Vanda Rozenbergová: A férfi a gödörből és gyerekek szerelemből (részlet, Boda Bianka fordítása)

Azon vitatkoztunk, hogy melyik szín állt a legjobban anyunak, én a piros mellett lobbiztam, de Valéria tűzbe tette volna érte a kezét, hogy a piros egyáltalán nem illett hozzá. − Áruld már el, hogy mikor láttál rajta piros ruhát? − rivallt rám, és dühösen lecsörtetett a pincébe, ahol anyu bedobozolt ruháit tároltuk. − Beszéljetek már valami másról − kérlelt bennünket Cabrera, de amikor kikértük az ő véleményét is, azt állította, hogy anyunak egyértelműen a fehér, a szürke, a bézs és a barna világos árnyalatai álltak a legjobban. − Pontosan! − ölelte át a húgom. Megadtam magam. Minden nosztalgiázásra egyedül maradtunk. Edit még nem lakott velünk ezekben az időkben, a fater pedig kimarad az egészből. Nagymamánk hatalmas kék szeme kidülledni látszik az arcából, de azon kívül minden csak egyre zsugorodik rajta. A ruhaujjának szegélyét ráncigálja állandóan, hogy elrejtse csontos csuklóját. Anya is apró termetű volt, de nem ilyen módon. Apu nem szokott velünk üldögélni, ő inkább egy gödörben ücsörög. A régi barátai közül senki sem keresi már. Hogy ennek mi az oka, nem jártam utána, bár annak idején folyton itt henyéltek az udvarunkon, és nem szégyelltek letépni bármit, ami csak volt a fán. Anyának folyton azt szajkózták, hogy viselkedjen jól az urával. – Hagyd már őt lélegezni, Elenka – röhögcséltek, mint a tipikus fososkaiak.

Anya megöntözte a paradicsomokat, majd visszament a házba.

Egyik nyáron, négy évvel ezelőtt, megállt a házunk előtt egy sárga felícia. A Tankos unokatestvére szállt ki belőle a férjével, bár először ebben sem voltunk biztosak, és csak akkor engedtük be őket a házba, amikor a fater rábólintott.

Az unokatestvérét akkor láttuk először. Valaki elárulhatta neki, hogy a rokona egy gödörben éli az életét. De ugyebár jobb egyszer látni, mint százszor hallani. A kezdeti kellemetlenségek után, melyeknek okozója részben az egyetlen pánton működő kapu, részben pedig a lépcsőn heverő véres bárd látványa volt, végre leülhettek nálunk, és szerencséjük volt ‒ a kanapén kívül néhány szék és egy fotel is akadt. Anya kávét főzött nekik, és mellé magas üvegpohárban sóspálcikát, valamint csiszolt kristálytálban mogyorós puffancsot szolgált fel. – Foglalkozz a vendégekkel – szólt oda apánknak, és elment kukoricadarát szórni a kiscsibéknek. Lássuk csak, ez apu unokatestvére, méregettük a függöny mögül a kövér szőkeséget és a kopasz férjét, apu beszélgetett velük egy kicsit a konyhában.

Anyu megetette a csibéket, majd beszólt az ablakon, hogy még megtölti vízzel az öntözőkannákat, és máris jön. Az unokatestvér, Judit néni, fogta a sóspálcikás poharat, és kiment az udvarra, az ura, Oto bácsi pedig a mogyorós puffancsos tálat vette magához, és követte őt. A faternak így nem maradt más választása, mint utánuk menni és körbenézni. − Arra még nem gondoltatok, hogy öntözőcsövet vezessetek ki ide? − kérdezte Oto, miközben anyánkat figyelte, ahogy a vízzel teli kannákat cipeli egymás mellé megfeszített karizmokkal. − De, gondoltunk − válaszolt a fater.

