Ivana Dobrakovová: Apa (novella, György Norbert fordítása)

Választok egy képet, nem állítom, hogy tipikus volna, csak elmondásból ismerem, nem emlékszem rá: ülök a nővérem mellett a heverőn, a nappaliban. Mesét nézünk. A nővérem négy évvel idősebb nálam, ő úgy hat lehet, én kevesebb, mint kettő. Apa a konyhában. A várdombon lakunk, a Mudroň utca mellett, a legmenőbb pozsonyi negyedben. A garázsban egy príma Ford, a nappaliban kandalló, a balkonról látni Ausztriát. Egy éve bölcsődés vagyok, mert a szüleim dolgoznak.

Anya lép be az ajtón, munkából jön, lestrapálva, lógnak rajta a szatyrok, bevásárolt, így talál ránk. A nővérem taknya a térdéig ér, legalább nem érzi, hogy Svetlana húgocskája teleszarta a pelust, és most járkál vele mindenfelé. Apa a konyhában, persze, alszik, feje az abroszon, mellette egy üveg. Nem kell magyarázni, értjük.

Valamit azért szeretnék tisztázni. Apa nem lakott velünk. Hétközben sokszor megjelent nálunk, itt is aludt, de az állandó lakhelye valahol a magyaroknál volt, falun, a Napfényes tavak mellett, ahová strandolni jártunk nyaranta. Mikor a szüleim összeházasodtak, anya úgy tervezte, hogy a férje után megy, ekkor már terhes volt a nővéremmel, de Pozsonynak egy olyan szép negyedében lakott, kandalló, kilátás stb., hogy az utolsó pillanatban úgy döntött, nem, nem megy a magyarokhoz. Talán kicsit a nagynéném is ludas ebben, anya nővére, mert végig azzal tömte a fejét, hogy azok ott nem fogadnak be maguk közé, örökre idegen maradsz. S főleg az anyós mellett. Hallgass rám, mondta. És anya hallgatott rá. Csakhogy aztán apa is bekeményített, hogy neki ott van az otthona és kész. Magyarán, külön éltek. Legalábbis az elején. Míg apa állapota romlani nem kezdett.

Igazából nem tudom, mit mondjak apáról meg azokról az első évekről. Kopaszodott. Nekem nagyon tetszett. A papkoszorút úgy hívtam, kerekecske-gombocska. Én is szerettem volna egy olyan kört a fejem tetejére. Egy nap, pontosan fel tudom idézni, elővettem az ollót a varrókészletből, és körbenyírtam a fejem búbját. Mentem büszkén, hogy megmutassam anyának. A hatásra már nem emlékszem, de arra igen, hogy mindenkinek elmesélte. Kiszínezett családi história.

A falut is fel tudom idézni a magyaroknál. Apa Pozsonyban a Műszaki Egyetemen dolgozott, de otthon jelentéktelen földműves volt, egy mezőgazdász ásóval, kapával, gereblyével, slaggal a kezében, félmeztelenre vetkőzve. A kertje régen hatalmasnak tűnt, egy igazi királyságnak, ahol fel lehetett mászni a fára, beleesni a kútba, és izzadni az üvegház alatt. Megdöbbentem, amikor később megtudtam, hogy apa kertje csak töredéke az eredeti gazdaságnak, amelyet nagyapa idejében államosítottak a kommunisták. Állítólag egészen a tavakig nyúlt. Milyen jó lett volna belegázolni a vízbe a kert végén, és lovaink is lettek volna, nem csak tyúkok meg nyulak, amiket a nagymama tartott.

Oda jártunk víkendezni, és az egész nyarat a tóparton töltöttük. Nagymama még élt, és igazából csak magyarul beszélt, a helyi korcsokra úgy kiabált, hogy kiskutya, a nővéremmel palacsintát sütött, amiről szívesen mondanám, hogy a legfinomabb volt a világon, de igazából már nem emlékszem, milyen volt. A fiával gondozta a kertet, a kis gazdaságot. Az üvegházban palántákat termesztett, aztán a piacon árulta. Anya eleinte próbálta hasznossá tenni magát és ellesni valamit az anyóstól, de nagyon hamar megértette, hogy a nővérének igaza volt. Hiábavaló igyekezet. Minden rossz volt, amihez hozzányúlt, istenem, hagyd, ne segíts. Nagymama úgy zavarta el a palántáktól, mint a kóbor kutyákat, ha azok véletlenül a lyukas kerítésen át bemásztak hozzánk. Végül anya azt mondta, jó, most már nekem is elegem van az egészből. És onnantól csak a kiskert virágaival és növényeivel foglalkozott. Később azt is mondta, hogy inkább beadja a válópert, mint hogy kiskocsin tolja a palántákat a piacra.

