Jana Juráňová: Életem a nagy költővel (részlet, Bolemant Lilla fordítása)

Az ezertornyú

Még kicsi volt, amikor Prágában megnyílt az új lányiskola – a felső leányiskola. A megnyitásától kezdve nemzeti érzelmű családok leánygyermekei töltötték meg a termeit. Ilona szülei sokáig fontolgatták a dolgot, beszélgettek az iskoláról, míg végül úgy döntöttek, hogy a lányuk számára az lesz a lehető legjobb megoldás. Így amikor Ilonka betöltötte a tizenkettedik életévét, elvitték Prágába. Prága nem volt közel, de nyelvi és szellemi szempontból közelibb volt, mint Budapest vagy Bécs. Ilona apjának ismerősei voltak ott, és a szülők azt remélték, hogy ő is megfelelő barátnőkre talál. Ha bele is szeretne valami ottani fiatalemberbe, bizonyára nem egy csélcsapba, hanem egy nemzeti érzelmű, öntudatos fiatalemberbe. És ha mégsem, három év tanulás után nem látja többé és elfelejti. A fiatalokat irányítani kell, hogy a boldogságtól ne a boldogtalanságba vessék magukat. Ilonkájukat jól ismerték, ilyen fiatalon talán csak nem bolondul meg!

A lányok a Prágai Felső Leányiskolában tudták, mit várnak el tőlük a jövőben. Találjanak egy jó partit, tartsák meg, éljenek boldogan egy jó házasságban és neveljék a következő generációt. Az idők nem voltak kedvezőek, és az ilyen egyszerű női életre is alaposan fel kellett készülni. A Felső Leányiskolában tanulni azt jelentette, hogy minderre elszánták magukat. Ez volt a lehető legjobb, amit Ilonka szülei a lányuknak biztosíthattak. Aztán már csak reménykedhettek és imádkozhattak, hogy visszatérjen hozzájuk Felső-Magyarországra, Kubinba, ahol idővel, és az ő segítségükkel is talán, megfelelő férjet talál. Hogy megállja a helyét, el kell küldeni tanulni, még ha csak így lányosan is.

Milyen felemelők is voltak a rajzórák! A tanár egy festőművész volt. A perspektíváról, a fény és az árnyék játékáról beszélt nekik, és arról is, hogy milyen fontos az él és a szög, amelyből a tárgyra tekintünk. Elvitte őket a képtárba, ők pedig csak ámultak és bámultak. Abban a pillanatban minden lány festő akart lenni, de tudták, hogy nem ezért vannak ebben az iskolában. De néhányan legalább arra kezdtek el vágyakozni, hogy híres festőhöz menjenek férjhez. És vágyakozva elképzelték, hogyan fogják majd megérteni az urukat, és hogyan fognak neki segíteni.

Az énekórán a tanító elmagyarázta nekik, milyen fontos a helyes légzés, és hogyan segít az éneklés oldani a feszültséget. Ilona ezt a jövőbeni életében szinte sosem használta ki. Hiszen mint a legnagyobb szlovák költő felesége csak úgy nem énekelgethetett bármikor, amikor kedve szottyant hozzá. Zavarta volna a költőt az alkotásban. Kislányként sem volt szokása csak úgy énekelni a házban. És miután férjhez ment, még kevésbé. Ha éppen nem parancsolt valamit Katának, Markának vagy Jankónak, a nap nagy részében csöndben volt. Hiszen az iskolában is a nap nagy részében csendben kellett lenniük. Fegyelmezetteknek kellett lenniük, hozzá kellett szokniuk a kevésbé kellemes helyzetekhez. Abban az időben még nem értette meg. De később ezt a tanulmányaiból vett szokást nagyra értékelte. Azokért a kellemetlen pillanatokért pedig az énektanár kárpótolta őket az énekórán. Amikor az éneklés szétáradt az egész osztályban, kinyitotta az ablakot, hogy jobban hallják őket, és hogy szabadabban tudjanak lélegezni. Az énekórán mindent kiénekeltek magukból, ami a szívüket nyomta. Szabadnak érezték magukat, éppen csak fel nem szálltak. És amikor a zeneórán a tanító a harmónia alapjait és a zenetörténetet magyarázta nekik, Ilona a fellegekben érezte magát. Csakhogy minek ez neki? Zeneszerzőhöz nem nagyon fog tudni férjhez menni, az sehol sem volt a környéken. De azért mégiscsak jó volt ez később valamire. Amikor az urával koncertre mentek, és ott találkozott emberekkel, akik értettek a zenéhez, nem érezte butának magát. Sohasem dicsekedett a tudásával, ez egyáltalán nem illik egy nőhöz, de ha szükség volt rá, egy-két szóval elárulta, hogy tudja, miről van szó. A legtöbbször meglepődtek ezen. Azután teljesen máshogy néztek rá és úgy beszéltek róla, mint művelt és kifinomult – igazi hölgyről.

