Marek Vadas: Rossz körn yék. Történetek egy világ végi bárból (Böszörményi Péter fordítása)

Üdvözlöm  a nívó  bárban!

Foglaljon helyet! Jobban nem is választhatott volna. Ez a csodák birodalma, még ha első pillantásra szánalmas helynek tűnik is. Rútul elbánt vele az élet. Üdvözlöm a Nívó bárban!

Réges-rég, amikor megnyitott, elsőrangú kocsma volt, Akwa egyik legprímább helye. Etela is igen szemrevaló volt még, alig győzte elhessegetni magától a vendégeket. És azok nem mindenféle lepukkant figurák voltak ám, ide öltönyös úriemberek jártak, mindenki, aki csak számított, az aranyifjak is itt tolongtak csillogó lakkcipőben, tarka kalapban. Nem ment ritkaságszámba, hogy whiskyből rögtön egy üveggel rendeltek, és nem is akármilyet, hanem jófajta külföldit. Egyszer maga Manu Dibango is megjelent itt a szaxofonjával, az újságban is benne volt. Taxival furikáztak ide az emberek, csak hogy bedobjanak egy sört, és fényképezkedjenek a cégérrel. Kocsmában annyi népet még nem látott! Etela már imádkozott, hogy legyen végre reggel, és ledőlhessen egy kicsit, de mikor reggel lett, mindenki rendelt egy újabb rundot, aztán kijöttek a biztosurak rendet tenni, hiszen munkába igyekvő emberek járnak errefelé, és mi lesz így a munkamoráljukkal, de végül ők is ittak valamit a cég kontójára, egyenruha ide vagy oda, a biztosúr szervezete is megköveteli a magáét, ő is csak emberből van, le kell dobnia magáról a napi stresszt, egyszer tánc közben az egyik még össze is fosta magát…

De a negyed nőtt, az emberek megszedték magukat, és hogy legyen hova hordaniuk a pénzüket, nyílt egy rakás konkurens hely. Karaokebárok, lokálok, diszkók, kaszinók, amit csak el tud képzelni. Lassan elmaradozott a vendégek nagy része, nem volt már az a tömegnyomor, mint eleinte, de a törzsvendégek kemény magja megmaradt. A kezdetektől idejárt hozzánk Othello, Delon, Leonardo, az egyenruhás Mário, Jézus, na meg az Öregúr a kompániájával. Végül is hol máshol szól igazi, hagyományos makossa? Ez a hely történelmet írt, és eljutott annak a legvégére. El is mondom, miért.

Egyébként Etela memóriája nem túl jó, ne adjon a szavára. Tudja, hogy megy ez a pult mögött. Egy kis pálmabor, arra sör meg rum, aztán jó, ha a zárást meg tudja csinálni. Azon a napon nem is csinálta meg.

Már záróra volt, de a társaság tiltakozott, még innának egy pohárkával. Évek óta nem látták egymást. Etelának gint rendeltek, pedig ő gint nemigen iszik, mert savat csinál neki, de vendégnek nem mond nemet. Kihozta az italokat, gondolta, hadd nosztalgiázzanak. És az hosszú menet volt, ilyen vénségeket talán még életében nem látott. Derekasan bírták.

Már éjfél is elmúlt, csak ez a társaság maradt, becsukta hát az ajtót, és eloltotta a villanyt. Csak most vette észre, milyen szép ez a kocsma, ha csak az utcalámpa világítja meg. A helyi májereket kivágta volna, mint a macskát szarni, nem volt már kezdő a szakmában, de most meg sem fordult a fejében ilyesmi. Minden kívánságukat teljesítette. A rádió már nem szólt, a beszélgetésük volt a háttérzene, aminek a ritmusára elringatózhatott. Kértek négy gint, kivitt hát négy gint, neki is jutott egy, azt a pult mögött elszopogatja, és már viszi is a palack vizet és a citromot, hogy össze ne okádják a padlót, mert ez egy nívós hely, aztán cigit és hamutartót. Odalejtett a poharakkal, négyet az asztalra, egyet az ujjai közé, koccintottak, csirió, aztán vissza a pult mögé. A férfiak folyton zaklatják, malacságokkal traktálják, a fenekére csapnak, de ezek mások voltak. Észre se vették, csak a ginek felszolgálóját látták benne. Egy kicsit hiányoztak is neki a dekoltázsába vetett lopott pillantások, de amikor belegondolt, hogy hány évesek lehetnek, megsajnálta őket. Nem tudta volna megtippelni a korukat, az idegen országból érkező ember arcáról hiányoznak azok a jegyek, amelyek támpontként szolgálhatnak. A mieink korát évre pontosan megmondaná, de ezek egyszerűen csak vének voltak a számára. Akár a bibliai nevek.

