Mária Modrovich: Flesbek (részlet, Pénzes Tímea fordítása)

(Részlet)

3/ Zárjuk el fent az zuhanyzó egykaros csaptelepét, valamint a konyhában a mosdó csapjait.

4/ Ha a házban az összes szelepet elzártuk, menjünk le a pincébe, és hátul a csővezetéken zárjuk el a légtelenítő szelepet.

5/ Lent a pincében ellenőrizzük a vízellátást a lépcső melletti aknában, és szintén hátul a csővezetéken a nagy fémcsapokat. Valamint ellenőrizzük, hogy valahol a házban nem folyik-e a víz (pl. szétfagyhat a vécé bekötőcsöve.)

Útmutató a ház téliesítéséhez

Kék tenger, a háttérben dombok, napszítta fehér házak, kék székek. Tenger ihlette kékek?

Tempóz a karjával és a lábával, kihasználja a lehetőséget. Csak akkor áll meg, amikor már messze jár a parttól, egy helyben lebeg, levegőt szív az orrába, a tüdejébe, és lebukik a víz alá. A vízfelszín alatt morajlás.

Belégzés. Megfordul, hogy a vízből a fotogén parton legeltethesse a tekintetét. Először a kavicsokon botladozó gyerekre fókuszál. Csobb, még ezt is. Csobb, még ezt is beledobjuk a vízbe. Mögöttük, a parttól párszáz méterre, újabb őrjáratot vesz észre, terepruhákat, gépfegyvereket. A legfiatalabb katonát tizenhatnak saccolja.

Egy darabig csak fekszik a vízen, hagyja, hogy tűzzön rá a nap, ismét lebukik, hogy lehűtse a fejét. Egy kis hajó közeledik felé, a helyi parti őrség, az oldalára pingált felirat alapján nem tudja megállapítani, hogy úszómesterek, rendőrök vagy a hadsereg tagjai. Szándékosan nem olvas újságot, de az információk így is beszüremkednek hozzá, elve szett egy kisfiú, mindmáig nem találták meg. Nem tehet róla, a hajó jelenléte felzaklatja. Kisiet a vízből, mi van, ha valakit keresnek, ha ebben a tengerkékben keresnek valakit.

Arra vágyott, hogy a domb zöld maradjon. Örökre zöld. Nyárutó volt.

Egy hainburgi vendéglőben ebédeltek, közvetlenül a vízparton. A Duna tiszta volt, olyan fürge, mintha csak itt eredne. A szomszéd asztalnál – még közelebb a vízhez – egy társaság üldögélt egy kisfiúval, ausztriai német nyelven beszéltek, meg franciául. Már őszi ruhákat, kardigánt és kabátot viseltek.

Az egyik kétnyelvű férfi éppen németül ecsetelte, hogyan halad a darabjával. A darabjuk – az övé és a feleségéé.

Színházi rendezők? Forgatókönyvírók? Színészek? Helenának még az egyes személyek közti kapcsolatokat sem sikerült megfejtenie. Olyan játék ez, amit az éttermekben játszik, egyedül vagy az asztaltársaival: kitalálni az emberek közti kapcsolatokat, milyen viszony fűzi egymáshoz a szomszéd asztaloknál ülőket. A fiatal hölgyet kísérő úr a nagybácsi vagy egy cukrosbácsi, azok ketten jegyesek vagy testvérek, amazok hátul – kissé koros szülők vagy nagyszülők?

A Dunánál mindeddig csak az biztos, hogy a színházi kettős és a kisfiú nukleáris családot alkot. A nagyjából négyéves fiú az egyetlen, aki akcentus nélkül beszéli a németet és a franciát. Helena a könnyen kezelhető gyerekek közé sorolta. Magabiztosan mozog, motorikus biztonságérzetét azonban nem a folytonos asztaltól való elrohangálásra használja, mint Helena lánya, aki botladozva iszkol el váratlan irányokba. Az a gyorsaság és hév, amivel az újdonsült tipegő menekülőre fogja, sokkolja Helenát. Lánya elesésének lehetősége, az egyébként inkább üldögélő anyát, folyamatosan talpon tartja. Szüntelenül lesben áll. Színdarabokat kellett volna írnom, fut át Helena fején, és irigykedve nézi a másik anyukát, aki élvezettel fogyasztja a borjúszeletét.

A határon még mindig üresen állnak a kék konténerek. Hetekkel az elhelyezésük után. Valaki fehér színnel a Refugees Welcome feliratot fújta rájuk.

Ha megérkeznek az első bérlők, Berg és más környező osztrák falvak lakói, meg néhány pozsonyi, ruhát és ételt hoznak. A szír családot elhalmozták ruhákkal, tájékoz tatnak a riporterek. Csakhogy közeledik az ősz, és a színüket vesztő pólók nem lesz nek elegendőek. Berg polgármestere felszólítja az embereket, hogy melegebb holmikat hozzanak, dzsekiket, cipőket. Az új telepeseket „menekültjeinknek” nevezi. Miközben beszél róluk, szívélyes mosoly ül ki az arcára. Szervezése emberi és hatékony: vala mennyi felesleges holmi, ruhanemű, fogkefék, pokrócok és pelenkák tucatjai, már egy másik családra várnak az egyik üres konténerben.

 

Helenának bevillan, hogy ez az osztrák-francia anya talán drámaíró, a Deux Cafés, Sil vuplé! konceptuális rádiójáték szerzője. A minap olvasott róla egy bizonyos művészeti lapban, amit promóként – vagy karmaként – egy bizonyos multinacionális vállalat ad ki. Az embereknek. Ingyen. Majd ki kell gugliznia a darabot, ha ismét rácsatlakozik a wifire Pozsonyban. Jelenleg kevés ideje jut az olvasásra, az a kávézóban töltött pár perc, amikor átfutotta a recenziót, kivételesnek számított. Milannak véletlenül nem kellett bemennie a munkahelyére, így hát a babakocsiban szundító kicsivel a kávézó körül rótta az utcákat. Helena leült egy lakkozott farönk dohányzóasztalhoz, és hirtelen nem tudta, mihez kezd jen magával. Az agya csak stresszt volt képes produkálni. Nem fázik a gyerek? Vagy nincs melege? Nincs szüksége valamire? Nincs szüksége rám? Hogy lefoglalja magát, kezébe vett egy lapot, és a Deux Cafés, Silvuplé! recenzióra esett a választása. Bizonyára az alcímének köszönhetően is, Konceptuális rádiójáték az idegenek (újszülöttek és emigránsok) fogadásáról. A cikkben arról írtak, hogy a darab egy újszülött csecsemő ingerült anyjáról szól, aki még ingerültebb lesz, amikor egy éjszaka lépteket hall. Először azt hiszi, álmodik, amikor azonban felfigyel a hűtőszekrényajtó nyitódására és csukódására, összerezzen. Izzadtan mászik ki az ágyból, a konyhába oson. „Nőstényoroszlán vagyok – biztatja magát lélekben –, meg kell védenem a kölykeimet.” Amikor átmegy az utcalámpa által megvilágított nappalin, egy félénk férfihang lepi meg: „Hello. Sorry.” A nő kővé dermed. A heverőn egy férfi sziluettje körvonalazódik. Még mielőtt a részleteire összpontosíthat na, észreveszi, hogy a férfi egyik kezében egy szelet sajtot, a másikban retket tart. Innen bontakozik ki éjszakai párbeszédük. A férfi természetesen egy rászoruló, azok művészi megtestesülése.