Apa sokat utazott és gyakran készített fényképeket. A hálószoba tele volt az előhívott fotókat tartalmazó sárga borítékokkal. Rendszeresen turkáltam közöttük. Apa képes volt akár tízszer is rákattintani ugyanarra a sziklára az autóbusz üvegén át, sőt képes volt három tekercs filmet ellőni a ködbe burkolózó Niagaráról. Semmi érzéke nem volt a fotózáshoz. Találtam olyan képeket is, amelyeken rikítóra festett és hasonlóan öltözött hölgyek társaságában mutatkozik. A hölgyek igen furcsának tűntek, s csak évekkel később tudtam a látványt pontosabban megnevezni: vulgáris. A fotók, amelyeken idegen, vulgáris nőket ölelget bizonyos vendéglátóhelyeken, az egyedüliek, amelyeken ő maga is feltűnik. Különben csak tájképek voltak.

Apa az utazásai során sok külföldivel ismerkedett meg, később meghívta őket magához, a nagy, emeletes házba, amelyet közvetlenül a kommunizmus bukása után épített a nagymama klasszikus falusi háza mellett. Nyaranta turistáknak adta bérbe, akik szerettek volna megmártózni a tóban, esetleg néha a külföldi ismerőseinek. Egyszer egy bizonyos Pancsóval, aki Peruból jött, elmentem egy focimeccsre. Pontosabban eredetileg körhintázni mentünk volna a tó túloldalán, de hagytuk, hogy a tömeg, amely akkor épp a stadion felé özönlött, magával sodorjon. Ő nem tudott szlovákul, én nem tudtam angolul, tehát jelekkel kommunikáltunk. Vagyishogy azon a focimeccsen, ami mindkettőnket nagyon untatott, csupán egyetlen mondat hangzott el. Pancsó a cipőmre mutatott, és azt mondta, pretty, nice. Ennyit még én is értettem. Otthon viszont nehéz volt elmagyarázni, hogy miért épp egy focimeccsre ültünk be.

A nővérem folyton ugratott. Egyszer azzal jött, hogy a tavak köpésekből lettek. Hogy a helyüket kikotorták, és olyan ronda gödör maradt ott, hogy aki elment mellette, undorodva beleköpött. És így telt meg lassan az évek során. Nyállal. Nem hittem neki, de a gondolattól undorodtam. Viszont azt hozzá kell tennem, hogy megtanított fejest ugrani a sáncról. És a víz alatt bukfencezni. Aztán együtt úsztunk ki a szigetre. Apa is ott volt. Anya sokszor elmesélte már a sztorit, ahogy eltűntem a tónál. Négyéves voltam. Apa a nővéremmel indult a keresésemre, de sehol sem találtak, és már idő volt, indulni kellett. Így hát elindultak. Otthon apa azt mondta anyának: ne félj, egyedül is hazatalál. És igaza volt, mert mielőtt anya kómába esett volna, előkerültem.

Apa egyértelműen a patriarchátus híve volt. Nagyapa annak idején csak azért vette el a nagymamát, mert ő volt a legdolgosabb a földjén, és így mint feleséget nem kellett többé fizetnie. Apa átvette a nézeteit, és vidáman hangoztatta, hogy az asszonynak a mezőn a helye, s ha elfárad, a házimunka mellett majd kipiheni magát. De ahogy említettem, anya már az elején bepöccent a palánták miatt, és a nagymama kritikájának és kéztördelésének kíséretében később már csak a nagy háznál végzendő munkák mellett lazítgatott.

Alkalomadtán eperlekvárt főzött. És apa a maga sajátos módján meg is dicsérte. Hogy majdnem olyan jó, mint a bolti.

