Van otthon valaki? – Szalay Zoltán Senki háza című kötetéről Czucz Enikő írt

Portré: Győri Szalon

Az immár nyolckötetes szerző, Szalay Zoltán 2021-es könyvében is visszatér szeretett témájához, amely már több kötetében is az összefüggések tere volt, legutóbb a Pozsonyi Kifli gondozásában, a Pozsonyi mesék sorozat részeként 2019-ben megjelent Rómer Flóris, a mesék megmentője című meseregényében, s a vele azonos évben, a Kalligram kiadónál megjelent Faustus kisöccse címet viselő regényében, bár most vált a megvilágítás: a szlovákiai magyar identitás helyett a (kiépülőben lévő, megszűnő, sosem volt) pozsonyi identitás, s maga a város, jelentős és sokszínű múltjával, az összerakottságával, a toldozott-foldozott látképével. Pozsony mint élettér – így keveset látni, talán azért, mert az életben túl közel van, nincs meg a távolság, a perspektíva, amelyet annyiszor emlegetnek a kötet hősei, csak háttér mindennapi történeteinkben, nekünk, akiknek bármilyen közünk is van a városhoz. Szalaynál a történetek talajává válik a termőföld, ahová átültethető az, aki gyökértelen, s meríthet a traumákkal terhelt múltból, melynek nyomait még a leghatározottabb és legradikálisabb próbálkozások sem tüntethették el.

Szalay Pozsonya egyszerre régi és új, idillikus és lehangoló, valós és kitalált, magyar és szlovák (és persze német), beolvasztó és egyedítő, otthonos és idegen. Ahogy a hontalanságra törekvő Ágost bácsi által szabadon idézett Jean-François Lyotard mondja, a nagy elbeszélések ideje lejárt, gyanúval kell viseltetnünk irántuk. A város csak mozaikszerűen válik megragadhatóvá, a tereiben mozgó emberek percepcióin, sorsán és történetein keresztül. És az író is ehhez tartja magát: a Senki házát író Szalay csakúgy, mint a Mária Terézia Kávéház történetét gael nyelven körmölő szereplője, Mike Fehr. Mindkettőjük célja a megőrzés és védelem: megvédeni annak a Pozsonynak a képét, amelyhez közük van. Míg Fehr elbeszélései ugyanarra a helyre és eseményre vonatkoznak, a Mária Terézia szobor lerombolásának szimbolikus megakadályozásával az időtlenség közegébe helyezve egy Pozsony-képet, addig Szalay térképet rajzol, jelöl, kiemel és összeköt, pontos kézzel helyezi egymásra a különböző idősíkok rétegeit, Pressburgot, Pozsonyt és Bratislavát, az épületek és terek fontosságát az itt élőknek és ideérkezőknek. A kontextust, mert Pozsony központ, ezért nem önmagában áll. A magyarlakta Dél-Szlovákiát eteti, északi és keleti területekről is húzza az embereket, szinte mindenki érkezik a lehetőségért: tanulni, dolgozni, kitörni, önmegvalósítani.

A novellában a város nemcsak a kétes kilétű, Szlovákia területéről elszármazott Fehr írásaiban van jelen, hanem Judit karaktere által meg is személyesül. A novella elején a pár a nő többségi nemzetbe (és főleg nyelvbe) történő asszimilációs törekvései miatt szakít: a nő Juditaként kezd bemutatkozni, ismerősei neveit a szlovák szórend szerint használja, szlovákul szól akkor is, ha csak kettesben vannak magyar párjával. Juditot mindenki szereti, de a beszélő szerint senki sem ismeri, ismerőseik csak nevetve hitetlenkednek, ha magyar származására terelődik a szó. A város és a nő azonossága nem rejtjelezett, a szöveg több mondata is félreérthetetlenül utal azonosságukra. Egy ilyen részlet: „Voltak napok, amikor mindenki minden egyes mondatába belefoglalta az identitás szót, mintha erről szólna az élet. Más napokon csak megmosolyogták ezt a témát. Én úgy sejtettem, mindeme ellentmondásokat valahol Judit gerjeszti, mint egy egyszemélyes titokzatos háttérhatalom, akinek az egyetlen motivációja valójában a saját szórakoztatása.” (181.) Judit a változás: a novella szlovákiai magyar beszélőjének el kell mennie Skóciába, meg kell ismernie az örökkévalóvá tett Pozsonyt, hogy elfogadja a változást, az összeolvadást, a mai jelent, Pozsony új identitását.

A nyelv ebben a szerepben, az identitás megképződésének és változásainak viszonyai közt tesz szert jelentőségre. A többnyelvűség pedig legtöbbször az asszimilációval kerül összefüggésbe, s ennek megfelelően problematizált. Az Oskar Bereck elrablása c. elbeszélésben a szlovákdomináns szomszédok a magyart az indulatosság, a káromkodás, tehát a megszólalás kevésbé presztízses, ösztönösebben működő rétegeinek nyelveként használják, a Vegyes érzésekben pedig egy darab, területfoglalásként felfogott magyar szó („finom”) váltja ki a gyilkossági kísérletet. A néma szellem beszélője, aki azután asszimilálódott, miután félárvaként egy bentlakásos pozsonyi intézmény növendéke lett, visszautasítja szlovák felesége ötletét, hogy magyarul tanítsa meg fiát. Ennek a döntésének oka talán nem is a múlttól való elszakadás igyekezetének megnyilvánulása, hanem a gyökereihez fűződő kapcsolat sérülésének egyik jele, amelynek felszámolása a novella végkifejletében, a szimbólumként működő domb elbontásával be is következik: „soha többé nem kell a régi dolgokra gondolnunk” (236.). Ezelőtt az elbeszélés narrátora viszont mániákusan keresi az elmúlthoz való kötődést: a határt járja a túzok nyomában, felkeresi az egykori dicső pozsonyi csata helyszínét, a ligetfalusi szemétdombon várja a korán elvesztett, alkoholista magyar apja szellemét, akit meg is pillant – illetve odaképzel −, de az nem szól egy szót sem. Ami nem is csoda, hiszen már nincs közös nyelvük, amin bármit is el tudna mondani.