Ilyenkor egyébként már rég aludt volna. Azon a napon viszont nem érzett fáradtságot, még csak el sem ásította magát. Az öregek pirkadatig ittak. Másnap pedig jöttek újra, és aztán megint. Lassan hozzájuk csapódtak Akwa vénei. Döngtek az asztaluk körül, mint a méhraj. A születési évére egyikük sem emlékszik, még nem volt igazolvány, amikor a világra jöttek. A megjelenésük kissé megváltoztatta a Nívó bár miliőjét. De hát az élet csupa változás.

Mondok én magának valamit. Nincs olyan, hogy idő. Akármit is gondol. Az iskolában felírják egyenletben, percekre bontják, bűvészkednek vele, múltra, jelenre és jövőre osztják, mintha egy egyenes táv lenne, amit megteszünk és mérünk. De mit lát az ember, ha hátranéz? Semmit! A fejében kavarog az egész élete. Semmiről se tudja, hogy emlék, álom vagy valóság. Múlt nem létezik, sem az álmainkban előjövő gyermekkor, sem a tegnap. Ezek csupán képek, és még az is lehet, hogy csak kitaláltuk őket. Dolgozik a felejtés. És vitatkozhatunk, hogy nem is úgy volt.

Na és a jövő? Csupa meghiúsuló terv. Semmi sincs, csak a most. Hát akkor mi marad az embernek? Iszik egy sört. Én egy rumot is hozzá. Ezt most jól lefőzték, a múlt hónapban olyan bágyadt volt, meg mintha kőolajszaga lett volna.

Én mondom, nincs hova sietni, az idő nem tart semerre. Az óra körbejár, nem megy sehova. Aminek jönnie kell, az minket már nem érint, az egy ajtó mögött rekedt valahol. És ezt az ajtót ebben a városban egy napon bezárták.

Emlékszem, valamikor itt a bár körül gyerekek lődörögtek. Kihörpölték az üvegekből az utolsó kortyokat, bekapták a maradékokat. Söröskupakot gyűjtöttek, amit aztán spárgára fűzve árultak az út mentén. Az emberek az ajtaikra aggatták a kupakfüzért, függönynek.

Naphosszat itt kolbászoltak a kölkök az asztalok körül, suvickolták a vendégek cipőjét, nyírták a körmüket, cigit és kotont árultak, koldultak. Lát most itt gyereket? Már mind felnőtt. Egy részük most is idejár vendégként, a szerencsésebbek meg elhúztak a fővárosba vagy külföldre. Új gyerek ide már nem jön, hiába is várná. Elöregszik a város, és kihal. Az idő végére értünk, ez az utolsó állomás. Számunkra nincs jövő, kopogtatunk még ugyan az ajtón, de tudjuk, hogy az őrök nem engednek tovább.

Még  egy nap

Vannak irigyeink, akik azt terjesztik, hogy romlott hús miatt veszítette el a bár a vendégeit. Állítólag öreg halakat meg dögöt árulnak itt, és valaki ételmérgezést is kapott tőlük. Mégis honnan tudják, hogy pont nálunk mérgeződött meg, nem ehetett valami rosszat egy másik utcában? Maga szerint itt ebédelne nap mint nap az Öregúr, ha ez igaz lenne? Etela maga válogatta a szakácsnőket, rendszeresen ellenőrzi is őket. Egész életében itt étkezett, és soha nem volt semmi baja. Elsőrangú a pálcikára tűzött marhánk, a hal meg olyan friss, hogy visszamosolyog az emberre. Nem mint a porlepte, háromnapos makréla, amit a legtöbb helyen adnak, és a sokadszori újramelegítés után paprikás pálmaolajat kennek rá, hogy az embernek fel ne forduljon a gyomra a szagától.

Ha benéz például a szaróutcába, fotók vannak a falon: az iskolaügyi miniszter, a turisztikai miniszter főtanácsadója és Niat ezredes, aki betiltotta a banditák belefojtását a deltába – nem mintha ezt betartanák –, meg a polgármester testvérei. Mind a Nívó bár hűséges vendége, egytől egyig bezabált már nálunk az összes. Van itt sült barrakuda, garnéla, rák, kígyó, béka, a bejárattól balra meg marha, vad, tyúk, kecskegida, birka, sertés – de nemcsak oldalas ám, hanem orr, farok, szem, gége is az ínyenceknek… A Nívónak mindig híres volt a konyhája.