Ugyancsak büszke volt a küzdelmes gyerekkorára és a végzettségére, amelyet kizárólag az intelligenciája révén ért el. Mikor megszületett, nagyapa a nagymamával egy fészerben lakott a kert közepén, ahol nem volt se villany, se vezetékes víz, csak a döngölt agyagpadló, egy kút, és fából volt minden. Apa nyaranta saját elhatározásból megoldotta a tankönyvben talált összes matekfeladatot, hogy aztán a következő tanévben rettentően unatkozzon az órákon. Később a prágai egyetemen tanult. Abban az időben már elég sok gondja volt az alkohollal. Egyszer annyira berúgott, hogy nem tudott saját lábon eljutni a kocsmából a koleszba. De logikával megoldotta a problémát. Mivel a kocsma a dombon volt, a kollégium meg lent a völgyben, lefeküdt a földre, és a kolesz ajtajáig gurult.

Az egyetem után nagyapa megmutatta neki azt a füzetet, amibe az iskoláztatása költségei voltak feljegyezve. Semmit sem akart tőle visszakérni, csak azt szerette volna, hogy apa lássa, mennyibe került ez a kaland, hogy mennyit költött nagyapa az iskoláira. Anya azt állítja, hogy apa ezt sosem bocsátotta meg neki.

***

Hogy mit tudok a szüleim kapcsolatáról? Hogy igazából semmit? Így egyszerűbb? Anyának valamit azért látnia kellett. De mit?

Apa egyszer mások előtt azt mondta neki, hogy nemcsak okos, de szép is. Példátlan kijelentés lehetett, kivételes bók, ha ilyen pontosan megmaradt az emlékezetében. S ha ezt így megosztotta velem.

Apa alkoholizmusa mindig jelen volt, és ezért tartottam gyerekkoromtól fogva apa elválaszthatatlan részének, valami olyasminek, ami hozzá tartozik, aminek így kell történnie. Mint a betegség. Fölösleges azon filozofálni, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, mi váltott ki mit, labilis lelki konstrukció, eredendő fogékonyság az ivásra, genetikai hajlam az egyikre is meg a másikra is, mert e két dolog kölcsönösen egymásba fonódott, felerősödött, egészen amíg önnön lényegévé nem vált.

Viszont bizonyos epizódok élesebben látszódnak.

Egyik éjszaka anya kirángatott minket az ágyból. Teljesen ki volt borulva. Lányok, keljetek fel, lányok, mondjátok meg apukának, hogy egy emelettel feljebb lakunk. A nővéremmel pizsamában kicaplattunk a folyosóra. Félálomban. Semmit sem értettünk. Apa kitartóan csöngetett a szomszédhoz a második emeleten, holott a szomszéd a nyitott ajtóban állt, és próbálta őt leállítani. Közös erőfeszítéssel aztán felhúztuk apát a lépcsőn. Nem emlékszem pontosan, mikor történt ez. Hogy hány éves voltam. A nővérem még együtt járt velem iskolába, tehát legfeljebb harmadikos lehettem. Az első incidensek közül az egyik. Nagyon bizarrnak tűnt. Mint egy álom. Mint egy éjszakai kaland, ami előrevetítette a kalandos ifjúkort.

Az a folt még mindig megvan. A pompás házunkban a garázzsal, a kandallóval, az Ausztriára nyíló kilátással. Az a folt a liftben. A lift talán negyvenéves is lehet már, és hiányzik belőle az a belső ajtócska. A mi liftünkből látni, ahogy futnak az emeletek. Apa az egyik éjszaka csontrészegen a liftajtónak akart támaszkodni és az egyik lefelé suhanó emeletnek dőlt. Véresre sebezte a homlokát. És lett ott egy hosszú sötétbarna csík az első és a második emelet között.

Egyre gyakrabban aludt itt nálunk, Pozsonyban. Az Albrechtbe járt. Egész délutánokat töltött ott. Az Albrecht pont az osztályunk ablakával szemben volt. Párszor észrevettem apát. Meredten figyeltem a párkánynak dőlve, ahogy a kocsmába igyekszik. Persze ezt nem mondtam senkinek, hogy nézd, ott megy az apám. A nővéremnek se. Nekik az épület második emeletén volt a termük, de azok az ablakok másfelé néztek. Viszont néhányszor megtörtént, hogy az utcán nem vettem észre őt. Ballagott velem szemben, én végig az orrom után, üveges tekintettel. Végül erősen vállon ragadott, és maga felé fordított. Otthon aztán hallgathattam, ahogy arról panaszkodik anyának, hogy kerülöm őt, hogy szégyellem. De akkor ez még nem volt igaz.