Minden a csecsemők és a menekültek körül forog. Az idegen nyomást Helena a lánya révén érzékeli. A menekültek még mindig távolinak tűnnek – nincs rá kapacitása, hogy foglalkozzon velük, a problémáikkal. Itt vannak, itt vannak, szajkózzák körbe-körbe a hírekben, azonban akkor is úgy tekint rájuk, mint a kísértetekre. Az elvárások az előkészített kék konténerek felett gyülekeznek a levegőben. Újra visszaállítják miattuk a határellenőrzéseket? Most utoljára élvezhette Helena a bioborjút és az osztrák Lidlben a vásárlást?

 

A szomszéd asztalnál valaki valakit Karlnak vagy Karlának szólított. Milyen kár, hogy nem emlékszik a szerzőnő nevére! Nem számít, legalább izgalmasabb lesz a találgatás.

A nő, a drámaírónő vagy Karla éppen a folyó mellett rohan, a fiát kergeti. Végre ő is kerget valakit. Afelé a hajó felé közelednek, amit Helena az étterembe menet mutatott a lányának.

Akkor hát: Karla, drámaíró – vagy, ahogy ő nevezi magát: színműíró, költő és alkal mi filmforgatókönyv-író, vagy egyszerűen művésznő –, a fia után lohol a Duna-parton. Megáll, hogy megnézze, mit mutat a fia. A hajó nagy, fekete, fehér és szürke, a hatás azonban, amit kelt, túlnyomórészt fekete. Az elsődleges megütközés után a fekete már nem rémiszti Karlát. Sőt, kellemes benyomást kelt. A hajó a folyón dekkol, híd köti össze a parttal, szolid, tiszteletet ébresztő entitás, az örökké himbálózó vízfelszínnel kontrasztban. Tekintély és biztonság aurája lengi körül. Menedék.

Megvédelek, ígéri.

A folyamőrségé vagy más őrjáraté. Nyomban elnyeri a tetszését az elnevezése, Schifffahrtsaufsicht, a három f miatt. Franciaországban és a francia nyelvben hiányolja az efféle szavakat, az első pillantásra bonyolult, mesterien összekapcsolt szóláncokat. Tja, dommage. Az ember sosem tudja, mikor botlik beléjük, ám ha felbukkannak, szinte kedve támad a homlokára csapni: hát persze, ezek a szavak összetartoznak! Együtt tudnak csak varázslatosan új elnevezést alkotni, egy pontos és logikus elnevezést. Schiff. Fahrt. Aufsicht.

Karlát, a művésznőt rabul ejti a hajó természetből fakadó tekintélye. Egyáltalán nem lepi meg, hogy az emberek valaha ennyire hittek a fekete és a szürke néma erejében.

A körülmények azonban megváltoztak, sőt az emberek is. Karla büszke Ausztriára, főleg Bécsre. A város, ahol meglátta a napvilágot, ahol felcseperedett és felnőtt, ahol félig-meddig még mindig lakik, pályaudvarokon fogadja a menekülteket. Az emberek hasonló feliratokkal vonulnak az utcán, mint amilyenek Bergben a konténereket szegélyezik. Maga is hozzájárult ehhez egy kicsit, amikor megírta saját konceptuális darabját. Diskurzus van. Ezúttal a tömegek a helyes oldalon állnak, a fekete és a szürke csak a téli kollekció trendje.

 

Nem nehéz elképzelni, hogy az ismeretlen nő, akit talán Karlának hívnak, azokon az érzéseken töpreng, amiket a folyamőrség fekete hajója keltett benne. Helena szintén a tömeg részét képezi, és annak ellenére, hogy – földrajzilag – balra helyezkedik el Karlától, mindig a jobb, a helyes oldalon áll. A menekültválság első heteiben pelenkákat és nedves törlőkendőket vitt a gyűjtőhelyre. Ennek ellenére még mindig nyomasztja kissé a méltánytalanság érzése, hiszen a származás helyének kérdése továbbra is aktuális, talán ezért is tűnnek nagyvonalú gesztusnak a felkínált pelenkák és törlőkendők (meg a biobébipapi és a biopamut, a cicacsörgő és a babasapka). Épp nemrégiben posztolta a Facebookon egy ismert szlovák újságírónő a németországi szülését. Egy papírszalagon, amit a szülészeten helyeztek a csuklója köré, ez állt: Herkunft: Ostblock.

Esti hírek. Újabb konténerekbe költöztek be, érkeznek a menekültek. Helena feláll és a bolyhos papucsáért indul, amit a legfelső polcra rakott fel télre. Kibújik a zoknijából, a hüvelykujjával megmasszírozza a zoknigumi mélyítette barázdát, aztán pa pucsba bújtatja a lábát. Kellemes érzés, végre szabadon mozoghatnak az ujjai, felszabadultan lépked velük a konyhába. Levendulateát készít. Hamarosan, talán már holnap, libatollal töltött dunyhákra cseréli a nyári paplant, azokra, amiket a nagymamájától kapott a huszonötödik szülinapjára. Milyenek Karlapaplanjai? Bizonyára drága, kézzel varrt patchwork takarója van, amely az egész ágyat káprázatos mintával borítja be. És a takaró alatt puha selyemlepedő, akár egy lakberendezési magazinban. Az ágy mellett birkagyapjú, hogy a művésznő lábát nyomban meleg vegye körül, amikor egy hideg reggelen kiugrik az ágyból.

A lány felkel a földről, és követi Helenát, rémülten tipeg az anyja után, gyorsan, gyorsan, nehogy szem elől tévessze. Helena felkapja őt, a karjában ringatja, beülteti az etetőszékbe, kezdetét veszi az etetés, zabkása és puhára főtt alma. Az almát Helena anyja a hegy tövében lévő kertjükből hozta. A kert mentes a növényvédő szerektől, és a családi házhoz tartozik. A ház kezd elenyészni – Helena anyja azonban gátat akar szabni a pusztulásnak. Hosszú hétvégéken keresik fel, nyaraláskor – és az almáért.

A kislány szilikonkanállal turkál a kásában. A fejével igent üzen, majd nemet, az egész testével nemet. Egy idő után, amit Helena túl rövidnek vél, kinyújtja a karját és nyújtva tartja, miközben a fejével úgy bólogat, mint egy galamb. Az anyja ölébe akar ülni. Helena kiemeli őt, és leül vele. Amikor így megtömi, a kis test végre lassan megadja magát az esti fáradtságnak. Elérkezett az anya-lánya kettős aranyórája. Fürdetés után Helena a gyerekszobába viszi. Leül vele a matracra, ami egyrészt olyan ágy, amiről nem lehet legurulni, másrészt olyan kiságy, ami nem börtön. A kicsi még egyszer menekülőre fogja, cuppanással ereszti el a mellbimbót, kitépi magát Helena karjai közül, és a nappaliba fut. Fabohóccal csapkodja az antik asztalt, ami Helenát feldühíti, de mosolyra is fakasztja.