Egyen halat! Nem talál olyan helyet Akwában, ahol jobban készítenék. A hal egyébként varázslatos lény. Meg tudja delejezni az embert. Én magam is képes vagyok órákig bámulni a vizet, hátha látom elsuhanni egy sügér vagy angolna árnyát. De ez semmi Kristiánhoz képest! Szerintem nem ismerte őt, ez egy nagyon régi történet. Egy reggel kiment a Vuri partjára, hogy öngyilkos legyen. Gyönyörű volt az idő, a lehető legkellemesebb hőmérséklet, friss levegő egy rég várt eső után, ilyenkor elég a boldogsághoz, ha csak sétál az ember, és lélegzik.

Kristián letette a táskáját, amiben a kötél volt, meg az utolsó söre. A folyóban rajokban kergetőztek a halak. Ennyi pontyot és bodorkát még sose látott, csillámlottak a vízben, alábuktak a mélybe, aztán újra kiugráltak, mintha őt köszöntenék. Órákig figyelte őket, és közben kiment a fejéből, hogy miért is jött. Éppen befejezte a sörét, amikor rátaláltak a szomszédai. Aggódtak érte, napok óta furcsa volt, és már a legrosszabbra gondoltak, mert nem jelent meg a reggeli misén. Kijöttek a botjaikkal, hálóikkal a folyóhoz, és nagyon megkönnyebbültek, hogy Kristiánt életben találták.

Ők is felfigyeltek a csodás bodorkarajra, amilyen se előtte, se azóta nem volt a Vuriban, és rögtön ki is vetették a hálóikat. Kristián is lelkesen belevetette magát a munkába. Rég nem érezte magát ennyire elemében, a legbuzgóbbak közé tartozott aznap. Húzta a hálókat, szikláról sziklára ugrált, parancsokat rikoltozott. Simogatta a kifogott halakat, csukott szemmel szívta magába az illatukat, beszélgetett velük.

Olyan bőséges volt a fogás, hogy a szomszédai alig bírták hazacipelni. Kristián elköszönt tőlük, és még órákon át bámulta a vizet. Aztán a derekára kötötte a kötelet, a másik végét egy sziklára akasztotta, és elindult befelé. Egy hét után találtak rá, amikor lehorgonyzott ott egy teherhajó. Hát ennyit a halakról. Életben tartják az embert, egészen elvarázsolják.

Hallgasson rám, egyen durbincsot. Irenáé a legjobb.

Addig elmesélek egy történetet. Illetve sok történet lesz, de igazából csak egy. Külön-külön egyik sem eshetett volna meg. A sorsok olyanok, hogy egymásba érnek. Történik egy apróság, és egyszerre változik meg az összes.

Egy este eleredt az eső itt a Nívó bárban. Be kellett húzgálni az asztalokat a hullámbádog tető alá. A következő pillanatban már hömpölygött a víz a teraszon, körülöblögetve a strandpapucsba bújtatott lábakat, mert az ünneplő mokasszinosok feltették a magukét a székek rozsdás keresztrúdjaira. Egyre hevesebben szakadt az eső. Mindenki elkönyvelte, hogy itt a világ vége. Annyira zuhogott, hogy az orrát sem dugta ki senki a teraszról. A vihar óriási cseppjei néha akkorát ütnek, mintha az Isten dobálózna kővel odafentről. Aznap viszont úgy ömlött a víz az égből, hogy azonnal földhöz vágta volna az embert úgy, hogy aztán ott fullad meg. Nemcsak anynyi, hogy koppan, fáj és kész.

A vendégek egy darabig fegyelmezetten ittak, bámulták a kihalt utcát. Aztán megbeszélték, hogy ennek sose lesz vége, és ők már itt maradnak egész a halálukig. És eljött egy pillanat, amikor megeredt mindenkinek a nyelve. Időtlen idők óta ücsörgünk itt a Nívó bárban. Hallgatom a régi ismerősöket, a részeg törzsvendégeket és azokat, akik véletlenül erre járva az utolsó pillanatban húzódtak be hozzánk az eső elől. Ez az én családom itt a tető alatt. Hallgatom a történeteiket, és úgy érzem, hogy velem estek meg. Én is mesélek, és már nem tudom, hogy mi az, ami velem történt, és mi az, amit tőlük hallottam.

Egy történet sok történet. Mindegyiket közel engedtem magamhoz, hogy megváltoztassanak engem, ahogyan én őket. A sokból vajon melyik történet igazán az enyém?

Párbeszéd

A világ vége előtt csak a bátyámmal laktam, akinek galiba volt a fejében – de erről nem beszélhetek –, és apámmal, akinek elege volt mindenből, és folyton ki akart szállni a világból. Meg a nagyapámmal.