Valamikor az idő tájt a nővérem is csatlakozott hozzá. Illetve, csak amikor már középsulis volt. Persze nem úgy, hogy együtt jártak volna kocsmázni, csak a nyomdokaiba lépett. Időnként betévedt ugyan az Albrechtbe is, de inkább a haverjaival lógott. Albánokkal. Anya ezt már nagyon rosszul viselte. Előbb a férje, most meg a lánya. Egyszer hajnalban jött haza, szörnyen volt kifestve, lila szemek, lila ajkak. Anya csépelni kezdte, és azt kiabálta, hogy ilyet nem szabad csinálnia, hogy ilyet soha többé nem szabad csinálnia, de a nővérem olyan jól védekezett, olyan ügyesen rakta ki az éles könyökét, hogy végül nem volt egyértelmű, kinek fáj jobban a verés. Én csak bőgni tudtam. Apa zavartalanul aludt a szobában.

Aztán a nővérem bekeményített, és kezdett eljárogatni hazulról. Egy árva szót sem szólt, csak fogta magát és dobbantott. Anyával aztán mentünk a rendőrségre, hogy bejelentést tegyünk az eltűnt személyről. Furcsa, hogy teljesen tisztán emlékszem ezekre a kiruccanásokra, arra, ahogy a Hlboká utcán szökdécselek lefelé, a szorongás legcsekélyebb érzése nélkül. Holott nem lehettem olyan kicsi, hogy ne lássam át a helyzetet. Volt olyan, hogy a nővérem négy napig nem mutatkozott. Sőt egyszer még Prágába is elment. A rendőrségre nem volt szükség, mert a nővérem végül mindig megjelent.

***

Azt hiszem, hogy a kecskével kezdődött minden. Apa egy nyári napon, miután visszajöttünk a tóról, kijelentette, hogy vesz egy kecskét. Ez nagymama halála után volt, s mivel a nővérem elmúlt már tizenhat, tehát más tervei és gondjai voltak, így a kecskének csak én örültem. Én, a gyerek. Anya nem értette, hogy miféle kecske, meg hogy minek a kecske, de apánál ez logikai értelemben teljesen rendben volt. Még szép. Nincs kedve kaszálni tovább a füvet, leszúr egy karót, a kecskét egy madzaghoz köti, és az majd lelegel mindent, amit elér. Anyának könny szökött a szemébe, s miközben én boldogan ugráltam a konyhában, ő bevágta az ajtót, és azt kiáltotta: vagy a kecske, vagy én!

A kecskeügy tehát dugába dőlt.

Aztán jött a póni. Azért is nagyon odavoltam, de csak addig, amíg apa fel nem fedte vállalkozói szándékait. Hogy én fogok a pónival körözni a kertben, vezetni fogom a gyerekeket körbe-körbe, és jól megszedjük magunkat. Csalódottan néztem rá. Azt hittem, a póni csak az enyém lesz, hogy nekem akarja megvenni. Hisz tudja, hogy szeretem a lovakat. Határozottan elvetettem az ötletet, hogy így jussak egy kis mellékeshez. Talán ez volt az első alkalom, hogy ellenszegültem neki.

Abban az időben apa tényleg a pénz megszállottja volt. Egyre csak azt számolgatta, hogy mit kaphat és mennyiért, hogy mi miért előnyös, hogy mit kell tennie és mibe kell fektetnie, hogy abból mennyi térül meg stb. Matekból jó volt, ebben nem kételkedtünk, de valahogy a végén mégsem állt össze a kép. Ahelyett, hogy keresett volna, egyre többet költött, ráfizetései voltak, egyre gyakrabban maradt üres zsebbel, kölcsönkéregetett, nem jött ki a fizetéséből és anyát sem segítette.

De volt ebben valami más is. Valami lényeges dolog, amit épp akkoriban kezdtem világosabban látni.

Apa fösvénysége.

