Székely Márton: Drágakővel teli föld II. / Qazvin, 2013

Székely Márton: Drágakővel teli föld II. / Qazvin, 2013

Fotók: Székely Márton

 

Iránba két légitársaság visz Budapestről, a Turkish Airlines és a Pegasus, mindkettő isztambuli átszállással. És néha más járatok is, egy Dubajon, egy Kijeven át (ezt a járatot lőtték le idén januárban). A Turkish Airlines drágább, jobb, gyorsabb a csatlakozás. A Pegasus fapados, és általában nyolc óra a várakozás a Sabiha Gökçenen.

2013, Turkish Airlines, kényelem, jó kaja. Másodéves egyetemisták vagyunk. Hajnali négy körül érkezik a gép az Imám Khomeinire, nagyjából tíz óra út háztól házig. Fáradt vagyok. Hirtelen őszülő ötvenes férfi fogad minket, nem emlékszem, milyen aga. Elhadarok két mondatot, pontosan kigondoltam, amíg vártunk a csomagjainkra. Még gyengén tudok perzsául, de próbálkozom. Igen, mondja, ő az. Allah-feliratos, köves gyűrű a kezén. A reptér 50 kilométerre van a várostól. Teheránt most nem is látjuk, rögtön Qazvinba visz minket a gép. Autópályán 152 kilométer északnyugatra, éjjel gyorsan lehet haladni, nappal be van dugulva az egész. Hátul ülünk a csoporttársammal, szerencsére az ember nem akar velünk beszélni, széles utak, kicsi, fehér autók, ijesztő sávváltások, gyorsan elalszunk.

Irán metaforikus csontváza a Teheránból kiálló három nagy út, körülbelül a mindenkori történelmi útvonalaknak megfelelően, bár Teherán csak az utóbbi két évszázadban lett fontos város (előtte Rej, az egyik mostani külváros volt a helyi központ). Nyugatra a kettes számú autópályán 600 kilométer Teherán, Karadzs (Teheránnal összenőtt egymilliós város), aztán Qazvin, itt indul az egyes út Rast felé északra, a kettes tovább a török világba, Zandzsán, Tabriz, Iráni-Azerbajdzsán. Nagyjából az Alborz-hegység mentén halad az út. A 19. század végéig nem lehetett átjutni a Kaszpi-tengerhez, csak nagy kerülővel. Teherántól délre Qom, Kásán, Iszfahán már 450 kilométer autóút, Siráz 930, le a Perzsa-öbölig 1330 (Bandar Abbász). Keletre nem egységes az autópálya, átvezet a sivatag északi részén, az Alborztól délre Szemnán, Dámghán, Szabzevár, Meshed, északon, a hegyeken túl Szári, Gorgán, Golesztán Nemzeti Park, Meshed. Meshed négymilliós város Reza Imám sírhelye, 890 kilométer autóval. Ez Irán elnagyolt, szubjektív, Teherán-központú turisztikai térképe.

Szabadság, utazás, turizmus. Egy idő után unalmas. Minden nyugati utazó elmondja, hogy ez a leglazább, legvendégszeretőbb, legjobb ország a világon, elment Teheránból Iszfahánba, és be akarták fogadni egy hétre, örök barátságokat szerzett, mindenki legalább egy csomó teát adott neki, félreérti a nyugati média. Menj fel a YouTube-ra, írd be, hogy Iran, ilyen videók jönnek ki.

2013-ban a hivatalos Iránt kaptuk. Akkor még nem a Szádi Alapítvány (rossz fordításban: Balassi Intézet) intézte a külföldiek perzsatanítását. Nem tudom, pontosan ki, és azt sem, hogy miért pont Qazvinba, a Nemzetközi Imám Khomeini Egyetemre tették a nyelvtanfolyamot. Száz külföldi, néhány olasz és német, néhány francia, britek érthető történelmi okokból nem, kevés magyar, több lengyel, erős Balkán-blokk, még több orosz, jólképzett moszkvai hipszterek, sok diák a muszlim posztszovjet térségből (főleg kazak és tadzsik és kirgiz), néhány egyiptomi, iraki siíták, törökök, India és Banglades, egy kolumbiai lány (Irán és egyes dél-amerikai államok együttműködése különösen sötét bugyor). Vannak idősebbek, harminc fölött, de az átlag húsz-huszonöt éves. Körülbelül mindenki hozza a legolcsóbb nemzeti kliséket.

