Hartay Csaba regényrészlete

Marko Slavkovic felvétele

A más bűne keserű, az enyém édes

– Jó reggelt, urak, tessék kelni!
Kordoványi tanár úr kinyitja a tizenkilences háló ajtaját, majd a nyikorgó parkettán ellépked az első ablakig, amelyet rángatva, fülbántó zajjal szélesre tár. A kollégisták mocorogni kezdenek, valaki átfordul a másik oldalára, valaki a fejére húzza a paplant, páran felülnek az ágyon, majd visszazuhannak. A szellő légballont formáz a fehér csipkefüggönyből, porcicák kergetőznek a padlón, ötfokos hajnali levegő vegyül a benti meleggel.
– Jó reggelt, urak, tessék kelni, mi lesz már!
Kordoványi tanár úr tíz perc után visszajön a tizenkilences hálóba. Elkezdi név szerint szólongatni a visszaaludt kollégistákat.
– Nagy József és Kalmár Jenő lóhalálában menjen felöltözni a szekrényszobába, utána irány az iroda, várja őket az igazgató, gyerünk!

Joe és Jen belépnek a koleszigazgató irodájába. A kopaszodó, túlsúlyos férfi egy forgó kagylófotelben ül nekik háttal, lassan fordul feléjük, majd amikor szembe kerül velük, elmosolyodik. Joe és Jen nem értik, mi van, tanácstalanul kerülik a férfivel a szemkontaktust. A neonfényes irodában zöld növények, vitrin valami serlegekkel, egyenszínű könyvsorozat, giccses nippek és egy üveg óbor a poros szekrény tetején. Az igazgató csak mosolyog, és közben jobbra-balra forog a foteljában. Joe a torkát köszörüli, Jen nagyokat nyel.

– Mi van, szarháziak? – kérdi az igazgató.
– Nincsen semmi – mondja Jen.
– Nincsen semmi? Hát akkor majd én teszek róla, hogy legyen valami. Ti gyújtottátok fel a Hármas Számú Általános Iskolát?
– Nem mink voltunk, tetszik tudni, csak azért, mert mink börtönből jövünk, nem csinálunk mindég mindenféle bűntényeket, mink megpróbálunk becsületesen élni, csak nem tudunk, mert nincs rá lehetőségünk, úgy érezzük, pedig mi törekednénk a jóra, bennünk megvan a vágy arra, hogy hasznos tagjaivá váljunk a társadalomnak.
– Ezt honnan magoltad be, te kis takony? – kérdi mosolyogva az igazgató.
– Hagyd, Jen – szól közbe Joe.
– Mit hagyjon, kisfiam? Ugyan mit? Nagyon rá fogtok baszni, gyerekek, ti még nem tudjátok, de most megvagytok. Besétáltatok, és nincs menekvés. Innentől kezdődik a tanév. Vigyázzban álltok majd órákig, amíg nem mondom, hogy pihenj. És én mondom meg, mikor van vége a szilenciumnak. Napokig fogtok itt kussolni, olyan csendben lesztek, mint a hullák, mint azok a halottak, akiket kinyírtatok, szarházikáim. Olyan hidegben lesztek, mint az a hamu, ami a felgyújtott iskola után maradt a téli éjszakában. Joe és Jen? Mik ezek a menőnek tűnő becenevek? Nem vagytok ti menők, gyerekek, senkik vagytok, nincstelen, reménytelen kis senkik, meg fogtok itt pusztulni a vasmerev fegyelmem alatt. Vagy embert faragok belőletek. Választhattok.
– Emberek vagyunk így is – mondja Joe.
– Ó, hát persze, Józsikám. Joe, ugye? Azt hiszed, ettől vagányabb vagy? Minek képzeled magad, valami elbaszott cowboynak? Emberek vagytok? Nem mondod? Selejt hulladékok vagytok, olyanok, akiket legszívesebben belelőnék a Berettyóba.
– Mitől más akkor ön? – kérdi Joe.
– Attól, hogy itt én parancsolok – csap ököllel az asztalra a koleszigazgató. Aki parancsol, arra nem vonatkoznak különféle erkölcsi érzékenykedések meg általános szabályok. Ez a kollégium az én birodalmam, és ti itt ébredtetek fel ma reggel. Innentől ti az én rabjaim vagytok!

– Üljetek le. Ma még nem kezdjük el a kiképzést. Mit bámultok, üljetek már le!
Joe és Jen félénken húzza ki az asztalhoz tolt székeket, majd óvatosan elhelyezkednek. A koleszigazgató feláll, majd tesz egy kört az irodában.