Később egyre jobban nyomasztott a gondolat. Megrémültem, hogy egyszer én is olyan fösvény leszek, mint ő. A fösvénység ugyanis örökletes. Megvan rá a genetikai hajlam. Ebben biztos vagyok. A fösvénység nem döntés kérdése. Fösvény vagy, ha önkéntelenül meggyorsítod a lépteid az aluljáróban, amikor meglátod a hajléktalanújságot áruló alakot, fösvény vagy, ha azon gondolkodsz, hogy tényleg meg kell-e ajándékoznod karácsonykor minden barátod. És nem tudsz tenni ellene. Időnként nagyvonalú gesztust gyakorolsz azzal, hogy valakit váratlanul megajándékozol. Csak úgy. Az öröm kedvéért. Hogy gondoltam rád. De csak magadat próbálod becsapni. Hogy nyugodtan azt mondhasd, én fösvény? ugyan, hisz ennek meg amannak én valamikor ezt és azt adtam. S közben listát készítesz, ahol kihúzod a neveket, hogy ezt vagy azt egy jó ideig már semmivel sem kell megajándékoznod. Hogy ennek vagy amannak ez elég. Mégis, mi nem kéne még!

A gyökerek messzire nyúlnak vissza. Elszartok egy egész tekercs vécépapírt. Ez a mondat volt gyerekkorunk leitmotívuma. Apa gyakran veszekedett velünk, hogy folyton vécépapírt kell vásárolnia. Mintha nem lenne elég egy hétre egy tekercs. Morgott. Spórolnotok kell, tette hozzá. A nővéremmel meg voltunk győződve róla, hogy szándékosan csinálja. Hogy azért dugta el a vécépapírt, hogy megalázzon minket. Otthon egyéb dolgok is elfogytak. Szappan. Mosópor. Zsebkendő. Dezodor. De apát az nem zavarta. A vécépapír viszont az övé volt. Majd ő tesz róla, hogy ne kelljen folyton új csomagot venni.

A zsebpénzzel sem ment könnyebben. Az egyezség úgy állt: húsz korona egy hétre. De apa erre soha nem emlékezett. Mindig nekem kellett szólnom. Hétfő esténként elővenni a témát. Ha volna olyan kedves. Szépen kérem. Aztán nézni, ahogy remegő kézzel benyúl a kabátjába a tárcáért. S ahogy kelletlenül kihúzza belőle a húszkoronást. És ahogy nyújtja felém, mint egy lassított filmen. Mintha abban reménykedne, hogy közben meggondolom magam, hogy megkönyörülök rajta, s közben végig kerüli a tekintetem. Látványosan nem volt az ínyére a dolog. Végül annyira megutáltam ezt a hetente ismétlődő rituálét, hogy egy idő után már magam vettem ki azt a húszast a tárcájából. Mikor apa éppen aludt. Másnaposan. Sosem vette észre.

Pedig mindig pontos számításokat végzett. Próbálta kiokoskodni, hogyan előnyösebb a városban közlekedni, gyalog vagy autóbusszal. Ha mindenhová gyalog mentek, magyarázta, megspóroljátok a menetjegy árát. Ez így világos. De közben a cipőtök talpa is kopik. Jobban, mintha a buszon álldogálnátok a kapaszkodó mellett. És a cipő is pénzbe kerül. Apának volt egy notesze. Kétévnyi kutatás eredménye. Már nem emlékszem, milyen forradalmi megállapításokra jutott. Csak arra emlékszem, ahogy végigcibált minket a városon, mit sem törődve a tiltakozásunkkal és a nyávogásunkkal, hogy sajog a lábunk.

A kukázást még akkor kezdte, amikor a tónál lakott. Ő ezt persze nem így nevezte volna. Miféle szemét. Hisz ezek mind príma és használható dolgok. A számítógép kitépett billentyűzete. Egy levert mosdótál. Egy csúszda darabja. Stb. A kacat a kertben halmozódott, arra várva, hogy apa majd megjavítja. De nem csak a konténerekből guberált. Volt, amit ajándékba vagy inkább előnyös áron kapott a tóparti barátoktól. Azoktól, akiktől a Molekula gúnynevet kapta. Mert ugye tanár, tudós. Értjük egymást. Molekula tökéletes üzleti partner volt. A fösvénysége ugyanis együtt járt bizonyos kapzsisággal. Ha látott valami akciót vagy árengedményt, nem lehetett megállítani. Így történhetett, hogy elhozott kétszáz darab egyforma képeslapot, három bidét (nyilván, hogy a nővéremmel végleg letegyünk a vécépapír használatáról) és húsz lejárt szavatosságú filmtekercset a fényképezőgépbe. Aztán szép vintage fotók születtek rajtuk.