− És kerti zuhanyban nem gondolkodtatok, hogy fel tudjatok frissülni? − érdeklődött Oto, miközben le sem vette a szemét anyánkról, aki sáros kezét törölgette az egyik fára akasztott ócska törölközőbe. Gondoltunk, felelte a fater. Anyám a kezembe nyomta a fejszét: − Peter még előkészíti a tűzifát, és már meg is vagyunk − szólt oda mosolyogva. Minden nap egy keveset, hogy télen elegendő legyen. − És motorfűrészen nem gondolkodtatok, leginkább benzinesen? − kíváncsiskodott Oto, miközben elmélyülten méregette a ponyvatető alá stócolt, már felaprított tűzifát, amely körülbelül február közepéig lesz elég, attól függően, hogy lesz-e fagy, vagy sem. – Gondolkodtunk − vetette oda apánk, és a középső ujja átszelte a levegőt. A kezét emelte fel, hogy az utcán elhaladó férfiakat köszöntse. Kisfiúként nem akartam elhinni, hogy a fater ujjait tényleg egy kutya harapta le, bár apu haverjai szerint, a kutya sokkal inkább ledarálta őket a picsába. Tacskó volt. Még jóval azelőtt, hogy apu tankokat kezdett volna vezetni, gyakran látogatta a helyi kocsmát két sörre és egy cigire, a haverjai pedig állandóan szivatták az egy ujja miatt, a cigit is csak úgy tudta megtartani, hogy köréfonta az ujját. Olykor, ha Edittel beszélgettem, megpróbáltam apu ujjaira terelni a témát. A nagymamám azt állította, már nem is tudja, hogy történt pontosan. Milyen érdekes – a részletekre senki sem emlékszik. Talán csak maga a kutya. Edit állítólag épp egy zöldségárusnál vásárolt, és a fia, az apám, az üzlet előtt játszott. A zöldséges a város egyik kis főterén állt, ahol egy második világháborús ágyú is volt a hely partizán történelmi múltja miatt. A négyéves apám felkapaszkodott az ágyúra, és a lábát lóbálta a csövön ülve. Egy ismeretlen helyi lakos odakötötte az ágyúhoz a tacskóját, és bement a hentesboltba. Akkoriban az emberek előszeretettel vásároltak diétás virslit és debreceni kolbászt, mert újdonságnak számított, így emlékezett vissza Edit. Aztán hirtelen ordítás hasította át a csöndet, az emberek kirohantak a zöldségestől és a hentesboltból. Megpróbáltam elképzelni. Edit azt állítja, hogy nem emlékszik, mi történt közvetlenül ezután. Apám úgy mesélte, hogy jött a mentő, és kapott egy maszkot az arcára. Amikor felébredt, minden fehér volt, másra nem emlékszik. Illetve egyre igen: − Egy hihetetlenül kényelmes ágyra fektettek le − mondta, és mint tudjuk, a fater mestere a kényelemnek.

− Elég spéci, mi? − lengette meg olykor a középső ujját az emberek szeme előtt.

A Tankos egy gödörben él. De nem egy erdei zugra kell ilyenkor gondolni, és nem is egy szerelőműhely aknájára a kocsialváz alatt, nem silógödörre vagy veremre a gyökérzöldségek átteleléséhez. Ez a gödör valójában egy bemélyedést jelent a kanapénkon. Apánk virtuálisan innen tüzel a tankokra. Más emberek egy ehhez hasonló fogyatéknak köszönhetően megtanultak dolgozni. Apánk pihenni tanult meg, és annak is már jó ideje.