 

Már tényleg közel vannak, ott a konténerekben. De mit tehet értük az ember, kérdi Milant. Mindketten a kanapé saját végén hevernek, testi érintkezéshez túlságosan fáradtan. Most az a fontos, hogy mindkét pár láb kinyújtózhasson, az antik asztal funkcióhoz jut. Arcukat tabletek világítják meg. Helena newsfeedjében újra meg újra szírek jelennek meg, földön ülő emberek, reménnyel teli szemmel, kétségbe eséssel teli szemmel, sorokban, mezítlábas gyerekek. Facebook-ismerősei közt van néhány önkéntes, aki megosztja a különböző határokon szerzett élményeit. Ő nem mehet a határra, nincs meg a szükséges tapasztalata. És kisbabája van. Akinek szüksége van rá. Küldhetne azonban újabb dolgokat. Amikor legközelebb üzletben jár, megnézi, van-e akciós pelenkájuk. Talán két csomag egy áráért. Ezt-azt tényleg ki kéne selejteznie a ruhatárából, szól Milannak. Téli cipőket. Újabb gyűjtést szervez nek a menekültek számára, küldhetnénk valamit. Milan annyit mond: „Mhm”. Egyikük sem emeli fel beszélgetés közben tekintetét a képernyőről. Két screen, két feed.

– Na és tulajdonképpen ki – kérdezi. – Ki szervezi?

Helena végigsimít ujjaival a lábán. Magasabb hőfokra állította a fűtést, nem szándékozik megfagyni. Megpróbálja ismét megtalálni a posztot a gyűjtésről, de a Facebook valamilyen terméket kínál, aha, ez az a kis szőnyeg, amit néhány napja nézett. Otthonossá teszi a gyerekszobát.

– Megint azok a színésznők. Azok a színésznők szervezik a gyűjtést.

– Mhm.

 

A dombon a fák, amiket a konyhaablakból lát, morfizálnak. Megadják magukat, gondolja Helena. Mielőtt romantikus sárgára vagy pirosra színeződnek, a levelek összezsugorodnak és lehangoló zöldesszürke árnyalatra váltanak. Bízik a fákban, a leveleikben. Még fel tudja idézni az utolsó napot, amikor szandált viselt, október elején. Remélte, hogy az időjárás még egy napig kitart, és aztán még egyig, hogy ebben az évben a domb enged a globális felmelegedésnek, csak ebben az évben. Most felhúzza a cipzárt a csizmáján. Még kihúzni a vastag zokni szélét, hogy a játszótéren ne nyomja.

A hűvös levegő és a levélhullás csak bemelegítés. Ez az ősz nem fukarkodik a hanyatlás jelképeivel. Európa féltésével kezdődött. Európának, úgy, ahogy ismerjük, befellegzett! Azok, akik nap mint nap százával érkeznek, biztosan nekilátnak saját templomaik építésének a festői európai tereken. A keresztény templomok reszketnek. Helenát meglepte, hogy egyszeriben mekkorát dobbant a szíve az európai katedrálisokért. Feszültségoldásképpen  vicces cikket közöltek az újságok két magyar, határon járőröző rendőrről, akik majdnem lelőtték egymást. Mindkettő menekültnek nézte a másikat. Helena is felfigyelt környezetében a sötét, magányos alakok számának növekedésére. A válság kezdete óta eltelt néhány hét, és a háború elől menekülő emberek iránt érzett kezdeti szimpátia (a halott hároméves Aylan Kurdi fényképe a török parton) az iszlamizációtól való félelembe csapott át (videofelvétel a Budapest felé tartó, menekültekkel teli vonatról). A jó európaiak két malomkő közé kerültek. Félelem és reszketés! Zűrzavar! A glosszaírók megannyi kérdést tettek fel eszmefuttatásaikban… Helena úgy érezte magát, mint az a két magyar a mezőn. Áldozat és ellenség egy személyben, vagyis pontosabban ezernyi személyben, bukkant fel váratlanul hétköznapi helyszíneken, amiket mindeddig nem tartott krízishelyszíneknek, ő vált nevetségessé. A Fő téren sétált át a babakocsival, a kezében kávé elvitelre – és már ott is voltak. Két férfi kendőbe bugyolált nőkkel. Meg kellett volna kérdeznie, nem kérnek-e meleg italt? Biztonságos helyre kellett volna rohannia, hogy megvédje a gyereket és magát egy támadástól? Amikor közelebb értek, rájött, hogy bécsi turisták. Az elkövetkező napokban úton-útfélen felbukkantak. Arabokat fedezett fel az utca emberében, a hajléktalanokban, sőt a játszótéren a csecsemőket is azzal az igyekezettel vette szemügyre, hogy etnikai vonásokat fedezzen fel az arcvonásaikban. Bolygó szírek, örökké úton Németország és Skandinávia felé. És velük együtt a szégyenérzet: nem kellene így éreznie, nincs összhangban a közösségi hálókon közzétett megnyilvánulásaival.

 

Helena ismét Karla darabján elmélkedik. Mit tegyen, hogy ne érezze magát ilyen tétlennek? Küldött pénzt egy leszboszi önkéntes csoportnak, ám ennek ellenére nem érezte magát jobban. Pelenkázás közben puszit nyomott a lánya talpára, és megköszönte a szlovák és bajor katedrálisokban állítólagosan jelen lévő Istennek, hogy lánya kis hüvelykujjai melegek és szárazak.

A másodrangú hírek gombaszezont hirdettek. Említésre méltó tragédiákat. Két férfi kiugrott a vonatból egy összetűzés következtében. Az alkohol megtette a magáét. A vonaton utazott Helena anyja is, a hegyekből tért haza, ahol a hétvégét töltötte azzal a hiábavaló igyekezettel, hogy felülkerekedjen a könnyező házigombán. A házban, ahol az istálló melletti keskeny ösvényen Helena járni tanult, szintén háború dúlt. A gombát a nyár végén fedezték fel a hátsó szobában, ahol a kacatokat tárolják: régi pingpongasztalt, széthullott almáriumot, Sulov síléceket. Nyár óta azonban a könnyező házigomba új területeket hódított meg, behatolt a házba. Most kihívóan kandikál ki a falépcső és a padló réseiből. A gomba elleni küzdelem sok erőfeszítésbe és pénzbe került, a győzelem víziójával nem kecsegtető, lassú folyamat volt, és nem csak a parazita elleni küzdelmet testesítette meg, hanem az idő ellenit is, amire a több mint száz éves ház igényt tartott. Az ellenkező irányból érkező vonat szinte azonnal végzett a két férfival.

