Michaela Rosová: A te szobád (részlet, Pénzes Tímea fordítása)

02)  Hebridák

Ma kellett volna jönnie, még mindig van itt néhány dolga, de reggel azt írta, hogy valószínűleg nem győzi. Lehajtottad a fejed, mint egy kisgyerek, és felnőtthöz illően szép napot kívántál.

És aztán egyszer csak felhívott, otthon vagy, nincs kedved járni egyet? Erre jár, tíz perc múlva nálad lesz. Mindent szétdobáltál, valamit magadra kaptál, valamibe belebújtál és valamit bekapcsoltál, és szaladtál kifelé, csontsoványan az utcára. Még nem volt ott. A táskádból ollót, ragasztószalagot és egy cetlit vettél elő a neveddel, amit már hetedik napja rá akartál ragasztani a postaládára. Felbukkant és közeledett, pont akkor érkezett, hogy segítsen – megragadta az egyik végét, elvágtad köztetek a szalagot. Mondott valamit, megint szétszórt voltál, a széldzsekijét nézted, ezt nem kabátnak hívják, tényleg széldzseki volt, sötétkék, a hátán meg barna hátizsák, mintha egy nyaralóba ruccant volna ki hozzád, mintha egy hegy tövében állnátok, a levegőben nedvesség, a lábatok alatt laza talaj: tűlevelek, fakéreg és patanyomok. Elindultatok az utcán.

Nem szeretem a temetőket, mondta Endre, miközben épp a temető felé tartottatok. Azt mondta, szívesebben lenne eltemetve úgy, mint egy fa, és elmagyarázta a temetésnek ezt a módját. Megjegyezted, hogy ez jelenleg bizonyára számos jogi problémát vetne fel, ezért jobb lenne még egy kicsit várni, kibírni, életben maradni.

Sárga levelek borították a talajt, néhány sírkő megdőlt, párat borostyán és moha nőtt be, egy kőangyalnak hiányzott a keze, mindez alaposan átgondoltan elrendezettnek tűnt. Csontokon, koponyákon és szövetmaradványokon kérődzött a fekete föld, összpontosítva és csendesen.

Művészetről beszéltetek, de egyáltalán nem érdekelt.

Hallgattad a hangod, hallottad, ahogy szokatlanul lágy hangon beszélsz, ilyen hangod más mellett nincs, nem a tiéd és sehogy sem illik hozzád.

Egy öregasszony, maga is száraz, szürke és hajlott, akár egy sírkő, a járda mellől, egy sírkő és egy fa közül megkérdezte, nincs-e gyufátok. Az asztalon heverő dobozra gondoltál. Nem találkoztatok mással.

Öt évig éltem itt a temető mellett, és ma vagyok itt először.

Endre véleménye szerint a művészetet jobban bele kéne csempészni a kisebbségi érdekek fősodrába, és akkor hatással lehetne a társadalmi változásokra, vagy változásokat kezdeményezhetne. Te azt mondtad, az emberek nem látják az összefüggéseket, van, aki elsírja magát  egy rabszolgaságról szóló filmen, és gond nélkül lelőné az első fekete férfit, aki felbukkan a kerítésénél. Azon töprengtél, vajon honnan tudjátok, gesztusok és szavak nélkül, merre menjetek, mikor az ösvények elágaznak – vajon néhány alig észrevehető mozdulat összjátéka-e, melyekben a két test megegyezik, vagy ösztönösen alávetetted magad Endrének, az ő irányának és ritmusának, és hagyod, hogy vezessen.