Az évek során ugyanaz maradt a kanapé és az apánk is. Az évek során, vagyis amióta ismerjük, az apánk minden szabadidejét egy zöld huzaton csücsülve tölti, ezért a súlyától egy mélyedés keletkezett a kanapén. Ha pedig nem ebben a gödörben tartózkodik, egy pékség körül járőröz. Többféleképpen értelmezhető egy éjszakai őr foglalkozása, mi pedig gyerekként azt hittük, hogy fegyverrel járkál egy épület körül, és résen van. Reggelente járt haza, és rögtön ledobta magát a gödörbe. Mire mi iskolába indultunk, általában elnyomta az álom, és anyu betakargatta egy pokróccal. Ebéd előtt ébredt, bekapcsolta a tévét és a számítógépet, este pedig újra őrködni indult. A pékség a Drlákovo lakótelep keleti részén helyezkedik el, hazulról körülbelül húszpercnyi gyaloglásra. Tizenkét évvel ezelőtt még nem volt számítógépünk, viszont autónk igen. Apánk mindig előzékenyen viselkedett, ha a környéken lakó ismerősökről volt szó. Egy alkalommal kölcsönadta az autót az egyik haverjának. Az pedig összetörte, és otthagyta a baleset helyszínén – az orrával egy árvai patakba fúródva. Hiába a szétroncsolt motorház és egy halom hátrahagyott invazív fafaj a hátsó ülésen, a fater ismerőse megúszta sérülések nélkül, és ez a tény apánknak sok álmatlan éjszakát okozott. Apu jellemzően egy kávé elkészítését sem volt képes végigcsinálni, ezért az egész patália az autó körül anyánkra maradt. Sőt, ő volt a felelős a balesetért is. Tizennégy éves voltam, és hallottam, ahogy azt mondja apunak: Rudo, már annyiszor kölcsönadtad neki azt a kocsit, legalább olajat vehetne bele egyszer. Apu fel is hívta a havert, és vidám, de határozott hangon megkérte őt, hogy vegyen olajat az autóba, kedvesen egyezkedett vele, nehogy megsértse. Nem jött össze. Az autót összetörte, biztos véletlenül, és ha anyu nem kavart volna be az olajjal, mindez megelőzhető lett volna. Szart se tudsz arról az emberről, kiabálta a fater az asztalt verve. Két hónappal később a megyei újságban megtaláltuk az említett ismerős fotóját, a rendőrség adócsalásért körözte. Még a nevét sem tudom, mert a szüleim mindig Slamák becenéven emlegették, autót többé nem vettünk, ezért Slamák sem jött többé, hiszen nem volt mit kölcsönkérnie.

Ki nem álhatom ezt a henyélést. Állandóan csak a feltett lábát nézni a résnyire nyitott ajtón keresztül. Csak lélegzik és eszik. A nappaliba nem szívesen járok, a levegő fülledt, mint egy kemencében, és az ember olyan kellemetlenül érzi ott magát, mint a paraván mögött egy orvosi rendelőben.

V.

Valaha kórházi vigasztaló szerettem volna lenni. Járnék részlegről részlegre, szobáról szobára. Leülnék egy ágy mellé, odahúznék egy széket, és a többi úgyis jönne magától ‒ beszélnék a beteghez, vagy csak hallgatnék. Világéletemben valós problémaként gondoltam a fájdalomra és az ismeretlentől való félelemre. Belélegezném az egészségügyi intézmények visszataszító szagát, és szoros ölelésekre vagy ökölbe szorított kézre váltanám be, mondván Minden rendben lesz – de kedveseim, a fotóktól és az emlékektől óvakodjatok! Olyasmiktől, hogy de szép is voltam, vagy hogy milyen szép idők voltak. A nosztalgiázás csak árt az embernek, ebben igaza van Peternek.

Odahaza állandóan nosztalgiázunk, úgyhogy jól tudom, miről beszélek.

− Megállok értetek, legyetek készen. Elmegyünk bevásárolni. − Áh, úgy viselkedik, mintha értem és Cabreráért legalábbis limuzinnal tervezne jönni, pedig szokás szerint csak gyalog jön, és közösen kisétálunk a buszmegállóhoz. Ahogy a bevásárlóközpontban korzóztunk, a beépített mentális kapcsolónk minden alkalommal jelzett, amikor nekem vagy Cabrerának eszünkbe jutott, hogy mire lenne még szükségünk. Peter nagy léptekkel haladt, és a nyakát nyújtogatta, mint egy periszkóp. Cabrerának vásároltunk télikabátot, és amikor kiválasztott egyet, ami tetszett neki, és jó is volt rá, Peter nekiállt részletesen megvizsgálni az anyag összetételét, a nyúlékonyságát és a hőszigetelő-képességét, alaposan átnézte a varrásokat, és kifordította a zsebeket. Szerencsétlen, ha tehetné, az egész életét kontroll alatt tartaná. Fizettünk, majd átmentünk a drogériába. Reménykedtem benne, hogy nem fogja sorban kinyitogatni az összes fogkrémet, hogy meggyőződjön róla, csípnek-e. Arról, hogy Peter mi szeretett volna lenni annak idején, fogalmam sincs. Most abban éli ki magát, hogy keresi a kötelességeket, és élvezetét leli bennük.

