Fried István: Újságot újságba írni
Az újságíró Márai Sándor portréjához
(tanulmány)
Másik száz kötet megvan láthatatlanul könyvtárakban, ahol az elmúlt fél században megjelent újságok, folyóiratok példányait őrzik. Legalább száz kötetre futják azok a tárcák, színes hírfejek, amelyeket lapokba, folyóiratokba írtam – volt húsznál(!) több év az életemben, amikor majd minden nap írtam egy ilyen ujjgyakorlatszerű színes kis írást. És nem is tudom, nem ez az elhullajtott sok apróság volt igazán az »életmű« – inkább mint ami most a salernoi könyvespolcon sorakozik.
(Naplóbejegyzés 1972. márc. 30-áról)2
Márai emigrációjában több ízben töprengett el azon, mi marad meg abból, amit hosszúra nyúló élete folyamán alkotott; mely regényei menekülnek meg bizonyosan a feledéstől, netán prózaverseiben tudta-e a legteljesebben érvényesíteni stíluselképzeléseit, illetőleg a följebb idézettek szerint a tizenöt éves kora óta kis kihagyásokkal rendszeresen művelt alakzatokban ért-e a csúcsra? Korántsem minősíthetjük rögtönzöttnek a naplóbejegyzést: a mennyiségi kérdés természetesen nem irányadó, mégis, megfontolandó, hogy az emlegetett és továbbsorolható zsurnalisztikai műfajok a Márai-életműnek eddig talán kevésbé értékelt, mégis megkerülhetetlen részei. S általában: Márainál, akár oly elődeinél e nemben, mint Ady Endre és Kosztolányi Dezső, bízvást idesorolhatjuk Krúdy Gyulát, a publicisztika a megélhetésen messze túl az önértés, önértelmezés, másképpen szólva a világhoz-társadalomhoz és önmagához fűződő ambivalens viszony pontos/megbízható jelződése.3 Éppen nem feltételezett és olykor igazolható „alanyisága”, mondhatnám úgy is: személyes elkötelezettsége jogán részint példázza a kissé lebecsülő hangsúllyal emlegetett publicisztika és kissé túlzó módon minősített „magas irodalom” összefüggéseit. Egy egyelőre csak az elképzelhetetlen távolban létrehozandó Márai-„összesben” (ennek következtében) az újságban közölt, célzottan és jelzetten irodalomként funkcionáló írások (regények – folytatásban, novellák, prózaversek, versek,
irodalmi kritikák) mellett mindaz fontos helyet kaphat, ami egészen közvetlenül újságírásnak könyvelhető el; hadd ismételjem: mivel nem pusztán mennyiségileg jelentős, hanem az újságírásnak (ebbe beleértve a politizáló, a bel- és külpolitikai, az időszerű eseményekre frissen reagáló cikkeket, nem egyszer vezércikkeket vagy azok helyén megjelentetett prózát) olyan alakzatai formálódnak meg 1918/19 és 1944 között Márai gyakorlatában, amelynek révén egyként tekinthető e téren egyszerre Ady Endre és Kosztolányi Dezső örökösének.4 Ami Ady Endrét illeti, az ifjúi lelkesedést az 1920-as esztendők végétől felváltotta a mérsékeltebb elismerés, a politikus írót és személyiséget nagyra tartó, ám Márai szerint kevéssé formaművész költőtől való némi távolság emlegetése; ami Kosztolányi Dezsőt5 illeti, ott a zsánerkép, a furcsa vagy szokatlannak vélt „alakok” rajza, az a mód, ahogy fölvázolván egy valósnak elfogadható helyzetet vagy történésrészletet az írás fokozatosan elemelkedik a kiindulópontról, és/vagy allegóriába hajlik, vagy a létezés és éltető, elszenvedő személyiségek rajzába vezet át. Annak feltételezésével, hogy az olykor azonosulást mímelő, máskor külsőként feltűnő szemlélő szkepszise, ritkán egyértelmű igenlése-tagadása lehetővé tegye az egyediben rejlő általános, de legalább is összetett vonások felvázolódását. Idézetemhez annyit tennék hozzá, hogy a visszaemlékezés alkonyfényében tűnik a hírlapíró Márai tevékenysége „ujjgyakorlat”-nak; nem tudom, de nem is kívánom eldönteni, vajon a Kabala című, jórészt újságokban megjelent, vitatható műfaji besorolású írásokból összeszerkesztett (megszerkesztett, ciklusokba, tematikai blokkokba szervezett) gyűjtemény egyik ciklusának címe6 tér-e vissza néhány héttel Márai Sándor születésnapja előtt. Persze, a mai kutató jóval többnek érzi; mint ahogy a színes hírfejek jelölés előtt is kissé tanácstalanul áll (ha szó szerint veszem, és nemigen tudom másképpen venni: akkor névtelenül megjelent, valóban apróbb írásokról, inkább újságírói munkákról van szó, ezekről a Márai-kutatás egyelőre semmit nem tud, és nem bizonyos, hogy valaha bármit fel tudna deríteni, egyébként a névtelenül napvilágot látott újságcikkek utáni nyomozás sem indult meg, ugyancsak nem bizonyos, hogy feltételezett stílusjegyek alapján bármely anonim írást a Máraiénak lehet tulajdonítani). Ami ellenben kétségtelen, hogy a mottóban és másutt Márai szembenézett életműve rétegzettségével, többféle megítélhetőségével, nem a félreértésekkel teli kritikai visszhang alapján (melyik író, költő nem nézett szembe bosszantó félreértésekkel, nem örvendett a ritka „értés”-nek?), hanem szépirodalom (belles lettres) és az onnan sokaktól kiutált újságírás (Márainál erősen megkülönböztető hangsúllyal: újságba írás) egymást kizáró vagy éppen ellenkezőleg: egymásra jótékonyan ható, egymást kiegészítő, egymással – ritkábban – harmonizáló jellegével. Író és újságíró vajon Jekyll és Hyde-ként működik-e, netán az újságírás napi szükségleteket elégít-e csak ki, míg az irodalom ennél jóval többet igényel-e? Egyszóval: a kritikatörténetben/ irodalomtörténetben írók értékelésekor minduntalan fölmerül; a „publicisztikus” csak pejoratív jelző lehet-e? a zsurnalisztikus az írói működés árnyoldala-e? Röviden emlékeztetőül: az angoloknál már a XVIII. században, a franciáknál a XIX-ben, de a magyar irodalomban nagy valószínűséggel Kossuth Lajos Pesti Hírlapjától kezdve (1841–1844) a sajtó nem pusztán hatalmi tényező lett. Közvéleményt alakított ki, nemcsak irányt jelölt, hanem teret adott, a magyar irodalomban később, a szépirodalmi megnyilatkozásoknak (vö. folytatásos regény). Ez csak úgy vált lehetővé, hogy részint az irodalom is kiemelkedő szerepet vállaló szerzőket nyert meg szerkesztőnek: Jókai Mórt, Kemény Zsigmondot, Vajda Jánost, részint fölnevelődött ama újságírói nemzedék, amely virtuozitással és hatalmas hatással művelte „mesterségét”, legendás szerkesztők, politikai kommentárok, színikritikusok (hogy néhány „szakágat” említsek) tekintélyre tettek szert, pártok szolgálatában vagy függetlenségüket megőrizve, tévedhetetlenül egyéni hangon szólva, sokszor a „dulakodás” fölött. Hogy az újságírás írókat, költőket ragadott magához, felébresztette a gyanút, vajon a publicisztikus megszólalás nem hatja-e át az irodalmat (Ady verseivel kapcsolatban is fölhangzottak a kételyek), és maga Márai sem volt mindig elragadtatva attól, hogy újságba írva „újságírós” nyelven hangzanak mondatai.
Az írás(tudó) felelőssége Márainak egzisztenciális problémája volt, nem Julien Benda röpiratának hatására, még Babits Mihály tanulmányértékű reagálása sem foglalkoztatta eleinte túlságosan, hanem a maga írói-újságírói gyakorlata,7 nem utolsósorban a német és a francia sajtó olvasása gondolkodtatta el, 1919 és 1928 között, természetesen ezután is. Az emigrációban nem lett kevésbé szenvedélyes újságolvasó, folyóiratokat, irodalmi lapokat nagy gonddal tanulmányozva, a bulvárosodó sajtó miatt elégedetlenül. Az Egy polgár vallomásai két helyén is terjedelmes számvetést olvashatunk. Előbb a kezdő tapogatózására emlékezve, majd a világot a maga módján látni akaró, átrendező akarat ösztönzésére, a tünékeny idő írással történő megragadására történő kísérletnek állítja be. Szinte riporteri elszántsággal hajszolja témáit, az események helyszínén és tudósításokban keresve okot-okozatot, a mögöttes tartalom pedig nem több és nem kevesebb, mint a jelen történéseiből kikövetkeztetni a történő történelmet, megérteni saját életét, a világ életét.
