szerepük ugyan fontos, de Eszter szemével nézve ők nem igazán mennek át semmilyen karakterváltozáson. Ez értelmezhető úgy, mint egy fiatal lány felnőttekkel szembeni lázadása?

Eszter szembenállása az anyjával nyilvánvalóan abból adódik, hogy ő más akar lenni, máshogyan szeretne élni. Ezt felfoghatjuk természetesen lázadásnak, az viszont már más kérdés, hogy Eszter ezt is végletesen csinálja. A lázadással tulajdonképpen büntetni akarja az anyját, azt viszont nem veszi észre, hogy önmagát ugyanúgy bünteti. Az anyának ráadásul teljesen más a valósága, így nem is értheti Eszter viselkedését. Már a regény elején megfogalmazódik az anyában, hogy a lánya hálátlan, pedig ő támogatja a karrierjét. Eszter bizonyos értelemben sokkal bátrabb a név nélküli szereplőknél, hiszen ők életük egy pontján megrekedtek valamiért, míg benne szinte végig ott van az eltökéltség. Sem a férfi, sem a fizikatanár, sem az anya nem lesz több a történetben, sőt ami felemelhetné őket, az valahogy a visszájára fordul. Az anya kapcsán például felmerül a megtisztulás lehetősége, de végül csak csaló aurafotósok meg állítólagos angyalszakértők jelennek meg nála. Eszter egy másik értelemben a felnőttek hamissága, képmutatása ellen is lázad.

A kötet amellett, hogy nagyon részletesen számol be a felnőtté válás nehézségeiről, a testpsziché-viszonyrendszert is tematizálja. Eszter és Anna története a balett, a szexualitás, a pózok, a feldolgozatlan gyerekkori traumák freudi összefüggésén keresztül is értelmezhető. Felfogható a mű egy pszichológiai fejlődésregényként?

Alapvetően egy tizenéves lány történetét írtam meg, ami több oldalról is megközelíthető – egyrészt valóban végigkövethető az a folyamat, amit freudinak is nevezhetünk, az anyától való elkülönülés, a testvérrel való kimondatlan rivalizálás, ami rányomja a bélyegét aztán a felnőttkorra. Eszter nem tud elszakadni ezektől a traumáktól, hiába keresi a fogódzókat, akár szó szerint, hiszen a balettgyakorlatok végzése közben végig attól retteg, hogy el kell engednie a rudat. Ebben az értelemben a balettnek kettős szerepe van a regényben, képes stabilitást, egyensúlyt nyújtani, kiszámíthatóvá tenni legalább a test pályáját, de képes arra is, hogy a végletekig hajszolja a főhőst, és ezzel a traumáiból adódó őrületet erősítse. A freudi összefüggésre utal talán a szexualitás megjelenítése is, ami gyerekkorban az undorhoz kötődik, Eszter esetében legalábbis így van, és a lány később, pont ezért, torz formában éli meg a testiséget. A freudi vonatkozás talán azzal a tapasztalattal egészül ki a regényben, hogy azért vannak traumáim, mert testem van. Sőt, sérülékennyé is ugyanezért válok – természetesen nemcsak fizikai értelemben. De a testemmel történeteket is elmesélhetek, ez Eszter számára akkor válik világossá, amikor azon a kérdésen töpreng, hogy vajon hogyan balettozhatná el a félelmet.

Véleményed szerint mit jelent Eszter számára a testiség?

A testiség szerintem több szinten is fontos tapasztalat a főhős számára, hiszen ahogyan előzőleg is említettem, Eszter traumái innen erednek. De nemcsak a gyerekkori traumákról van szó, hanem arról is, hogy a szerelmet a test fölötti uralkodással azonosítja. Ezért válik betegessé az Annával létrejött kapcsolata. Ezzel együtt önmaga felett sem képes uralkodni, pontosabban a saját teste fölött. A balett gyakorlásában ugyanez a torzulás figyelhető meg, hiszen már a kezdetektől mániákus önsanyargatásba kezd, kiépíti az úgynevezett Rendszert, amin belül szinte már bünteti a testét. Saját testiségének megélése tartja kényszerpályán, amiből szinte lehetetlen kitörni.

Az Esztert körülvevő emberek „furcsák”, szinte csak saját maguknak élnek. Különállnak a másiktól, ugyanakkor sok esetben mégis összekapcsolódnak egymással és Eszterrel is. Egyetértesz azzal az állítással, hogy a mű legfontosabb „célja” bemutatni az Y generáció tagjainak útkeresését, kiszolgáltatottságát és az elhidegült ember-ember közötti kapcsolatokat?