Aki szerette az italt. A rumot, a gint, a házipancsot, a bort, a Rohypnolt… „Nincs Rohypnolod?” – kérdezte már az ajtóban, bárki jött hozzánk. Esténként a hintaszékben bóbiskolt, rám vigyázott. Anyám sose volt. A születésemkor meghalt. Nagymamám viszont igen, Nyanya volt a neve. „Nyanya, ne nézz már úgy rám, mint a véres rongyra!” – mondogatta neki nagyapa. Nyanya nem beszélt sokat, jó, ha két-három szó belefért egy mondatába. Engem meg került. Mintha nem tudta volna megbocsátani, amit a lányával tettem. Pedig van alibim. Anyám pont azelőtt halt meg, hogy a világra jöttem. Nyanya három éve átköltözött füstölögni a pokolba, így mondta az egyik szomszéd a kocsma előtt. De ez egy teljesen más történet. Talán majd oda is eljutok. Talán nem. Kevés az idő.

Pokrócot terítettem nagyapára, és elővettem egy könyvet, amit az iskolából kölcsönöztem ki jóval azelőtt. Százszámra voltak benne a legkülönfélébb praktikák meg receptek. Figyelmező, ez volt a címe. Nem tudtam, mit jelent az, hogy figyelmező, és azt sem, hogy miért olyan vicces régi nyelven van írva a könyv, de már több mindent kipróbáltam belőle. Működött. Például amikor a fogam fájt, fellapoztam a Figyelmezőt, és ezt találtam:

„Fogad ha odvas, és fájdalom gyötri, zúzz-öfzve két fzem borsot és egy gerezd fok-hagymát, egyelítsd-öfzve törtt sóval, golyóbisban tsínálván, azt tegyed fogad’ odvába, így a’ fog-fájás meg-fzünik. A’ fog mosásához leg-jobb a’ por – aprón törtt hársfa-fzén és égett kenyér-fzén. Ez a’ fzennyet és a’ büzt is magába vonfza.”

Mindent elkövettem, hogy elkerüljem a fogorvos rozsdás fogóját, összedolgoztam hát a fokhagymát a borssal és a sóval, csak éppen a „golyóbist” nem sikerült megformázni. A másik gond az volt, hogy nem láttam lyukat a fogamban, sőt azt se tudtam, hogy pontosan melyik fáj. Így hát vagy tízszeres mennyiséget készítettem a csodapakolásból. A kertben nyársra húztam egy karéj kenyeret, és szénné égettem a tűz fölött. Csócsáltam egy darabig, aztán fogtam a fűszeres fokhagymát, rátapasztottam végig a jobb felső fogsoromra, nyelvemmel az ínyemre nyomkodtam, és vártam, mi lesz. Pokolian égetett, de nemsokára az egész szám érzéketlenné zsibbadt. Végigaludtam az éjszakát. Reggelre feldagadt ugyan az arcom, de fájni nem fájt. Akkor sem, amikor a fogorvos a piacon kihúzta a felső hatosomat.

Tapasztalataim alapján jó okom volt rá, hogy megbízzak a könyv praktikáiban. Ráakadtam benne a Befzélgetés a’ túl-világgal című részre. Felkeltette az érdeklődésemet. Végre beszélhetnék anyámmal, megtudhatnám, hogy van, és tanácsot kérhetnék, hogy mit csináljak apámmal.

A fejezet elején csalódásomban majdnem becsaptam a könyvet, mert olyanokat írt, hogy a kapcsolatteremtéshez „békának vére és nyúlnak epéje” kell, sőt egy esetben még „a’ meghalálozottnak testéből egy apró darabka, haj-fzál vagy bármely vég-tagjából tsont-töredék” is. Végül találtam egy megvalósíthatónak látszó útmutatást.

A ház küszöbére szórj egy kevés földet az elhunyt személy hantjából, akivel beszélni szeretnél. Alkonyatkor vegyél elő bort vagy bármilyen egyéb szeszt, amit az illető szeretett, és töltsd abba a pohárba, amiből inni szokott. A pohárból löttyints egy keveset a küszöbre, a maradékot idd ki, és szólítsd meg az elhunytat: „XY, beszélni akarok veled!” Ez igazán nem tűnt bonyolultnak.

Egyik este apámat épp nem ette a fene, a fotelben elterülve tévézett. Odaóvatoskodtam.

– Mit nézel?

– Mit tudom én… valami foci.

Sikerült hát beszélgetést kezdeményeznem, rátérhettem a tárgyra.

– Anyám milyen alkoholt szeretett?

– Agyadra ment megint valami?

– Csak tudni szeretném – erősködtem.

– Anyád nem ivott alkoholt.

– Akkor mit ivott?

– Semmit.

– Az meg hogy lehet? Mindenki iszik valamit.

– Vizet ivott. Meg aludttejet. Reggelihez.