Mindenki kapott még néhány pár zoknit, én egy hosszúujjút, meg folyékony alapozót, és a kicsi pedig új papucsot, valamint egy DVD-t. A legvégén betértünk egy állatkereskedésbe, ahol beszereztünk két pár szárított sertésfület és tíz húsfalatkát.

A legjobb az lett volna, ha azt az ötletemet, miszerint legyen egy kutyánk, már az elején elvetjük, de most már késő. Már lett egy. Nyilvánosan beismerem, hogy hülye ötlet volt. Lusta vagyok törődni vele. Talán, ha a folyó környékén az erdőben bolyonghatnék Marattal együtt, még büszke is lennék Momóra. Kedvelem a fekete szőrét és az életerejét, és jól tudom, hogy Peter feláldozza magát, hogy kijár vele sétálni. De Peter jól bírja. Hiszen ez csak egy kutya.

Nem pedig egy nő, aki miatt a körmét rágná, és úgy szenvedne miatta, mint ahogyan én.

P.

Eszembe jutott az időszak, amikor felvettek a hivatalba. Az első négy hónapban még ebédszünetben sem mertem elhagyni az épületet, mint ahogyan azt a tisztviselőnők tették. Nem tudtam elképzelni, hogyan lehet harminc perc alatt megebédelni. Később rájöttem, hogy azt a fél órát senki sem tartja be, és hogy a tisztviselőnők, akik már reggel hét óta a fenekükön ülnek, a fél tizenkettőkor kezdődő ebédszünetre a nap csúcspontjaként tekintenek, utána már csak a célvonal jött, vagyis a fél négy. Aztán megismertem Sidóniát. Általában előre csomagolt salátát evett. Néha otthonról is hozott ebédet, és egy napon, anyám halála után nem sokkal, hozott nekem is. Az egész olyan volt, mint egy afrikai örökbefogadás. Nincs szüksége valamire?, érdeklődött rendszeresen. Amint lett egy kis időm, bementem hozzá az irodába. Felajánlotta, hogy tegeződjünk, és rögtön élt is vele. Micsoda szépség, gondoltam magamban. Igazi nőként viselkedett, aki bármikor türelmesen meghallgatott, és magabiztosan, de egyben tapintatosan fejezte ki magát. Meséltem neki Editről és apámról is. A depresszióval kapcsolatos teóriáját akkor még nem értettem, csak később fogtam fel, hogy ez egy gyenge pontja Sidónia természetének ‒ a dolgokról és az emberekről mindig a legjobbakat feltételezi.

Amikor nyáron felbukkant Denis, egy rövid időre lecsökkentettem a Sidóniával töltött közös ebédeink számát, és Denisszel jártam ki enni.

− Nyugaton a hivatalnokok a szabad levegőn szoktak kajálni, mondjuk parkokban vagy az utcán egy padon − mondta Denis, és a szemével pásztázni kezdte a templom melletti miniparkot, szabad padot keresve.

− Még télen is?

− Még télen is.

Hozzáfűztem, hogy azért nyugaton más a munkaidő, meg a feltételek is. − Igazad van, haver − ismerte el. − A körülmények szörnyűek ott, állandóan piszkál valaki, és nem csak hogy minden lépésedet, de még a gesztusaidat is figyelik, még azt is, hogy mit írsz a billentyűzeten. De a kinti kajálások hosszú ideig tartanak. Utána az emberek visszatérnek az irodáikba, és estig gürcölnek.

− Te is dolgoztál irodában? − kérdeztem.

− …valami olyasmi. Egy nagy biztosítócég fénymásolási részlegén voltam kiszolgáló. A főnök, Dan Stevensnek hívták, még ott is aludt.

− Minden névre emlékszel?

− A legtöbbre. Az agyam egy névkatalógus − jelentette ki, és kicsomagolta a feta salátáját.

Lehet, hogy az egészséges étkezés az alapja az idegen nyelvek iránt való fogékonyságnak. Denis szeretett beszélgetni az utazásról, én meg ilyenkor nem tudtam mást, csak bólogatni.