Megálltatok egy sír előtt, ormótlannak tűnt, az árkádsorok oszlopai masszívak, szemed előtt az oszlopokba – mint egy törzsbe – vágott fejsze jelent meg, lesújtott párszor és minden szépen térdre borult előtted. Endre egy történetet mesélt, melyben nem volt túlságosan biztos, néhány megtorló kivégzésről, lemészárolt magyar vicispánokról, akiknek valószínűleg itt hevernek a maradványai. Megkérdezted tőle, hogy az otthonának tekinti-e Pozsonyt. Nagyon meglepetten, sőt szinte felháborodottan nézett rád, hogyan is kérdezhetsz ilyet, és azt válaszolta, hogy ez nyilván természetes. A kapu felé indultatok. Valószínűleg nem volt itt mindig könynyű, mondta Endre, valószínűleg nem mindig fogadtak itt minket szívesen, de én itt születtem, és nem tudok mást elképzelni, nem is akarok.

Még egy kicsit vele tartottál, hogy ne kelljen hazamenned.

A város úgy néz ki, mintha folyton átdolgozás alatt állna, mintha valaki minden pillanatban meggondolná magát, és úgy döntene, hogy egy kicsit ezt-azt módosít, változtat, áthelyez – hepehupás utcák tele kis építkezésekkel, valamilyen óriás alulról tolja felfelé az öklét, krátereket gyárt. És ilyen napokon, amikor az ég ilyen egynemű, és az egész világ olyan, mint egy ostoba játék, amit valaki éppen félretett, rácsapta a fedelét és a szekrény alá csúsztatott, mert már őt sem érdekli – nyugtalan vagy. Áthaladtatok a téren, laza járókövek billentyűire léptek, nevettél valamin, csóváltad a fejed és közben nevettél, mire Endre felhördült – ne légy gonosz. Zavarná

Endrét, ha tudná, hogy ezt ennyire az eszedbe vésted?

Aztán ott álltatok az útkereszteződésben, és megkérdezted tőle, tud-e olyanról, aki ne kedvelné őt. A válaszára gondolsz, amikor később délután a szobában az asztalnál ülsz és a rövidfilmjét nézed. Kezdetben a tenger, szürke és homályos, néha felfehérlik rajta egy kis gerinc – egy hullám. Aztán a szigetek, alacsony és hullámzó, fáradt növényzettel és kövekkel bor tott szigetek. Csak jóval később derül ki, amikor a felvételen megjelenik Endre, hogy erős szél fúj. Endre számodra ismeretlen széldzsekit visel, meg egy sálat, ami elgondolkodtad, vajon az a sál-e, az a világos, amit ismersz. Endre lehajtja a fejét, és a szél ide-oda dobálja a haját, mintha nem tudná eldönteni, hogyan lenne a legjobb. Az enyhe lejtőn száraz fűszálak remegnek, felettük felhők suhannak. Hallod Endre hangját, a természetről beszél, majd azt mondja:

Nem tudom, miben reménykedtem, mit is találok itt. A hullámok úgy csapódnak a sziklás partnak, mintha az utolsó erejükből tennék. Úgy képzeled, hogy ez a sziget északi oldala, úgy képzeled el, mint olyasvalaki, aki valaha ott élt: a sziget északi része általában szeles, a hullámok ott különösen erősek, megtörnek a sziklás parton. Annyi mindent el akartam mondani, mondja valaki a végén, néhányszor visszajátszod, de nem tudod biztosan, ez is Endre-e.

Mesélt magáról, abban a kereszteződésben – próbálkozásképpen, mintha egy nyitott fiókban turkált volna, nem tudta, pontosan mit is vegyen elő, nem azért, mintha nem akart volna megmutatni valamit, hanem mert nem töri ezen gyakran a fejét. Végül az alábbit választotta, összefoglalóan: egyezségre jutottam magammal. Úgy tűnt, elégedett volt ezzel a megfogalmazással.

