Vida Gergely kritikája H. Nagy Péter könyvéről

Vida Gergely kritikája H. Nagy Péter könyvéről

Kép: Libri

Járványon innen, karanténon túl
(Megjegyzések H. Nagy Péter karantén-könyvéhez)

 

Jó ideje nem botlott az emberiség olyan globális eseménybe, amely – globalitása ellenére – ennyire egyéni tapasztalattá volt képes válni. A 2020 elején útjára indult s ma is aktuális világjárványtól alig valaki függetleníthette magát, legyen szó családi tragédiáról, fenyegetettségérzésről vagy egyszerűen csak a pandémia kapcsán elképesztően felturbózott hírfolyamban való eligazodásról. Talán távoli az analógia, de mediális szempontból érdemes utalni a CNN hírtelevízió szerepére az iraki háború idején. Azóta képtudományi közhely lett a háborús események egyenes adása, ebben az értelemben vonható itt meg a párhuzam, azzal a kiigazítással, hogy a koronajárvány már az interneté. A Karanténkultúra és járványvilág szövegeinek keletkezése idején (2020 márciusa–júniusa), a járvány első szakaszában online közvetítések formájában strukturálták a hírportálok a vonatkozó információkat, akár egy focimeccset, s este úgy búcsúztak, hogy a közvetítést másnap folytatják. A járvány pandémiává válása felpörgette a hírfolyamot, ami elképesztő híréhséget generált, majd a sorra bekövetkező „lokális” karanténokkal, amolyan elmevírussá mutálódva, a háztartásokba is beköltözött: fénysebességgel generálta ki kultúráját. H. Nagy Péter igen helyesen jelöli ki a könyv címében a kultúrává válás folyamatának kettős felcsavarodását, még ha a „karantén kultúrája” természetesen nem választható el a „járvány világától”. A címbéli kijelölések a könyv két blokkjára (is) előreutalnak. Az első sorozatot 40, számmal és címmel ellátott (eredetileg) Facebook-poszt alkotja; a másodikban kulturális online és akusztikus felületek felkérésére készült hosszabb esszék találhatók, amelyekben H. Nagy a járvány kulturális kontextusát térképezi fel. Az első blokk írásai naplószerűen, időrendben követik a 2020 márciusa és júniusa közti karanténidőszak mediális (kulturális) történéseit, illetve természetesen azt, ahogyan ezek megjelennek egy képzett felhasználó, egy popkultúra-kutató számára. Nyelvi és műfaji hibriditás jellemző rájuk, így innovatívabbak, mint az ismerősebb talajon mozgó 2. blokk (Kulturális járványtan 1–12) szintén érdemdús szövegei. A rövid írások csavarnak egyet a naplóformán, hiszen miközben pontos keltezéssel ellátottak, egy fiktív, 2025-ben megjelenő járvány-monográfia fejezeteiként olvashatók, az alábbi cím alatt: Bekezdések egy karanténkultúráról szóló monográfiából 1–40. (A 23. oldalon azt is megtudjuk, hogy a Nap Kiadó Kaleidoszkóp könyvek c. sorozatának 43. darabja lesz.) Ezáltal termékeny feszültség jön létre a jelen idejű (le)jegyzetelés és a jövőből induló visszatekintés közt.

 