Helena saját küzdelmét vívta. A lakás elhagyása stratégiai és energetikai szem pontból megterhelő műveletté változott. Itt is folyt a harc, a régi hagyomány meg őrzéséért. A dolgok egyszerűségének megtartásáért, a mozgás folytatólagosságáért és az élek lekerekítettségéért. A téli rétegek harci tánccá változtatták az öltözködést. A nagy nőszemély és a kis nőszemély vadul dobálózott a karjával, dobbantott, hangosan szuszogott, körbe-körbe szaladgált, olykor hangosan, kétségbeesetten felordított. A nagy nőszemély megpróbálta apró garbóba börtönözni a kis nőszemélyt. A kis nőszemély éles körmöcskéivel ráncigálta a garbót és Helenát. Amikor Helena közelebb ért, a kicsi rögvest az ellenkező irányba iszkolt, el, el! A nagy nőszemélynek újra meg újra neki kellett gyürkőznie. Dőlt róla a víz, ökölbe szorította a kezét, úgy lebegtette a garbót, mint egy fehér zászlót, mígnem – mintha csak véletlenül történne meg, amikor már senki sem hitte, hogy sikerülhet – a garbó egyszeriben átküzdötte magát a nagy gyerekfej körvonalán, és megtelepedett a nyak körül. Csakhogy következtek a karok, újabb kockázatos művelet. Helena teste még emlékezett a rossz érzésre, amit gyerekként a felső réteg felöltése okozott. Az alsó réteg ruhaujjainak erőszakos előráncigálására, egészen a csuklóig, aztán a meg akadásra, a kétségbeesésre, anya vagy nagyi alsó réteget cibáló ujjaira, gyerünk, gyerünk már, ki kell húzni, hogy ne zavarjon. És most még ííígy ni, megigazítjuk, hogy passzoljanak egymáshoz a varratok, hogy ne gyűrődjön össze-vissza.

Sajnálta a kicsit, meg magát is. És még mindig nincs vége. A garbó után egy steppelt pufidzseki következett, már önmagában akadály. Úgy nézett ki, mint a vattacukor, szép, édes, ám térbe tolakodó, teret kitöltő. Időnként, a megelőző szakaszokat követő feszült idegállapotban, a végén következett be a legrosszabb. A hirtelen felrántott cipzár, hogy végre-valahára nyugalom legyen, becsípte a baba álla alatti puha bőrt. A gyermektest legsérülékenyebb pontja esett el a harcban.

 

Egy évbe telt, őszintén szólva, több mint egy évbe, a második évet azonban végre örömmel várta, üdvözölte. Helena a Milantól kapott falinaptárt lapozta: tizenkét babafotó, egyik A4-es a másik után. Múlt év áprilisa, gyűrött arc, egy földönkívüli lény közvetlenül a szülés után. Nyár, szúnyogcsípésnyomok egy fogatlan mosoly mellett, még mindig nyak nélkül. Szeptember, egy kéz, kerekded, mint a parenyica, kiskacsát markol. Lélekben újra végigfutott az üdvözlés fázisain, végül úgy döntött, hogy az „üdvözlést” „fogadtatásra” változtatja. Az üdvözlés egyszeri esemény árnyalatát sugallja, míg a fogadtatás egy egész skálányi elengedhetetlen gesztust és érzést foglalt magába. Sokkot, szeretetet, együttérzést, egyenként és kombinációiban is. A kórházi szülés ténye okozta sokkot és haragot. Szégyenérzetet és egyben félelemérzetet. Aztán ismét sokkot, haragot és félelmet, amikor rádöbbent, hogy már sosem lesz egyedül. Félelmet attól, hogy mindent rosszul csinál. Minden alkalommal, amikor a kisbaba felsírt, neki pedig megemelkedett az adrenalinszintje. És dühöt, hogy ilyen alkalmatlan, örökös küzdelmet folytató, és hogy mindenki ujjal mutogat rá, saját megoldásait dörgölve az orra alá. Különféle nevelési irányzatok rohamozták meg, iksz nemzedék ragaszkodott a saját igazságaihoz. Te is olyan voltál, mint azok, kedvesem, juttatták eszébe a nagymamái, mi is megszenvedtünk veled. Hallgasd csak meg a harci történeteinket. Helena, akárcsak a nagymamái, a saját feje szerint akarta csinálni a dolgokat. Amikor a lányára nézett, csak úgy, a garbó ráadásának szükségessége nélkül: szeretetet érzett. Meglepte, milyen kiegyensúlyozottak az érzelmei, kéz a kézben érkeztek, elválaszthatatlanul.

 

Úgy fut az osztrák szupermarket polcai között a lánya után, mint egy öreg veterán, fesztelenül. Vagyis, pontosabban, annyira fesztelenül, ahogy csak egy üveg olívaolajjal és két konzerv szardíniával a hóna alatt lehetséges. Lánya épp egy üveg rizlinget próbál kihúzni az alsó polcról. Amikor Helena utoléri őt: „Ereszd el!” – visít az örömtől. Épp aznap reggel mondogatta magának, hogy végre simán mennek a dolgok, mint a kari kacsapás. Épp aznap reggel könnyek nélkül öltöztek fel. Csapattá kovácsolódtak.

Kislánya megáll a polcsor végén, egy kb. hároméves lány kelti fel az érdeklődését, meg annak rózsaszín cipőcskéje. Vászoncipő? Ilyen időben nem valószínű. Helena látja, mennyire elkápráztatja az egyik kicsi nőt a másik kicsi nő. Megpróbál kapcsolatba lépni vele, duci karjai fel-alá mozognak, pápá! A meglehetősen vékony cipőben lévő kislány nem mosolyog. Szülei felé fordul, menedéket keres. Helena lánya is segítséget keres. Milan már ott van, mögötte áll. Lánya nevében szólítja meg a másik kislányt és annak szüleit. Kedélyes férje bárkivel szóba elegyedik. Helena végigméri a családot, lélekben törököknek titulálja őket, majd nekiáll, hogy beszerezze a bevásárlólistán szereplő többi holmit is.

Helena elméje jobban képes kettéosztódni, mint korábban bármikor, képes olvasni a párhuzamos valóságok között. Persze egy pillanatra a másik lehetőséget is latolgatta, rögtön az után, hogy a türkische Gastarbeiter címkével illette őket. A másik lehetőséget később Milan alátámasztja. Lelkesen sorolja fel magában a tényeket: nem megfelelő cipő, nullával egyenlő nyelvismeret, sem német, sem angol nyelvtudás, a szülők szemében félelem. Féltek, míg el nem hitték, hogy Milan és a lányuk csupán üdvözölni akarta a kislányt. Milan biztosra vette, hogy a „migránsaink” azok, a konténeres emberek.

Ez a lehetőség Helena agyán is átsuhant a tészta és a savanyú uborka közti kis soron haladva, akárcsak az egész egzisztenciája, mellkastól mellkasig, egyik szobából a másikig, otthonról az üzletig, a játszótérre menet meg vissza, a szülőlátogatás, az ebédfőzés, a bevásárlás, a vacsora, a fürdetés és az altatás közti időben, közben egy halomnyi pelenka, leöntött holmi, amik palánkként választották el és kötötték össze a többi tevékenységgel. Mivel ez a gondolat éppen nem élvezett elsőbbséget, mivel ez a mai nap ilyen simán ment, a migránsválság problémája a bevásárlótáskába rakott retekbe kondenzálódott. A hideg, nedves földön fagyoskodó emberek és a műanyag zacskókban penészedő gyereklábak még mindig távol voltak. Ebben a pillanatban valószínűtlennek tűnt, hogy ott lennének Hainburgban, a Pozsonytól mindössze húsz kilométerre fekvő városkában.