És azok a tornaórák a tágas tornateremben, hogy azok milyen vidámak is voltak! Később már semmi hasonlót nem élt át. Rúd, gyűrű, szőnyeg, a lányok ugráltak, bukfencet hánytak. Ha valamelyiküknek nem ment, senki sem nevette ki. És azok, akiknek jól ment, többször is megismételhették a gyakorlatot. A tornatanárnőjük semmire sem kényszerítette, hanem a mozgás örömével ajándékozta meg őket. Az osztályfőnöknőjükön kívül, akivel csak kézimunkaórájuk volt, a tornatanárnő volt az egyetlen nő, aki tanította őket. A többi osztályban is így volt, többnyire férfiak tanítottak.

Az egyszerű tornagyakorlat-sorozatot egy életre megjegyezte. A tanárnő megtanította őket arra is, hogyan tudnak otthon is tornázni, reggel, úgy, hogy senki sem lássa meg őket. Jobb lesz a vérkeringésük, egészségesebbek lesznek. Tornázni nyitott ablaknál kell. Amikor Prágából hazatért, megmutatta anyukának ezeket a tornagyakorlatokat. Anyuka csak kedvesen megcsóválta fejét, és azt mondta, ne találgass, de nem tiltotta meg. Így hát Ilonka reggelente néha tornázott. Az esküvő után már nem volt olyan sok ideje. És sohasem volt teljesen biztos benne, hogy mindent győz elvégezni, mire az ura felkel. Amikor már felöltözött, nem tornázhatott, este pedig már nem volt ereje hozzá. Néha, amikor az ura nem volt otthon, visszatért azokhoz a gyakorlatokhoz, de nem minden reggel. Az élet hirtelen bonyolultabb lett annál, mint ahogy azt a tornaórákon el tudta volna képzelni. De később, amikor már Jardát és Sidkát nevelte, reggelente tornázott velük. Főleg Sidkával. Hiszen szegény lány olyan keveset mozog. Ha tudtak volna erről a kubiniak, kinevették volna. A sógornője is kinevette volna, pedig az ő gyerekeinek sem ártana a mozgás. De nem szólt neki erről, mert nagyon jól tudta, hogyan néznek a férjével együtt a gyermektelen nőre, aki kioktatja a gyermekes nőket.

Milyen érdekesek voltak a történelemórák! Fantáziája elvitte a réges-régi történetek idejébe, elképzelte azokat a régi mesebeli vitákat és harcokat, azokat az alakokat, elragadó, hősi, győzelmes alakokat, elképzelte, milyen lenne, ha abban az ősrégi időben élne. Az órákon a régi cseh mondákat vették, és ezek a történetek teljesen magukkal ragadták őt. Vággyal telve festette le újra és újra saját magát, mint hősi alakot, aki az igazság oldalán áll. Fejében történetek kavarogtak, a keze ügyesen dolgozott, mert a legjobban a kézimunkaórákon lehetett gondolkozni a sok meghallgatott és elolvasott dolgon.

Milyen fontosnak érezték magukat a lányok, amikor együtt tanulták a francia szavakat és a nyelvtant. Reggel franciául köszöntötték egymást, és úgy érezték magukat, mint a valódi úrihölgyek. Elképzelték magukat jövőbeni nagytiszteletű hölgyeknek, matrónáknak.

Az iskolában a higiéniára is odafigyeltek. A diáklányok a szünetben az udvaron sétáltak, hogy friss levegőt szívjanak, télen pedig a nagy ablakos világos folyosókon, ahol rendszeresen szellőztettek. Minden eshetőségre higiénikus köpőcsészéket is elhelyeztek a folyosókon, ők pedig a szünetben a folyosón énekelni is szoktak.