Egy negyvenes iráni nyelvtanár figyel ránk, Kanadába és Oroszországba is járt egyetemre, valamiből van PhD-je, a fiatalabb tanárok doktor úrnak hívják, hajlonganak neki. Jóképű, enyhén őszül, laza, a török lányoknak tetszik. A nyugati diákokkal jól megtalálja a hangot, jó zsaru. Két-három igazi rendszerhű külsejű férfi, egészen Ahmadinezsádnak néznek ki, szürke öltöny, papucs, halszálkacsíkos, gallér nélküli ing, Allah-feliratos gyűrű, ők a rossz zsaruk. Egy főnök, drága autó. De őt is figyeli az egyetemi baszidzs,[i] gondolom legalábbis, hogy a baszidzshoz tartozik a négy-öt kortalan, csadoros szörnyeteg, akik azért vannak, hogy a lányokat basztassák, és a közerkölcsre vigyázzanak. És Keshavarz aga, a mindenes, a név azt jelenti, földműves. Fogatlan, tanulatlan ember, többnyire rózsaszín ingben. Elviselhetetlenül visító hangon ordít, hogy gyerekek, így ébreszti a fiúkollégiumot. Felordít minket a buszra, ha megyünk valahová.

Egy hónap nyelvtanfolyam, Qazvin. A 10. századi Hodud al-ʿÁlam („A világ határai”, határ mint föld, ország) szerint jó gyümölcs terem itt. A helyiek és általában mindenki szerint Qazvin jó hely, mert jó a levegője. Az irániak gyakran hivatkoznak ilyen adatokra városok megítélésekor, jó a levegő, jó a klíma, kedvesek az emberek, ezt és ezt termelik arra. Taxisok, boltosok, úgy beszélnek, mint egy középkori krónika.

Qazvinban a madarak egy szárnnyal repülnek, mert a másikkal a seggüket védik. Nem nagyon lehet kihagyni az altesti buzizást. Még a 2011-es Lonely Planet sem engedi el, hogy Qazvin a folklór szerint erről híres, predatory homosexuals. A ’17-esben már nincs benne. Kermánban mindenki ópiumfüggő, ez egyébként körülbelül igaz, az iszfahániak eladnák az anyjukat is, a siráziak lusták, semmit nem csinálnak, Rashtban lazák az erkölcsök, a török (azeri) buta és erőszakos, de pénzügyekben ravasz, a kurdok életveszélyes vadbarmok, Qazvinban pedig mindenki buzi, lehetetlen máshogy mondani. Ezek nem annyira rosszindulatú sztereotípiák ahhoz képest, ahogyan az irániak az arabokhoz állnak, inkább családon belüli csipkelődés. És azt hiszem, nem európai értelemben vett homoszexualitásról van szó, hanem görög típusú felnőtt férfi-kamaszfiú viszonyról. Az egész perzsa kultúrán végigvonuló motívum, a klasszikus irodalom pohárnokai és szépségei jellemzően török rabszolgafiúk (a török szebb, mert fehérebb a bőre). Vannak utazók, akik állítják, hogy ez ma is így van Qazvinban.[ii] Legalább négyszer jártam itt, de nem tapasztaltam ilyesmit, csak annyira, mint Iránban mindenhol, kézen fogva mászkáló fiúk, hosszú és lágy kézfogások. Irán az a hely, ahol az úgynevezett femininitás és nőuralom egyszerre létezik a brutális maszkulinitással és patriarchátussal. „Irán és a gender studies”, lehetne egy fejezetcím.

Qazvin fontos hely, 1555–98 között a Szafavida állam fővárosa, fontos nagymecset, karavánszeráj, Iszfahán építészeti előképe, van itt is Csehel Szotún (negyven, illetve húsz oszlopos palota, tükröződik az előtte álló medencén, ezért negyven), sok értelmiségi innen származik, és itt van a közelben Alamut, a híres aszaszin erőd. Két-három fontos mecset, nem sorolom fel. Innen származik ʿObejd Zákáni (megh. 1370), többek közt obszcén verseiről híres szatíraköltő.[iii]