– Nektek végül is elmondhatom. Nem mondjátok el senkinek. Nem is lesz kinek. Ha leviszlek benneteket a pincébe, ott már csak magatok lesztek. És nekem is könnyebb lesz onnantól. Nagyon szeretem a jó tanulókat, ez köztudott. Rólam ezt mindenki tudja. De aki nem tanul, azt megbüntetem. A rossz tanulók miatt tart itt ez a világ, attól van ennyi gyilkosság, gyorshajtás, lopás, emberrablás és környezetszennyezés, mert nem magolták be rendesen a leckét egyes lusta urak és hölgyek. De majd én megtanítom őket a jóra. Ti nem azért vagytok fiatalok, hogy vihogjatok, szerelmes leveleket küldözgessetek a lányoknak órán, beszélgessetek, és azon járjon az eszetek, hogyan cselezzétek ki a tanárokat. Ti a tanárok szolgái vagytok. Tanárcsicskák. Hát mit képzeltek ti magatokról? Betörtök a kollégiumomba, aztán majd basztok jól tanulni? Itt nincs közepes tanulmányi átlag, meg majd átfutom, belelapozok. Itt ilyen nincs, nagyon tévedtek, ha azt hiszitek, ennyivel megússzátok a szilenciumot. Nem kérek én tőletek semmi pluszt, semmi különlegeset, csak azt, hogy ami ki van adva feladatnak, azt maradéktalanul végezzétek el. Sajátítsátok el a tananyagot, olyan nagy kérés ez? Remélem, érthető voltam.
– Nekünk itt nincsenek is tankönyveink. Ez az egy ruhánk van, amiben itt ülünk az igazgató úr előtt, esküszünk, nincs más – mondja Jen.
– Ne esküdözzetek, a ti szátokból egy eskü semmit sem jelent. Szar alakok vagytok, gyilkos kis gennyládák, de majd én kiverem belőletek az ördögöt.
– Mi van a pincében? – kérdi Jen.
– Krumpli, pár zsák krumpli. Meg leselejtezett bútorok, szekrények, törött lábú székek, rozsdás, használhatatlan vaságyak. Könyvek a szocializmusból, kommunizmusból, Lenin, Sztálin, Marx, Engels és Rákosi művei. Mit érdekel az benneteket? Azt is kívülről szeretnétek fújni? Mi van még a kollégium pincéjében? – kérdi Joe.
– Hát jó, látom, nem nyugszotok – A koleszigazgató rágyújt egy barna Szofira, majd dühösen az orrán fújja ki a füstöt. – Nincs ebben semmi kegyetlenség. Ha valaki alulteljesít, az alagsorban vakációzik.

– Bezártak oda valakit? – kérdi tőle Jen.
– Nem tökmindegy? Egy név mit mond nektek? Semmit, nekem sem mond már semmit. És lassan már a srác szüleinek sem. Mi itt mindannyian tanúsítottuk a rendőrségnek, hogy leszerelt, és elhagyta az intézményt 1994. június tizedikén, pénteken délután 14 órakor. A szüleinek is többször megerősítettük ezt a kézenfekvő tényt, meg is tudtuk mutatni a hatóságnak és a rokonoknak is, hogy aláírta a papírt, mit adott le, mivel távozott a kollégiumból. Kiürítette a szekrényét.

– Ki van a pincében? Él-e még egyáltalán? Miért nem mutatja meg? – Kérdik a fiúk a koleszigazgatót.
– Gyertek.

A koleszigazgató szapora léptekkel elindul előttük, lefelé tekint, komoly hivatástudattal járja be az utat a hosszú folyosón, amit minden nap százszor megtesz.

Kimennek a kollégium udvarára. A kert elhanyagolt, a betonjárda repedéseiből gazok integetnek a feltámadó szélben. Sehol senki, a burjánzó, évek óta nem nyírt sövényen túl egy néma utca mozdulatlan képe dereng. A koleszigazgató nagy, rozsdás kulcscsomót vesz elő, és csak a hatodik próbálkozás után sikerül kinyitnia a pincelejáró ajtaját. Az elvetemedett ajtószárny emelve, nehezen tárul, lentről hűs, dohos légáram szabadul fel és csapja arcon őket.