− Az élet egy bizonyos szakaszában mindenkinek egy repülőtéren kellene ücsörögnie egyedül, csatlakozójáratok után kutatva. Mint ahogy én is tettem Finnországból hazafelé jövet – Tamperében egészen másnapig kellett várnom egy londoni gépre, miközben azért, hogy Londonból hazajuthassak, olcsó járatot kerestem, mivel kifogytam a pénzből. Variáltam, ahogyan csak tudtam, de végül hazaértem. Ez a legjobb az utazásban.

− Mi?

− Hogy semmit sem vehetsz készpénznek − felelte.

− Finnországban is jártál?

− Igen. Tervben volt, hogy megnézem azt a híres sarki fényt, de ahhoz márciusban kell odamenni, különben az ember nem győzi kivárni.

− Én sosem jártam még sehol. Csak Hamburgban anyuval és a húgommal. De sehol máshol.

− Soha?

− Soha.

Végre valahára én is lenyűgöztem őt valamivel. − Hát akkor itt lenne az ideje, haver. Odakint mindent megtanulhatsz. Magadról gondoskodni, kijönni az emberekkel, alkalmazkodni, és keményen dolgozni. A világban bolyongva elég időm volt átgondolni, hogy ki vagyok és mit is szeretnék, de legfőképpen, megszilárdult bennem az elhatározás, hogy nem akarok továbbtanulni. A szüleim nem örültek túlságosan az egésznek, de az már egy másik lapra tartozik.

A lényeg, hogy képes vagyok megállni a saját lábamon − a tekintete egy pillanatra megpihent a városrészünk hivatalának homlokzatán. Micsoda egy okostojás, gondoltam. Denis gyorsan beszélt. Abban igaza volt, hogy nem volt kint hűvös, legalább átmozgattam a lábamat és a hátamat: − A hivatalban már ötödik éve vagyok. Persze, jobb fizetést is elfogadnék, de jelenleg úgy érzem, a legjobb, ha itthon maradok, és nem megyek sehova − jelentettem ki.

− Bocs, haver, de ez elég furcsa. Néha el kell egy kicsit tűnni otthonról. Muszáj.

Témát váltottam. Momóról kezdtem fecsegni. Arról, hogy milyen lusták vagyunk betanítani őt, és arról, hogy ha az embernek kutyája van, az életébe szükségszerűen beköszönt a rend és a fegyelem. Ez ránk egyelőre nem érvényes. Egy paddal arrébb néhány nyugdíjas hölgy ült le, a szatyrukból reklámújságot vettek elő, és a fenekük alá terítették. Túl közel ültek, engem pedig megrémisztett a gondolat, hogy hátralévő éveimet ezidáig nem tudtam elképzelni máshol, mint itt, ebben a városban. Hogyan lehetséges ez?

*

A kutyával általában az erdőbe megyünk sétálni. Nincs más választásom. A fajtájával, vagy azzal, hogy milyen csoportból származik, nem foglalkoztunk, de a mozgás és az aktív életmód szemmel láthatóan jót tesz neki. Nyilván erre nem gondoltunk, amikor örökbe fogadtuk. Nincs is annál rosszabb, mint kényszerből csinálni valamit. Én ezt túl gyakran tapasztalom: egy háztartásban élek Edittel, gyakran társalgok olyan emberekkel, akik nem is érdekelnek, naponta többször hallgatok olyan monológokat, amelyek egy kínzással érnek fel (Dolče, Calábková), és ha apánkra nézek, megfájdul a hasam, gyakran ébredek fáradtan, azzal az érzéssel, hogy legszívesebben aludnék még.