Kollégium, Qazvin

Négyszázezer ember, ez Iránban kicsi és provinciális. A török-perzsa etnikai határon van, a lakosság körülbelül fele török, félig török vagy tud törökül. Egy hónapig vagyunk itt. Minden érdekel, mert először vagyok Iránban, ez az Irán-megismerés első, orientalizáló lépcsőfoka. Izgalmas a rossz helyi cigi, a Bahman, kihívás eljuttatni az ingemet az egyetemi mosodába, izgalmas vásárolni. Tényleg jó a levegő, éget a nap, de nincs nagyon meleg júliusban sem, mert ezerkétszáz méter magasan vagyunk (Irán legtöbb nagyvárosa magasan van). Úszunk a más kultúra élményében, a lányokon kendő, lehetőleg nem színes, lehetőleg nem tapadós farmer, néha beszólnak nekik a csadoros nénik a baszidzstól. Este nyolc után boltba se mehetnek ki. A fiúk a város szélén, a hivatalos egyetemi kollégiumban laknak. Nagy területű kampusz. A kollégium sárga, keskeny téglás, igénytelen épület, minden második épület így néz ki Iránban. Mellette sivatagos homok, vagy csak sima homok, de az úgynevezett Keletre először rácsodálkozó szemem sivatagnak látja. A fiúk senkit nem érdekelnek, oda megy mindenki, ahova akar. Egy indiai és egy török fiú az első este elmennek ópiumot szívni, hívnak engem is, nem merek velük tartani, reggel jönnek vissza, mosolyogva. A kazak és a szerb egy taxistól tejeszacskószerű tasakban vodkát vesznek. Esténként órákig a kollégium előtti lépcsőn dohányzunk és teázunk. A csótányokat egy idő után nem öljük meg, annyi van. Egy este a gondnok kisfia skorpiót talál, szétveri egy téglával. A szobatársam egy bengáli fiú, tetszik neki az egyik magyar lány, minden nap kérdezgeti, hogy van-e férje. Horkol, ezért az emeleteságy alsó szintjéről kiszedem a matracot, kiteszem a nappaliban a földre, inkább a skorpiót választva. Nincs zuhanyzótálca, csak a földre megy a víz, ez mindenhol így van Iránban. A vécé guggolós, mint majdnem mindenhol, meg lehet szokni. A szerb fiú nem tudja megszokni, ezért kiüti egy szék deszkáját és azt teszi fölé. Jól elvagyok, az ötödik napra kisimulok, jól alszom, egy hónap alatt öt kiló mínusz, mert nincs alkohol.

Skorpió, Qazvin

Egész nap órák, sima nyelvóra, írásgyakorlat, filmnézés. Magas színvonal, jó tanárok. Van kalligráfia is, ez nem olyan jó, a helyi kalligráfus mester mindenkinek leírja a nevét, tanít minket szépen húzni a betűket, közéleti kérdésekről magyaráz, tesz egy holokauszttagadó kitérőt. Ő is hasonlít Ahmadinezsádra. Az étel jó. A reggeli igénytelen, szokásos közel-keleti reggeli, hús nincs, fetához hasonló, de gyengébb ízű sajt helyette, jó esetben papírtörülköző-szerű lepény, rossz esetben ipari fehér kifli, főtt tojás, sok zöldség, tea. Egész nap tea. Ebédre tipikus iráni menzakaja, jó minőségű, pergősre főzött basmati rizs és kebab, a kebab minden sülthús gyűjtőneve, általában hagymás darált borjú lapos nyárson sütve, meg lehet unni, de jó. Néha európai ételek, makaróni, pizza, semmi köze nincs az igazihoz, de nem rossz. Arab karakterekkel van ráírva a kólásdobozra, hogy Coca-Cola, ekkor még ez is izgalmas. Minden nap fagyi, sáfrányos, gumis állagú, elég jó.

Az imámzádéban

Elvisznek minket a helyi imámzádéhoz, Reza imám (meghalt 818-ban, a nyolcadik imám, az egyetlen a tizenkettőből, akinek a sírja Iránban van, miatta szent város Meshed) egyik fiának sírja, 16. századi kupolás épület, törött tükrös belső, pénzzel teledobált rácsos sír, zöld csillárok. Mártírtemető, az irak-iráni háború vagy a forradalom qazvini elesettjei. A lányoknak a kapuban rendes csadort adnak a kendő fölé. Egy plakáton szétlőtt fejű holttest nagytotálban.