Aludttejet beszerezni nem volt gond, de egy hétig is eltartott, mire kijutottam a temetőbe. A sírt hatalmas márványlap borította, rajta anyám neve, meg apámé is, de ott még hiányzott a dátum. Törtem a fejem, hogyan juthatnék hozzá egy kis földhöz a sírból. Jobb nem jutott az eszembe, kitéptem néhány fűcsomót közvetlenül a márvány mellől, hozzáütögettem őket a kereszthez, és a lehullott földet a hangyákkal együtt a zsebembe szórtam. Minden együtt volt a beszélgetéshez.

Eljött a szerda, amikor apám inni jár a kollégáival, úgyhogy bőven volt időm. Estére elállt az eső, és még sötétedés előtt feljött a hold. Ideális körülmények. A földet a küszöbre szórtam, és gazdagon meglocsoltam aludttejjel. Nem sajnáltam anyámtól, mert engem minden formájában kiráz a hideg a tejtől. Vettem három mély lélegzetet, aztán bal kezemmel befogtam az orrom, hogy ne érezzem azt a savanyú szagot, és a számhoz emeltem a poharat. Már két korty után öklendeztem. Kivert a hideg veríték. A két korty már jött is vissza, de én minden erőmet összeszedve újra meg újra lenyeltem. Valamennyi az orromba is felfutott.

Na, jól kezdődik. A szemem már tele volt könnyel. A maradék aludttejet a küszöbre fröccsentettem, jusson elég anyámnak.

– Anya, beszélni akarok veled – mondtam még mindig levegő után kapkodva, és körbefuttattam a tekintetem az utcán, hogy nem lát-e valaki.

Semmi. Se léptek zaja, se hangok. Megismételtem, ezúttal hangosabban.

– Anya, beszélnem kell veled!

Füleltem, és az eget figyeltem. Néma csend. A könyv egy szót sem írt arról, hogy mi a teendő, ha nem jön létre a kapcsolat.

– Hahó! Anya, itt vagy?

Ekkor megütötte valami a fülemet. Halk, monoton beszéd volt, de egy szót sem tudtam kivenni belőle. Kalapácsként vert a szívem. Erősen füleltem, de mindig elnyomta valami a hangot – ciripelés, patakcsobogás, egyszeriben nem néma csend volt már, hanem kész zsibvásár. Végül csak sikerült a monoton hangfolyamra koncentrálnom. Ha tényleg anyám az, akkor nagyon beindult, jó sok mondanivalója lehet. De megpróbálhatná hangosabban. A hang egyszer csak zenére váltott. A szomszéd rádiója szólt.

Megpróbáltam még egyszer, utoljára.

– Anya, ha itt vagy, jelezd valahogy!

Lépteket hallottam az utcán. A sziluettben apámra ismertem. Hogyhogy ilyen korán jön? Berohantam, és eltűntem a szobámban.

Kisvártatva nyílt az ajtó.

– Mi az ott a küszöbön? Leokádtad?

Nem válaszoltam.

– Na… tüntesd el onnan, úgy néz ki, mintha disznóólban laknánk.

A konyhában már csilingeltek az üvegek, én meg nedves ronggyal a kezemben álltam a küszöb fölött. Az anyámnak hozott áldozatom nem volt túl gusztusos.

Mély levegőt vettem, és óvatosan feltöröltem.

Brekegés hallatszott a patak felől. Békának vére! Csak ekkor jöttem rá, hogy mennyi van belőlük mindjárt itt, a ház mögött.

Később megpróbáltam békával, nyúllal, teknőssel és kecskével is. Nem volt egy sétagalopp, el fogom mesélni.

Az idő  erdején  át

Most átugrok pár évet, de ez ne zavarja meg. Nem függ össze az előbbiekkel, csak ez jön a nyelvemre, később meg elfelejteném. Ami az Istennek jön csak úgy a nyelvére, meg ami a rossz vagy jó szellemek hóbortjából fakad, azt nevezzük véletlennek. Sok ilyen van. Eredetileg nem is volt helyük a történeteinkben. De mégis odakerültek, figyelmetlenségből, a sors szeszélyéből, a téridőlutri következtében.

Egyszer az erdő közepén ébredtem.

Gondoltam, kihasználom a lehetőséget, és a hazautat keresve gombászni fogok. Ettem már egyszer gombát, nyolcvanhétben, nem messze ide, Deidóban.

Nem volt rossz.

