Lakatos-Fleisz Katalin prózája

Lakatos-Fleisz Katalin prózája

Liam Moody felvétele

Karamellpillangó

 

Egyből a szemébe ugrott. Szinte húzta, vonzotta a tekintetét. Ott volt mindjárt a vastag krémes szelet és a tejszínhabbal töltött profiterol között. Szárnya repülésre kész, teljesen olyan, mintha csak egy rövid időre megpihent volna a csillogó karamellbevonaton. Hófehér leheletfinom rajzolat mindkét szárnyon, a csúcsokhoz közeledve szemeket formál. Valószínű, a torta készítői középre szánták dekorációnak, de az szeleteléskor kicsit félrecsúszva az egyik szeletre került. Ettől a pici aszimmetriától még bájosabb. A grillázstortából a grillázs szót nem érti, de nem számít, neki az a pillangó kell. Vagyis az a szelet a megpihenő pillangóval. Azt a kevés pénzt most bármire elköltheti. Hátha elég. Nehézkesen számolja, az összegyűrt papírpénzek sehogy sem akarnak kisimulni, az aprók kört formázva elgurulnak. Asztalok alá kell bújnia, hogy egyenként összeszedje. Az átélt izgalomtól számolni se tud, többször is nekiindul. Másodjára belényilall, nem elég a pénz. Újra megszámolja. Ekkor eszébe jut, talán szorult egy kis apró a táska zsebébe. Megnézi, tényleg van. Megvan az összeg. Pont annyi. Ezt jelnek veszi, hogy szabad az út. Megveheti. Végre egyszer azt, amit kinézett magának. De még nem sieti el, nézelődik egy kicsit. Ebben az elegáns cukrászdában, ebben a hatalmas szupermarketben. Látszik, már a személyzet is különleges. Mozdulataikban elegancia, könnyedség. Ki nem állja, amikor alighogy belép egy üzletbe, már az arcába tolakodnak, hogy mit parancsol. Ő csak hebeg-habog, belül dühös, hogy még bámészkodni sem lehet rendesen. Ezek nem ilyenek. Az, hogy ott téblábol már egy jó ideje a pult előtt, elmegy, majd visszajön, fel se tűnik nekik. Szereti elnézni, ahogy gyakorlott mozdulattal a tortaszeletek alá csúsztatják a lapátot, kistányérra rakják, amikor is a tortaszelet végre egyéniséget kap. Ha elvitelre kérik, külön öröm. Csodálkozik, a zörgő fehér csomagolópapírt hogyan lehet olyan biztos mozdulatokkal finoman megcsomózni, amitől aztán kézben is elvihető. Lehet, mégse ér meg ennyi pénzt egy tortaszelet. Gondolkozott, mit vehetne valami hasznosabbat. Megvan: a könyvesbolt. Ugyan könyvre kevés ez a pénz – pedig most akciósan egy másikat is kaphatna ingyen – de talán egy illatgyertyára elég. Gyorsan a leárazott termékek pultjához megy. Dizájnos csészék, noteszek, naptárak harminctól hatvan százalékos kedvezménnyel. Kezébe veszi az egyik porceláncsészét, aminek a rajzolata ugyan kicsit elnagyolt, de rögtön jobban kezd neki tetszeni, látva hogy több mint félár a kedvezmény. Ekkor rögtön eszébe villan a karamellpillangó. Az ő pillangója.

 