Alamut várába kisbuszokkal megyünk, külön a fiúk és a lányok. A sofőr berakja Omid-e Dzsahán (szó szerint: a világ reménye) mulatóstechno-szerző illegális lemezét. Ripacs gépzene, néha benyögi az énekes, hogy Omid-e Dzsahán. Gyorsan megyünk. Még sose láttam ilyen barna dombokat. Az oroszok és örmények táncolnak, a sofőr feltekeri a hangerőt, jó a buli. Megállunk, mindenki fotózkodik, még sose láttam ekkora hegyeket. Ilyen zöldet sem. Azt hiszem, rizsföld. Újra megállunk, most egy Ovan nevű kis tónál a hegyekben, lehet csónakázni tíz tomanért. Fürdeni nem lehet a lányok előtt, a lányoknak még kevésbé, pár fiú azért fürdik, akkor mégis lehet. Sosem egyértelműek a szabályok. Általában nem egyértelmű semmi tiltás Iránban, az sem, hogy kinek mit szabad. Először kicsit rosszul esik, hogy kevésbé távolságtartóan kezelik a muszlimokat, mint engem, pedig ez természetes. Az egyik tadzsik fiú (huszonegy éves, két gyerek, aranyfogak) szelfizik a forradalmi gárdistákkal, engem lehet, hogy letartóztatnának kémkedésért, ha megpróbálnám.

A táj Qazvinnál

Felérünk Alamutba, nehéz kaptató, a lányok szenvednek a kendőben, a vár felújítás alatt. A kilátás jó. Nagy iráni lobogó, zöld-fehér-piros, a zöldben és a fehérben kétszer tizenegy Allahu akbar stilizált kúfi írással, középen stilizált Allah. Egy szekuláris iráni barátom szerint hagymára hasonlít, mert sok hagymát esznek a perzsák. De ezzel, mármint Allah nevével nincs viccelődés. A várban egy helyi azeri férfi bemutat egy néptáncot nekünk, a diákok telefonnal veszik, a fekete kendős fiatal tanárnőnk leállítja, tilos táncolni.

Moziban vetítés előtt a szervezők úgy ültetnek minket, hogy a fiúk ne ülhessenek a lányok mellé a sötét moziban (egy hónap különválasztás után mindenkit nagyon érdekel a másik nem). Puran Derakhsande rendezőnő művészfilmje, a címe az, hogy Ssss! A lányok nem sikítanak. Merila Zareʿi, híres színésznő, a 2011-es Oscar-nyertes Nader és Siminben ő a tanítónő, Sahab Hoszeini, híres színész, gusztustalanul jóképű, itt nyomozót játszik (az előbbi film főszereplője). A film egy menyasszonyról szól, aki megöl egy férfit, hogy megvédjen egy kislányt a nemi erőszaktól. Őt az egyik tanára rendszeresen erőszakolta kiskorában, flashbackekben látjuk, az elkövető a film címét suttogja a kislány fülébe. A nőt letartóztatják gyilkosságért. A vőlegény és egy ügyvédnő (Zareʿi) mindent megtesznek, hogy bebizonyítsák, a kislányt védte, ez enyhítő körülmény lenne, de a kislány családja a becsületre hivatkozva nem tanúskodik, ezért a menyasszonyt a film végén felakasztják, a kivégzéshez csadoros nők kísérik, de ők is sírnak. Ez körülbelül egy átlagos iráni művészfilm. A film alatt több lány sírva kimegy, nem bírják. Az aranyfogú tadzsikok a film után vigyorogva járkálnak, és azt mondják, ssss. A kijáratnál dvd-csomagokat kapunk ajándékba, „A Szent Védelem (az irak-iráni háború) filmművészete”.

Zurkháne, tradicionális iráni sport-performansz zenével. Uszoda és szauna, természetesen nem koedukált. Megtudom, hogy az irániak nem tudnak úszni. Kábé Phelps vagyok hozzájuk képest az átlagos iskolai úszástudásommal. A szaunában azon gondolkozom, hogy ez egy rossz qazvini vicc kezdete, Qazvinban szőrös férfiak együtt szaunáznak. Elvisznek minket valami expora, nagy pavilonokban különböző cégek árulnak krosszmotort, kozmetikai terméket, pisztáciát, repülőjegyet és iraki vízumot a karbalai zarándoklatra. A hangosbemondó legalább tízszer beüvölti, hogy külföldi vendégek vannak, felsorolja az összes országot. Az árusok ránk repülnek, mindenki szeretne a saját márkájával egy fényképet a külföldiekkel. Másnap megnézetnek velünk egy poliésztergyárat, elég rossz a munkavédelem. A gyár igazgatója grafikonokat mutat a termelésről. Az egyik indiai cserediák a csoportból valamiért beszédet mond, megköszöni a lehetőséget, hogy láthattuk a poliésztergyárat.

