Bogyó Noémi: #házibuli (részletek)

Széncinkék

Ma este végleg felhagytam a teleportálási kísérleteimmel, bár kézzelfogható eredményeim voltak. A jobb fülcimpámat sikerült elés visszateleportálnom életem Bermuda-háromszögének csúcspontjaiba, Pompeiibe, Lindosba és Annecybe. Annecyben valami előreláthatatlanul és végzetesen megváltoztatta a részecskék átvitelét, a fülcimpa arany fülbevaló nélkül jött vissza. Erről sokat lehetne mesélni, s még fogok is talán, de addig is, ha valaki véletlenül rátalál a fülbevalómra,  jelezze, a világ végére is elmegyek érte. Nem nehéz ráismerni, egy széncinke szíve dobog benne.

Pompeii

„Most két hétre végképp eltűnök!!!” biggyesztettem ki a Facebook-oldalamra, direkt három felkiáltójellel, aztán nekiveselkedtem, hogy belegyömöszöljem a kofferbe a bélként kilógó színes rongyokat. Közben pittyogott a mobiltelefonom, mindjárt öt kíváncsi kérdés: Hova? Kivel? Mikor? Miért? Nápolyba. Egyedül. Most. Mert. Nem volt kedvem végigzongorázni rajtuk.

– Lili, miért nem mehetek veled? – kérdezte Misi pár nappal az elutazásom előtt.

– Mert nem akarom – válaszoltam kurtán. Persze hogy kivertem a biztosítékot.

– Biztos a porschés pasas van a dologban…

– Nem is ismerem! – háborodtam fel.

– Magyarázd a nagymamádnak! – dobta az asztalra a lakáskulcsomat, s elviharzott.

Pár percig szomorúan pöcköltem a villával a tinórugomba-szeleteket a rizottóban, lelkiismeret-furdalásom volt, aztán arra gondoltam, hosszú távon úgysem tudnám kezelni Misi féltékenységét. Hmmm, szörnyen beteg, ha már egy ismeretlen férfira is féltékeny, aki véletlenül mindig pont akkor tankol a Bajkalskán, amikor mi. Nápolyba pedig mennem kell. Várnak. Vár rám a Költőnő. Másfél éves voltam, amikor anyu hazahozta José Pijoan Művészettörténetének harmadik részét, a borítóján a Kölnő című freskóval, ami egykor Libani házát díszítette Pompeiiben. Kedves arc, hullámos haj, arany hajhálóval lefogatva, mélázó tekintet. Az egyik kezében nádtollat fog, az ajkához érinti, ihletre várna, másik kezében viasztáblákat tart. Lili! Mutattam rá a festményre. Kedvenc széncinke plüsim helyett Pijoan Művészettörténetével aludtam azon az éjszakán. Az elkövetkező napokban ceruzával a számban, egy leporellóval a kezemben szaladgáltam. Aztán felfedeztem a levesszűrő és a hajháló közötti hasonlóságot. Sétálni sem mentem anélkül, hogy a levesszűrőt a fejemre ne biggyesztettem volna. Anya, hogy örömet szerezzen, felszentelte a borítót, kivágta a képet, keretbe tette, s azóta a Költőnő az életem része. Mindenhova magammal viszem a széncinke plüsimmel együtt, s kiteszem az aktuális éjszakám éjjeliszekrényére. Misi ezt sem értette. A szemét forgatta: muszáj, hogy bámulja, ahogy szeretkezünk? A hasonlóságot azonban ő sem tagadta. Idővel belenyugodott, hogy velem együtt egy vedlett plüsscinkét és egy kukkoló Költőnőt nyert az ötös lottón.

A repülőtéren szerencsém volt, tíz perc várakozás után sikerült a nagykofferral együtt feltepernem magam az Alibus egyik járatára. A pályaudvaron leszállva mellbe csapott a hőség. A Piazza Garibaldin kaotikus rendetlenség fogadott, nyüzsgött a tér, hullámzott, pulzált, zajongott, mint egy patchwork terítő tele színnel, mintával, absztrakcióval és geometriával. Beszívtam Nápoly illatát, frissen sült pizza, összefutott a nyál a számban. A téren fekete srácok kosaraztak. Most merre induljak? Előszedtem az otthonról hozott térképet. Nagyon béna vagyok, ha tájékozódni kell. A srácok körülálltak, vigyorogtak, tört angolsággal kérdezték, hova megyek. Böktem a térképen a piros pontot. Nincs messze. Azon az úton egyenesen, aztán föl a hegybe, mutogattak és közben sugdolództak, vihogtak. A langaléta fürtöcske felajánlotta, hogy elkísérnek, segítenek a kofferrel. Mondtam, nem kell, várnak. Kacsintottam is hozzá, hogy hitelesnek tűnjön. Értették ám, vagy nem értették. Újra vihogtak. A szálláshoz keskeny sikátor vezetett, mintha az égbe meneteltem volna az ablakok között kihúzott zsinegeken száradó ruhák színes zászlósora között. A különböző nagyságú, alakú, korlátú erkélyeket mintha egy hóbortos építész tervezte és függesztette volna fel a málladozó vakolatú házfalakra. Ez a spanyol negyed. Egyre meredekebb lépcsősorokon  kapaszkodtam  fel, s az egyik balkanyar után ott állt előttem egy sárgára meszelt ház, 22-es számtáblájával, repedezett fakapujával. Megérkeztem.