 

Azokat az embereket nevezzük aussteigereknek, akik viselkedésükkel a társadalmi normák le rázására törekszenek, méghozzá úgy, hogy lélekben vagy formálisan „kilépnek” a konkrét életükből. Klasszikus példaként említhetnénk, már az ókori görög időkből, Diogenész filozófust, a kora kereszténységben pedig a sivatagi atyákat – azokat a szerzeteseket, akik az egyiptomi sivatagban telepedtek le. Napjainkban pedig olyan alternatív mozgalmakat, mint a hippik vagy a New Age mozgalom. A szekták és a neonáci szerveződések egykori tagjait is aussteigereknek nevezik, akárcsak az olyan embereket, akik elhagyják az országukat, hogy valahol máshol, másként éljenek.

(de.wikipedia.org)

 

A kráter szélén álltam, amikor rám csörgött az ügyfél.

– Hol vagy?

– Poás Volcano, elképesztő a levegő! Pár óra múlva indul haza a gépem.

Az állítólag óriási kráter megtelt köddel. Az emberek pedig ezzel a köddel fényképezkedtek. Csak nem dőltünk be mindannyian valamilyen marketingfogásnak?

Az ügyfélnek elkezdtem ecsetelni az időjárási viszonyokat.

– Átfoglaltam a repjegyed. Vedd fel a reptéren a feleségem, és menj vissza vele a tengerparti házba. Egyelőre határozatlan időre, de majd tájékoztatlak.

Mielőtt letette, hozzáfűzte:

– Valamilyen immunzavara van – a feleségemnek.

A sofőr már korábban sem társalgott velem, most pedig kifejezetten feszült hangulat uralkodott a Nissanban. Éppen onnan hozott, nem volt erőm elmagyarázni neki, hogy a többórás út után forduljon meg és vigyen vissza. A partra tehát a Regional légitársaság tízfős gépével repülünk vissza. Az egymotoros játékrepülővel megtett harmincperces út győzött a sértett nyugdíjasokkal való néhány órás zötykölődés felett.

Valamilyen immunzavar – a feleségnek édesmindegy az utazás módja. Letargikus benyomást kelt. Renátát (33–39?) már senki sem mondaná huszonévesnek, de szép nő: hosszú kar, hosszú láb.

Mínusz: látható ráncok a homlokán – talán sokat mérgelődik. Plusz: a mellének van tartása és formája, még. Nem visel melltartót. Mínusz: egy kislánnyal érkezik. A lányával, Deniskával. Az ügyfél lányával.

Miközben a táj felett repülnek, sem Renáta, sem Deniska nem lelkesedik sem a hegyvonulatra, sem a Csendes-óceánra nyíló kilátásért. Úgy bámulják a kisablakokat, mintha a saját tükörképüket és nem az alattunk elterülő vidéket néznék, hallgatásba merülnek. Ez nem konfrontálódó csend, csak tapogatózó, gondolom. Talán teljesen kiábrándult, luxustól eltompult pofák. Deniska időnként ellenőrzésképpen Renátára pillant, aztán újra elrendezi találóan közönyös miniarcát.

Csak a landolás után, a meredek lépcső tetején mutat érzelmet, konkrétan félelmet.

– Genátka, segíts, kéglek!

Jesszusom, egy raccsoló négyéves géniusz, aki az anyját a fodrásznevén szólítja! Csak nem gyakorol esténként fuvolán?!

A hűtőszekrényben maradt pár söröm, egy megkezdett üveg rum, érett maracuják meg egy darab tehénsajt, olyan ízű és úgy nyikorog, mint a mi juhsajtunk. Morgok valamit a takarítónők hanyagságáról, és kiveszek egy sört. Genáta az oldalsó rekeszeket tölti fel a gyógyszerésznő aláírásával ellátott kis flakonokkal, dózisokkal és dobozokkal. Hüvelykúpok napi 1x este, lefekvés előtt, élőbaktérium napi 3x, legalább 2 órával étkezés előtt és után, antimikotikus kenőcs napi 2-3x a külső genitáliákra, antibiotikumok belső használatra minden 12 órában.

Genáta gyorsan belebújik a fürdőruhájába, és Deniskát is átöltözteti. Olyan elképesztően fehérek, mint a tél, ahonnan két héttel ezelőtt eljöttem. Genáta habozás nélkül beugrik a medencé be az immungyenge vaginájával. Mentális megjegyzés: medencét használni tilos, fertőzött. Ám a mentális orálnak semmi sem állja útját. A vizes Genáta bikiniben, víztől lelapult hajjal, klór szagúan térdepel a nyitott konyha felhevült csempéjén, azon az emeleten, ahonnan a medencét bámulom. A mentális orálnak az az előnye, hogy az ember közben Imperiált kortyolgathat, és senki sem érzi érintettnek magát.

A kicsi a medence szélén guggol pirosszívecske-mintás, rózsaszín bikinialsójában, és egy kis bottal próbálja letéríteni útjukról a hosszú sorokban masírozó hangyákat.

– Nem mész be a vízbe, Deniska? – kiáltom neki.

Szöszi fejecskéjét csóválja, de nem fordul felém. – Atópiás a bőröm.

Hát persze. Odahívom magamhoz, hogy nézze meg a kolibriket. Zajtalanul feltipeg a lépcsőkön a konyhába, és nekidől mellettem a korlátnak. Várakozunk. Egy kolibri röppen az itatóhoz, csapkod légyszárnyacskáival, apró, gombostűvékony lábacskái egy kis időre megkapaszkodnak a tálka szélében, beledugja csőröcskéjét, szív. Szív, kiegyenesedik, lehajtja a fejét, kiegyenesedik, dalra fakad, leír egy kört a terasz irányában, és az egész kezdődik elölről. Pici szárnyait egész idő alatt mozgásban tartja.

– Sosem pihen? – kérdi Deniska.

– Nem. Szívinfarktusban hal meg.

Csatlakozik hozzá egy újabb, egymást kergetik a cukros víz körül. Deniska ugyanolyan merőn bámulja őket, akárcsak én az anyukája medencéből előbukkanó mellét. A madár valamennyi mozdulatát százszázalékos figyelemmel követi, nem pislog. Talán már a repeső szárnyak egyes csapásait is megkülönbözteti. A kolibrik felcsipognak és továbbrepülnek, eltűnnek a pálmalevelek alatt, a liánok között szlalomoznak. Deniska nem mozog, atópiás bőrrel fedett teste mellettem áll, de egyébként szárnyra kelt a kolibrikkel. A ház mögött kezdődik a dzsungel.

 

Itt hatkor van ébresztő. A nap hamarabb kel, de hat, fél hét körül elkezdenek bőgni a bőgőmajmok – így nevezik őket –, és az alvásnak befellegzett. Úgy üvöltöznek, mint a veszett kutyák, közben meg kicsik és fürgék. Rekedt hú-hú-hújuk alapján tudom, mikor járnak a ház körüli dzsungelben, és milyen gyorsan távolodnak. Bőgésük veszélybe került: többen megpörkölődnek az utak mentén tessék-lássék módon kihúzott elektromos-vezetékeken. Még a legkisebb, legaranyosabb újszülöttek is, hangsúlyozzák az aktivisták.