Hosszú beszédeket kell végighallgatni mindenhol. Nem annyira unalmas, élvezem, hogy egyre jobban értem. A város vagy a tartomány hoddzsat ol-eszlámja, közepes autoritású vallási személy, ősz szakállas, turbános figura, előadást tart a sahról, Amerikáról, Izraelről. Azt mondja, kétféle ateista van, az egyik jóindulatú és megtéríthető, a másik az, akit el kell pusztítani, mert Isten ellensége. Ő is keresztény, mert Jézus az iszlám szerint próféta (szokásos szöveg). Van Q&A, én nem merek kérdezni, még nem tudok elég jól perzsául, és ez különben is a muszlimoknak szól inkább. Egy tadzsik fiú megkérdezi, miért nem szedik ki a vallásos nők a szemöldöküket házasság előtt. Miért kell a nőknek hidzsábot viselni a mecsetben, ha amúgy is elkülönítve imádkoznak, ez egy török fiú kérdése. Nem emlékszem a válaszra, de mindenből kivágja magát. Hasonlít a jelenet a Marmulak című zseniális szatirikus filmre, ahol a mollának öltözött rablót kérdezgetik a lelkes diákok, hogy hogyan kell a muszlim űrhajósoknak az űrben mosakodnia ima előtt.

Még több előadás, szavalás, üdvözlő beszédek, a tadzsikok kiállnak, érthetetlen akcentussal beszélnek. Egy iraki diák Háfizt szaval. Az oroszok nagyon jól tudnak perzsául, de durva orosz akcentusuk van. Olyan kifejezéseket használnak, mint „remélem, megértettem magamat”. Jól öltözött, jól képzett, húszéves, babaarcú gyerekek, elég vérfagyasztó. Koncert, úgynevezett klasszikus zene, nem értek a perzsa klasszikus zenéhez, de azt hiszem, elég jó. Az előadás eltúlzott és teátrális, mint Iránban minden, túlzás a hotelek berendezése, az édességek, a nők sminkje, a plasztikai műtétek, a lakberendezés, a csillogó öltönyök, az órákig készített szakállak. De a giccs csak kontextusban érvényes, és ha elengedjük az európai kontextust, akkor teljesen rendben van az énekes világító fehér öltönye és az egész hangulat. Az előadás végén azt mondja, álljunk föl, és énekeljük el az Ey Irānt. Nacionalista dal, 1944-ben íródott, nem hivatalos himnusz, focimeccseken éneklik. A hivatalos himnusz a mártírokról és a forradalomról szól. Nem sok jelentősége van, a himnusz egyébként is 19. századi és nagyon európai műfaj.[iv] Mindenki feláll, a külföldiek is éneklik (én legalábbis), hogy Ey Irān, ey marz-e porgoharEy khākat sarčešme-ye honar, „Ó, Irán, ó, drágakővel teli határ! / Ó, földed a művészet forrása”, és így tovább, „Ellenség, ha te kőszikla vagy, én vas vagyok”, „Amíg a föld és az ég forgása tart, / az isteni fény fog minket mindig vezetni”. Pahlavi-kori feeling, de megtűrt.

A koncert

Visznek Iszfahánba, de Iszfahánról máskor. Nagy vacsorák, újabb beszédek, finom kebab, bakhtiari, egy csirke, egy borjú egymás mellett, hozzá rizs és főtt zöld csípőspaprika. Megnézünk egy óriási földalatti barlangot Hamedán közelében. Aztán vége, mindenki mehet, ahová akar. A nyelvtudásom körülbelül középfokú lett. Az Irán-ismeretem alapfok, igazából iránit alig láttam, még nagyon sok dologról fogalmam sincs, az országot illetően több a saját (orientalizáló és esztétikai) narratívám, mint a tényleges ismeretem, de lassan rakosgatom a puzzle-t. A tábor vége után marad négy napunk, magunktól utazunk Teheránba, Qomba, Kásánba, taxival kivitetjük magunkat a sivatagba. Elsőre nagyon izgalmas a sivatag, másodjára már nem lesz az. Az utolsó este megnézzük Észak-Teheránt, a gazdag negyedeket. Először iszunk rendes kávét másfél hónap alatt.