Nem lehet ezt kiállni, el kell innen menni. A feje szédül, a gyomra kavarog. A máskor hívogató sültkrumpliszag az emeleti éttermi részről most elviselhetetlen. Ki, ki, legalább a tóparti padig, elnézni, ahogy a szürkéskék víz lúdbőrözik a márciusi szélben. Összébb húzza a kabátját. Ha visszagondol, sosem szerette a márciust. A télre felhalmozott készleteik már elfogytak, tűzrevaló sem volt már. A mezőn hagyott száraz kukoricacsutkából lehetett tallózni ugyan, igaz, hogy könnyen lángra kapott, de csípős füst járt vele. Ráadásul az csak gyújtósnak elég, meleget nem ad, ha csak azzal nyomod a kályhát – magyarázta az anyja mintegy leckeként. Összekajtattak mindent a házban, fáskamrában, limlomok között, és ami volt, mindent tűzre raktak. Az égett lakkból, rongyos cipők gumitalpából átalakult füst csípte szemét, orrát, krákogott, prüszkölt tőle. Hiába mondogatta az anyja: ahol a füst, ott a meleg. ‒ Csak azt a savanyú pofádat ne látnám – vetette oda neki olykor-olykor. Az anyja nem szerette szomorúnak látni, pedig ő gyakran volt szomorú. Nem is szomorú, inkább olyan semmilyen kedvű. Én inkább lehetnék olyan búval baszott, mint te – folytatta – megvolna rá az okom. Ha én is ilyen mulya lennék, nem tudom, hova jutottunk volna. Ebben mondjuk igazat adott neki. Az anyja szerezte be a mindennapi ennivalót. Arra volt a legbüszkébb, hogy ha kidobták az ajtón, bemászott az ablakon. Amikor nem akarta átvenni tőle a tévészerelő a régi tévét, hogy ez már alkatrésznek se jó, elővette jól bevált fegyverét: a sírást. Mert mit csináljon, itt az iskolakezdés, tanszerek, tornafelszerelés kell a kislyánynak. Ebből a sírásból lett aztán öröm, mert a pénzből sikerült végre megvenni azt a leárazott, sötét meggyszínű télikabátot. Hogy az ő lánya se maradjon le a többitől. Az anyja órákig állt sorba a ruhaüzlet előtt, amíg sorra jutott, itthon gyorsan belebújtatta, a tükör előtt forgatta, gyönyörködött az új szerzeményében. Ő sosem szeretett pózolni a tükör előtt. Miközben magát nézte, hibát keresett benne, hogy hát miért volt ilyen olcsó. Azonban úgy látszott, mindennel el van látva, még kapucnija is volt. Meg arra is büszke volt az anyja, hogy azoknak, akik a tartozást jöttek megkérni, keményen oda tudott mondogatni. Rendszerint vasárnap délután történt tévézés közben. Egy-egy fekete árny elsuhanása az ablak előtt. Az árny kopogtatására összerezzent. A fejére húzott párna alól is mindent hallott. A beszédfoszlányok pontosabban leírták a helyzetet, mintha tisztán hallotta volna. Hogy hát itt van ez a pulya is rajtam, még fel kell nevelni, meg nem látja, hogy csak a napszám van? Mióta trombózisa volt, még napszámba se járhat. Veszekedés, huzavona. Hiába ment el végül a jogos pénzét követelő, a vasárnap már el volt rontva. Pedig már mindent eladtak a házban, ami mozdítható. Előbb az anyja háziszőtteseit, varrottas terítőit. Ezért jó pénzt adnak az ócskapiacon – győzködte magát az anyja, miközben kézen fogva vonszolta maga után, mert nem volt kire hagynia. A piacon unta magát, végigjárta néhányszor, asztalra ült, hogy csináljon valamit. Igyekezett nem figyelni az átható illatra, ami a kolbászos vagy a sülthalas büféből áradt, tudta, úgyis hiábavaló. Akkor villanyozódott csak fel, amikor egyik-másik nézelődő két ujja közé csippentve kiteregette magának az egyik terítőt vagy párnahuzatot.

 