Genáta megkért, hogy reggel maradjak csendben, ébredés után meditál a szobában. A szobájuk és a szobám között egy nyitott konyha van, tehát a hűtőszekrény is a potenciális reggelivel, amit nem merek kivenni. A freonok biztosan megölik a csít. Hogy a félórás autoerotika után teljen az idő, lemegyek körülnézni a tengerpartra.

Le a lépcsőn, mezítláb. Mindenhova mezítláb. A lábak itt egyáltalán nem adnak ki hangot. Az alsó szobából fojtott hang hallatszik. Állok – elszarusodott meztelen talpamon – a medence melletti szoba előtt, hegyezem a fülem. Bentről olyan hangok hallatszanak, mintha beszabadultak volna a majmok. Vagy egy tatu. Patkányok. Gigantikus repülő svábbogarak. Félek a gigantikus repülő svábbogaraktól.

Nem tudom, miért, bekopogok. Bent a tatu vagy a gigantikus svábbogár vissza szippantja a taknyát, és zajtalanul az ajtóhoz megy. Az ajtó kinyílik. Mögötte egy csíkos pizsamás teremtés áll.

– Mit keresel itt, Deniska?

– Itt alszom – felel. – Ez a szobám.

Két pár meztelen lábunkat nézi, és úgy tesz, mintha nem szipogna. (Hú-ú-ú.) Én meg úgy teszek, mintha nem lenne rászáradva a vádlimra a lecsorgó testnedvem.

– Miért nem az anyukáddal alszol? Én félnék itt lent egyedül.

– Hú-ú-ú.

– Felmegyünk hozzá?

A fejét rázza.

– Aludtál egyáltalán?

Újabb lábelemzés.

– Lemegyek a partra, velem tartasz?

A kis csíkos pizsama átugorja a sötét szoba küszöbét.

A partra dombról lefelé, liánok közé vágott ösvényen jutunk. Körülöttünk sötétszürke dögök repkednek. A növények szobanövényeink nagyított másai. Szanszeviégia – mutatja Deniska.

Az óriási bambusznád alatt egy nagy, egykor sárga színű gázpalack áll Tropigas felirattal, berozsdásodott, mint a víz közelében minden. Innen nyeri a gázt a hotel bárja. A bár előtt egy kis medence, amely körül csakhamar elhelyezkednek a szállóvendégek. Csak bámulni fogják a partot a nyugágyakról – a lét egy magasabb formáját művelik.

Kora reggel az üres strandot különleges, mindent rózsaszínbe borító fény világítja meg. Egy pillanatra élessé válik. Amikor az élesség szertefoszlik, a pálmafákat, a homo kot, a lehullott kókuszdiókat és a hotel vendégházait is szétmaszatolja a meleg és a só.

Leülünk a partra sodródott gerendákra, és a hullámokat bámuljuk. A Csendes-óceán rendesen zúg. Öt hullámvonal sorjázik a vízen – mély belégzés; öt hullám csapódik a partnak – mély kilégzés. Aztán egy kis szünet, a koncentrált meditációt felszínes légzésre váltjuk. A kisebb hullámokon keresztül egy-egy gondolatocska is lekerül a mélybe, de a legközelebbi mély belégzéskor megtestesítjük, és a kilégzéssel kiengedjük a tomboló hullámverésbe.

Miért hagyja Genáta egyedül aludni a kicsit? Nem kellene felhívnom és tájékoztatnom az ügyfelet?

Belégzés. Kilégzés.

Az egyik közeledő hullám mellett pelikánok siklanak. Deniska úgy tesz, mintha csendben, ujjak nélkül számolná őket. Alacsonyan szállnak a víz felett, egyik a másik után, egyenletes elosztásban. Egy, kettő, hágom, négy, öt – habozás, melyik ujját is válassza –, hat.

A holnapi maszturbáláskor egy jobb anyukát képzelek el. Vagy inkább nem-anyukát.

Egy tinédzsegt.

Belégzés. Kilégzés.

 

Kora este úgy lebegtem a hullámok közt, mint egy vécépapír-foszlány, gondtalan, védtelen, mint egy raccsoló kislány. Egy gondtalan kislány, aki élvezi a meleg óceánt, a nap nyugtát és a felnőttmentes nyugalmat. Egy védtelen kislány, akit elveszítenek a szülei. Akiről nem tudják, hol van, talán észre sem vették, hogy eltűnt – még kevésbé, hogy egyes-egyedül lebeg az óceán sodrásában.

A nap valamivel hat után merült alá a vízbe, a tengerparti strand sötétbe borult, csak a bár úszott fényben. Fél hét körül kimentem a bárból a strandra, hogy rágyújtsak – esze ment helyi törvények. Deniska velem tartott. A sötét pálma mögött megmoccant valami, felugrottam és felszisszentem. A fatörzs mögül egy fehér farkú, kis, riadt borz ugrott elő. Denisa dőlt a nevetéstől. Ez volt az első alkalom, hogy nevetni láttam.

 

Beszagi – kiabálta. Még a könnye is kicsordult.

Jól illett a napnyugtát megelőző pillanathoz, akár a szinkronúszás – én és a természet –, abszolút összesimulás. Ráadásul jót szórakozhattam saját magamon. A megkönnyebbülés momentuma, hogy végül is minden rendben van.

Mint amikor a városban a hosszú tél után beköszönt az első meleg hét, végre gyalog mész haza, végre szabadon lóg a kezed az oldaladon, nem görnyedsz meg a hiábavaló igyekezettől, hogy megtartsd testedben a meleget, a nap szinte lebukott, egyedül vagy az utcán, de ez nem a tél halotti magánya, a madarak jelzik az életerőt, valahol vannak itt emberek, talán csak hamarabb értek haza a munkából, mint te, már tojásrántottát kevernek újhagymával a tűzhelyeken, és Olaszországból érkezett karalábéba harapnak a vajas kenyérhez, hiszen egy hét tavasz nem elég a karalábé beéréséhez, és nemcsak hogy ismét van élet, hanem úgy tűnik, hogy minden jól alakul, minden úgymond jóra fordul. Csak a veled szembejövő szerelőruhás ember, szájában cigivel és homlokán bányász fejlámpával, juttatja eszedbe, hogy egy ilyen csendes, nyugalmas tavaszi este, amikor a madarak csicsergése Mindenrendbenvan-oltással injekcióz be, vihar előtti csendet, katasztrófát is jelenthet, épp az ilyen momentumokat fordítják hasznukra a drámaírás mesterei, hogy kontrasztba állítsák a dolgokat, puff, hirtelen minden rosszra fordul, nagyon könnyen rosszra fordulhat minden, jut eszedbe a cigiző álbányász láttán – mert a gettódban nincsenek bányák –, és az agyad már elő is rukkol egy elegáns mentséggel, egy úgynevezett potenciális slamasztikamegoldással, ha a bányász meg akarna erőszakolni – igen, téged, kislány –, azt mondod, hogy AIDS-es vagy. És még jó sztori is lesz belőle.