„Az újságírás vonzott, de azt hiszem, egyetlen szerkesztőségben sem tudtak volna használni. Az újságírást úgy képzeltem el, hogy az ember jár a világban, számon tart valamit, ami olyan lázas, értelmetlen és szétfolyó, mint a napi hírek, mint az élet. – A feladat vonzott és izgatott. Éreztem, hogy az egész világ együtt és egyszerre »aktuális« és
»szenzációs«. Belépni egy idegen szobába, ahol még soha nem jártam, legalább olyan hátborzongató, mint elmenni a hullához és rokonaihoz, vagy beszélni a gyilkossal. Az újságírás számomra – az első pillanattól, mihelyst elragadott – egyértelmű volt az idővel, amelyben élek, mely számomra személyhez kötött élmény, kitérni előle nem lehet, s minden egyformán finom, érdekes, minden együtt és egyszerre »közlésre érdemes«.”8
A 34–35 éves Márai húszesztendős énjét rekonstruálja, az idézőjelek elhatárolják az újságírói/olvasói köznyelvet a magáétól, az emlékezés rétegeinek egymásra halmozójától. Amikor egészen közvetlen jelenkorához ér, ars poeticába (ha szabad ilyet e tárggyal összefüggésben leírnom) futtatja mondandóját, a leírás átadja a helyét a vallomásnak, egy létforma beépül egy meggyőződés körvonalazásába. Márai szerint a szellem emberének kötelessége és ereje az ellenállás, feltétlen szembenállás mindazzal, ami „szellemellenes”, talmi, már ekkor megfogalmazódik, igaz, 1934/35-re Márai túl van a totalitárius állam és „führere” leleplezésén. Nem egészen mellékesen: Hitlerről az első ízben
1924-es pere alkalmából írt, sejthető, miféle szemszögből, Mussolinit pedig Európa politikai parvenüjének bélyegezte meg9 akkor, amikor jó néhányan még reménykedtek, hogy jótékony hatású államférfi lehet. Az Egy polgár vallomásainak címe a második kötet befejező fejezeteiben kap magyarázatot, ugyanabban a szövegkörnyezetben, amelyben egyfelől az Apa haldoklása és halála tudatosítja benne a korszak fordulatát, másfelől ébreszti rá a polgáriság vállalhatóságának kérdéseire, harmadrészt – az előbbiekkel szoros összefüggésben – az újságírás helyére, szerepére a művészetbe tért polgár világszemléletében.
„Az évek múltak, s ezer és ezer cikket írtam, mindennap egy-két cikket, mert a gép megindult éjjel, mert minden délután történt valami, néha a szomszéd utcában, néha Tanganyikában. […] Az újságírás narkotikum is, bele lehet pusztulni, de addig tökéletes bódulatot és feledkezést ad. […] Minden délután három óra tájban, mintha bekapcsolták volna a szerkezetbe az áramot, idegrendszerem csápokkal és membránokkal kezdett kémlelni a világ felé: belföldi és külföldi lapokban göngyölve kerestem azt a mikroszkópikus valamit, amiről aznap szó van, amit ki kell mondani, valakinek, nekem vagy másnak, mert különben nem lehet kibírni, különben nem érdemes élni és nem érdemes írni. […] A jó újságírás mindig agresszív – még akkor is, ha helyben hagy, beleegyezik és áldását adja valamire. Az újságíró, aki az élet jelenségeinek makacsul hajtogatja, hogy igen és ámen, unalmas és kevéssé meggyőző.”10
Alig két év telik el, és immár Újságot írni11 címmel tisztázza (a maga számára is) újságírás és irodalom egymásra hathatásának jellegét. „Általában jobb szeretem azt a fajta újságírást, amely hasonlít a költészethez, mint azt a költészetet, amely hasonlít az újságíráshoz,” Oscar Wilde aforizmáinak stílusában közli tehát, hogy az újságírástól az irodalom nem (lehet) idegen, majd ezt alább idézendő sorokkal igazolja. Aligha meglepő, hogy ennek az újságcikknek előadásmódja egyáltalában nem különbözik a regényekéitől, azok a jellegzetességek, amelyek könnyen felismerhetővé teszik a Márai-modort (ezúttal a szó jó értelmében), amely majd 1941/42-re kifáradni látszik.
„érzékelni a világot, az emberi összefüggéseket, életek tartalmát s aztán mindezt kifejezni, egyetlen pillanat keretei közé repíteni az illanót, az érthetetlent, az életet. […] Az újságíró mindennap, minden leírt sorral elölről kezdi pályáját.”
Eszerint az újság mindennapos új híreivel, a tegnapot, a múltat elfedni szándékozó információival, azzal, hogy minden nap újra meg újra meg kell nyerni az olvasót, egyben az újságíró sorsát is példázza. Az idézetből a fokozás tetszik ki, az érzéki megismerés itt inkább csak átvitt értelemben szerepel, hiszen ez a világérzékelés valójában jóval bonyolultabb, nehezebben felfogható jelenségekre nyit, mint amelyek közvetlenül merítenek a hírekből, a hírek magyarázatával és az innen kikövetkeztetett
„tartalmi” vonatkozásokkal. A terjedelem szűkre van szabva, a rovatok egymáshoz arányosítva kapnak helyet, az újságíró munkája, hogy e kaotikus (hír- és információ-) áradatból megszerkessze, érthetővé tegye, összegezze, ami belefér a rovatba, az oldalra, az újságba.
1942-ben egy oktatófüzet, amely az újságot írni kívánónak segédletül szolgálna, készteti Márait arra, hogy A cikkírás titkaival12 kapcsolatos tapasztalatait közre bocsássa. Az immár tapasztalt újságíró győzi humorral a svájci szerző tanácsadásának kommentálását, és egyszerre ironikusan és önleleplező módon az effajta kéretlen tanácsokat teszi nevetségessé. „Néha nem mi írjuk a cikket, hanem a téma írja önmagát, néha elvágtat a cikkel a téma, mint a megbokrosodott Pegazus, s leveti lovasát, a cikkírót, aki összetört tagokkal marad a papírkosárban,” „A regény, amint írja önmagát” közhelyessé lett gondolatot, jóval annak közhellyé válása előtt, alkalmazza az újságírásra, mintegy „irodalmi”-vá, egyszerűbben: irodalommá emelve tevékenységét, s ezt alátámasztja a humorforrásként alkalmazott mitológiai hasonlat, amely lényegében a dilettáns sorsára céloz. A mitológiának ez a trivializálása szemlélteti az újságírás és a brosura pedagógiai tanácsára esetleg vállalkozó önjelöltek hiábavalónak tetsző buzgalmát. Hiszen – s ez Márai alaptételei közé tartozik – az (újság)írás szakma, elsősorban gyakorlat, de felkészültség, alapos tájékozódás, műveltség is, valamint – s ez kitetszik a játékosra-ironikusra formált cikkből, amely éppen azért félreértésekre adhat alkalmat – személyes részvétel. Fogalmazhatnám úgy is, hogy a cikket írónak köze van ahhoz, amit közöl, nem helyezkedhet egy előkelő kívülálló pozíciójába, a részvét(el) egyben részesedés. Nemcsak véleménye sugárzik abból, amit közread, hanem személyisége-hitelessége tétje forog kockán.
„csak olyan cikket érdemes közzéadni, melynek írása közben azt a rejtélyes szívdobogást érezzük, melyet a felelősség, a vállalkozás, a lehetetlen megkísértése, a szakmai beavatottság teljes céltalanságának tudata, s a csak-azért-is-reménytelen indulata vált ki testi és lelki szervezetünkben.”