Olyan fáradtnak érzem magam, mint egy igavonó barom. Odahaza néha a magánélet abszolút hiányát érzem, amibe nem tartozna bele lecsekkolni Edit összes szekrényét. Az egyedüllétet még élvezni is tudnám. Alsógatyában járkálnék a házban, és zenét hallgatnék. Ritkán van rá alkalmam, hogy csak úgy heverésszek a konyhaasztalon, és nyilakat dobáljak a plafon felé. A húgomat gond nélkül meghallgatom, de a Marat körül csapott leplezetlen hisztije sokszor lefáraszt. A hangos telefonálgatásaival – amikor Rilkét idéz ki tudja kinek –,Valéria még azt a kevéske egyedüllétet is képes elrontani, ami az emeleten járhatna nekem. Szeretem őt, ez nem kérdés. És szeretem Cabrerát is. Ők ketten messziről sem fárasztanak le annyira, mint a világ többi része és a kutyánk.

Mindig beletelik néhány percbe, míg ráhangolódom a gondolatra, hogy hagyom a kutyát vezetni. Egy kutyától mindenki alárendeltséget vár el, de kérdezz meg erről valakit, akinek kutyája van, hogy tényleg a gazdájának érzi-e magát. Én nem. Eleinte úgy próbáltuk betanítani, hogy akár az autópálya mentén, vagy a főtéren is sétálgathassunk vele, de a kutya továbbra is húzott. Képtelen volt abbahagyni, mi pedig nem tudtuk, hogyan szoktassuk le. Ezúttal is átrángatott két kereszteződésen, majd a park egy részén, és csak az erdő közelében nyugodott le. Ott elengedtem.

Azt hittük, a kertünk majd elég lesz neki, de ebben a tekintetben ez a kutya eléggé furának bizonyult – volt, hogy körbeszaladta a házat vagy tízszer, ugrándozott egy kicsit a füvön, aztán már kaparászta is a kiskaput azzal a meggyőződéssel, hogy mindjárt kijuthat. Csak ki, ki és ki. Oda, ahol távoliak a fények és egy másik állat közelsége valószínűbb, mint a kerítésen belül. Így hát elkezdtem sétákra járni vele, de ez hiba volt. Nem akartam egyebet, mint a saját életemet egyszerűsíteni, helyette viszont elértem, hogy a kutya kínzásként élje meg, ha nem sétálunk egy kiadósat. A kertben van egy takaros szigetelt bódéja, és annyit futkározhat, amennyit csak akar. Ennek ellenére állandóan velünk akar lenni, mi pedig, megjegyzem tévesen, ezt lehetővé is teszszük neki. Nem vagyok elég rátermett, hogy ezt a kutyát engedelmességre kényszerítsem. Lehet, hogy én magam vagyok az, aki képtelen mindezek mögött meglátni az összefüggéseket, és talán valamiféle magabiztos alárendeltség is áradhat belőlem a természetemből kifolyólag, amit rajtam kívül mindenki lát, és ki is használna, még Momó is. Az erdőben vagyunk, pedig már besötétedett. Megágyaztam magamnak a száraz fenyőlombokkal, és ráterítettem a kabátom, Momó eközben lyukat kapart mellettem, és időnként hátralép egyet, hogy megcsodálja az alkotását.

A Perňéšbe tett látogatásokat büntetésként éltem meg. Ennyi embernek Edit lakása túl kicsi volt. A ruhaszárítót az alsóneműivel együtt mindig felállítva hagyta, és kénytelen voltam nézni a száradó holmiját. Sidónia, én tényleg igyekeztem. Az azt követő első hetekben, hogy ránk kényszerítette magát, fogadalmakkal tele jártam haza, hogy Edittel beszélgetni fogok az életről, a világról és önmagáról. Csak kinyitottam a bejárati ajtót, és a tervek ki is röppentek rajta. Igazából, engem fáraszt valamennyi hasonló jellegű fogadalom. Ilyenkor jó, hogy van a kutya.

Esténként az öcsémmel tanultam. Anya gondot fordított a taníttatására, nekünk is muszáj. Az öcsémnek sosem volt kedve belefogni a tanulásba. Nem mondtam neki, hogy nem csodálkozom rajta, de nem csodálkoztam rajta. Átvettük az irodalmat és a történelmet. Azok mentek neki. A matematikával többet szenvedtünk, a geometriát vették, azon belül a szögeket. Képtelen volt összpontosítani, szemében haragos könnyekkel rajzolt. Kényszerítettem. S ezt bánom. Amikor végeztünk, ágyba bújtunk, ki-ki felbontotta a maga mogyorós puffancsát, és felidéztük a régi időket. Cabrera felelevenítette, ahogyan Pankrác a csirkéinket vágta le.− Figyeltem őt. Jól csinálta.