Qazvinban jártam még legalább háromszor. Az egyik kedvenc városom lett, talán élnék is Qazvinban. Egyszer egyedül, egyszer az olasz barátaimmal (tőlük vannak a legjobb képek). A feleségemmel 2018 februárjában. De ez már nem a hivatalos Irán, hanem az utazós. Mind a háromszor ugyanabban a városszéli, autójavító műhelyek melletti csúnya kis hotelben aludtunk. Egy kedves bácsi a tulajdonos, a reggeli jó. Qazvinban felújították a bazárt, jól néz ki. Hipszter kávézók nyíltak a régi karavánpihenőkben, az egész kivilágítva, jó üveg és bőrdíszmű ajándéktárgyak. Megnéztük az orosz templomot, de nem jutottunk be. Felmegyünk újra Alamut várába, még mindig felújítás alatt van. Állítólag, ha Qazvinból elindulsz észak felé, van egy alig kiépített útvonal az Alborzon át a Kaszpi-tengerig, nagyon szép. Alamut után megállunk az úton, próbálunk lestoppolni egyet a sok kék kisteherautóból, Iránban ez van Ford Transit helyett. Valahogy eljutunk egy Garmarud nevű faluig. Rájövünk, hogy esélytelen januárban átjutni a hegyen, ötméteres hó borítja az utakat, a két-három faluban útközben csak öregek laknak, akik nem jönnek le egész télen. Garmarudban van egy ökohotel túrázóknak, benézünk útmutatásért, beszélgetünk a tulajjal, kapunk teát. Végül ők visznek minket vissza Qazvinba. A hotel előszobájában a könyvespolcon megtalálom Konrád György Kerti mulatságát holland fordításban.

 

 

[i] Nagyon rossz fordításban: munkásőrség. A ’79-es forradalomkor létrehozott önkéntes mozgósítási erő, van fegyveres/részben fegyveres (botok, csövek, kések) paramilitáris ága tk. tüntetések leverésére, de van egyetemeken, iskolákon, munkahelyeken is baszidzs-iroda. A Forradalmi Gárda része.

[ii] http://danielfromhungary.blogspot.com/2010/06/gay-bisexual-province-qazvin.html

[iii] Egy példa elég. Rudaki (9-10. század), az egyik első nagy költő talán leghíresebb verse a Muliján-folyóról (Amu Darja, Oxus) – a legenda szerint ezzel győzi meg a költő az emírt, hogy térjen vissza Bukharába seregével. Első négy sora: “Bu-ye ju-ye Muliyān āyad hami / Yād-e yār-e mehrebān āyad hami / Rig-e Amu o doroštihā-ye u / Zir-e pāyam parniyān āyad hami.” Nyersfordításban: “A Muliján folyó illata jön / A szerető kedves emléke jön / Az Amu kavicsainak érdessége / Selymesen a talpam alatt jön.” Tótfalusi István fordításában: “Múliján csermelynek illat-terhe jön, / Kedvesem emlékezetje erre jön. / Amu érdes gázolóján s fövenyén / Járni oly lágy, mintha selymes keszkenőn.” A fordítás megpróbálkozik a lehetetlennel: visszaadni a radifot (a tényleges rím utáni visszatérő āyad hami, „jön” folyamatos jelen idejű igét). Nem tudom, milyen nyersfordításból dolgozott Tótfalusi. Az eredeti az egyik legtökéletesebb perzsa vers. ʿObejd Zákáni ezt a klasszikust a következőképpen parodizálja (a magyar fordítást is kénytelen vagyok meggyalázni): Tegnap este a faszom a pina szagát érezte, és így szólt: / Múliján csermelynek illat-terhe jön, / Szél kelt a seggből, [a faszom] felemelte fejét és így szólt: / Kedvesem emlékezetje erre jön.” Ld. Domenico Ingenito, “Hafez’s “Shirazī Turk”: A Geopoetical Approach”, Iranian Studies, 2018, 32.

[iv] Ifj. Johann Strauss Op. 289, Persischer Marsch c. művét Nászer al-Din sah 1873-as bécsi világkiállításon tett látogatására írta, hogy legyen himnusz a bevonuláskor.

 

 

Székely Márton (1990, Debrecen)

Író,  iranisztika szakos doktorandusz, szépirodalmi szövegei 2018 óta jelennek meg. 2017-ben és 2018-ban Teheránban élt. Most Budapesten lakik, regényen dolgozik.