Ha netán valaki a túlzás retorikájával vádolná e részlet szerzőjét, nehezen lehetne ellentmondani. Ha kiegészítésül az újságcikk(ek) megfogalmazásának „rejtélyeit” bogozó fejtegetést túlméretezettnek, rosszabb indulattal szólva dagályosnak minősítené, e vádat sem volna könnyű tagadni. Persze, most enyhítek, kiragadott részletről van szó, annak sugalmazására kerül sor, hogy egy mesterség átélése, a feladat súlyosságának (tájékoztatás, meggyőzés, alternatívák fölvázolása, vitára bocsátott beszéd közvetítése) tudatosítása, a lelkiismeretesen végzendő munka értékére figyelmeztetés elfogadhatóvá teszi: az újságírói etika, az újságírás erkölcstana nem tűri a hányavetiséget, a cinizmust, azt, hogy bármit bárhogyan el lehet sütni. Egy közel két évtizedes tapasztalat lenyomata ismerhető föl ebben a – ne tagadjuk – szónokias, vallomásszerű, -igényű változatban. Egy újságíró13 (aki ekkor már sokak által becsült író, akinek a hazai nyelvterületen túl is megjelentek művei) azt a lehetséges magatartást írja körül, amely hitelesíti világszemléletét, amely tudatja (önmagával és) olvasóival: a közzétett írásnak önmagáért és közreadójáért helyt kell állnia, nem elegendő a múló nap múló sikere, a tegnapból kell a mába sugározni, de a jövő számára is tartósan megfogalmazni mindazt a rendkívül vegyes, köznapi és ünnepi alkalmat, ami a lap hasábjaira kívánkozik. Az újságírói személyiség nem csupán egy vállalt, számára rendelt tárgyhoz, műfajhoz, rovathoz hűséges, hanem az írói helytálláshoz, az írástudói felelősséghez is, elismerve, hogy sokféleképpen nyilatkozhat meg, eltérő funkciókat tölthet be. Mindenképpen nyilvánvalóvá teszi a valahová, valakihez/valamihez tartozást. Amikor Márai Sándor polgárszerepről, a polgáriság világnézeti vonatkozásairól, polgári (ön)tudatról szól, nem a „protestáns” etikával szorosan összefüggő helyzetet, magatartásformát, alakzatot gondoltatja el; ellenben felmutatja azt a kassaiságot, amely (erről több ízben írtam) szellemi életforma; azt az évszázadok során ugyan változó, semmiképpen nem rögzült gondolatiságot, amelynek cselekvésbe átcsapó formája a munkavégzés hitelessége és tökéletességet megcélzó minősége. Párizsi napló címen számol be egy vasárnap délutáni műterem-látogatásáról Márai Sándor, a kitűnő portréfestő-rajzoló Tihanyi Lajos (Márairól is rajzolt ifjúkori képet) atelier-jének látványa bűvöli el. Az újságcikkből megtudjuk, hogy sűrűbben találkoznak, ezúttal a megtekintett képek látványa szolgál ürügyül, hogy mesterségbeli-művészi hitvallás-tehetség-munka kérdését föltegye:
„Ez az ember egyike a kevés embereknek, akikkel életemben találkozni módom volt, aki semmit nem csinált, soha életében nem is csinált, ami nem művészete; egy vonást nem húzott, amiről ne lett volna meggyőződve, hogy ez a helyén van, és beleillik abba az elképzelésbe, ami az ő elképzelése az igazságról, az életről, a művészetről, a világról.”14
A magyar irodalomban is lezajlott, egy kulcs-regénynek vélhető mű ürügyén, az indiszkréció, az írói őszinteség vitája,15 a művészi szabadság és a másik személyiségi joga között érzékelhető ellentét értelmezése, s majd Márai is tapasztalni fogja a „mimetikus olvasás” okozta kellemetlenséget, de azt is, hogy az ún. őszinteség nem bizonyosan esztétikai kategória. De már az 1920-as esztendők közepén, avantgárd versek és párizsi hírlapi tudósítások szerzőjeként olyan értelemben van elkötelezve a független művészetnek, hogy igazán értékelni csak a Tihanyi Lajosnak tulajdonított művészi etika szerint készült alkotásokat tudja. Mint írása további részében kétségtelenné teszi:
„A kép mögött nincs semmi, a kép mögött vászon van és festék, az, amit kifejez, semmi több. Nincsen mögötte Világ, és nincsen mögötte Kor, ezek szavak. A kép mögött kép van, ha már muszáj ott lenni valaminek.” S hogy mint fűzhetnők tovább a „történet”-et az önmagához-hitéhez hű művészről, akinek művészete mögött semmi és senki más nincs, mint művészete (melybe belefoglalandók a művészet évezredei), és akinek működése átlelkesíti az ismerőssé varázsolt tájat, mert a táj is átlelkesíti a művészt, arra egy még ugyanabban az esztendőben (1925 decemberében) közölt publicisztikából kaphatunk választ. A festészet átadja helyét az irodalomnak. Tihanyi Lajos is, Krúdy Gyula is kimaradt az 1925-ös esztendő művészeti kánonjából, nincsen kapcsolatuk „uralkodó” trendekkel (noha Tihanyi párizsi volta képein, árulkodó jel: („a térnek és a figurának […] kegyetlen bírája”): mintha önmagukban lennének, mégsem egyedül. „Környezetük” és közegük mintha önmaga értelmezői igyekezetét sürgetné. Márai egészen korai Krúdy-képe16 szintén portréművészete alakulástörténetébe illeszthető, a zsánerkép hamar telítődik a Krúdy-Magyarország ellesett, nem novellisztikus epizódjaival, melyek egy cselekménytől fosztott írósors hangulati tényezőire játszanak rá: író és teremtményei együtt formálják a Krúdy-jelenséget, amelynek hangoltsága biztosítja (a személyes jelenléten, „ott-lét”-en túl) a téveszthetetlen előadásmódot. Melynek hallgatása során a mában szemlélt egykorvolt, az egykorvoltból a mára sugárzó érzéki jelenlét másolódik egymásra.
„ez az előkelő, negyvenhét éves magyar úr, kurtanemes, aki oldalt hajtott fejjel járkál Budapest és Magyarország országútjain, mint hősei, megszáll a fogadókban, beszél a korcsmárosnőkkel, és szívesen látott vendég a nemesi kúriákon, aki írásaiban emléket állít kora kalandos férfiainak és gáláns asszonyainak, s amellett nem feledkezik meg arról, hogy egy későbbi generáció részére megrögzítse Magyarország kenyerének és borának ízét, beszámoljon a fogadók szobáinak és berendezéseinek hangulatáról, amik már elsüppedtek és csődbe mentek együtt a nagy csőddel, s közben egy-egy kísérteties biztonságú mondattal lekottázza a vadludak húzásának hangjait vagy a Sziget éjszakáinak és nappalainak neszét úgy, ahogy előtte és utána még senki nem csinálta meg.”
S ha Krúdy-stílusimitációra gyanakszik az olvasó, nem téved nagyon sokat, ha a Szindbád hazamegy alapötletének első felvillanása ötlik föl egy pillanatra, azt sem volna érdemes túl sokat vitatni; ami azonban még inkább felhívja magára a figyelmet, a kenyér és bor emlegetése, amely a szakralitásba vonja tétova másodpercekre az előadást, majd az erős vizuális emlékképeket átvezeti az auditivitásba, nem a később emlegetett gordonkázás felhangosításába, hanem a Krúdy-irány zeneiségének „lekottázás”-ába. Ez a gondolatritmusos beszéd, az alá- és mellérendelő mondatok válogatása, a Krúdy-művek „interieur”-jére utalások kirajzolják a művész/művészet-eszményt, amely napilapban megfogalmazva mossa el a különbséget újságcikk és újságírói esszé között. A közlés helye és annak szövegkörnyezete feltétlenül hatással van (lehet?) az olvasói pozícióra, a stílusimitációnak, átélésnek saját írói eszközökkel történő megfogalmazódása ellenben feledtetni tudja, hogy a közlés helye ki van téve a mindennapi változásnak, cserélődésnek. Mindezt a messziről a magyar írásbeliség eseményeire tekintő Márai Krúdy és ezáltal a maga „szerelmes földrajz”-ával viszi tovább, a szaporodó gondolatritmusos mondatok az írás tematikájához igazodnak. A halmozásnak, a felsorolásnak pazar bőséggel érzékeltetett átütemezése fokozza a beszéd érzékiségének átható, mindent magába foglaló írásváltozatának szemléletességét; oly módon, hogy az ütemváltás, az eufóriára törekvés a testiséget is bevonja az élménykörbe, amelyet a beszámoló Krúdy „bármelyik” kötetéből kiérez.
„Mindegy, hogy hova vezet, a Nyírség nádasai, a Szepesség apró városai, egy császárfürdői hotelszoba, az Aranykéz-utca vagy a magyar Alföld egy kúriája alá, ebben az íróban összefolyik a magyar élet, s minden tájnak az a különös világítása van, minden szónak az a rétivirág-illata, ami rögtön megejt, s bárhol ütöm föl bármelyik könyvét, akárhol bukkanok egy-egy újságtárcában a keze nyomára, előzmény és folytatás ismerete nélkül jóllakhatom ebből a csodálatos »hazai«-ból, amiben kenyér íze, bor szaga, magyar nők arca, magyar élet sűrű és lassú tempója, valami furcsa, okos testiség és mély szomorú lelkiség keverednek.”