Ilyenkor valami dicsérőt kellett mondania, ha késlekedett, anyja rendszerint oldalba bökte. Ne légy már olyan mulya, a gyerekre jobban felfigyelnek – súgta oda dühösen. Igazi kalotaszegi minta – hallotta meg a saját hangját. Az alkudozáskor viszont már közbelépett az anyja, az már a felnőttek dolga. Mert a mennyit kér érte után kimondott összeget rendszerint a felére alkudták. A tiltakozásra – merthogy tudja, mi munka van egy ilyen varrottassal – egyik-másik önérzetes érdeklődő azonnal egy szó nélkül letette és elment, és a mennyit adna érte kérdésre sem nézett vissza. Volt, hogy féláron is odaadták, a vevő mégis olyan vonakodva és savanyú arccal nyúlt a pénze után, hogy mindig attól félt, hogy az utolsó pillanatban meggondolja magát. Mikor már az összes háziszőttest eladták az apja öltönyeivel, cipőivel, anyja jegygyűrűjét az ő bérmaajándékul kapott arany nyakláncával, és harmadik napja már csak a spájzban megmaradt néhány üveg zakuszkát ették serpenyőben sütött kenyérlángossal, beállított a régiségkereskedő. Anyja szemében kigyúlt a tűz. A rádió! Csak fogja a helyet, a port ki se lehet alatta törölni rendesen. Azt a rádiót még a nagyapja csavargatta folyton, mindenáron a Szabad Európát akarta befogni. Ő inkább csak a sípoló-recsegő hangra emlékezett. A kereskedő szívta a fogát, hümmögött. Hogy réginek nem elég régi, különben is őt inkább a múlt századi festmények, bútorok érdeklik. Hiába kutatták fel a padlást, semmi. Egyetlen festményt vagy ezüst gyertyatartót sem találtak. Ő egyszer mégis talált valamit. Csak ő tudott róla. Még Briginek, a padtársának sem mondta el. Anyja előtt csak úgy tudta megtartani, ha értéktelen vacaknak hazudta, amit az egyik osztálytársával cseréltek. Abban a kopott katonaládában lapult mindenféle régi könyvek, iratok között. Egy régi megsárgult boríték, benne valami keménnyel, kitüremkedővel. A szerelmeslevél egy bizonyos Hortenziának volt címezve, és olyan választékos nyelvezettel írva, hogy kirázta a hideg. Annyiszor elolvasta, hogy fejből tudta az egészet. Mivel a levelet nem tudta, hol tarthatná, agyának egy titkos rekeszébe rejtette. Egyszer cipőégetés közben olyan erősen megszólalt benne a levél egyik mondata, mintha valaki mondta volna. Szédült, még a füstöt sem érezte. A gyűrűt – amit a levél csak úgy említ, gyémántköve nem ér fel a szemével – mindig az ujján hordta. Egyszer mégis megkérdezte az anyját. Az anyja felnevetett. Hogy apai nagyapád egyik hóbortos nővére, a rokonságból mindenki csak a bolond Sáriként emlegette. Úrhatnám volt, mindig magasabb körökbe akart kerülni. Egyszer valami arisztokrata, bankár, mit tudom én, udvarolt neki, de senki se tudja, miért, a házasságból nem lett semmi. Sári megjárta a nagyvilágot, ott kurválkodott valahol. Az anyja nem kérdezte meg, honnan tud róla. Amikor a gyűrűt lehúzta az ujjáról, a kereskedő madárszeme azonnal lecsapott rá. Egyetlen szó nélkül vette el a kezéből, fordította a nap felé. Résnyire szűkült szemmel vizslatta. A csendet csak anyja ideges nevetése törte meg: na te is jóval üzletelsz, azzal az értéktelen vacakkal. A kereskedő párnás tenyere a zsebében kotorászott. Kisujja és gyűrűsujja összecsippentésével – kisujján jókora pecsétgyűrű – a gyűrött bankjegyek közül kihúzta a legkisebb címletűt, és megvetően az asztalra dobta.

***

A márciusi szél sötétlila felhőket kerget. Mindjárt itt az este. Körötte a padokon már csak egy-két ember. Miközben a villanyfények lassan elnyomják a kékes derengést, újra eszébe jut, fájóan belesajdul a pillangó. Az övé. Azaz mégsem az övé, mert ki van téve közprédának a pult alá, bárki megveheti. Tán míg ő itt az emlékeivel bajlódott, már meg is vették. Megijed. Visszasiet. Megkönnyebbül. Ott van még. Abból a grillázstortából… – üti meg a saját hangja. Tőle is ugyanolyan kedvesen kérdezik: itt fogyasztja el, vagy becsomagoljam? Aprót kotorászik, köszönetet rebeg – csak mindent helyesen, a helyzetnek megfelelően. Az asztalnál veszi csak észre, ez nem az a szelet. Nem szólt külön, és egy akármilyet adtak. Ezt már innen nem lehet viszszacsinálni. Nyeli-nyeli a könnyeit, roppan az égettcukor, mint az üvegszilánk, a dió és mandula apró kavicsokként őrlődnek a szájban. Nyeli-nyeli a könnyeit, édes-sós karamell. Fent a Mall fölött kiteríti csillagmintás szárnyait egy óriás éjjeli pillangó.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/7–8-as lapszámában.

 

 

Lakatos-Fleisz Katalin (1978, Nagykároly)

Író, kritikus.