Végül teljesen beütött a krach. Mert a filmeket más módon is fel tudta használni. Egyik nap felkerekedett, hogy elmegy Privigyére. Hogy miért pont Privigyére? Ezt már soha nem tudom meg. Röviden, a cél: Privigye. Apának nem volt pénze, de ott voltak azok a lejárt filmtekercsek. Sikerült meggyőznie a sofőrt, hogy vegye át tőle a menetjegy áráért cserébe. Megérkezett Privigyére, az állomásra. Ami ott történt, azt a rendőri jelentésből, tehát apa handabandázásából tudtuk meg. Illetve anya tudta meg, én csak jóval később, amikor anya elmesélte. Apa a városközpontba ment, a helyi önkiszolgálóban vett pár kiflit meg valami felvágottat. Leült a szökőkúthoz, evett. Ekkor észrevette, hogy valaki jeleket küld neki. A trafikosnő. Épp nyitotta a trafikosbódé ajtaját, és a visszatükröződő napfénnyel jeleket küldött az én Molekula apám felé. Apa biztos volt benne, hogy a trafikosnő valamit közölni akar vele. Valami fontosat. Bekapta a maradék kiflit, begyűrte a parizert, felállt és átsétált a bódéhoz. És amint meglátta a trafikosnőt, azonnal beleszeretett. Megértette, hogy a trafikosnő is szereti őt, amit fényjelekkel próbált a tudtára adni. Hirtelen összeállt a kép. Apának, persze. Hogy megérezte az energiát, megérezte a boldogságot. És most itt van, Privigyén. Azt mondta a trafikosnőnek, hogy annyira örülök, hogy találkoztunk, és hogy gyere ki a bódéból. A trafikosnő nem értette, mit akar, neki nem állt össze a kép, de apa nem zavartatta magát. Lehet, hogy csak szégyenlős, gondolta. Mármint a trafikosnő. S hogy tovább ne szégyenlősködjön, meg akarta mutatni, hogy ő már rég megszabadult minden gátlástól. Aztán megszabadult a ruháitól is. Meztelenre vetkőzött, és a szökőkútba ugrott. Ekkor a trafikosnőnek már kezdett összeállni a kép, és kihívta a rendőrséget. Azok meg átadták a diliháznak. Apa életében először kórházi ellátásra szorult.

A második kórházi ellátásra már jobban emlékszem. Tizenöt éves voltam. A kamaszkori kilengések nem fenyegettek, pedig már gimibe jártam. Inkább a filmek érdekeltek, Hitchcock, Truffaut. Fantasyt olvastam, és igyekeztem a fizika- és a kémiaórákat, amennyire csak lehetséges, megúszni. A nővérem már lelépett, apa meg többet volt nálunk, mint a magyaroknál. Lassan kievickélt a depresszióból, épp konstans betegállományban volt. Ekkor vette a fejébe, hogy bérmálkoznom kell. Misékre kezdett járni, és kijelentette, hogy ő mindig is hívő volt, mint a nagymama, és micsoda szégyen, hogy az ő tizenöt éves lánya sem elsőáldozó nem volt, sem bérmálkozó. Határozottan közöltem vele, hogy egyikre sem vágyom. Apát ez, természetesen, nem érdekelte. A papnál már intézte a hittanórákat, és afelől érdeklődött, hogy mikor lehet ezt az egészet nyélbe ütni. Szerencsére erre soha nem került sor. A pap az egyik mise alatt ugyanis kénytelen volt apát kizavarni a templomból, mert apa a padsorok közül fotózni kezdte a drága tisztelendő urat. Otthon aztán azzal védekezett, hogy csak szerette volna dokumentálni a vallási életet a Szentháromság templomban.

És ez nem volt minden. Apa kezdte azt hinni, hogy Istennel kommunikál. Ezt velem közölte, nem anyával. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel az információval. Továbbadjam? Eláruljam? Apa a vacsora után végül felfedte az isteni terveket. Önmagát „Isten kisujjának” nevezte. E szavak kimondásakor a kisujját mindig a magasba emelte, mintha egy csészéből akarna teát kortyolni. Igazából soha nem értettem meg ezeket az isteni terveket. Hogy mik voltak. Talán apa sem. Sok dologgal kapcsolatban viszont igen jól informált volt. Egyszer például megmondta, meddig fogok élni. Pontosan kiszámolta. Isteni segítséggel. Hogy mikor fogok meghalni. Aztán elárulta, meddig lesz még köztünk a nővérem. Végül anya. Magáról egy fél mondatot sem. Rájöttem, hogy megint piálni kezdett. Csak kevésbé látványosan. Inkább titokban, tehát már nem jár az Albrechtbe. Itthon iszik. Mint egy nő, mint egy zugivó. Aztán a füzeteibe kezdett írogatni valamit. Végül eltűnt.