A Márai hírlapi cikkei egymásutánjában több ízben fölmerülő Krúdy-emlékek az ellentétek vagy a csupán egymástól távolabbra gondolható jelenségek, beleértve a könyv és az újságtárca belekomponálását (eképpen hitet téve a műfajok egyenjogúsága mellett, és így önmagára is vonatkoztatva), a kereszteződési pontra értek, ahonnan újabb ráismerések, az imitálásnak szuverén módon való módosító gesztusai egyben az újságíró kísérletezéséről is számot adnak. 1939-ben (elhagytam a közbeeső állomásokat) már nagy valószínűséggel kezd formát kapni a korábban felötlő téma, egy Krúdy-előadásmód oly érzékeltetése, amely az egyetlen igéből kiinduló, onnan szerte-ágazó mondatindákból (szó szerint értve) komponálja meg (nem a cselekmény helyszíneit, hanem) a teret, a földrajzi kiterjedtség és határtalanság hozza játékba az érzéki megjelenítések változatait, ezáltal a miniatűr képekre osztott jelenéseknek az elbeszélő által sugalmazott összegondolási lehetőségét. A Szindbád hazamegy centrumába helyezett írásaktus talán a legtökéletesebb példa: az írásmód révén rajzolódik ki egy témakör és egy hangoltság irodalomföldrajzilag körvonalazott tája. Ennek közvetlen (1939-es!) előzményéül egy rövid részlet a Farsang17 című újságcikkből: „Ismerte Pestet és Budát, ismerte Nagy-Magyarországot, ha behunyta szemét, révületében meghallotta a kolozsvári templom esthajnali harangszavát, a vijjogó éji szelet a Nyírség nádasai fölött vagy a csörömpölést, amint este felé a kassai Schalkház éttermében a vörös Schubert parancsára vacsorához kezdenek teríteni a pincérek.” Ez utóbbi mondat révén a Márai-mondat a maga nosztalgiájáról (is) hírt ad, miközben a táji seregszámla a ráismerés hogyan-jára összpontosít, vizuális és auditív emlékek futnak össze, miközben a fonikus összecsengések (behunyta, meghallotta, esthajnali, harangszavát versus éttermében, Schubert, parancsára, vacsorához, teríteni, pincérek) felerősítik az emlékek akusztikáját. Néhány hónappal később Szindbád18 a tárgya a Krúdy-emlékezéseknek, egy novellájáról van szó, amely több mint egy kolumna, semmi más nem történik benne, csak egy ember megeszik egy halat. A Szindbád hazamegyre figyelmeztetés bizonnyal fölösleges, mint ahogy az is, miként szembesítsük a regénnyel az újságcikk ama mondatát: „írásainak nincs soha igazi kezdete, sem igazi befejezése.” Ami azonban itt különösen hangsúlyozandó, hogy az újságcikkekre szétszórt, megörökítésre méltónak gondolt Krúdy-emlékek, a Krúdy-olvasásból származó gondolatok megszerkesztve, egy nap történetévé formálva hogyan tevődnek össze Márai-regénnyé, amely Krúdy-regényként is olvasható, egy múló kor, egy korszakváltás epikájává nemkülönben. Miközben a Máraihoz fűződő regénytechnika (egy történés egy nap, éjszaka vagy éjszakába hajló napszak alatt mindenekelőtt hangulatilag, epizódokra nem szétesve, hanem tudatossággal tagolva játszódik le, a verspróza tapasztalatát beépítve az előadásba) meglehetősen aggályos előkészítésének is tanúi lehetünk: a Szindbád hazamegynek számos eleme előbb újságokban, tárcákban, emlékidéző cikkekben, esetleg egy Krúdy-portré fölvázolásának kísérletében már ismeretessé vált, így a regény elbeszélőjének adatik feladatul, hogy összegezze, elrendezze, kiteljesítse, epikus formába öntse (a regény nézőpontjából úgy írhatom:) a töredékeket. Hiszen a Márai-típusú újságírás csak témát, az adott terjedelmet kitöltő hír-információt ismer, amely azért korántsem nyers vázlatként kerül a hasábokra, hanem esetleg első kidolgozásként, olykor aquarellként (egy kép első próbájaként), máskor egy lírai elemekkel feltöltött bölcselkedésben sorakoznak egymással párhuzamosan a mondatok, e párhuzamok az állítások és feltételezések egyenrangúságára utalnak, meg arra, hogy bármily távoliak egymástól e feltételezések és állítások, keretezik, s ami közéjük képzelhető el, az valójában kitölti a valóságosnak gondolt és a képzeleti teret. A Krúdy-cikkek másik jellegzetessége, hogy általuk az íróság, más szóval: az írói létezésforma körvonalazódik, amely lényegében különbözik attól, amit Márai, a kötelességtudó, a felvidéki polgár-éthoszt Budára áthozó (újság)író, talán nem kizárólag a maga számára, követendőnek tart. A Krúdy-alakot úgy foghatjuk föl, mint ellentéte, nem egyszerűen változata a Márai-figurának, a kettőt azonban mély rokonszenv fűzi egymáshoz, és elsőnek Márai Krúdyról szóló, újságokban közölt írásaiban tematizálódik, méghozzá Márai Krúdy-látomása keretében, amely az anyagközeli, az életrajz egyes mozzanatai után nyomozó újságíró segítségével lesz szemléltethetővé. Innen már csak egy lépés, hogy Márai Krúdy és regényalakja(i) összesített, egybefogott személyét regényhőssé tegye. Nem egy esetben azonban az élőnek-valóságosnak fölvázolt Krúdy-személyiség szembesül a korszak ama tendenciáival, amelyek Márai újságírásában is sötét színekkel vannak fölfestve, az idők előrehaladtával nemigen neveződhetnek néven. A följebb idézett Krúdy-írás azonban tartalmaz egy passzust, amely kibeszél tárgyából, vitázik a korszak egy negatív jelenségével, és éppen képtelenségénél fogva lesz eleven tiltakozássá: „nehéz elképzelni egy pártban, jelvénnyel gomblyukában, s még sokkal nehezebb elképzelni, amint bebizonyítja, hogy magyar”. Emlékeztetőül: a Sértődöttek egyik helyszíne a nemzeti szocialista Berlin, amelyben Garren Péter nem kis meglepetéssel veszi tudomásul, hogy öccse (akinek kiegyensúlyozatlanságát, tétova útkeresését a Féltékenyekből ismerhetjük) jelvényt visel, a trilógia Jelvény és jelentés kötet-címadása erre is rájátszik. Itt hangzik el, hogy egy Garren, aki a jelen körülmények között jelvényt hord, áruló. Íme, Krúdyról szólván a motívumtörténet milyen fordulatot vesz. A másik a „magyarigazolvány”, a nürnbergi „törvények” hatása már megjelent Magyarországon, az első zsidótörvények „őskeresésre”, a felmenők keresztleveleinek beszerzésére késztették a lakosság egy (jelentékeny) részét, Márai felesége révén az érintettek közé tartozott, hiszen csak sejteni lehetett: ezen a téren újabb diszkriminációk várhatók. Ilyenmódon ez a majdnem mellékesnek ható mondat jelentőségében megnő, paradoxitásánál fogva korjellemzővé lesz. S amikor az emigrációban meglepő módon Krúdy regényei közül az Ál-Petőfire esik a kiadó választása, Márait kéri föl az előszó írására, aki, mielőtt a Münchenben megjelenő kötetben közölné, az Irodalmi Újságban publikálja (1978-ban).19 Részben visszatér a korábban megfogalmazottakhoz, már csak avval is, hogy az ismételgetett főmondatokból bomlik ki a főmondatot értelmező-magyarázó mellékmondat, melyből viszont nemcsak Krúdy „jelleme”, íróságának megannyi megkülönböztető tulajdonsága következik, hanem annak az író-eszménynek jellemzése is, mely íróeszménynek Márai, maga is igyekezett megfelelni.
„Bátor volt, mert soha nem volt hajlandó, nem is tudott egyetlen sort sem írni, amit nem ugyanabból a szellemanyagból, zsenijének sajátos és semmivel nem közösködő látomásából párolt le. Bátor volt, mert a nemzeti, társadalmi, aztán az ideológiai, az osztályhiúságot egyetlen mellékmondattal visszájára tudta fordítani. Bátor volt, mert soha nem hallott a «szocialista realizmus»-ról, de tudta – amit később mások is felfedeztek és néha kimondtak –, hogy az ideológiával fertőzött szépirodalom és a pornográfia között nincs érdemi különbség. És bátor volt, mert nagylelkűen pazarolta a tehetségét.”
(Nem akadékoskodva, annyit azért meg kell jegyeznem, hogy Krúdy halálakor még nem fogalmazódott meg a „szocialista realizmus” igénye, mindazonáltal a különböző színezetű pártirodalmak dogmatikus irodalomfelfogása jegyében olykor elmarasztaló kritikák jelentek meg Krúdy egyes műveiről. Márai itt inkább a saját tapasztalatát vonatkoztatja Krúdyra, a végkövetkeztetésben elmozdul Krúdytól, s a kortársi irodalomra céloz.)
Nemcsak az emigráns író elkeseredettségével hangsúlyozódik a kívülállás helyzetfelismerése, amely részint az ellenállás következménye. Jóval előbb, Márai „igazi beérkezése” előtt, ám már elismert újságíróként hazatérése után öt esztendővel emigrációban érzi magát, Álláspont Tomiban című tárcájában20 alapélményként veti papírra: „Ma mind számkivetésben élünk, akik nem ordítunk velük.” A folyó (tenger?) túlsó partján magasodik a Hatalom vagy annak megannyi exponense. Nekik veti oda az (újság)író: „Nem alkudhatok veled, mert két nyelvet beszélünk, más, ha én azt mondom: asztal vagy világ, és más, ha te mondod. Az én álmom valóságosabb, mint a te valóságod. Az én közönyöm termékenyítőbb, mint a te aktivitásod.” Jellemző módon egy Babits-verssel folytatja az ellenkezést: „Mint a kutya silány házban, legeslegutolsó a családban… de mégis híven és bátran.” Ahhoz a Babits Mihályhoz tér meg, akitől nem oly rég elválasztotta a Nyugat Ignotus-„ügye”.21 Osvát halálával a szerkesztők (Babits és Móricz) levették a lap címoldaláról a külföldi tartózkodása miatt már a szerkesztés napi ügyeibe beleszólni nem tudó Ignotus nevét. Nem kevesen, köztük Márai, olyan új kurzus bejelentését látták e gesztusban, amely eltér a Nyugat „eredeti” célkitűzésétől, egy „konformistább” irány felé tájékozódást. Márai szorgos munkatársa volt A Tollnak, mely József Attila kevéssé baráti Babits-bírálatát közölte, Továbbá Márai megtagadta részvételét abban a Babits szerkesztette költői antológiában, amely az ifjú költők bemutatására vállalkozott. Ez a több tényezőből összetevődő ellentét az 1930-as esztendők elején elcsitulni látszott, 1933-ban22 Márai Babitscsal érvel, „álláspontjá”-t a magáéval egyezteti: „Ezt egy költő dadogta így, most ebben az esztendőben, amellyel »versenyt fut« – dadogjuk utána, térjünk magunkhoz, ocsúdva dadogjuk álláspontunkat. Híven és bátran.” Az 1933-as esztendő baljós külföldi eseményei, amelyekre Márai cikkeiben reagál, kataklizmákat jövendöltetnek: korántsem hisztérikus dühkitörés a Máraié, hanem az írói szuverenitás fenyegetettségén érzett aggodalom: „Kezedből kiütik a tollat, a pemzlit, a vésőt, a fogaid közül kiveszik a száraz kenyeret és ráadásnak fogsorodat is, agyadban érvek helyett bunkóval sújtanak, otthonodban őriznek, a nyilvánosság elé csak pórázon és szájkosárral engednek, rövid kötélen dresszíroznak szórakoztató mutatványokra.” Annyit még ehhez: „Híven és bátran azt mondani, nem.” A vissza-visszatérő Babits-idézet mintha a költészet igéző-védő erejével óvná a függetlenségét megtámadva érző poétát, az 1930-as évek elején bevezetett statáriális ítélkezés, a szellem-ellenes kulturális gyakorlat, előrevetítve: az írók ellen az 1930-as esztendőkben különféle indokokkal indított perek (Radnóti Miklós ellen, a falukutató szociográfusok ellen), a szélsőjobboldali sajtó fokozatos erősödése/terjedése az a tágabb történelmi háttér, amelynek ellenében Márai újságírása az Újságban nem egyszer teljes nyíltsággal szól, 1936 végétől a Pesti Hírlapban visszafogottabban, de nem kevésbé érthetően.
