Bódis Attila versei

Jens Mattke felvétele

Nélküled

Magamban dadogom a szerelmi vallomásokat,
Mint kifogásait a rajtakapott bliccelő.
Fel-alá járkálok magánpoklomban.
Sírásomat hallgatom közelről-távolról.
Fogcsikorgásom, mint összetört pezsgősüvegek szilánkjai
A közmunkás sepregetők alatt az utcabál után.
Mint a postán kallódó címzetlen szerelmes levelet,
Egyik polcról a másikra pakolom gondolataim labirintusát.
Mint a kukoricásban három napja eltévedt gyermek,
Annyira félek. Mint egy félholtra csapott légy, mely
Már csak ösztönből, de utoljára egy tornádót verdes.
Mint a későn félrerántott kormány
És az utolsót sikoltó kerék.
Mint a szenvedély hajléktalanja, melyet
Dühvel és zajjal koronáz mind a huszonnégy óra.
Bűneim kertjéből kilép a muzsikus,
És kottából harangozza a delet.
Misét kongat a ministráns, ahol nem foghatom a kezed.
Az ostyára nézek, és Téged látlak.
Szívemig lubickolja fel magát az aranyhal.
Háromszor is Téged kívánlak.
Felakasztom magam, és ott is Te jössz szembe,
Mint ezer expresszvonat.
Halálra gázoltad magányomat.
Rossz e-mailcímre küldöm el a verset,
De Te akkor is megkapod.
Mint kis papírhajót, vízre bocsátom megbocsájtásodat.
Újra itt vagyok. Szemeid térfigyelő kamerája előtt
Térmerészen futok Hozzád, és karjaidban vacogok.
A vasárnapi ebéd receptjére rímeket faragok.
Már el sem tudod olvasni, mi jön a hagyma után.
De örülsz, hogy csak Veled foglalkozom.
Én pedig örülök, hogy Veled foglalkozhatok.
„A kettő egy, az egy semmi!”
A csókom csókodhoz tapad.
Elég, ha szeretsz és békémet hirdeti szavad.

Az utolsó kenet

Hallgattam a ricsajt, melyet életemben csaptam.
És tudtam, csendben maradni lett volna jobb.
Lármám sosem lesz olyan szikla,
Mely kifaragva szobortemetőben lel nyugalomra.
Életem zajos körforgalmán rohantam keresztül
Körül sem nézve. Még csak nem is dudáltak rám.
Ez akkoriban fel sem tűnt. Fiatal voltam,
És úgy kellett a vakmerőség, mint sasnak
A titán mája.
Könnyeimet úgy egyensúlyoztam,
Mint artista a pálcát.
Jókedvem vadalmáit pedig zsonglőrként
dobáltam egyre magasabbra és magasabbra.
Szívemben megvadult az apostolok lova.
Lángoknak láttam a férfiakat,
csipkebokornak a nőket.
A csillagok petárdái irigyelték
Szerelmem tüzijátékát.
Szigorú és álomtalan nappalok után
Fegyelmezetlen éjszakákon vándoroltam
élménytől élményig, vágytól vágyig
A hold kamaszvigyorával az arcomon.
Aztán vakító fény és tenyerek csattanása.
Az öklök pörölye a csontjaimon dühöt csiholt
Lelkem baseballütővel szétvert tükörtermében.
Vissza akartam ütni. De az éj huszárcsizmája sarkával
Mindig sárba tiporta a napot.
És én elfelejtettem az atombombát.
Nem hétszer, de hetvenszer hétszer.
Betörhetetlen ménesként száguldva
Forgószeleket kavartam,
Melyek elsodortak félelmet és fájdalmat.
Nemcsak nekem, de mindenkinek.
Tankerhajó voltam, mely nem kínai árut,
De műanyag szemetet szedett az óceánon.
Vihar, mely az erdőtüzeket jött megszelídíteni.
És láttam az igazságot,
Mely legyűrte a szívrohamként terjedő álhíreket.
S amelynek megoldhattam a saruszíját.
Kimeríthetetlen és legyőzhetetlen voltam
Napnyugta és napkelte között.
Csak a csend háborított fel. Az intermezzo,
A pianissimo. Mint amikor reklámot adnak
A csúcspont előtt.
És a fény, az istenadta fény most tort ül rajtam.
Számonkéri az álomtalan nappalokat,
Amikor csak ültem bebábozódva,
Hogy megszülessek a végtelen éjszakára.
Mert végtelennek láttam,
ahogy kitárult a fekete béke kapuja.
Ahol szellemvárosban vagy sivatagban sétálok.
Ahol nincs, aki csontjaimat betemesse.
Virágok és kaktuszok nőnek ki bordáim közül.
Itt fekszem, vándor, vidd hírül a többi álmodozónak:
Semmit sem cselekedtem, mégis gazdag vagyok!

Bódis Attila (1988, Pozsony)

Költő.