Néhányan a lányok közül nem szerették a számtant, a földmérést, a természettant. Ilona tudta, hogy nem használ fel majd mindent, amit az iskolában meg kell tanulnia, de szívesen képzelte el magát okosnak és műveltnek. Hányszor mondott később köszönetet a matematikaórákért, főként amikor újra meg újra át kellett számolnia a háztartás költségvetését. Vagy amikor mesterembereket keresett a javításokhoz, és ki kellett számítania a szükséges költségeket. Oda kellett figyelnie, hogy ne számoljanak fel többet, és hogy mindent, amit akart, rendesen le is mérjenek. Főleg, ha az ura fürdőn volt, és ő éppen arra az időre rendelte a mesterembereket, hogy mire az ura hazaér, minden rendben legyen.

Csak vigyázz magadra, lelkecském, ne erőltesd meg magad, abbéli igyekezetedben, hogy mindent elintézz, amit a távollétem idejére terveztél, hiszen elintéződik minden, egyike a másika után akkor, ha már otthon leszek.

Ilona tudta, hogy az ura örülni fog, ha mindent rendbe rak a távollétében. A námesztói házat építették át 1893 nyarán. Az ura Zseleznóban volt, minden évben oda járt fürdőre, leggyakrabban Ilona apjával. Ilona egy vagy két napot töltött el ott vele, az odaérkezéskor vagy a visszautazás előtt. Ritkán maradt ott vele végig.

Tehát az a Steiner átvert téged? A haszontalan, ő maga kínálkozik erővel, aztán végül mégse állja a szavát. Hiszen én agyonütöm! Kár, hogy végtére is nem hívattam Brankust időben, és nem beszéltem vele: ő már elintézte volna, amit kell, és a munkát is elvégezte volna. Csak mondom, hogy azok a mesterek megint ne verjenek át téged a bérükkel, mindenesetre legalább Machajjal beszélj erről. A fáért meg nem kellett volna olyan sokat fizetned. Most pénteken gondolkodom e dolgok felett, amikor már talán el is végeztettek. Csak írd meg nekem, hogy hogyan intéződött el. De hát ebből csak látod, hogy a férfi mégiscsak fontos a háznál, ha olyan jelentősebb dolgot kell elintézni, bizonyára még egyszer, legközelebb nem fogsz majd egy ilyen dologba egyedül. Csak sajnálom, hogy nem maradtam otthon emiatt, hogy nem halasztottam el későbbre, amikor otthon leszek. Túl sok ez neked, lelkecském!

Nem akarta terhelni azzal, hogy mesterek mászkáljanak a házban, amikor az urának dolgoznia, írnia kell. Amikor nem volt az ura otthon, Ilona intézkedett, javításokat végzett, takarított. Az ura keveset utazott, de mégiscsak utazott. Ilona pedig otthon maradt.

Abban a prágai iskolában az összes tantárgy közül a geográfiát szerette a legjobban. A térképen ábrázolt országok, tengerek, folyók távoliak, igézőek, elérhetetlenek. Annyira szerette volna látni a tengert, a csodálatos nagy városokat, amik nagyobbak, mint Prága, az egzotikus szigeteket. Olyan nagyon szerette volna bejárni a világ galériáit. Mindent, amit a Felső Leányiskolában megtanult, felhasznált az életben. Mindent, a geográfián kívül. Az iskola nagyon hasznos volt számára. Mert amikor befejezte a tanulmányait, férjhez ment, és jó feleség volt. Így álmodták meg ezt – ő és az osztálytársa, Liduska, akivel három évig egy padban ült. Barátkoztak, együtt álmodoztak a jövőjükről, és aztán mindketten egy nagy költőhöz mentek felségül. Lída Vrchlickýhez, Ilona Hviezdoslavhoz. Ha ezt valaki akkor mondta volna nekik! Ilona ezt olyan sokszor elmondta az urának, de más, idegen embereknek is.