Két esztendővel ennekelőtte egy jellegzetes tünetet állapít meg Márai, beszédes című A leállított szellem című tárcában.23 Az életművön végighúzódó problematika, a Hatalom és a szellem emberének sosem békés viszonya veti föl a minden időben időszerű kérdést: miféle kultúrát, irodalmat, művészetet támogat a Hatalom. A szellemi vonatkozásokon kívül az anyagiak sem mellékes „szereplői” ennek a huzavonának: az 1920-as években vitatható elnevezéssel „kettészakadt irodalom”-ról gondolkodtak a nem egyszer egymás mellett elbeszélő vitázók. A „másik” oldalon intézmények védték a hivatalosság szellemeinek mondott érdekszférát, féltékenyen, ellenségesen vádaskodva, kisajátítva a „nemzeti”-t, ómódian értelmezve a „hazafias”-t, általában megragadva egy XIX. századi epigon nép-nemzeti elképzelésnél, amelyhez természetszerűleg megkapták a hivatalosság tudományosnak mondott, anyagi és minden más támogatását. Hozzá kell tennem hogy az 1930-as évek második felétől oldódott a hivatalosság merev elzárkózása, kivételes gesztusok helyett szélesebbre tárultak a Kisfaludy Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia és a Budapesti Szemle kapui. 1931-ben azonban Márai még ekképpen diagnosztizált:
„A hatalom gondos válogatással ügyelt rá, hogy más, mint várható műkedvelő, pártolásban ne részesüljön, csak azokat ápolgatta stipendiumokkal, fordíttatta, utaztatta – minden gyanú felett álló, hétpróbás műkedvelők a kiválasztottak, soha, kitenyésztett állapotban sem korrumpálhatják a magyar irodalmat, veszélyeztethetik nívóját, mert életük s alkotásuk zárt kör csemegéje marad. Vigyáztak arra is, hogy a rádiót, ahol még kereshetett volna az író pár garast, ugyancsak a dilettánsok vegyék birtokba, megalkotva a megbízható és szobatiszta novellistáknak ezt az exkluzív önképzőkörét, ahová író már nem is iparkodik, mert torkának akadna a mikrofon előtt a szó.”
Előre sietve nem árt tudomásul vennünk, hogy az oldódás eredményeképpen Márai baráti kapcsolatokat kezdett ápolni a hivatalosság oly reprezentánsaival, mint Voinovich Géza és Herczeg Ferenc, mindazonáltal kerülte a meghatározó „ideológia” vezérelte, bármely oldalhoz tartozó folyóiratokat, lapokat, sem a Szép Szónak, sem a Válasznak, de a Napkeletnek, a Protestáns Szemlének sem adott kéziratot. A modernizálódás előtt nyitottá váló Új Időkben sűrűn publikált. Az írói szuverenitás, a mindenekelőtt tehetség-érdekeltségű Márai kizárta, hogy jobboldali színezetű lapoknak munkatársa legyen, a feljelentésszerű támadások, az 1940-es esztendőkben rendszeresen onnan érkeztek, a nyilasok elől menekült Leányfalura, hogy aztán 1945 után a Magyar Nemzet, az Új Idők, a Világ, a Demokrácia, a Fényszóró, a Reggel közölje írásait, készülő naplójából több részletet, néhány elbeszélést, verset, útirajzot. Újságíróként azonban akaratán kívül szelet vetett és vihart aratott: Eupalinos vagy az újjáépítés című cikkét24 alaposan és tudatosan félreértelmezték, a tervgazdálkodás elleni támadásnak minősítették, az Epiktétoszt, Marcus Aureliust és Valéryt olvasó Márait Lukács György és Méray Tibor vette többek között célba, a naplójegyzetekből összeállított Európa elrablása (részletei napilapokban is megjelentek) szintén „vegyes” fogadtatásra lelt.25 Márait nem kerülték el a támadások a sajtóban, mint ahogy ő is polemizált (1945 előtt), hozzá kell tennem, a személyeskedéstől tartózkodott, nem úgy a másik „oldal” képviselői, akik nehezen fogták föl, hogy egyik „oldal” sem sajátíthatja ki Márait, aki (újság)írói függetlenségét még emigrációjában is meg tudta őrizni.
Hivatkozom a kutatás által eddig jórészt megkerült kérdéskörre: Ajándék a végzettől26 címmel gyűjtöttek össze 1937– 1943 között publikált Márai-írásokat, amely cím nem a szerzőtől származik, és amely írások (a Jakab polgár anyja, Az egyezmény és A bűvész kivételével) Márai életében még véletlenül sem kap(hat)tak helyet az általa válogatott gyűjteményes kötetben. A megnevezett írás, amely a Vasárnapi krónikában27 is olvasható, olyan szellemiségű tárcák, elmélkedések, gyors hírlapi reakciók, filozófikus – politikai fejtegetések társaságában jelent meg, amely csöndes és rejtett vita az Ajándék a végzettől tudósításainak, beszámolóinak, értelmezésének szellemiségével. A „visszacsatolás” mámorában fogant Márai-cikkek eufóriás hangvétele országos hangulatot, érzelmi hullámokat érzékeltet, akad az írások között olyan eltúlzottan lelkesítő, amely a szülővárosába immár nem útlevéllel utazó író más megnyilatkozásaival kevéssé egyeztethető össze, nevezetesen a kormányzó személyével összefüggő, túlzó laudatió. Ennek sem előzménye, sem folytatása nem lelhető az életműben, sőt, a Hallgatni akartam címmel28 kiadott önéletrajzi kötet szinte cáfolja a tudósítások (eszerint tendenciózus és egyoldalú) anyagát. Az 1938 és 1943 között publikált más tárgyú, a világháború nyugati eseményeiről szóló fejtegetések szintén különböznek az Ajándék a végzettől felfokozott hangvételétől, az erősödő cenzúra ellenére a sorok között, más esetben jól kihallhatóan a függetlenségre kényes író-polgár nézete köszön vissza, amely nem fordul szembe a Napnyugati őrjárat demokráciára esküvő soraival. Egy régebbi beszámolóját29 érdemes felidézni, 1932-ben a rozsnyói temetőben járt, s a dédapa sírjától nem túl messze egy apa és fia síremlékére bukkant: „Az apa sírkövéből hatalmas aranyozott kereszt áll elő, a fiúéból aranyozott szovjetcsillag, sarlóval és kalapáccsal.” A kommentár részletez: „először láttam, legalábbis a kapitalista Európában először, s ami meglepett a giccsben, nem annyira a nemzedékek harcának jellege, hanem inkább a forradalom kellékeinek és insignumainak ez az ellaposodási folyamata, amely hihetetlenül gyors, mihelyt zajlani engedik. […] Az a hivatalos tolerancia, mely a Feltámadunk feliratú temetőben megtűri a kommunista hitvallást az evangélikus vagy katolikus mellett, a mi ideges érzékenységünknek tűnik csak fel, Rozsnyón például már hidegen hagyja az embereket.” Egy nappal azelőtt Márai Kassán járt, s a „párt” helyi szervezetének felvonulását nézte: „a rendőr vigyorogva kísérte őket, gumibotját lóbálva, s ő is taktusra lépett, mert a vörös induló, ha rezesbanda játssza, éppen olyan közönséges indulónak tűnik, mint a prinzeugen.”