– Itt a villanykapcsoló. Na, miért nem kapcsolódik már fel, ez nem igaz, hiába nyomom. Tessék, már megint kiégett az izzó odalent, mindig ezt csinálja. De hoztam zseblámpát – mondja mosolyogva a koleszigazgató, majd a piros zseblámpáját ki-bekapcsolgatva visszatekint a fiúkra. Világítok nektek, gyertek, itt van a diáktársatok, aki azóta már meglett, felnőtt ember. Sokat változott ám, majd meglátjátok, egészen mást gondol már a világról, nem csak a sörivás és a diszkó a fontos neki, egy művelt férfival fogtok most találkozni, aki nekem köszönhetően jelentős lexikális tudással rendelkezik. Gyertek csak, nagy kaland lesz, megígérem! Gyertek, gyerekek, nem haragszom, na, ne féljetek, olyan bátor srácok vagytok ti, nem haragszom, nincs semmi baj! Ugyan már, az ember gyakorta felkapja a vizet, ennyi kamasz ordít a fülembe minden nap, hát hogyne sokallnék be, sokszor egy apró kellemetlenség, egy kis malőr is elég, és sajnos elvesztem a fejem. Nézzétek el ezt nekem, ha van is hibám, akkor csak ennyi, a nagy törődésben néha felmondja a szolgálatot az én nagyszerű idegrendszerem is.
– Mi van ott lent? Tényleg van ott valaki fogva tartva? – kérdi Joe.
– Ugyan már, gyerekek, gyertek utánam, meglátjátok, nem vagytok ti beszari kis csicskák, a kalandok nem feltétlenül a szabad levegőn születnek, elfojtás és szorongás szüli a legfélelmetesebb élményeket, nagyon szép lesz idelent minden, csodálatos remegés vár rátok, higgyetek nekem, én már most nagyon élvezem, olyan érzésem van, mint amikor először jöttem le megnézni, hogy is van az én kis bukott diákom. Na, tessék, itt már van egy másik világítási rendszer, tessék, katt, és lőn világosság, látjátok, még a humorom is nagyszerű, gyertek utánam, fiúk!

A pince, mint egy óvóhely alagútrendszere. A mennyezetről víz csepeg, a koleszigazgató előttük lépked, közben kalimpál, mutogat, be nem áll a szája, saját magát dicséri, a nevelési elveit taglalja, és nevetgél is közben, hogy ez az ő birodalma, sokban van ez neki, itt is, fent is rendet tartani, a patkányokat időnként irtani kell, de van, hogy megfeledkezik róla. Jól van az, nem ez a lényeg, mindig mindenre ő sem tud figyelni. Megáll, hátrafordul. Joe és Jen is megtorpannak. Állnak egymással szemben a kollégium pincéjének mélyén, hallgatják a lehulló vízcseppek ütemes hangját.

– Meghalt – szólal meg halkan az igazgató.
– Ki halt meg? – kérdi Joe.
– A rossz tanulóm.
– Mikor halt meg?
– Nem sokkal utána, hogy bezártam. Egy zöld táblát függesztettem fel a zárkája falára, adtam neki szivacsot meg krétát. Hogy oldja meg a szabadulását, vezesse le egy számtanpéldával, egy képlettel vagy egy vegyülettel. Ha sikerül neki, és meg tud győzni a teljes táblát betöltő egyenletével, szabad. De nem tudott, reménytelen volt szegénykém minden próbálkozása. Szurkoltunk neki a kollégákkal, a magunk módján, persze. Nem én öltem meg, a saját ostobasága és lustasága juttatta őt a másvilágra. Nézzétek, itt van a cellája.
– Nem megyünk be – mondja Jen.
– Ó, fiaim, majd én megyek előre itt is, felolvasom nektek, mit írt az én drága rossz tanulóm utoljára a táblára.

A koleszigazgató belép a nyitott vasajtón, és zseblámpájával megvilágítja az iskolai táblát, amire fehér krétával írtak valamit. A felirat halvány, kopott, de az erős fényben még kivehető: „A más bűne keserű, az enyém édes.”

– Gyertek, olvassátok el ti is, mutatom, itt van! Ugye, milyen szép?
– Látjátok, itt van. Annyira megható, nem? Beismerte a bűnét, nekem nem jut bűn, mert mások cipelik körülöttem, az én lelkem ezért olyan könnyű – mondja mosolyogva az igazgató.
– Hogy hívták őt? – kérdi Joe.
– Nem emlékszem. Sajnálom, de nem emlékszem.
– Mit csinált a holttestével?
– Én semmit, a gombák annál többet hasznosítottak belőle. Látjátok, gombákat is termesztek itt, nem csak nevelem az ifjúságot a szépre és a jóra.
– Szeretnénk visszamenni a szabad levegőre, engedjen mán vissza minket, el akarunk menni! – emeli fel a hangját Jen.
– Egy nagy lófaszt fogtok ti innen kimenni! Itt fogtok megdögleni, és a hullátokból gombák nőnek majd ki, ahogy az ásóval szétvert fejetekre rálapátolom a virágföldet!

Hartay Csaba (1977, Gyula)

Író, költő. Szarvason él. Legutóbbi kötetei: Fényképavar (versek, Kalligram Könyvkiadó, 2016), Rajongók voltunk (novellák, Athenaeum Kiadó, 2018), Köszönöm a befogadást! (humoreszkek, Athenaeum Kiadó, 2019), Átkiáltani az őszbe (versek, Scolar, 2020).