Az osztályba őszi nap süt be, ők ketten a pad fölé hajolnak. Francia tollbamondást írnak. Ilonka késő estig tanulta a szavakat, Lída állítólag egy francia szerelmes regényt olvasott. Ilonka csodálja Lída vidámságát és közvetlenségét. Lída otthon van itt, ismeri Prágát, kis korától itt él. Gyönyörű, Ilonkának nagyon tetszik. Lída pedig Ilonka sűrű haját csodálja. Milyen gyönyörű, telt az ajkad, nem is kell szépítkezned. Néha a folyosón sétálnak, egymás derekát átkarolva, sugdolóznak. Lídának tetszik a rajztanár, szerelmes belé. A tanár fiatal, és kiszámítják, hogy megvárhatná Lídát. De a tanár nem tudta, hogy várnia kell, és egy év múlva megnősült. Lída azonnal megvetően beszélt róla, hogy tudott olyan közönséges nőt elvenni. Hisz nem is láttad, mondta neki Ilonka. Lída csak odavetett valamit, és többé nem beszélt róla.

Lída. Három gyereke volt, mégis beutazta férjével a fél világot. Itália, Franciaország, és ki tudja, mi minden még. Ilona a barátaitól tudott meg róla egyet s mást, akik néha Prágából meglátogatták. És amikor Lídáról beszéltek, mindig eldicsekedett azzal, hogy három évig egy padban ültek, és végül mindketten költőhöz mentek feleségül. Híres és a nemzet számára hasznos férfiakról álmodoztak, akik oldalán ők is hasznos és nemes tettekben vehetnek részt. De ki tudná abban a korban elképzelni, hogy néz ki egy hétköznap?

A három prágai iskolaév Ilonka számára teli volt új barátságokkal és lehetőségekkel. A Vodička utcai tágas, nagy ablakos épületben szinte érezni lehetett az újra való várakozást, aminek még csak el kellett jönnie. Nem is volt ideje arra, hogy szomorkodjon az otthoniak miatt. Csak háromszor váltakoztak az évszakok ősztől kora nyárig Prágában és már el is kellett búcsúznia az iskolától. Az első évben irigyelte az idősebb lányokat, akik a folyosón promenádoztak, és otthon voltak az iskolában, olyan fontoskodóknak, tapasztaltnak tűntek. Csak egymás között beszélgettek, az elsősökkel nem voltak közös témáik. Amikor a második évfolyamba lépett, már ő is nagyon fontosnak érezte magát. Harmadikban pedig a fiatalabbakat irigyelte. Nem örült, hogy haza kell térnie, nem tudta elképzelni, mit is fog egész nap csinálni. Kikönyörögte a szüleitől, hogy az egész utolsó szünidőt még Prágában tölthesse. Az anyja csalódott volt, hogy Ilonka nem siet hozzá haza, de mit tehetett? Olyan édes és olyan rövid három év volt a prágai iskola! A kezdete, a közepe és a vége. Mint egy fogalmazás. Lehet, hogy pont ezért őrizte meg az emlékezetében és a szívében, mint fiatal élete legfontosabb időszakát. Amikor férjhez ment, az ura előtt is gyakran emlékezett az iskolára. Az ura érdeklődéssel hallgatta meg az elbeszélését, aztán elmosolyodott. Bizonyára eszébe jutott, hány évet töltött ő valamikor Miskolcon, Eperjesen és isten tudja, még hol máshol. Így hát az iskoláról Ilona nem beszélt többé. Csak ha valaki látogatóba jött, természetesen az urát látogatta meg, de ha Ilona is szóhoz jutott, itt-ott elejtett egy-egy megjegyzést ifjúkori prágai iskolai éveiről. De erre nem volt sok lehetősége. Minél meszszebbre kerültek tőle a prágai évek, annál kínosabb lett neki mindig ugyanazt felidézni. Így hát az emlékeit meghagyta saját magának. Kár, hogy mindezt nem jegyezte akkor fel. Csak úgy, a saját örömére. Hisz ki más olvasná? Lídával még egy darabig leveleztek, de aztán… mindkettőjük élte az életét. És évek múlva Ilona megtudta, hogy Lída házassága Vrchlickývel tönkrement… nem akarta elhinni. Természetesen, amikor az emberek erről beszéltek, a történet főszereplője Vrchlický volt. Lída állítólag bevallotta neki, hogy nem tőle vannak a gyerekek, a három közül egyik sem, hanem valami színésztől. Így a nagy költő elköltözött tőle, a társasági élettől elvonulva lassan elemésztette magát, míg végül meghalt. Hogyan tehette ezt Lída? Nem szerette a férjét, ha a gyerekei sem tőle voltak? Akkor miért vele élt? Miért utazta be vele Európát? És végül miért vallotta be neki? Ilona sejti, hogy az élet sok árnyalatát nem ismeri, és nem is vágyik rá, hogy megismerje. Az ilyen szenvedélyt, a viharos érzelmeket, minek?