Nem zárom ki, hogy történelmi fordulók hatására nézetek változhatnak, az események nyomán átértékelődhetnek viszonyulások, világszemléletek. De azt nem árt tudomásul venni, hogy Márai, akinek apja kisebbségvédő politikusként vett részt a prágai parlament munkájában, és aki nem pusztán a csehszlovák hivatalosság ellenében foglalt állást, hanem a csehszlovákiai magyarság (szélső)baloldali ifjúsági szervezete, a Sarló ellen is, elismerte, hogy a fájóan megoldatlan nemzetiségi kérdés ellenére Csehszlovákia demokratikus ország, amelyben tisztelik a szabad szólás, a gyülekezés törvény előtti egyenlőséggel biztosított jogát, jóllehet az egyén jogai nem mindig párosulnak a kollektív jogokkal. Erről az Ajándék a végzettől kötetben nincs szó, annál inkább a Hallgatni akartam kötetben, itt elmarasztalva a kéretlenül érkező gyarmatosító allűrökkel rendelkező, ún. „anyá”-sokat. Az 1937–1943 között írt újságcikkeknek ez a fajta szétbontása, szinte egymással szembeállítása tévútra vezet. Amint a később kifejtett álláspont nem törli el a korábbiak jelentését, akként helytelennek gondolom az egymással nem egyszer vitahelyzetben lelhető egykorú újságcikkek külön-külön tárgyalását. Még akkor is, ha egyfelől a kassai és a kolozsvári eseményekről tudósító lelkesítő-lelkesedő hangvétele jegyében fogalmazódtak meg e jelentéktelennek nem minősíthető írások, másfelől belpolitikai és világháborúval kapcsolatos kommentárok tárgyszerűségre törekvő, ok-okozati viszony bemutatását megkísérlő elgondolások jellemzik Márainak másfelé mutató, másként értelmezhető újságcikkeit. Éppen az lehetne (egyik) tanulsága a Márai-életműben fontos szerepet betöltő publicisztika elemzésének, hogy nem egyértelműsíthetők, sem műfajilag, sem tárgyilag, de még retorikailag sem a mintegy húsz esztendőnél többet átfogó írások, hanem egy polgár-tudat, polgár-szerep, polgáriság-értelmezés fokozatosan gazdagodó, kibomló, újra meg újra létesítendő magatartásának a nap követelményével számoló (s így Goethe Forderung des Tages feladatjelölésének vállalását alkalmazó) változata szerint létesülő (újság)író személyiségtörténetét követhetjük. Az (újság)író Márai párbeszédet kezdeményezett korával, feleleteit a kor kérdéseire alakítgatta, miközben e feleletek némileg vagy határozottabban a kérdéseken hajtottak végre „igazítás”-t. E szüntelenül módosuló-torzuló események, a jelenségek és a felszínen meg a mélyen folyó történések, azokban itthon és külföldön részt vevő emberek olyan kortörténetté állnak össze a Márai-publicisztikában, melyek utóbb dokumentum-értékűvé lesznek. A változások nem feltétlenül szembeszökő okaira a pillanat művészetével, az újságírással válaszol. Márai cikkei nem egyszer pillanatfelvételek, nem elhamarkodott, de kényszerűen gyors reakciók, amelyek nem egyszer az alaposabb kidolgozású szépirodalmi művekben teljesebb – kiérleltebb formában köszönnek vissza. Márai, aki újságcikkeinek tanúbizonysága szerint egyáltalában nem közönyösen kezelte a két háború között felmerült, igen súlyos szociális kérdéseket,30 nem egyszer megdöbbentő helyzetrajzzal szolgált az országos, falusi vagy városi nyomor leírásával, ezt messze nem hivalkodó módon tette. Arról nem is szólva, hogy ami a szociográfiai hitelességet illeti, az Egy polgár vallomásai (főleg első kötete) nem pusztán kronológiailag helyezhető el Kassák Lajos Egy ember élete és a falukutatók, a Magyarország felfedezése sorozat alkotóinak munkái között. Az természetesen nem mellőzhető, hogy Márai „urbánus” író volt, nem a szónak megbélyegző, kritikai felfogása szerint, hanem azért, mert egy, a középkor óta működő civitasból érkezett, annak ízlését, magatartási formáját, erkölcsi felfogását és szépérzékét hozta magával, s a civilizatórikus modernség különféle törekvéseit a maga helyén értelmezte – értékelte, a középpontban a városiasság új lehetőségeinek és művelődésnek fényeit – árnyait éberen vizsgáló cikkeivel. Nála kevesebben bírálták szigorúbban a polgárszerep elfajulását, életvitelekben kifejeződő ürességét ennek a városiasságnak. De kevesebben írták le érzékenyebben, miféle új jelenségekből tevődik össze kiegyensúlyozottabb viszony az egymástól eltérő érdekű, kulturális érdeklődésű osztályok, rétegek, közösségi csoportok között.
Még csak néhány éve érkezett Budapestre Párizsból, persze, rögtön körülnéz, és budapesti lakosként elgondolkodik, mi változott 1919, illetőleg néhány látogatása óta, a húszas években mennyire módosult a város társadalmi élete. Párizsi életéről tudósításai adnak hű, bár nem teljes képet, az Egy polgár vallomásai második kötete erősen válogat az emlékképek között. Éppen ezért a Krisztinában megtelepedő (újság)író figyeli a párizsi (és a kassai) emlékképek nyomán vázolt városiasságtól eltérő Budapestet, nem az útikönyvek propagandaszólamait visszhangozza, hanem a hétköznapok alig vagy semmiképpen nem tudatosult történéseit. A sok felsorolható példa helyett itt egyetlen újságcikket idézek 1931-ből. Márai egy, a művelődéstörténetben elhanyagolt, az irodalomtörténetben akkor még nagyon kevéssé értékelt műfajból vezeti le a várossá formálódás folyamatát, egyetlen jelenségre összpontosítva. Anélkül, hogy több „aktáns”-t megnevezne, megszólaltatna. Nagy Endre önéletrajza, A kabaré regénye nem segíthette, mivel 1935-ben jelent meg, Ady Endre vagy Babits Mihály közreműködéséről vagy tudott, vagy nem, Heltai Jenő,31 majd Szép Ernő, illetőleg Kálmán Imre, Szirmai Albert, továbbá a színészek, chansonette-ek és más résztvevők nem ahhoz az írói világhoz tartoztak, amelyben ő mozgott, noha a kávéházak, esetleg a kiskocsmák, Krúdy idevonatkoztatható írásai némi eligazítással szolgálhattak. Az sem tudható, mennyire ismerte-hallgatta Buday Dénes, Hetényi-Heidelberg Albert megzenésítéseit. Mindezek annak fényében lehetnek érdekesek, hogy Márai (aki egyébként a könnyűnek nevezett zenés műfajok iránt, eddigi tudomásom szerint, kevés érdeklődést tanúsított) a chansont, amellyel talán Párizsban ismerkedett meg, mint fogta föl, hová helyezte el, kis túlzással élve, várostörténetileg, és annak valóban jeles képviselőjét, Medgyaszay Vilmát mint értékelte igen magasra. Annyit tennék még hozzá, hogy bár Szép Ernőről, Heltai Jenőről a Nyugat nagyjai részéről, igen pozitív ismertetés jelent meg, kanonizálásuk azonban ellentmondásos volt, az ún. konzervatív kritika számára túlságosan frivolnak tűntek, éppen ezért Márai szociológiai szempontú bemutatása, egy eredetileg „francia” zenés-irodalmi műfaj magyarítása (chanson – sanzon) a jószemű megfigyelőt éppen úgy megidézi, mint az urbanitás szellemtörténetének elkötelezettjét.
„Budapest akkor lett többek között igazi város, mikor eltűnt az utcáról a népdal, s felcsendült helyette a sanzon. […] Költők és zeneszerzők, akik szolgálatára siettek, tapogatózva, egy ujjal ütögették ki a dallamot, amelynek igazi tónusát, pestiességét a szó legjobb értelmében városiasságát ő adta meg, egy félhanggal, egy mosollyal, egy kis mozdulattal. Arról volt szó, hogy el kell beszélni dalban, amit egy lassan rétegződő, frissen sült nagyvárosi közönség érez. Ő beszélte el dalban, a városi élet apró balladáiban a városi ember apró tragédiáit, egy kispolgári érzékiség szemlesütött kacérságát hozta, egy elfojtásokra épített primitív városi kultúra közönségének turnürös és miederes érzékiségét elevenítette meg lefegyverzően, elbűvölően, nagyon tapintatosan.”32
A chansonette személyébe vetítve következtet vissza Márai arra a társadalmi háttérre, amely igényelte a kabarékat (Budapesten több is volt, a Teréz körúton, az Andrássy úton, tehát Pest frekventált útjain), de igényelte azt is, hogy a kávéházakban cigányzenekarok szóljanak este, illetőleg a „könnyűzene” más alakzatokban képviseltesse magát. A társas-társasági élet új formái a századforduló óta alakították a város arculatát (amiként Bécset is, ahol a Fledermaus kabaré, Márai unokatestvérének, a ballerina Grete Wiesenthalnak közreműködésével, a bécsi modernség áttörését segítette) kulturális összképét módosította, hozzájárult a szórakoztatási kínálat szerkezetének átalakulásához. A Párizsban (is) szocializálódott Márai kereste és meglelte ennek a városiasodásnak, a nyugathoz hasonlíthatóságának legszínvonalasabbnak mondható képviselőjét, aki nemcsak e városi élet furcsaságait, szemérmes elhallgatásait, önirónikus lereagálási gesztusait tolmácsolta egy érzelmektől sem mentes, látszólag könnyed, valójában erősen szerkesztett dalformát, gesztusnyelvet alakítva ki. Ezzel együtt az állandó kabaréfigurák önnön kispolgáriságuktól elidegenedő (mert öngúnnyal teli) kiszólásaiban, viselkedési változataiban a „pesti humor”, és a pesti városi folklór alakulástörténetét határozta meg.
Márai nem feltétlenül és nem mindenáron méltatta ennek a pestiességnek szellemi és tárgyi újszerűségét, a kávéházi kultúra bécsi változatainak egyként volt élvezője és bírálója, az ehhez kapcsolódó irodalmi alakzatok „mesterei”-t, Peter Altenberget, Alfred Polgart írásaiban hol nagyra tartotta, hol merőben jelenségként ismerte el. Mindenesetre az a kispróza, amelynek eminens képviselője Peter Altenberg, nem korhoz kötötten divatos, hanem műfajtörténetileg fontos alakzatként értékelik manapság: mint a kávéház ablakából kitekintő és az onnan belátható kisebb-jelentősebb történésekről beszámoló, valahol a verspróza és a prózavers között elhelyezhető írásokat. Ezek Márai életművében is (persze másképpen) megjelentek, nemcsak a Színházi Életben, hanem a lapokban is közölt efféle írásokból válogatott: 1938-ban A négy évszak, 1939-re Négy évszak, 1942-ben az Ég és föld adja közre Márainak ebbe az irányba történő fáradozásait. Egy alaposabb elemzés rámutathatna az Altenberg nevéhez fűzhető lirizáló tárca és Márai irálya közötti összefüggésekre. Az Anschluss félelmetes közelségében ez a láthatóvá tett hűség a rokon (irodalmi-szellemi) világokhoz egybeesik egy meghonosítási kísérlettel. Az újságcikk kényszerű tömörségét felváltja a tudatosan vállalt tömörség, a kisforma (a prózába mentett „szonett”, a cselekményétől megfosztott anekdota, az irodalmiba fordított zenei forma, a miniatűr költő/íróportré, az emlékezéstöredék) virtuozitást követel meg, ennek Márai a legtöbb esetben megfelelt, és szemléletessé avatja fontos erényét, a szentenciózus előadást, azt ugyanis, hogy nemcsak a frappáns záró mondatnál, hanem másutt is elő-előbukkan a szövegtől függetlenedő mondás, a szentencia, amelyet önmagában is idézni lehet: Gondold meg, csak az ember olvas.