Nyolc órán át csendben dolgozol. Cikkeket szerkesztesz egy most induló baloldali folyóiratnak, fiatal, lendületes csapat tagja vagy, aktívan részt veszel a haza okításában, a hátrányos helyzetűek és elnyomottak körülményeinek javításában. A felmondásodat rögtön az első szerkesztőségi ülés után megírtad, de nem küldted el. Tovább dolgozol, ingyen, a legjobb tudásod szerint, ezt a szakmai becsületednek, a puritanizmusodnak, a konzervativizmusodnak és az autizmusodnak köszönheted, és közben megpróbálod felidézni, pontosan mi is volt a vonzó ebben a projektben, mert valami egykor bizonyára vonzó volt benne. A folyóirat elkötelezettnek tartja magát, és valóban mindenki elkötelezett; a szerkesztőségi üléseken figyeled a buzgalmukat, hamisítatlan lelkesedésüket. Azon tűnődsz, leolvasható-e rólad, hogy téged nem mozgat meg, azon töprengsz, vajon elítélnek-e, kiközösítenek-e és megvetnek-e, amikor rájönnek. Néha még megrándul valami a szívizmodban – talán még nincs minden veszve, próbálkozol, még szítod a tüzet. A belső passzivitást külső aktivitással kompenzálod. Ez egy mondatban az egész életed.

Éjszaka nagyon sokáig nem jön álom a szemedre.

Háromkor felkelsz, teát készítesz, míg ázik, kinézel az ablakon, ott van valahol Endre, fekszik és alszik. Nem tudod elképzelni az alvó Endrét.

Állsz a nappaliban, egy kis csészével a tenyeredben, előtted a kilátás az egész városra.

A lámpák elmaszatoltak, mindent ritkás köd borít, minden moccanatlan, és érezhető a csend. Azokra a szigetekre gondolsz, ahol valószínűleg nem sokan fordulnak meg, és amelyek most sötétben hevernek, és talán nekik sem jön álom a szemükre, így hát felidézik azt a néhány látogatót, aki az elmúlt években ott járt, felidézik Endrét is, a kockás sálját, azt, ahogy a szél ide-oda rakosgatta a haját, miközben Endre azt mondta a kamerának, hogy nem tudja, mit kezdjen a természettel, és hogy a magány nem is olyan szörnyű, mint ahogy azt sokan képzelik, nincs ok aggodalomra. Felidézik azt a lányt, aki a kamera mögött állt.

Négykor még mindig fent vagy, a folyosón sétálsz, nézed a dobozokat Endre holmijaival. Tudod, hogy nem néznél beléjük, nem is igazán érdekel, de eltűnődsz, mi lehet bennük, mit tart Endre másodlagosnak az életében, ami nélkül kibír egy hetet. Keveset hordott ruhadarabok jutnak eszedbe, majd eszedbe jut a csészealátét, hiszen akár ott is megbújhat.

Nem tudod, miért, de egyáltalán nincs kedved a csészealátétre gondolni.

Ötkor egy könyv utolsó lapjait olvasod fekve; egy nálad kissé fiatalabb cseh írónő kortárs regényét. Az eleje felkeltette az érdeklődésed, azt mondtad magadnak, hogy a történet autentikusnak tűnik és jól meg is van írva. Azonban apránként megváltoztattad a véleményed, a történet nyilvánvalóan konstruált, néhány szükségtelen drámai fordulattal, és az elbeszélő karaktere is csalódást okozott.

Megállapítottad, hogy valójában eléggé konzervatív vagy, hogy nem akarsz semmiféle találékonyságot; olyan történetre vágysz, amiben hihetsz, olyan hősnőt, akivel azonosulnál, olyan érzelmeket, amiket átélnél vele. Eszedbe jut Endre, aki a konyhában valami olyasmit mondott a tea mellett, hogy a felvételein először egy bizonyos hangulatot próbál megteremteni, hogy a néző szívesebben befogadja azt, amit a következő pillanatban elé tár. Tudod, hogy meg akartad kérdezni, hogy akkor nem manipulációról van-e szó, de nem tetted, mert más irányt vett a beszélgetés. Most magad mondasz ennek ellent azzal, hogy vajon nem manipulatív-e eleve az egész művészet, banális kérdés, mégis még egy ideig Endre megjegyzésére gondolsz.

Reggel a szokásos órában kelsz, meglepően frissen.

Péntek van, ma nem látod Endrét.

Pénzes Tímea fordítása