Nem messze tőlem mintha valamilyen nagytestű állat szántotta volna fel a földet, ezért az ellenkező irányba indultam. Semmi kedvem nem volt elefánttal vagy bivallyal birkózni. A fények alapján úgy ítéltem, ritkul az erdő. Hamarosan fel kell tűnnie a városnak, az éjszaka közepén nem bolyonghattam el túl messzire. Miközben kifelé igyekeztem az erdőből, a szemem folyton gomba után kutatott, és szerencsével is jártam. Találtam vagy húszat, jókora, húsos kalapú fajtákat. A pólómba tömtem mind, és alig vártam, hogy a városba érve elérjek a grillező asszonyságokhoz, akik megsütik majd nekem a gombát, és még valami sört is kerítenek mellé.

Követtem a fényt. De a fák közül kiérve nem a város szélére jutottam, hanem egy rétre, amit szintén erdő vett körül. Ebben a pillanatban, pont a legjobbkor, mellettem termett egy nő, és készségesen útbaigazított.

Megkönnyebbültem, végre tudom, merre tovább. Akkor még nem tűnt fel, hogy lidérccel találkoztam. Csak később döbbentem rá, hogy hátrafelé állt a feje.

Teljesen összezavart. Rögtön szemet szúrhatott volna, hogy nem így szoktak kinézni a nők. Elindultam, amerre küldött, és sűrű, párás bozótosba jutottam, lábam mélyen a sárba süppedt, és folyton beleakadt a gyökerekbe. Hosszan gyalogoltam, és valószínűleg a földgolyó másik végére jutottam, mert minden fordítva volt.

Egyszer csak egy városban találtam magam. Esteledett, de az emberek akkor keltek, mosakodtak a házuk előtt, összekapták magukat, és elindultak otthonról. Némelyik hátrafelé ment, mint a rák. Találtam egy szabad grillezőt, és a pultra borítottam a pólómból a gombát. Az asszony minden tisztítás nélkül dobta őket a tűzre, éppen csak megkenegette őket egy kis olajjal. A fejek pillanatok alatt összeestek. A gomba savanyú volt, gyomorforgató.

Lassan rágódtam rajta, az utca nyüzsgését figyelve. Volt benne valami furcsa. Ne törődj te most semmivel, mondtam magamnak, nem hiányzik most teneked semmilyen probléma. Gyorsan végezz az étellel, hörpintsd ki a söröd, aztán kérdezd meg, merre vezet az út Akwába, és húzz innen.

Rágyújtottam egy törött cigarettára, és gondolkodni kezdtem. Ki kell derítenem, hol vagyok, és mit keresek itt. Na ekkor jöttem rá, hogy az a nő egy lidérc volt. Egy bestia. De jó néhányszor kerültem már slamasztikába az életem során, és biztos voltam benne, hogy ebből is hamar kimászom.

Először is az árokba kuporodva megszabadultam a gombától, mert igencsak komiszkodott odabent, de nem lettem jobban. Valahol mélyebben volt a baj. Az jutott eszembe, hátha csak álom ez az egész, de túl hosszú volt, és engem a hasfájás mindig felébreszt. Úgy döntöttem, járok egyet, jót fog tenni a friss levegő.

Bizonyos részleteiben a város a mi környékünkre emlékeztetett, de nem volt olyan néptelen, és néhány épület teljesen hiányzott, főleg a sokemeletesek. Bejártam jó néhány utcát elejétől a végéig meg vissza, mire ráeszméltem, hogy nem a földgolyó másik végén járok, hanem a régi, bevásárlóközpontok, szállodák és nemzetközi cégek irodaépületei nélküli Akwában. Ezt később egy fabódéra szegezett újság is igazolta. A Szabadság utcában voltam, ahol egyébként gyakran megfordulok. Csakhogy ez a sok évvel ezelőtti utca volt, az a Szabadság utca, amikor én még a világon sem voltam.

Oké, gondoltam magamban. Csak semmi pánik. Séta közben erőre kaptam, úgyhogy ittam még egy sört, ami még a mostaninál is jobb volt, nem értem, ez hogy lehetséges. A dolgok nem csak úgy megtörténnek, az embernek feladata van velük. És mi van, ha ez egy jó szándékú lidérc volt, aki azért küldött ide, hogy megismerjem az anyámat? Ebben lenne logika.

Ültem a sörömmel az utca egyetlen lámpája alatt, így jól láttam magam körül mindent. Vajon hogy nézett ki anyám? Nem volt róla fényképünk. Apám szerint Akwa legszebb nője volt, aki valaha is megfordult Youpwéban. Ez nem egy tűpontos leírás, de a tájékozódást azért megkönnyítette. Úgy gondoltam, biztosan hordoz olyan vonásokat, jegyeket az arcán, amelyek bizonyosságot adnak. A saját arcomat csak felismerem a tükörben!