− Nem tudtam, hogy érti ezt, főleg, hogy az én szorongó Cabrerámról volt szó.

− Az állat sosem követ el semmi rosszat, és ha igen, akkor kényszerből. Állatként meghalni azt jelenti, hogy tisztán halni meg. Még ha emberi kéz által is. Érted? − kérdezte. Érzékeim, érzéseim és gondoskodásom puszta és végtelen rónája megremegett, mintha gyengébb földmozgás érte volna. Később, amikor elaludt, felírtam magamnak a mobilomba ezeket a mondatokat a többi jegyzetem közé, és belemerültem a gondolataimba: saját magamról, valamint arról, hogy miért nem vagyok és sosem leszek természetemből fakadóan bölcs.

Azelőtt nem tudatosítottam, hogy Edit hisz Istenben, arról sem volt fogalmam, hogy templomba jár, vagyis – feltéve, hogy már Perňéšben is járt. Hallottam, amikor csendben győzködte Cabrerát, hogy néha ő is elmehetne vele. Hetente háromszor-négyszer járt, néha reggel és máskor este, a templom az utcánk végén volt.

− Jakub is jöhetne, ha akarna…

− Őt kell megkérdezned, ha akar, el fog menni.

− Később − nézett rá Cabrera Editre. Gondosan megtörölte a száját, és betette a tányért a mosogatóba.

Észrevettem, hogy az öcsém minden második párbeszédet vagy csevegést átterelt egy anyuról és apuról szóló diskurzusba. Újra és újra. Apa és anya, az élet két alapés egyetlen problémája. Kérdezi Editet, milyen volt a Tankos, amikor kicsi volt, az iskolában, meg így.  Milyen volt az apád az iskolában? − ismételte meg Edit. − Az ember azt gondolná, hogy gyenge volt, vagy kiközösítették, de ez nem igaz. Voltak barátai. Átlagos tanuló volt, és noha csak ketten voltunk, sosem siránkozott, hogy ez vagy az kellene neki. A tanítónő dicsérte.

Elgondolkodtam azon, vajon jobban gyászolnám-e az anyámat, ha büszkébb lett volna rám.

− Rudi nem volt a legjobb tanuló, ez igaz. A szlovák nyelv volt a rémálma. De máskülönben, persze hétköznapi fiú volt, sőt szórakoztató. − A csodák apám életében tehát már megtörténtek.

Edit egyedül nevelte a fiát. Rudinak hívta. Apám apja, a nagyapánk ugyanis elment, Ausztráliába emigrált, és mindvégig igyekezett eltüntetni az összes nyomot maga után. Hátrahagyott egy kisfiút és egy feleséget, elismerem, nem volt valami férfias döntés, de megtörtént. Abból kiindulva, hogy a fiúnak a jobb kezén hiányoztak az ujjai, az ember azt feltételezné, hogy küszködött az írással, illetve talán az olvasással is, és minden társaságban elnyomták. Apám saját magáról nem beszélt. Nem okozott neki gondot kifejezni magát, és ha nem lett volna vulgáris, talán bármiről összefüggően és hatásosan tudott volna beszélni, de saját szabályát követve a lehető legkevesebbet beszélt. Az anyja, Edit, rendes asszony volt. A lágy szívével képes lett volna megölni valakit, engem legalábbis biztosan. Nem tudtam semmit apám gyerekkoráról, és arról sem, milyen haverjai voltak, de ez nem az én hibám. Az ember nem megy oda az apjához, hogy azt mondja neki hé, haverkodjunk.