A városiasság márais leírására talán még egy példára telik a tervezett terjedelemből. A Pesti Hírlapban adta közre Márai Espresso című tárcáját,33 két nap múlva egy pozsonyi lapban is megjelent. A kávéházi, kocsmázó (újság)író felfigyel rá, tudomásul veszi és leírja, hogy a röpke találkozásoknak, a futva bekapott étkezéseknek új helyszíne támadt, mai helyesírással élve az eszpresszó: történeti-etimológiai szótárunk 1940-ből hozza az első előfordulás adatát,34 nyelvészeti folyóiratokból idézve, a magyarba az ausztriai német nyelvből került át, egyszerre jelölve a helyiséget, ahol általában rövidebb időre, a kávéházinál kényelmetlenebb körülmények között találkozni, sőt, valamit étkezni („bekapni”) lehet, valamint a géppel főzött feketekávét. A magyarországi (1967-es) politikai helyzet nem engedte meg, hogy Márai újságcikkének (1940. február) címe legyen az első előfordulás adata. Márai éberen figyelt a nyelvi változásokra, hallgatva a budapesti közbeszédet, a meghonosodó új helyet és kávézási (Márainál még salátafogyasztási) lehetőséget megnevező szóbeszédet gyorsan leírja, mivel a társasági-társadalmi létezés, a városiasság új mozzanata tetszik föl előtte. Hogy első nekirugaszkodásra csupán két közlést regisztrálhat a Márai-bibliográfia, azzal magyarázható, hogy – mint több esetben – a leírás mellett „nyersanyag”, prózai epikába átültethető, kortársi szokásrendként bukkan föl Az igazi című regény első részében. Az elvált feleség nem oda hívja hosszabb beszélgetésre barátnőjét, hanem cukrászdába, mivel az eszpresszóban „sietni kell, nem lehet kényelmesen leülni, negyven fillér a fekete, salátát ebédelnek hozzá, az az új világ.” Ide járnak az „új nők”, a modernségnek ama képviselői, akikhez a regényszereplő már nem kíván hasonlítani. A regénynek e mondatai önidézetek, egy „nyersanyag” irodalmi feldolgozása, egy kórtünet átváltozása irodalommá, amely lehetővé teszi két viselkedésforma és szemlélet ellentételezését (A regény második részében az exférj sem az eszpresszóba, hosszú beszélgetésre, hívja barátját). Az újságcikk kettős funkciójával jeleskedik: az irodalmi „riporter” számol be „kutatás”-áról, amely kutatási eredmény regényhelyszínné lép elő egy kortársi műben. Az újságcikk a kezdet, a regény a betetőzés. Persze, az újságcikk éli tovább a maga életét, bekerül a Vasárnapi krónika című gyűjteményes kötetbe, itt híradás arról, mint változnak szokások, helyszínek, kávézási-ebédelési módok, egyszóval mint lesz a városi élet terévé egy új „intézmény”, mint egészíti ki a „vendéglátó-ipari” kínálatot, és mindez mint alakítja át a hétköznapokat. Márai olyan (újság)író, aki az újdonságban észreveszi a messzire ható hatáspotenciált, minek következtében az újságcikk akár történelmi, de legalábbis mentalitástörténeti dokumentumként tölthet be önmagánál fontosabb szerepet.
Márai 1924. júniusától lett Az Újság (később Újság) munkatársa, kezdetben párizsi tudósítóként. 1931-ben már rovatcímével kötetet adtak ki tőle (Műsoron kívül), 1934-ben Bolhapiac címmel jelent meg szintén az újságba írt írásaiból egy gyűjteményes kötet, 1936-ban a Kabala, második kiadásában két évvel később. A kötetekben olvasható írások többsége a zsánerkép, az újságcikk, az elbeszélés (rövidtörténet) közötti irodalmi térben helyezhető el, mindenképpen arra vall, hogy az újságíró Márai tevékenykedését kiadója kötetre érdemesnek találta. Nem ő volt az első e téren, dús hagyományba lépett. De belépett, újságíróként azok között szerepelhetett, akinek a szépirodalmitól kissé távolabb eső munkálkodását is elismerték. Nem állítom, hogy e kötetek minden darabja klasszikus remekmű volna, de annyit megkockáztatok, hogy a válogatásból egy a Kosztolányiéhoz képest új generáció méltó képviselője lép elő, aki még Kosztolányi terepén is próbálkozik, miközben (szüntelenül) a maga pozicionálásán fáradozik.
A Kabala cikluscímei kevéssé igényelnek külön magyarázatot (Ujjgyakorlat, Csillag, Jellemek, Flóra és Fauna), könnyen feltárható az „irodalmi” bevezetőt követő rend, az égitől az emberin keresztül vissza az irodalmivá épülő természetiig. Az Ujjgyakorlat beszédes darabja a Fotomaton, amely egy sportember és egy (újság)író szembesítését végzi, a szószerintiség, az átvitt értelmű beszéd, a történeti allegória paradoxonokat sugalló felhasználásával, a Márai-típusú újságba írás jellegzetességeit felmutatva. A kortársi alak és a vele párhuzamba-ellentétbe hozott önmagaság együtt alkotja a kor alakjainak szélső típusait, a testi-gyakorlati és a szellemi világ egymástól ugyan elválasztott, de egymás mellé, egymásra sorolható példázatát. Ami a két „véglet” között található (nem a cikknek ebben a részében), az lényegében a világ, mert szélsőségek tagolódnak szét, a róluk szóló beszéd egyszerre igényli a szófejtést meg a szóra természetes ráhagyatkozást. Metaforikus és a metaforákat mellőző fogalmazás eszerint helyezhető el e „világnyi” palettán. A nevezetessé-sikeressé lett jéghoki-kapus és az író-beszélő „egy csillagon” él, „egy idő”-ben az értés esélye nélkül, pontosabban a két alak helyzetének tudatosítása nem teszi lehetővé a közös értést, az értés a szellem emberének van fönntartva, aki saját pozíciójának körülírásához az irónia eszközét használja föl.
„Sokkal többre tartom őt, mint ő tartana, ha ismerne, például engem. Jobban becsülöm, a távolból is, a jéghokit, mint ő becsüli, távolból az irodalmat. Én tudom, milyen nehéz lehet megvédeni a jégen felelőtlen támadások ellen egy kaput; ő boldog és gondtalan gyermeke a kornak, nem tudja, milyen nehéz felelőtlen támadások ellen megvédeni az irodalmat. Ő lehet nemzetközi, én nem lehetek az. Ő megél a jég hátán is, sőt ott a legbiztosabban, én szárazföldön is alig. Vele uralkodók kezelnek győzelem után, velem miniszteri osztálytanácsosok is fanyalogva állnak csak szóba. Az ő klímája a tél, de az ő tele hangos, zajos, mint az élet. Az én telem a magány jeges sarkköve, melyet zajtalanul népesítenek csak be melankólikus eszkimók és egyre soványabb fókák.”35
A szintaktikai váltások, az ugyanaz önmaga ellentétébe fordítása, az írásjelek, a vesszők olvasást irányító funkciója akár regényfejezetté is tehetné a cikke részét. De nem több (és nem kevesebb) egy közérzet leírásánál, amely az időszerűség pillanatnyiságának-mulandóságának van kitéve. Mégis, többlete elemeli egy átlag-újságcikktől, az újságcikkben elrejtett irodalmiság lehetőségeit csillantja föl. Mégsem volna egészen célszerű, ha Márai szépirodalmi termése címszóval elfednők a különbözést a prózai epika és az újságírói műfajok (tárca, a zsánerkép stb.) között. Az a fajta újságírás, amely (Márai szemszögéből) Kosztolányival nyert teljes polgárjogot a műfajok közöttes terében, Márai Sándorral új szakaszába lépett, közelebb a bel- és külpolitikai újságírás Márai-nyelvéhez. 1936 decemberében Márai Kosztolányi helyére ült a Pesti Hírlap szerkesztőségében. A váltás sok mindenkit meglepett, világnézeti fordulatot sejtettek egyesek. Márai úgy folytatta Kosztolányit, hogy a saját műfajaival, tárgyaival, eszközeivel, retorikájával tudatosította, valami olyan új kezdődik, amely nem szakítás a régivel, hanem továbbgondolás, újra-létesítés, egyben a felgyorsuló (kedvezőtlenül alakuló) kül- és belpolitikai történésekre történő reagálás. Márai újságcikkeiben ott a tervezett, a készülő, a még homályban rejtőző prózai epika tárgyi anyaga, amely regényesedni fog. Anélkül, hogy szellemiségén lényegeset változtatni kelljen. Ez a fajta újságba írás szűnt meg 1944-ben, 1945-ben pedig csekély esélye sem volt arra, hogy ott folytatódjék, ahol abba kellett maradnia.36
—
1 E dolgozat előzménye az a vázlat, mely a témakör főbb szempontjait körvonalazta: Fried István, Az újságíró Márai témát ajánl (A Márai-regények Márai-forrásai) = Szenvedély, formák, vallomások: In honorem Szávai János, szerk. Bengi László et alia., Budapest, Kalligram, 2020, 113–116.
2 Márai Sándor, A teljes napló 1970–1973, sorozatszerk. Mészáros Tibor, Budapest, Helikon, 2015, 230.
3 Juhász Gyula publicisztikáját volna érdemes még bevonni ebbe a körbe. Ilia Mihály, Jegyzetek Juhász Gyula publicisztikájáról = Juhász Gyula, Milyen volt: In memoriam Juhász Gyula, vál., szerk., összeáll. Lengyel András, Budapest, Nap Kiadó, 2009, 214–218., Vér György, Juhász Gyula a redakcióban = Uo., 210–213.