Amikor megöregedtek, Ilona ura sajnálta azokat az özvegyeket, akik nem éltek anyagi biztonságban. Vajanský és Vrchlický költők özvegyét is. Mert hiszen olyan sokat tettek a férjükért és az egész kultúráért. És Ilonája miatt szintén aggódott, hogy vajon tudja-e neki biztosítani azt, hogy az ő halála után nyugodtan élhessen.

Egy test

Kint érezni lehetett a tavaszt. A fák ágait csak a jövendő levelek reménye éltette. Ilona haja is már enyhén ezüstös csillogású volt – a homlokánál, a füle mögött. Elejétől kezdve ékszerként viselte az ősz hajszálait, sokáig csiszolt ékszerként. Szürkébe és kékbe kezdett öltözni, hogy őszülő haja eleganciáját kiemelje. Sötét szemét és telt ajkait még inkább kiemelte az ezüst keretezés.

Reggel volt, és Ilona, mint mindig, valamit éppen porolt, vagy a virágokat öntözte. És akkor csak úgy kíváncsiságból kilesett az ablakon, mert pont aznap kellett volna, hogy újra eljöjjön látogatóba a prágai professzor. Nádaši kiment elé a vasútállomásra, Ilona férje a dolgozószobájában ült, masnira kötött nyakkendőjében, minden elő volt készítve. Értékes látogató. Ilona belélegezte a párás tavaszi levegőt. Ma gyönyörű nap lesz. És olyan érdekes. Lehet, hogy ő is elbeszélgethet majd a fiatal professzorral.

A verandán köszöntötték egymást, és a professzor megdicsérte a virágait. Bementek. Minden alaposan ki volt takarítva, minden a helyén volt. Ilona a két férfinek bevitte a dolgozószobába a kávét és két pohár bort. Az ura elővette a szivart és rágyújtott. Mint mindig, most is azt mondta, hogy a szivar, főként a kubai, a legjobb barátja. A vendég pedig, a prágai professzor, talán tetszeni akart neki, azonnal elmesélte, hogyan szivarozott Vrchlický munka közben. És azt is elmesélte nekik, hogy a két költő asztalán álló mellszobrok szimbolikus értelmet nyertek. Vrchlickýnek Dante-, Hviezdoslavnak Shakespeare-szobra van. Aztán Ilona ura részletekbe menően elbeszélte, mennyire lekötelezve érzi magát Vrchlickýnek, hogy az lefordította a világirodalmi műveket cseh nyelvre, amivel, mint mondta, az ő provinciális magányába egy darab Európát hozott el, sőt egy darabot a világból. A cseh költő tanítványának kiáltotta ki magát, és amikor ezt mondta, nagyokat pöfékelt a szivarjából. A professzor részletekbe menően elmesélte, hogyan dohányzott Balzac is munka közben, és egyáltalán sok híres író szintén nem bírta ki dohány nélkül. Ilona férje ennek láthatóan megörült. Ilona elképzelte, hogy az a sok híres férfi hogyan ül a Parnasszuson, dohányoznak és hallgatnak. Aztán talán egy kicsit beszélgetnek a műveikről. És ott vannak a mellszobraik is.

Kiment a konyhába, hogy készítsen valami harapnivalót. Csöndben azon gondolkozott, hogyan nézhetett ki vajon Vrchlický dolgozószobája, amíg Lídával élt. A Dante-mellszobor talán Lída ajándéka volt? A felső leányiskolai barátnők egyformán gondolkoztak vajon? Mennyire megdicsérte az ura Ilonát, amikor az első karácsonyon a Shakespeare-mellszobrot ajándékozta neki! Azóta állandóan az íróasztalán áll, és minden alkalommal felhívja rá a figyelmet, hogy Ilona ajándéka. Az asztala felett Ilona fiatalkori képe lóg. Amikor az ura fürdőn vagy úton van, Ilona letörli a port a képről.