A pincéink, a fészerünk és a kamránk, amióta az eszemet tudom, tele voltak pakolva kartondobozokkal és mindenféle szeméttel teli rekesszel, csirketáppal, tejes üveggel, ronggyal, amelyek úgy tekeregtek a fészerben, mint a borostyán, és kint fokozatosan borostyánná alakultak át. Tavasszal és karácsony előtt anyánk rendszeresen rábírt, hogy minden ilyen sarkot takarítsunk ki és nézzünk át, hányjuk egy kupacba a kacatot, és hordjuk ki a konténerbe. Ezek hamisíthatatlan és igazi szemetek voltak, nem pedig fölösleges függönyök vagy poháralátétek. Nem sajnáljátok ezeket kidobni, nyúlt bele a Tankos az egyik nagy rakásba, amelyben régi újságok, kartondobozok, rongyok, Marína keksz-csomagolások, törött vállfák, kiszáradt temperafestékek, lyukas zoknik, kiszakadt nejlonharisnyák, kitaposott papucsok, korhadt zsákok, dióés krumplihéjak voltak, és kihalászott onnan egy sértetlen csomag Harmasan márkájú papírzsebkendőt. Bár bontatlan volt, határozottan nem tűnt újnak. − Megtarthatod − mondta anyu, és megveregette a vállát. Apu szerette az ételt. Mindig mindent megevett az utolsó morzsáig, ebben példaként szolgált  zámunkra.

Dobáltuk a tűzbe a csomagolásokat és az ágakat, a nagy darabokat taligával szállítottuk a konténerbe. Hiányt szenvedtünk élményekből, ruhákból, bútorokból, kirándulásokból, ünnepségekből, pinceajtóból, működőképes szerszámokból, erős zsalugáterekből, jól szigetelő tetőből, és ami mindezt elrejtette volna, magas kerítésből, de apánk, Rudolf Bezemeg, mindig ellátott bennünket a legújabb mobilés számítógépes tartozékokkal. Sosem akarta meghaladni önmagát. Biztos vagyok benne, hogy ilyesmi meg sem fordult a fejében.

Szóval az én apám ‒ középmagas, arányosan sűrű barna hajú, halántékán ősz hajszálak, kék szemű és enyhén túlsúlyos. Minden ételt szeret, csakúgy, mint a pazar tüzérségi eszközöket. Tankjai tiszták, és tartályuk mindig tele van. Önjáró lövegjei úgy csillognak sorba állítva, mint egy katonai bemutatón. Ebben apánk rendet tart. A játékot a televízió képernyőjén figyeli, és a távirányítók rendszerint a combjain hevernek, a tévéképernyőn történtekkel párhuzamosan egyik szemével a laptopot figyeli, ahol más emberek más célokkal küzdenek. Ez a Skeeter nevű mellékjáték csak egy pótlék, hogy amikor a többi tankos újratöltése tovább tart, vagy egy bonyolultabb útvonallal néznek szembe, apám hévje ne hagyjon alább. Mint egy ló a verseny előtt. Ő maga csendben van, de amúgy a nappali tele van hangokkal. Izgatott kiáltozások és káromkodások idegen nyelven, golyók süvítése, a havas latyakban erőlködő tankszíjak susogása. Ágak törése és robbanások a távolban. Vezessétek le a stresszt, meditáljatok, és szánjatok időt önmagatokra. A feszültségnek a világban nincs határa, stresszben élünk, csak az én apám nem. Ő elégedett a gödörben. A stressz alighogy ideér, ő már le is vezette. Két égő tank, nyolc halott, „hozz egy sört!” és tapasztalatok gyűjtése. A Tankos stresszellenálló képessége minden pszichológust lenyűgözne. Célzott és lőtt. Beleszúrta a villáját az almáspitébe, és a szájába tömött egy jó nagy falatot.

− Edit – nem aggódsz érte? Sehol sincs megírva, hogy a lyukban biztonságban van. Még a végén az edzetlen szíve infarktust kap az elszúrt támadás által kiváltott idegeskedés miatt. Vagy álmában lefordulhat a földre, és megütheti magát – a kanapé nem széles, aput, viszonylag kényelmes pózban, csak a bemélyedés tartja rajta.

− Nem, nem féltem − fordította felém Edit azokat a kissé dülledt szemeket, és elmosolyodott. Olyan hálával a kedvességem iránt, hogy még a hasam is belefájdult.

Boda Bianka fordítása

*      A könyv kiadását a Kisebbségi Kulturális Alap támogatja. Vydanie knihy podporil Fond na podporu kultúry národnostných menšín.