4 Németh Andor rosszmájúsággal elegy emlékezése: Márai a Pesti Hírlapban Kosztolányi helyére került. Németh Andor, Emlékiratok = Uő, A szélén behajtva: Válogatott írások, s. a. r. Réz Pál, Budapest, Magvető, 1973, 677.
5 Az 1920-as évek elején már ismerték egymást. „A Pardon rovat szerkesztőjével beszéltem. 40 ezer korona fizetése van havonta. Úgy sajnáltam, meg is ígértem, hogy veszek neki egy destruktív külföldi lapot.” Márai Sándor összegyűjtött írásai, szerk., szöveggond. Kakuszi B. Péter, közreműk. Bába Nándor. Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2000, 199. Eredetileg a Kassai Napló 1923. máj. 18-i számában jelent meg. Kosztolányi újságírásáról és személyiségéről: Uő, Föld, föld!… (A teljes változat), s.a.r. Kovács Attila Zoltán, Budapest, Helikon, 2014, 299–300. Vö. még: Uő, Ihlet és nemzedék (1946), Budapest, Akadémiai – Helikon, 1992, 89–95.
6 Uő, Kabala (cikkgyűjtemény), sorozatszerk. Mészáros Tibor, Budapest, Helikon, 2006, 9–34.
7 Uő, A tiszta kritika = Uő, Az írástudó: Publicisztika 1925–1927, sorozatszerk. Mészáros Tibor, Budapest, Helikon, 2008, 357–361.
8 Uő, Egy polgár vallomásai (1934–1935, 1940), s. a. r. Kovács Attila Zoltán, utószó Fried István. Budapest, Helikon, 2013, 302.
9 Uő, Japán kert. Publicisztikai írások 1920–1923, I., Publicisztikai írások 1924–1929, Versek, elbeszélések 1920–1929, vál., utószó Gyüre Lajos, Pozsony–Bratislava, Madách–Posonium, 2004, 15–18., 39–41., (Kassai Napló, 1924.)
10 Márai, Egy polgár…, 511–513.
11 Uő, Újságot írni = Uő, A nagyság átka: Publicisztika 1933–1939, sorozatszerk. Mészáros Tibor, Budapest, Helikon, 2011, 7–12.
12 Elemeztem az 1. sz. jegyzetben említett dolgozatban.
13 Németh Andor szerint Márai az 1930-as évek elejére „az ország legnépszerűbb publicistájává nőtte ki magát.” Zsolt Béla és Márai írásai „a haladó polgárság lapjává tették az Újságot.” Németh, i. h.
14 Márai Sándor, Párizsi napló = Az írástudó, 98–102. Vö. még: Tihanyi-kiállítás Párizsban = Uo., 55–56. Utóbb Egy halotthoz címmel idézi föl Márai Tihanyi furcsa személyiségét. Fried István,
Márai Sándor. A huszadik század koronatanúja, Budapest, Szépmíves, 2018, 284.
15 Ignotus, Teremtő indiskréció, Nyugat 1927, I, 303–307., Babits Mihály, Indiskréció? Válasz Ignotusnak = Uo., 382–383., Indiszkréció az irodalomban: A Nyugat ankétja = Uo., 451–470. (Babits Mihály, Elek Artur, Földi Mihály, Kosztolányi Dezső, Laczkó Géza. Lengyel Menyhért, Nagy Lajos, Schöpflin Aladár, Szini Gyula hozzászólásával).
16 Márai Sándor, Krúdy = Uő, Az írástudó, 113–116.
17 Márai Sándor, Farsang = Uő, A nagyság átka, 328.
18 Márai Sándor, Szindbád = Uo., 364.
19 Uő, A százéves Krúdy = Uő, Pesti siker. Publicisztika 1943–1978, sorozatszerk. Mészáros Tibor. Budapest, Helikon, 2013, 371–390.
20 Uő, Álláspont Tomiban = Uő, Beszéljünk másról. Publicisztika 1943–1978, sorozatszerk. Mészáros Tibor. Budapest, Helikon, 2009, 423–427.
21 Uő, Cégváltozás = Uő, Kuruzslók halála. Publicisztika 1928–1930, sorozatszerk. Mészáros Tibor, Budapest, Helikon, 2008, 384–388.
22 A 20. sz. jegyzeteiben i. m, i. h. Az Ovidiusra utalás Babits „klasszikus” elkötelezettsége előtti tisztelet is lehet.
23 Uo., 183–198.
24 Eupalinos vagy az újjáépítés. Magyar Nemzet 1947. július 20., 5.
25 Itt és másutt a nem jelölt adatok ügyében az alábbi mű segítségére hagyatkoztam: Márai Sándor, Bibliográfia, összeáll. Mészáros Tibor, Budapest, Helikon–Petőfi Irodalmi Múzeum, 2003. Az adatgyűjtés 2002-ben zárul
26 Márai Sándor, Ajándék a végzettől: A Felvidék és Erdély visszacsatolása, vál., szerk. Székely Ádám, sorozatszerk. Mészáros Tibor, bev. Szakály Sándor, Budapest, Helikon, 2004. (Pontosítás: Észak-Erdély) A tárgykör jórészt egynemű, műfajilag, a hangvételt tekintve vannak eltérések a kötet írásai között. A kötetcím forrása: „egy nemzet karácsonyi ajándékot kapott a végzettől.” (167.)
27 Uő, Vasárnapi krónika, Budapest, Révai, 1943. Ezt követőleg új kiadásban csak 1994-ben jelent meg.
28 Uő, Hallgatni akartam, szerk. Mészáros Tibor, Budapest, Helikon, 2013, 71–98.
29 Uő, Két fejfáról = Uő, Pesti siker…, 274–279.
30 Uő, Processzió a Keletinél = Uő, Kuruzslók hajnala…, 340–341., Be fognak jönni a lakásba = Uo., 135–138. Az igazi című regényben a polgárcsaládnál cselédeskedő Judit gyermekkora a nyírségi nyomortelepen egy Márai-riport alapján került a regénybe. Vö. l. sz. jegyzetben i. m.
31 Uő, Föld, föld!… (A teljes változat), s. a. r. Kovács Attila Zoltán, Budapest, Helikon, 2014, 434. Emlékezetből idézi Heltai Jenő egy népszerű kupéját. Heltai értékelésében meglehetősen ellentétes ítéletek feszülnek egymásnak. Horváth János, Négy kötet novella, Budapesti Szemle, 1911, 145. k, CCCCIX. sz, 132–149. Heltai novellakötetéről, de jellemzésül egy Heltai-verset idéz: 132–135., Ignotus, Heltai, Nyugat, 1927, I, 377–381.
32 Márai Sándor, Chanson a kávéházban = Uő, Pesti siker…, 189–193.
33 Vö. az 1. sz. jegyzetben i. m.
34 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, főszerk. Benkő Lóránt, Budapest, Akadémiai, 1967, I, 903.: eszpresszó címszó. Márai tárcája egy korábban meghonosodott jelölést rögzít.
35 Márai, Kabala…, 37–38.
36 Márai újságírása szinte a kezdettől fogva a hétköznapokat egy folyton változó történéssorozatnak tekinti, melyben egyfelől minden résztvevő lehet történelmi szereplő, másfelől a balzaci erkölcstörténeti irány a kommentált események fejtegetésekor realizálódik. Ilyen módon Márai újságcikkeinek egymásutánja az adott esztendő krónikája, de történeteként és felfogható Alltagsgeschichte vagy Mikrotörténelem értelmében. E fogalmakról vö. Lexikon Geschichtswissenschaft. Hundert Grundbegriffe, hg. Stefan Jordan, Stuttgart, Reclam, 2002, 21–24., 215–218. Tanácsos hozzáolvasni a Zeitgeschichte címszót: 336–339. Írás és újságírás viszonyáról a magyar irodalomban egy vázlatomban már írtam: Fried István, Író és/vagy újságíró (Magyar írók választásai/pályamódosításai) = Médiumok, történetek, használók. Ünnepi tanulmánykötet a 60 éves Szajbély Mihály tiszteletére, szerk. Pusztai Bertalan, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2012, 257–264. Ebben a kötetben irodalom és politika összefüggéseiről értekezik Schöpflin Aladár nézeteit rekonstruálva: Rákai Orsolya, A figyelem szenvedélye: megjegyzések a 19–20. század fordulójának irodalomszemléleti változásaihoz
= Uo., 204–218. Végkicsengésül szólaljon meg Márai nosztalgikusan, hiányérzetét tolmácsolandó: „Azok a »könnyű műfajok« — a tárca, a hírfej, valamilyen groteszk, félelmes vagy derűs napi tünemény színes leírása, ez a tanulmánynál könnyebb, riportnál súlyosabb pillanatnyi odaszólás: nem is olyan »könnyű«, mint ezt az olvasó vagy a Parnasszus ózonjában elmélkedő purista hiszi. Másképpen »könnyű«: úgy, mint az artista mutatványa, amikor nehéz tárgyat ujjheggyel emel fel, mintha súlyzójának semmi súlya nem lenne. Ilyen műfaji bravur volt az újságba írni a magyar sajtóban, kitűnő írók artistamutatványa: a mindennaposat, a mulandót, aminek ugyanakkor végzetes súlya van, egészen könnyű mozdulattal mutatták fel, és akkor kitetszett, hogy a mulandóban van valami varázsos, súlyos és örök.” Föld, föld!…, 517.