Az orrom vonala középen hajlik egy nagyot, mintha valamikor el lett volna törve, apámé viszont tökéletesen egyenes. Ezért az orrokra koncentráltam. Nehezítette a megfigyelést, hogy a sörök szaporodtával minden nő gyönyörűnek tűnt. Anyám abban az időben húsz körül lehetett, nagyjából hat évvel fiatalabb nálam. Sok olyan arcot fürkésztem végig, amelyik hasonlított az enyémhez, de mind közönyösnek, idegennek tűnt. Egy-egy alkalmasnak tűnő pillanatban meg is szólítottam néhányukat azzal, hogy „anya”, kíváncsi voltam a reakciójukra. Egyikük kacéran el is mosolyodott. Nem tudom, mit vártam, talán hogy feltámad az anyai ösztönük, felismerik a vérüket.

Ő meg közben talán mindvégig egy másik helyen ücsörgött, valamivel odébb, vagy a szomszéd utcát rótta. Mégis hittem abban, hogy feltűnik a közelemben. Szinte biztos voltam benne, hogy más értelme nem lehet ennek az útnak. Ezért csak figyeltem tovább kitartóan, miközben iszogattam a söröket.

Aztán hirtelen arra eszmélek, hogy a sör már nem olyan, mint volt. Körülnézek, és rájövök, mi történt. Visszakerültem a jelenbe, a Nívó bárban vagyok, és klotyóra kell mennem. És félek, de nagyon, hogy anyám ott ült egy teraszon a közelben, és nem vett észre.

Szél  a  lombban

Minden névnek van valami jelentése. Az enyémet kígyónak lehetne fordítani. Nálunk így nevezik azt a mérges kígyót, aminek rombuszok sorakoznak a hátán, de a szivárványkígyót is, amelyik a sírból kúszik fel a földre. Nem tudom, miért ezt a nevet kaptam, sosem kérdeztem erről apámat.

A név menetjegy, meghatározza a jövőbeli feladatokat és kötelességeket, de az okot is, amiért az ember ezen a világon van. Ha ezt régebben tudom, máshogy viselkedtem volna.

Sokat gondolkodtam, hogy mit kezdjek egy ilyen névvel. Mboma. Veszélyesen, barátságtalanul hangzik. Irigyeltem a többi gyerek nevét. Különösen a lányokét, az sima ügy volt. Courage, Desire, lazán, gond nélkül működött kicsi koruktól. Előre meg volt írva bennük minden. Na de a kígyó? Fogalmam sem volt, mik a világ tervei velem, de kezdettől fogva tudtam, hogy kiválasztott vagyok.

Másnak éreztem magam, mint a többiek. Körülöttem mindenki lecserélhető volt. Aki elköltözött, eltűnt, meghalt, vagy többé nem találkoztam vele, az csupán letűnt a színről, és jött helyette valaki más. Biztos voltam benne, hogy különleges vagyok, hogy küldetésem van a világban, hiszen velem együtt az is megszűnik. Minden nekem van teremtve – a ház, amelyben lakom, az utca, a főtér a múltjával együtt, az iskolai könyvtár és annak összes könyve –, minden, de minden csak azért van itt, hogy betöltse rendeltetését, vagyis segítsen feladatom teljesítésében.

Hogy az mi lenne, és miért pont én vagyok a kiválasztott, ezen nem gondolkodtam. Magától értetődőnek, természetesnek tűnt. Oka és értelme vagyok ennek a ribilliónak, ennek a káosznak, az egyelőre érthetetlen szituációknak. Először is ki kell derítenem, miért vagyok itt, a többi már magától fog menni. Előfordulhat, hogy meg kell mentenem az emberiséget, meglátjuk.

Én a világ végéig itt leszek.

Egyik reggel a nagyapám közölte, hogy másnap meghal, és arra utasított, hogy utána fogadjak szót apámnak. Nagyapám borzasztó öreg volt, aszott arca hervadtan csüngött.

Senki sem merte megtippelni a környéken, hogy hány éves lehet. Jóval azelőtt született, hogy megtanultak írni mifelénk az emberek.

Hogy az öregségbe bele lehet halni, azzal régen tisztában voltam, mégis meg kellett kérdeznem, honnan tudja ilyen pontosan. Azt felelte, a másvilág apró postásaitól. Már mindent előkészítettek a fogadására. Mese! Megszoktam nagyapám otromba vicceit, amiket csak ő értett, és egyedül ő nevetett rajtuk, jellemzően olyankor, amikor felöntött egy kicsit a garatra.

