Pénzes Tímea: 34 – 7. rész

Julija Svetlova felvétele

Egy könyv kellett ahhoz, hogy Karla észrevegye a falakat. Vagy egy álom, amelyben felülnézetből látja magát. A könyv is álom, sóhajtott, valaki szavakba álmodott története. Nem tudja, mit gondol ő, mit gondol más, mit tett magáévá a máséból, hol ér véget a saját valósága és hol kezdődik mások álma. Az emberben legbelül úgyis minden összekeveredik. A labirintus maga az élet, zakatol az agyában, ennyire emlékezett, amikor felébredt, amikor felpillantott a könyvből. Erre az egy mondatra.

Reggel felkelünk, teszünk-veszünk, aztán lefekszünk. Nem sejtjük, hogy falak közt tengetjük az életünk. Amik keretet adnak, irányt szabnak, korlátoznak, eltévelyítenek. Ha valamiből nem látunk ki, nem tudjuk, hogy benne vagyunk. Nem alkotunk róla fogalmakat vagy téves fogalmakat alkotunk róla. Nem látjuk a falakat, amíg nem kerülnek szóba, amíg nem hívják fel rájuk a figyelmünk, később is csak végigtapogatjuk őket fürkésző szemmel, esetleg az ujjainkkal vaksin, odahaza és mások lakásaiban, utcákon és gangokon, kívülről, belülről.

Így elmélkedett Karla, miközben járt-kelt a világban, jobbra-balra kanyargott a labirintusban. Az utcák neve és számozása hidegen hagyta, nem tartotta számon a lépteit és a kanyarokat, nem követte nyomon, merre jár, csak rótta az utcákat. És az utcák hosszan nyújtóztak, és a kanyarok íve hol hullám, hol derékszög alakban vitte tovább lépteit.

Nem gondolt arra, hogy labirintusban lépdel. Nem látta magát madártávlatból. Egyébként is, amíg ott fenn a kéklő ég a vonuló felhőkkel és a szabadság ígéretével, addig nem lehet baj. Az elágazások is számtalan lehetőséggel kecsegtettek. Mire azonban valamelyik végére érsz, kiderül, hogy csak egy jól sikerült falfestmény az egész. A falakat buja indák mögé, megnyerő képek délibábjába rejtették. Montírozott mozgóképek. Kifelé nem vezet út.

A falak jól vezetik a rezgéseket, a hangokat. A léptek koppanását. Itt zajlik az élet, csak itt. A labirintuson kívüli életről elmélkedni olyan, mint hasban a külvilágról. Elméletek látnak napvilágot, de ajtónak, ablaknak nyoma sincs. És még nem tért vissza amonnan senki.

Amikor Karla még négykézláb járt, nagyon lassan haladt. Meg hát alulnézetből hogyan is láthatta volna át az egészet? Csak az orra elé nézett, előre ne bukjon, koncentrált. Vagy éppen akkor látta és érezte át teljes valójában? Naiv boldogan? A gyermeki és a mindenkori teljességet?

Aztán jött a tipegés-totyogás, kanapéba és székekbe kapaszkodás, ajtófélfába, kezekbe. Aztán többet ült, mint mozgott, majd többet mozgott, mint ült. Krikszkrakszokat, vágyakat és félelmeket rajzolt krétával aszfaltra, falakra. Aztán féktelen táncra perdült, forgószélként süvített át a fiatalságán.

Emberekbe botlott, emberek mellett haladt el, csatlakozott hozzájuk, csatlakoztak hozzá, levált, leváltak róla. Hiába ágazódik százfelé az út, nem mehet egyszerre több irányba, hasított belé a felismerés. De bejárja, amit lehet. Összevissza futkos, nem nézi, hova lép. Bele a vakvilágba. Bármerre elindul, bármikor irányt vált. Nem érdekli a kell. A kell egyelőre kimarad az életéből. Van olyan, hogy eleve elrendeltetés? Úgy futkos és repdes, ahogy a kedve tartja. Kinek a kedve? Repül, a lába sem éri a földet, felröppen, akár egy bóbita, kényére-kedvére viszi a szél. Vajon melyik utcán botlik bele abba? Akivel végül…

Táncol, míg össze nem rogy.

Feláll, újra táncra perdül.

Elsuhan mellette. Akivel végül… Talán rákacsint. Nem tud megállni, csak suhanni. Száguldozni. És közben mosolyogni, olyan széles vigyorral, mint később soha. De a későbbről ekkor még sejtelme sincs. Kit érdekel a később, amikor majd’ kicsordul belőle a jókedv, tocsog benne, mint önfeledt gyermek a tócsában. Csak az tud így, aki nem találkozott a halállal. Aki felett felhőtlen az ég. Úgy vigyorog, hogy a szemét is forgatja. Mint egy bohém mesefigura.

Aztán ismét az a férfi. Megpillantják egymást, majd tovább mennek. Ki jobbra, ki balra.

Olyan utcákba térnek be, ahol semmi keresnivalójuk. Valami vagy valaki partjait érintő szűk terekbe. Az egyikben álmok és remények gomolyognak. A másikban kopogó üresség. Hosszú árnyékaik girbegurbán vetülnek a falakra. Unott és álmos macskaköves sikátorokban pocsolyákat ugrálnak át. Suttogásokat ontó utcákba lelnek borzongásra. Kopár, remegő falak közt préselődnek át nyüzsgő utcákra. Nyughatatlan, vad tájakon bolyonganak.

Azonban már magukban hordozzák egymást.

Egy nap Karla összerogy. És nem áll fel. Úgy érzi, ráomolnak a falak. Sötétben kuporog.

Az ember százféleképp összetörhet.

Amikor a vér felszárad, csöndben tocsog. Nagy, mély csöndben.

Babapózban fekszik. Négykézláb mászik ismét. Térden ringatózik. Támolyog. Sötétben botorkál. Túlél.

Emlékek bombázzák. Újra útra kel. Bolyong. Múltban ficánkol, utcákba tér be.

És végül felbukkan a férfi, akivel végül…. A kezét nyújtja. Valter, ismeri fel őt Karla. Belékapaszkodik. Kéz a kézben indulnak ismeretlen utcák felé.

Aztán elválnak, de nevük már egymás torkában, ínyében, nyelvük alatt. Szemükbe bolyongás helyett a másik költözik.

Álmukban egymás szomszédságában laknak. Nem nyitnak be egymáshoz, de álmodnak egymásról.

Régi mosolyokat keresnek magukban, másokban. Saját mosolyaikat tanulják újra. Egymástól.

Amikor Karla igent mond, Valter felfigyel az első számra. Egy ismeretlen utcában, ahonnan nem eresztik többé egymás kezét. 34! Karla nézi, és arra gondol, végre meg kéne valamit jegyezni. Lehetne ez az első.

Pénzes Tímea (1976, Érsekújvár)

Író, költő, műfordító. Magyar nyelv és irodalom, illetve német nyelvtanári szakon végzett az ELTE-n, doktoriját ugyanott fordítástudományból szerezte. Németből, csehből és szlovákból fordít, tizenegy saját könyve és tíz műfordításkötete jelent meg. Legutóbb Monika Kompaníková Az ötödik hajó, Svetlana Žuchová Jelenetek M. életéből és Maria Modrovich Flesbek című kötetét fordította. Több műfajban próbálta ki magát: ír verset, elbeszélést, drámát, továbbá útinaplókat. Legutóbb megjelent saját kötete az Ikeranyaversek.