Csakhogy mi van, ha a bányász azt mondja: „Hát, ez aztán a véletlen, én is AIDS-es vagyok, legalább nem kell postkoitum azon stresszelnem, hogy megfertőztelek, akkor hát élvezkedünk egyet, vagy legalábbis én.” A fejed már megint a vállaid közé húzod, a tavaszi estédnek annyi, pedig senki sem szándékozik megerőszakolni a háztól ötven méterre.

 

Deniskát napnyugta után veszítettük el, ez az egyetlen, amit bizton állíthatok.

A melóm olyasvalaki számára ideális, aki nem akar felelősséget. Aki, mondjuk, nem bírja a felelősséget. Ezért nem írtam alá sehol, hogy gondoskodom az ügyfelem feleségéről és gyermekéről.

Éppen ezért teszek meg mindent azért, hogy létezésem gondtalan legyen. Most egy függőágyban fekszem egy csodás házban az őserdő közepén, és nem nyűgöz le a Tejút, összeomlik, egyenesen rám hull. A hűtött sör kortyolgatása helyett elképzelem, vajon hol lehet Deniska, és mit csinálhat egyedül ebben a koromsötétben. Ökölbe szorítom a kezem, mintha az ökölbe szorított kéz garantálná, hogy Denisa nem merült el a habokban, csak játszik velünk, csupán elbújt. Ezzel büntet engem és Renátát, amiért elveszítettük őt a parton, amiért nem figyeltünk rá a bárban. De miért büntet engem is? Hiszen én felelősségteljes döntést hoztam azzal, hogy nem vállalok gyereket.

 

Aussteiger.

Kiszálló.

Ez alatt az ember nem villamosból leszálló valakire gondol, hanem a társadalmi sztenderdből kilépőre, például a Telecom egyik magas beosztású menedzsere az első kudarc után vagy előtt (harminc körül esedékes) úgy dönt, hogy már nem bírja a mindennapos nyomást, és örökösen csillogó, böhöm BMW-je és Hugo Boss öltönyei helyett a „kivonulást” választja.

Ez esetben az aussteigerség menekülés a beton és üvegfalak közül a dzsungelbe, a porba. Az aussteigerekkel az a gond, hogy a trópusi belépőjüket stílusosan képzelik el. Bár az élet egyszerű kell hogy legyen, egy aussteiger mindig az első sorba kívánkozik, hiszen pár négyzetméter őserdő közvetlenül a vízparton, saját lakosztály – természetesen kilátással – az alapvető emberi jogok közé tartozik. És aztán – innentől! – már valóban az egyszerű élet következik, beindul az elektrifikált majmok védelmére írt blog is, petíciós lapok kerülnek szétküldésre. Az aussteiger tudja, hogyan kell a dzsungelben revansot venni, végtére is évekig előfizetett a GEO és a National Geographic lapokra, hogy ne veszítse el kapcsolatát a természettel, és hogy képben legyen, melyik érintetlen helyszínen töltse húsz nap luxusnyaralását.

Azon a dombon, ahol a „házunk” van, mindössze néhány további telek található. Mind idegen tulajdonban. A helyiek naponta idegyalogolnak a földúton, hogy kitakarítsák háztartásainkat és rendbe rakják kertjeinket. Az ő városaik a víztől távol épültek.

Az első itt-tartózkodásom idején csak egy ház volt foglalt, reggeltől reggae, nevetés és üres sörösdobozok reccsenése hangzott fel a teraszról. Már elmentek, nyaralók. Most a házunk alatti házban egy idősebb házaspár lakik, Jim és Jenny, amerikaiak. Az amerikaiak zömét azzal gyanúsítom, hogy texasiak, de ők, akcentusuk érdességéből ítélve, New Yorkból érkeztek. A definíció értelmében egyik ház sem aussteigeré. A szomszédok csak hétköznapi amerikai pénzeszsákok, akik úgy ítélték meg, hogy egy hétvégi ház a trópusokon kedvesebb számukra, mint egy hétvégi ház Vermontban. Ezek a szomszédok legnagyobb va lószínűség szerint nem rabolták el Denisát, ugyanis rendelhetnek maguknak gyereket Orosz országból vagy Kínából.

Nem messze, az őserdőből felbőgött egy majom. A hintaágy mellett a falon két zöld gyík futott el. A levegő stabilan 28°C. Elképzelem, hogy mindössze pár méterre tőlem, ott, ahol a ház mögött elkezdődik a rengeteg, Deniska pöttöm orrát ráncolja. Lát bennünket, sőt figyel, mi azonban nem látjuk őt, biztonságosan elrejtik előlünk házi növényeink túlméretezett mu tánsai. Talán csak arra volt szüksége, hogy „kivonuljon”, csatlakozott egy mosómedvecsalád hoz, és éjszaka velük zajong a tetőn. Ismét minden rendben van.

 

Pár deka híján öt kilóval, kakastaréj frizurával született – jókora leányzót hoztam világra, és attól kezdve folyton gondjaim voltak a gerincemmel.

Friss, napsütötte reggel van, szombat – mindig így kezdődik ez a sztori –, ő pedig, vagyis az anyám – valójában a pótanyám – a Második Avenue-n halad. Jógáról hazafelé.

Január van, anyám, hogy a szavaival éljek, még mindig „tele van reménnyel és újévi foga dalmakkal” és „a nap mindent és mindenkit életre hív”. Vegyük észre azt az enyhén szarkasztikus hanghordozást, amit ahhoz választott, hogy visszaéljen ezzel a valódi, csodás reggellel, amit háttérként, kontrasztként használt ahhoz, ami ezután következett. Valami történni fog, erre utal a veterán elbeszélő hanghordozása, tágra nyílt szeme azonban túl sokat árul el, akár csak túlzott retorikája.

Halad a szinte teljesen kihalt utcán (a repetíció szintén segít a feszültség növelésében), East Village csak most ébredezik a hosszú és kimerítő péntek éjszaka után. Itt-ott egy részeg vagy egy csapat részeg lézeng, az utolsó cigarettacsikken osztozkodik. A bebugyolált, bűzlő figurák lassan és nem lineárisan lődörögnek a szomszédos Bowery hajléktalanszállója felé. Különben semmi, csak kutyások és pár helybéli a reggeli elviteles kávéjával. A szombat reggelek összességében lassúak, és anyám szemmel láthatóan örömét leli bennük – úgy beszél róluk, mint „a kedvenc New York-i pillanatai”, és hajlamos kisajátítani a jó időt, mintha csak az ő személyes áldása lenne.

Tehát: minden úgy mozog körülötte, mint egy lassított filmben, csend van, csak a szeme sarkából figyel fel hirtelen a közeli gyalogosátkelőn egy párra és egy kerékpárosra, fura kompozícióban. A kerékpáros felpattan a biciklijére, és elteker a pártól, de nyilván való, hogy néhány másodperccel korábban, talán nincs egy perce sem, történt valami – a nő botladozik, a férfi segít neki, a könyökénél fogva tartja, és a járda felé navigálja.