A házban találtunk rá, a magyaroknál. A szemeiben olyan különös fény csillogott. Szinte a megvilágosodás fénye. Elárulta nekünk a nagy tervét. Minden gondosan le volt írva és rajzolva. Hogy az emeletes házát egy hatalmas központtá fogja átalakítani. Az emberi erőforrás központja. Így nevezte el. És mindenki oda fog járni. Messzi idegenből is. De nem a tó miatt, mint eddig. Nem bizony. Hátul a kertben fölhúz majd egy akvaparkot, és ott, ahol most az üvegház van, egy sportpálya lesz. A csúszda és a mászókák már megvannak, ott hevernek a diófa alatt. A nagy házban lesznek a boltok. És mindenekelőtt a tetőn, a lapostetős ház tetején lesz a nudista strand. A szemei ragyogtak a boldogságtól.

Sose felejtem el, ahogy később a mentősök hajkurászták a kertben.

***

És végül a halál, mi más. Azokhoz a hónapokhoz lélekben csak ritkán térek vissza, remélem, hogy még képes leszek pontosan felidézni. Tizennyolc éves voltam, az első, s tulajdonképpen az utolsó évet töltöttem az egyetemen, francia szakon. Apa nálunk volt. A ház és a kert a magyaroknál már teljesen lepusztult, senki nem járt oda. Apa a hálóban feküdt, elnyúlva az ágyon, súlyos depresszióval. Csak akkor kelt fel, ha vizet ivott. Nyilván evett is valamit közben, keveset, de nem emlékszem, hogy láttam volna. Csak a vizet szlapálta. Remegő kézzel kivette a poharat a mosogatóból, teletöltötte és felhajtotta. Miközben én a konyhaasztalnál ültem, és szavakat magoltam. Időnként visszafordult az ajtóból, és engem bámult. Idegesített. Hosszan nézett így. Győzködött és igyekezett a lelkemre beszélni: Svetlana, soha ne szokj rá a cigarettára, ne igyál, ne drogozz. Megértetted? Ez fontos. A nővérednek nem tudtam ezt elmondani, ő már olyan, mint én. Vagyis hogy, nem egészen. Mert én meg fogok halni. Rövidesen meghalok, tudom biztosan. Néztem őt, a fejemben meg azok a klasszikus közhelyek kavarogtak, hogy miről beszélsz, ne ijesztgess, ugyan már, száz évig fogsz élni, de nem sikerült egyet sem kinyögnöm, mert tudtam, hogy igaza van. Meg fog halni. Aztán az egészet megismételte még néhányszor. Úgy egy hónapon át estéről estére kis módosításokkal verte a fejembe, hogy ne térjek le a helyes útról, ne engedjek a kísértésnek stb., mintha nem lett volna elég nyilvánvaló, hogy cigi, pia és drogok nélkül is egy kripli lesz belőlem. Végül teljesen legyengült, és saját elhatározásából hívta ki a mentőt. Ekkor már nem kellett futkosniuk utána a kertben. Utoljára akkor láttam, amikor a tolószékkel együtt berakták a mentőkocsiba. Egy hétre rá meghalt. Infarktus. Este lett rosszul, de ahelyett, hogy ellátták volna, hagyták egy egész éjszakán át a diliházban haldokolni. Csak hajnalban próbálták meg átszállítani a Miczkiewicz utcába, de a mentőautóban meghalt. Elég furcsa módon közölték velünk a hírt. Kaptunk egy levelet, hogy hozzuk el a ruháit. Hogyhogy hozzuk el, neki már nem lesz rájuk szüksége? Meztelenül fog járni? Tehát csak a ruháit, apáról egy szó sem esett.

Fél évig bírtam. A telet még átvészeltem valamiféle hibernációban, vagy inkább valami tehetetlenségi erő által, s csak tavasszal omlottam össze. A szemeszter végén. Egyik nap vizsgára kellett volna mennem, de képtelen voltam rá. Ágyban maradtam.

György Norbert fordítása