A dolgozószobába már nem megy be a férfiak után. A professzorral az ura a saját alkotásait fogja megbeszélni, és nagyon alaposan teszik majd ezt. Aztán megbeszélik a további terveit, végül a politikát. Ha nem sikerül befejezniük délelőtt, akkor az ebédnél még folytatják. Ilona lehet, hogy nem is jut szóhoz, és ha igen, csak annyira, hogy megkínálja a vendéget, hogy vegyen még ebből meg abból. De hát, ha nem lesz rá alkalma, erővel nem fog beleszólni a beszélgetésbe. Mert hallgatni néha arany. Most pedig ránéz Katára, nehogy a konyhában valamit elrontson. Aztán Szidkával megterítenek. Előkészíti a süteményeket is a délutáni kávéhoz. Ma olyan kellemes nap van. Reggel hűvös volt, de a pára felszállt, az idő felmelegedett. Reményekkel és várakozással teli nap, még ha nincs is erre semmilyen konkrét ok. Csupán a tavaszelő játszik az érzékekkel. És Ilona most szívesen átadja magát ennek a játéknak. Olyan kellemes ez. Valaha régen, amikor még Prágába járt iskolába, tavaszi reggelei mindig ilyen várakozással és reményekkel voltak tele. A ma reggel az ifjúság emléke. Akkor azt várta, mi lesz, mi jön, előre örült mindennek. Most felidézi azt a várakozást, a fiatal lány várakozását. Ez már csak egy hangulat, kellemes, még ha hazug is, azoknak az időknek a hangulata, amikor a mostani életét várta örömmel. Mennyire jól is jön neki most ez a hangulat. Segít túlélni a mai napot, és lehet, hogy a továbbiakat is. Szép tavaszi napok a hideg Árvában. De hiszen Prágában sem volt azért kimondottan meleg ilyenkor tavasszal. De akkor ez nem volt fontos. Előtte állt az egész élet, gyönyörűen és boldogan. Örömmel gondolt arra, hogy egyszer az urával ellátogat sok szép városba, és meglátja a tengert, főleg a tengert. De az ő ura sehova sem utazik, egyedül csak fürdőre, oda is egyedül vagy Ilona apjával. A húsz együtt töltött év után Námesztóból Kubinba költöztek, és itt maradtak mint két kődarab. És így a geográfia, amit úgy szeretett a prágai iskolában, kiderült, hogy a legszükségtelenebb tantárgy volt az életében, Távoli tájak, tengerek, nagyvárosok, mind a térképen maradtak. És amikor az ura később írt neki az utazásairól, mindezt szépen elképzelhette.

Amikor az ura a tengerhez készülődött, ő is vele akart utazni. Meg akart nézni vele idegen országokat, saját szemével látni a híres festőket a híres képtárakban. Ő azonban végül nélküle indult el, de Ilona öccsével. 1893-ban leégett az alsókubini evangélikus templom, és Pavol, Ilona öccse elindult Németországba, hogy pénzt gyűjtsön az új templomra. A sógorát magával vitte. Ilona is velük akart menni. Nem értettek egyet.

Amíg el nem indultak, újra és újra beszélgetést kezdett erről a témáról az urával, meg akarta győzni, remélte, hogy még megváltoztatja a döntését. De megingathatatlan maradt. Néha még csak nem is válaszolt neki. Idegenek előtt is próbálkozott Ilona, de semmi sem segített.

Éppen látogatóik voltak, amikor az ura egyszer csak megkérdezte: Hitvesem, mondd csak, milyennek kell lennie a jó férjnek és a jó feleségnek?

Egy test, egy lélek – mondta naprakészen.

Na látod. És ha én a tengerhez utazom, az olyan, mintha te is velem jönnél.

A társaság jót nevetett az ura szellemességén. Ilona pedig nem mondhatott neki ellent. Ha egymás közt lettek volna, biztosan tett volna valami csípős megjegyzést. És amikor a látogatók elmentek, akart is neki valamit mondani. De ő becsukta maga mögött a dolgozószoba ajtaját, nyugalomra volt szüksége. Később az egészet elhallgatta. Minden olyan szépen, illedelmesen játszódott le, ahogy az jó házastársakhoz illik.

Bolemant Lilla fordítása

*      A fordítás a Művészeti Alap anyagi támogatásával valósult meg. A könyv kiadását a Kisebbségi Kulturális Alap támogatja. Preklad bol podporený z verejných zdrojov poskytnutých Fondom na podporu umenia. Vydanie knihy podporil Fond na podporu kultúry národnostných menšín.

 

 

ököl