Másnap reggel a fa hűvösében dohányzott mosolyogva. Megint csak a szája járt, gondoltam magamban, nem lehet hinni a felnőtteknek. Dühös voltam, amiért hagytam magam rászedni, és fölöslegesen aggódtam végig miatta az éjszakát. Elmentem a templom mögé, és a labdámat a falhoz rugdosva Douala hatalmas stadionjának füvére képzeltem magam. Nem is gondoltam nagyapámra. Dél körül indultam haza.

Fülledt idő volt, szélcsend, de már távolról feltűnt, hogy mozog a fa koronája, amely alatt a nagyapám ült. Épp akkor nyílt meg a másvilágra vezető kapu. Odarohantam, és láttam, ahogy kihull ujjai közül a még égő cigaretta. Ő pedig csak nézett a messzeségbe.

Nagyapám halála után apám szinte teljesen széthullott. Addig is hallgatag volt és morózus, de ezután teljesen elviselhetetlen lett. Magára vette a világ minden büntetését. Éreztem, hogy én meg a láthatatlan bátyám szívjuk a vérét, hogy nem marad ránk semmi energiája.

Nem tudtam, hogyan lehetne segíteni rajta, így én is bezárkóztam önmagamba. Mindent feljegyeztem. Minden történést. Nagyapám szavait, amit még fel tudtam idézni, a magam és mások álmait, az időjárást és azt is, hogy milyen hangulatban volt reggel az apám. Semmit sem akartam elfelejteni, nehogy a semmibe vesszenek a dolgok. Csak az marad meg, ami le van írva. Szörnyen rossz volt a memóriám, de azzal, hogy leírtam, talán fennmaradnak ezek a történések. Nem az eljövendő nemzedékeknek, ennyire naiv nem voltam. Kizárólag nekem, miattam maradnak meg – létezésem bizonyságául szolgáltak, és segítettek megérteni a dolgokat.

Írtam, mint egy megszállott. Nem volt ugyanis teljesen rendben a kezem, az öreg Joshua meg azt tanácsolta, hogy mozgassam sokat. Nyűttem a füzeteket és a ceruzákat, és mivel a sok élmény nem elégítette ki kényszeres szükségletemet, szabadidőmben az iskolai könyvtárból kikölcsönözött kedvenc könyveim fejezeteit másoltam gyöngybetűkkel. Nem is hinné az ember, milyen sok kézzel írt oldalt tesz ki egy ilyen kötet. Gyűltek a füzetek a polcomon, mígnem aztán nem fért rá több. Folytattam ezután is, de emlékszem, épp az új polc legelső naplójánál tartottam, amikor rám tört a kétség. Nem mintha hirtelen azt hittem volna, nincs értelme a feljegyzéseimnek. Volt. Viszont amikor bizonyos történéseket fel kellett idéznem, lelkesedés helyett egyszeriben kellemetlenül, sőt egyre sűrűbben kifejezetten kínosan éreztem magam. Például a szerencsétlen spájzablakos esetnél.

– Megint ittál – mondtam.

– Én?

Apám körülnézett, hogy vajon kihez beszélek.

– A kertből láttalak.

– Hülyeségeket beszélsz. Nem láttál semmit. A kertből egyáltalán nem is…

– Megmostam az ablakot – szakítottam félbe.

Apám hátrapillantott a világítóablakra, amely a rárakódott porrétegtől mindig olyan volt, mint egy acéllemez, és nyomokban sem eresztette át a napfényt.

Két nappal azelőtt mostam meg, minden alantas szándék nélkül. Csak érdekelt, milyen onnan a kilátás. A mindig gazosan hagyott meredek domboldalon burjánzó gyomot láttam az ablakon át a spájzból. A domboldalról viszont, ahová akkor kapaszkodtam fel először, csak hogy megnézzem, alkalmas lenne-e rejtekhelynek, pont a spájzba láttam, ahol apám állva, hátravetett fejjel öntötte magába a rumot, egyenesen az üvegből, mintha csak limonádéval csillapítaná kínzó szomjúságát.

– Szóval kémkedsz utánam. – Nem emelte fel a hangját, csak rágyújtott, és a földre fújt egy füstgomolyagot.

Biztosítani akartam róla, hogy nem kémkedem utána, hogy csak véletlen volt, és nem történt semmi katasztrófa, hogy nem úgy gondoltam, és hogy cimborák vagyunk. De egy szót sem bírtam kinyögni. Hogy mindkettőnket kiváltsam a kínos helyzetből, a széket és apám görnyedt alakját megkerülve a szobámba kullogtam.

Bámultam a teleírt oldalt, és azon töprengtem, hogy kitépjem-e, átfirkáljam tintával, vagy mit csináljak vele. Végül arra jutottam, lesz még arra elég időm, hogy eltüntessem. De attól a naptól kezdve ritkábban jegyeztem fel bármit is.

Böszörményi Péter fordítása