Nem éreztem célomnak azt, hogy generációs problémákra hívjam fel a figyelmet, ahhoz talán túlságosan szélsőségesen viselkednek a regényben megjelenő fiatalok. Ezzel együtt a bizonytalanság, a céltudatosság hiánya nagyon is sajátja az Y generációnak. A regény elején úgy tűnik, mintha Eszterben lenne ambíció és határozottság, hiszen táncosnak készül, de valójában csak sodródik, ahogyan a kortársai közül is sokan. Rengeteg lehetőségük adódna a fejlődésre, ők azonban folyamatosan kizárják magukat ebből. Másrészt a regény világa egy sokkal szűkebb közegre fókuszál, nem általában a fiatalok világára, hanem a táncművészekére, ahol sajátos szabályok vannak érvényben. Sokszor Eszter sem ismeri ki magát ebben a közegben, pedig ebben mozog, ebben keresi a lehetőségeket. Az Y generációt általában a jómódú családok gyerekeivel is szokás összefüggésbe hozni, a Végpóz azonban Annán keresztül azt a fajta kitaszítottságot is megmutatja, ami a legszegényebbek sajátja. Ez egy teljesen másfajta nihil szerintem és nem feltétlenül egyetlen generációra irányuló jelenség.

A regény a tematikájában és a történetében is kissé emlékeztet Darren Aronofsky kiváló filmjére, a Fekete hattyúra. Valóban inspirált ez a történet? Vagy mivel az alapsztori hasonlít, ezért óhatatlanul is belelátjuk az említett filmklasszikust?

Többször is láttam a Fekete hattyút, de ahogyan az elején is említettem, inkább képzőművészeti alkotások inspiráltak, főként olyanok, amelyek az elszakadás, elengedés, lebegés képzetét hívják elő. Természetesen a regényben kiemelt szerepet kap a szexualitás, a test túlhajszolása vagy éppen a rögeszmék, de ezek alapvetően hozzátartoznak a balett világához, mint ahogyan a bensőnkkel való küzdelem is.

A Végpózban, mint korábban említetted, bátran nyúlsz olyan témákhoz, mint szexualitás, prostitúció, leszbikusság, drogok, traumák stb. Ez véleményed szerint egyértelműen részét képezik a mai generáció problémáinak? Vagy csak egy szélsőséges „esetet” szerettél volna bemutatni?

Ezek a dolgok, amiket itt felsoroltál, mind a szemünk előtt zajlanak, attól, hogy sokszor nem veszünk róla tudomást, még léteznek. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden tizenéves tramutaziált vagy drogfogyasztó, de ez a korosztály rendkívül sérülékeny, és néha kevés is elég ahhoz, hogy kiforduljanak önmagukból. Az utóbbi öt évben két szakgimnáziumban is tanítottam, néhány alkalommal én is végigkövettem azt a folyamatot, amikor valaki lázadásból drogokhoz nyúlt, majd függő lett és végül elvonóra kellett küldeni. Az is megdöbbentő, amikor azt látom, a szülő mennyire nem ismeri a saját gyerekét, vagy egyszerűen nem akarja ismerni, mert úgy kényelmesebb. A Végpózban mindez tényleg szélsőséges, de ezzel együtt mégis arra irányítja a figyelmet, mennyire bonyolult dolog a felnőtté válás.

Min dolgozol most? Mit lehet tudni róla?

Egy kisregény első fejezeteit kezdtem el az utóbbi időben, egyelőre a Fölfeslik valami a kéken át címet viseli. Azt hiszem, arról szól, hogyan küzdhetünk meg azokkal a problémákkal, amibe a családunk révén kerültünk, milyen az, amikor egy zsarnok apa ellehetetleníti a mindennapjainkat, és mindez milyen nyomokat hagy bennünk felnőttként. A történetet egy tizenkét éves kislány szemszögéből ismerjük meg, aki gyerekként képzeletbeli lényeket fest, később pedig ismert képzőművész válik belőle. Nagyon izgalmasnak érzem a munkafolyamatnak azt a részét, amikor úgymond egy gyereket kell megszólaltatni. Érdekel, hogyan mesélhető el egy történet, amiben a család többszörösen terhelt, és ezt úgy kell megélni, hogy közben óvni kell a legkisebb testvért, mert a betegsége miatt ő a legkiszolgáltatottabb. Az is fontos része a történetnek, hogy felnőttként ki hogyan emlékezik vissza ezekre a nehézségekre. Egyelőre nem látom a végét, és mivel a képzőművészet kiemelt szerepet kap a szövegben, vannak olyan napok is, amikor csak ezzel foglalkozok, albumokat nézek át, vagy rajztanárral beszélgetek.

Plonicky Tamás (1990, Királyhelmec)

Író, szerkesztő.