Amikor anyám az utcasarok felé közeledik, azt hiszem, a Hetedik Avenue felé, szinte egy vonalba kerül a fentebb említett gyalogátkelővel és egyben a párral, amely végül elkullogott a kereszteződésből. A férfi most kifejezetten vonszolja maga után a nőt. Közelről nézve kiderül, hogy de facto egy fiúról van szó, aki egy lányt vonszol. A járda közepén a lány váratlanul elernyeszti a könyökét, és eldől, mint „egy zsák finomliszt” (anyám ragaszkodik hozzá, hogy a hasonlatot nem a Végtelen tréfa című regényből lopta, ahogy azt fotografikus emlékezetem megkérdőjelezhetetlenül őrzi, kitart amellett, hogy a nagymamáját idézi, „egy egyszerű szlovák vidéki asszonyt”, aki természetesen szintén kapott szerepet az elbeszélésben, még ha csak azokban a verziókban is, amik az anyámnak tett szemrehányás után keletkeztek). Alapos odafigyelés szükségeltetik, mert amint a lány összezuhan, körös-körül olyan dolgok történnek, amelyek nem kerülhetik el az éber megfigyelő és egyben elbeszélő figyelmét, aki már e pillanatban szőni kezdi gondolatban a történetét.

Először is, a lány öltözete kétes, de „csak a második pillantásra kétes”. Közvetlenül

a térde alá érő, világos szőrmekabátot és balerinacipőt visel. Haja olyan árnyalatú, amit a fodrászzsargonban piszkosszőkének neveznek, és szép, bár nincs kisminkelve. És „teljesen be is volt tépve”. Ahogy anyám a betépve szót kiejti, ahogy nyomatékosítja, a stílusa ismét arról tanúskodik, hogy anya meg van győződve arról, hogy in, hogy cool. Az elbeszélésnek ezen a pontján többnyire menekülőre fogom az anyámmal és a középkorú hallgatóságával tömött helyiségből – a kínosság galaktikus méreteket öltött –, de pontosan ezen a ponton felém fordul, és mintha spontán módon tenné, felkér, lépjek be az elbeszélésbe, hogy legyek a segítségére a leírással, mivel fiatal vagyok, meg természetesen cool, és ismerem a szlenget, ugye? Úgyhogy ezen a ponton azt mondom: „A lány a Tenenbaum, a háziátok című filmből Margotra hasonlít, nem tudom, látták-e ezt a filmet”, és ők, anya látogatói – a középkorú hallgatóság – többnyire sejtik, de nincs világos elképzelésük róla, ezért hát azonnal részletekbe és magyarázatokba bocsátkozom: Wes Anderson, Bill Murray, Angelica Houston és így tovább. „Az a lány Margot Tenenbaumra emlékeztet, de nem Gwyneth Paltrow-ra, aki a szerepet játssza – ha értik, mit akarok ezzel mondani.” Ők pedig helyeselnek: „Igen, ez így érthető” A felső középosztály fiatal, problémás képviselője Manhattanben egy átbulizott éjszaka után szőrmében, de smink nélkül, természetesen, szép. Ez újabb referenciát kínál – Salinger lányszereplőjét, pél dául az Öt perccel az eszkimó háború előtt egyik teniszezőjét, és most már a publikum archaikus tagjai számára is világos.

Miközben a lány a Salinger-regényből, Margot a hideg betonra csusszan, anyám „tehetetlenségi erőtől hajtva” közeledik a jelenethez (mind tudjuk azonban, hogy valójában a kíváncsiság hajtja), és észreveszi, hogy bár a lány teljesen KO, gyönyörű sima az arca, amiből anya arra következtet, hogy bizonyára nemcsak fiatal, hanem egyenesen „iszonyúan fiatal”, ami nyilván igaz, de ha anyának lenne bármi tapasztalata a túlzásba vitt ivászattal (de nincs neki, mert a sztorizáson és a kacsasütésen kívül nem visz túlzásba semmit), tudná, hogy a bőr alatti szövet simasága a részegeknél és a narkósoknál bizonyos fázisokban megszokott tünet. Hogy is tudna egyébként Courtney Love még mindig ember módjára kinézni?

Amikor a lány a fagyos járdára esik, hanyatt, maga elé húzza a lábát – először a levegőbe ereszti, aztán hagyja leesni –, mintha éppen egy hosszú, fárasztó nap után hullna teátrálisan pihe-puha, meleg ágyába, extrém fáradtan, azonnal elalszik. A fiú enyhén pánikol. Tétovázása fél másodpercét anyám arra használja, hogy észrevegye, a balerinacipőből előbukkanó lábak csupaszak, és nemcsak ezt, hanem hogy nincs rajta semmilyen szoknya, vagy legalább egy modern ultrarövidnaci, a begombolatlan kabátból csak egy halványrózsaszín csipke kandikál ki: a bugyi. „Januári fagy” – hangsúlyozza anya az auditórium számára, nemcsak emelt hangon, hanem hosszú mutatóujja drámai felemelésével is. A kerékpáros a kereszteződésből, aki nyilván egy ideig a távolból figyelte a helyzet alakulását, most visszatér, közeledik a tett színhelyére, biciklijét a lámpának támasztja, és míg a fiú felemeli a lányt a földről – ami a lányt azonnal felébreszti, és lábra szökken, akárcsak egy intenzív szundítás után –, a kerékpáros bátorkodik példás polgárrá válni, és embertársa megmentése érdekében az alábbit javasolja a fiúnak: „Be kéne vinned a barátnődet a sürgősségire.” Végül elüvölti magát, azt szeretné, ha a lánnyal a hóna alatt távolodó fiút elérnék üzenetének utolsó szavai is. A pár azonban nem áll meg, továbbhalad (és bár ebből nehéz megsaccol ni, de anyám nem hiszi, hogy a kórház felé vették az irányt.) Szóval: a fiú lépdel, félig vonszolva a félmeztelen lányt. Csak most ugrik be anyának: a biciklis szerepe a kezdetektől fogva más volt – tévedett, amikor azt hitte, hogy a biciklis nemtörődöm gyorshajtásával veszélybe sodorta a zebrán a párt –, legnagyobb valószínűséggel ők keresztezték a biciklis útját, nem törődöm módon.

Drámai szünet.

A szobában Oh és Ah hangzik fel, a hallgatóság hamisítatlan belső fájdalommal préseli ki a levegőt a torkából, mindenki a saját felső középosztálybeli serdülő utódjára gondol, gyanús szem alatti karikáira és még gyanúsabb divatízlésére. És anyám, aki már annyiszor adta elő a sztoriját, hogy érzelmi töltésével szemben immunis, mondandóját megtoldja még a címzett nélküli „Szörnyű, ugye?” kérdéssel, és nem egy teátrálisan meggyötört pillantást küld felém. Tisztában vagyok vele, hogy ha egy centivel közelebb állnék hozzá, nem habozna anyásan összeborzolni a hajam.

Aztán egy pátosszal kiejtett szintaktikai fragmenshez ér, ám ez a pátosz annyira illik ehhez a mindenfajta drámai ívet és csattanót nélkülöző sztorihoz, illetve a feleslegesen részletekbe menően megrajzolt mozzanatok kuszaságában elveszett csattanójú sztorihoz, mint amikor valaki egy állandósult szókapcsolat kimondása helyett elsírja magát a kiöntött tej felett: „Nem tudom, mit tennék, ha az én gyerekem…”

Pénzes Tímea fordítása