Mindennek a nyelvtani forma is megfelel, hiszen egyrészt a jelenségek egyidejű számbavétele és értelmezése folyik, de – másrészt – múlt idejű grammatikában elmondva. Ennek a tárgyalásmódnak több jelentése is van. Egyrészt hangsúlyozódik ezáltal, hogy a szinkron tapasztalatból azon jelenségek kerülnek tárgyalásra, amelyek potenciális maradandósággal bírhatnak. Másrészt a múlt idejű nyelvtan által a szöveg – narratívumként kapva formát – keres és hoz létre értelmet, dacolva a hypertextek lezárhatatlan folyamatával. Ezzel persze a kultúraalakítás képzőmozzanataira is felhívja a figyelmet (a Bildung értelmében). Miközben a szerző, egyszerre személyes és tudományosan cool Előszavában utal az időrend megbonthatóságára, azaz a szövegek hypertextként való olvashatóságára; az olvasó szabadon dönthet a haladási sorrendről (12.) – így szól H. Nagy ajánlata, amely azonban, teszem hozzá én, inkább csak a „második olvasástól” vehető igazán komolyan. Annál is inkább, mivel az első bejegyzés nagyszerűen helyezi útjára a dolgokat: a szerző a „pandémiai karanténkultúra” határozott jellemzésével szolgál, a jelen szituációt a múlt század 70-es éveinek okkultista (stb.) divathullámával helyezve szembe. Az új műfajokban (karanténköltészet, karanténdráma, vírusnapló) „a vírustéma irracionális kezelése helyett az alkotók [akik legtöbbje nem feltétlenül profi író] naprakészen írják bele a tudomány eredményeit, a hálózati modellek jóslatait és egyáltalán a vírusról való tudás alapkérdéseit elsősorban hibrid természetű, sokszor közvetlen, önironikus, olykor szarkasztikus műveikbe” (25.). (Az ezt követő oldalakon a műfajok további szóródásáról is képet kapunk.) Az utóbbi jelzők azonban felfoghatók önreflektívnek is: H. Nagy bejegyzései is ilyenek. A Karneváli ügyek c. bejegyzés felütése, sőt, az egész írás egymásra montírozott mondatokból, mondatfoszlányokból áll: „Amikor valaki a Here-zacsi vagy valami hasonló nevű keleti harcművészet néhány rendkívül látványos fogását [kiemelés az eredetiben] ajánlotta a citokin viharral szemben, elpattant egy húr. Ám szerencsére ezt nem nagyon vette komolyan senki, így valamivel nőtt a túlélés esélye” – hangzik el a szépirodalom felé billenő szemiózisban a konteók elburjánzásának kommentárja (75.). De akad olyan írás is, amelyben a kulturális jelenségek leltározása nyomán, asszociatív módon jutunk el az aktuálisan kiemelt, elemzett jelenséghez. De még akkor is, ha a hagyományosabb esszényelvet kapjuk, a szövegek sokfelé tekintenek ki, s asszociációs mezejük szabadabb (pl. Maszkos graffitik). Egyáltalán, túl a műfaji kérdéseken, a H. Nagy könyv olvastán milyen szimptómák árulkodnak az ún. karanténkultúra jelenlétéről? A kultúra termelői oldaláról nézve: a spektrum egyik oldalán a saját szobáikba zárt nem profi (l. ahogy feljebb) alkotók reflexiói, mediális önreprezentációiból összeálló rendkívül heterogén anyagra akadunk; a másik oldalon az online felületre kényszerült mainstream kultúra képviselőinek akciói találhatók. Ezek, a spektrum köztes területeivel együtt, a karanténkultúra primér megnyilatkozásaiként is olvashatók, létrejöttük kizárólag a karanténszituációnak köszönhető.

 

Ezért is fontos H. Nagy különbségtevése karanténkultúra és járványvilág közt. Felhasználói/befogadói oldalról nézve olyan kulturális tárgyakról is szó van, amelyek létrejötte megelőzte a világjárvány időszakát, de a megváltozott (kor)hangulat (pl. afféle szorongáskultúraként) rájuk irányította a figyelmet. A könyv első blokkjából ilyen például Gazdag József Mozgásterünk szűkülésének fokozatai c. novellája, amely azért lett aktualizálható, mert a bezártság érzetét fogalmazza meg univerzális szinten. S igazából a kulturális jelenségek ez utóbbi csoportjába tartoznak azok a regények, filmek, ismeretterjesztő alkotások, amelyekkel a szerző a könyv második ciklusában foglalkozik, felvázolandó a karanténkultúra popkulturális kontextusait. Ezen írások, ahogy arra már utaltam, az ismerős, határozott kézjegyű tudománynépszerűsítő szerzőt mutatják, olyan nevekkel, mint Dawkins, Dennett, Oldstone, Sebők, ill. Joe Hill, Atwood, Gibson, King, Hamilton, Hackett stb. Itt most nincs tér a gondolatmenetek rekonstruálására, ehelyett a karanténkultúra primér anyagából hoznék egy példát H. Nagy módszerének
jellemzésére. A karanténidőszak egyik népszerű képkészítési eljárása volt festészeti alkotások házi modellálása, s az erről készült fotó posztolása a közösségi hálón. Az egyik ilyen próbálkozás során, miközben a Hölgy hermelinnel beállítása került át a nappaliba, az alkotás szerzője önmagát fényképezte le tükörből, amiből arra lehet következtetni, hogy „nem volt ott vele senki, aki lekapta volna”, vagyis a kép „nemcsak az idő eltöltésének kreatív lehetőségeit örökítette meg, hanem a magányét is”. H. Nagy képleírása árnyaltabb, a lényeg azonban az, hogy a magány önkéntelenül lett a képi kommunikáció tárgyává*, ahogy az alany idegensége és távolléte, ha egy pillanatra is, saját tapasztalattá válhat(ott).

* H. Nagy értelmezése korrespondál Erwing Goffman színpad-alapú kommunikációs elméletével. Az én bemutatása a mindennapi életben című könyvében Goffman az egyén kifejezőerejének kettős jeltevékenységéről ír: az egyik része az átadott kifejezés, a másik
a magából kiadott. Az első tudatos, a második „színpadiasabb és kontextuálisabb, nem verbális és feltehetően nem szándékolt”. Lásd Goffman, Az én bemutatása a mindennapi életben, ford. Berényi Gábor, Bp., Thalassa Alapítvány – Pólya Kiadó, 2015, 14–15. A kérdéshalmazt alkalmasnak gondolom a digitális identitás, szűkebben a digitális karanténidentitás leírására nézvést.

(H. Nagy Péter, Karanténkultúra és járványvilág. Feljegyzések a korona idején,
Budapest, Prae Kiadó, 2020)

 

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/7–8-as lapszámában.

 

 

 

 

Vida Gergely (1973, Komárom)

Költő, irodalomkritikus.