A beszélő nyelvhez való hozzáállása az egész kötet átható nyelvfogalmát képezi le: „Először az változik meg, milyen szavakat használunk és hogyan használjuk őket. Csak a nyelvben hiszünk, nincs semmi más.” (225.) Hit, nyelv és változás összefüggései: ez az alaptétel, amelyek köré az elbeszélések épülnek, s ezt már a gyűjtemény első írása is felvillantja. A változást itt a Szlovák Rádió épületének építése jelenti. Pozsony látképének átrendezése, az ezzel járó rombolás, zaj és áldozat metaforaként működve jeleníti meg az erőszakos társadalmi átrendeződést annak minden visszásságával együtt. Vagy inkább metonímiaként, hiszen a kétfajta változás összeér az őket motiváló ideológiában. Robi bácsi csaknem sátáni megnyilvánulásai, lázas izgalma, amely a rombolás és a fordított piramis monumentalitása miatt eltölti, fordítottja a rendszer hideg részvétlenségének áldozatai iránt, és számításainak, amellyel aztán Robit is ellehetetleníti.

Sajnálatos, hogy a vallási tematika sokat ígérő, izgalmas vonala, ami Piramisépítőknél olyan erőteljesen kirajzolódik, s amelyet a kötet az elbeszélések számával is megerősíteni látszik (12 elbeszélés – 12 apostol), nem lett kifejtve abban a mértékben, amelyet megérdemelt volna. Igaz, visszatér még a kötet végén, a már említett A néma szellemben, ahol a vallási magyarázat, a törmelékekből összehordott domb szent helyként való értelmezése, közösségi és kegyeleti érdeknek való beállítása a személyes motivációt takarja el. Így a fordított piramis deszakralizált jelképiségének párhuzamosaként működik, hiszen ez utóbbit is a személyes érdekek társadalmi haladásnak való álcázása hívta életre.

Ugyanennyire hiányolom a filozófiai vonal szerepének kidolgozását, méltányosabbnak érezném, ha nagyobb hangsúly került volna rá, hiszen Szalay láthatóan nagy tudást mozgat, a Senki háza pedig olyan alapokat kapott, melyek kiválasztását bölcseleti megfontolások irányították. Ezt az író kétségkívül fontosnak is tartja, hiszen nyelve és stílusa lényegileg szelektál, kiszorít mindent, ami felesleges. A történések néhány elbeszélésben megállíthatatlanul pörögnek, az olvasó csak kapkodja a fejét, miközben próbálja kitalálni, az éppen megszerzett, kikövetkeztetett ismeret mennyit nyom a latba. Kicsit nyomozónak is érzi magát, hiszen akármennyire figyel, mintha mindig rejtve maradna valami: kimondatlan, nem tudja, nem érti, mi az, de merőben együtt érez az elbeszélések szereplőivel, akik ugyanebben az állapotban, a nemtudás állapotában élik életüket a lapokon.

Utalás, sejtetés, előrevetítés – ezek az eszközei Szalay prózájának. Kidolgozott, csaknem dísztelen nyelv, logikus történetvezetés, amibe azután, mint épület falába a golyó, úgy csapódik az abszurd, aminek hatásfokát csak erősíti, hogy nem elképzelhetetlen. Elhisszük, hogy a traumákkal terhelt apósjelölt a család tudtával megmérgezné a srácot a Vegyes érzésekben, elhisszük, hogy valaki csak azért venné fel a magyar állampolgárságot, hogy megszűnjön a szlovák (Hontalanságvágy), hogy valaki maradni akar itt, még azután is, hogy nácik majdnem agyonverik (Henry), hogy valaki csak a Dimitrovkában akar dolgozni, mert a gyárnak nem csak a családjához van köze, hanem jelentőségre tett szert a világtörténelem színterén is (A feleségem történetei), hogy valakinek egy alig beszélt ősi nyelvre van szüksége ahhoz, hogy megvédje a békebeli Pozsonyt a megszálló cseh csapatoktól (Mária Terézia Kávéház).

A múlttal felszámolódó kapcsolatok a világnak ezen szegletében a családdal, a gyökerekkel felszámolódó kapcsolatokat jelentik, és a múlt megismerésére irányuló vágy pedig ezeknek a gyökereknek a feltérképezését. Ahogy a kötet címadó – és véleményem szerint legkiemelkedőbb − novellájában, fokozatosan kell kinyomozunk ennek a térnek a történetét, megismerni az okokat, felépíteni a tudást, amelyet a megszállások, a rezsimek, a privatizációk sora minduntalan felszámolni igyekezett, de amely ott kísért, ott suttogja a Senki házában, ami olvasható volt a delphoi jósda falán: Ismerd meg önmagad!

(Kalligram, 2021.)

Czucz Enikő (1990, Dunaszerdahely)

Költő, irodalomkritikus.