Épp egy kislány kukucskált ki a kapun, mintha engem várt volna. Köszöntem neki, ciao. Elnevette magát, s válaszra sem méltatva beszaladt az udvarba. Beléptem. Boltíves kapualj, beljebb kert, kerek pici szökőkúttal, bukszusokkal, terrakotta edényekben virágzó leanderekkel. A szökőkút mellett kovácsoltvas kerti bútor, rózsás párnákkal, kerek asztal, kávé, süti illata csapta meg az orrom. A kislány újra felbukkant, rám mosolygott, megfogta a kezem, s az asztalhoz vezetett. Csészében kávé, tányéron Baba, a nápolyi, rumba áztatott piskótaínyencség. Leültetett, közelebb tolta a csészét, a kistányért és újra magamra hagyott. Néma, gondoltam, biztos néma, azért nem beszél. Iszogattam a kávét, majszoltam a sütit, hallgattam a vízcsobogást és Vivaldi Tavaszának hangfoszlányait. A szökőkút kávájára egy széncinke szállt, ott egyensúlyozott, billegett, mint egy fekete tüllszoknyás balerina. A léptek zajára megriadt, elhessent. Felnéztem és beleborzadtam a látványba. Egy torz képű férfi állt fölöttem. Arcának jobb oldala égési hegekbe folyt össze, jobb szeme csak egy rés, jobb füle csonk. Mosolyogni próbált. Bal szájzuga felhúzódott,  a jobb bénán lefelé ívelt. A ciao baritonja és a jóságos bal szem ellensúlyozta a visszataszító látványt. Behunytam a szemem, aztán mégis kinyitottam, próbáltam a jobb szemére koncentrálni, hogy csak azt lássam. Egy kukkot sem értettem abból, amit mondott, de inkább rábólintottam, mintha érteném, mondtam is, hogy si, si, si, s közben a szökőkút káváján táncoló széncinkét néztem. Mire feleszméltem, a férfi sehol, csak a kislány ült velem szemben, egy jegyzetfüzetbe rajzolt.

– Izabelnek hívnak, nyolcéves vagyok, és szeretek rajzolni – csacsogta tökéletes angol kiejtéssel. Angelo pedig az apukám. Megmutassam a szobád?

– Siiii! – vágtam rá örömmel.

Újabb lépcsők. Nápolyban mennybe megyek, poénkodtam örömömben, hogy végre megszabadulok a koffertől. Bedobom a sarokba, s négy napig rá sem nézek. Hogy minek kell nekem mindig a fél szekrényt bepakolni? A szobám szédületes volt. Középen baldachinos ágy, faragott régi bútorok, bordó brokátsötétítők, pipereasztal velencei tükörrel. Nem biztos, hogy velencei. A márványlapú asztalon díszes vázában fehér rózsák. Azok a hosszú szárú, gigantikus bimbójúak, amelyekből menyasszonyi csokrokat szoktak kötni. Hitetlenkedve néztem Izabelre: Biztos vagy benne, hogy ez az én szobám? Én csak harminc eurót fizetek egy éjszakára.

Izabel felhúzta a vállát, és hümmögött valamit az orra alatt, ha Angelo azt mondta, a baldachinos, hát akkor a baldachinos, még ha nem is ez a vendégszoba.

Az éjjeliszekrényen kristálypohár. Beleszimatoltam. Valami fehérborféle. Megkóstoltam. Chardonnay, édes, sült alma ízű. Leültem az ágyra, apránként kortyolgattam, s a falon függő aranykeretes festményeket nézegettem: nimfák faunokkal. Lassan fordult egyet körülöttem a szoba, aztán még egyet, hanyatt feküdtem az ágyra. Elálmosodtam. Alszom egy kicsit, gondoltam.

Mellém bújt a test. Lehelete nyakszirtemen zihált. Alma voltam, lehámozta rólam a piros, mosolygós héjamat. Húsomba harapott. Ízlelgetett. Beleremegett a föld. Táncoltak a házak. Aztán csend lett.

Reggelre szertefoszlott a káprázat. A zsalun beszűrődő fényt vörösre festette a brokátfüggöny. Maradt a velencei tükör, a rózsacsokor és Izabel csacsogása. Ezt elvesztetted – nyújtott át egy kapcsos füzetet, borítóján a Költőnővel. Ez nem az enyém – ráztam a fejem. Izabel ragaszkodott hozzá, hogy nézzem meg. Kicsatoltam a csatját, felnyitottam a díszes fedelét. Meglepődtem. Az én kézírásommal írva egy Catullus-idézet:

Pompeji, 79. augusztus 24. 4.30
„…s íme, az ég ura bólintott – nincs visszavonás, ha
ő helyesel – megrendült rögtön a föld, a vihardús
víz, ragyogó csillagseregét vele-rázta az ég is.”
(Catullus)

Pompeji utcáin barangoltam, majd egy kövön hűsöltem az árnyékban. Rózsaszín leanderek illatoztak a Via dell’ Abbondanzán. A halott városban hemzsegtek a turisták, bábeli nyelvzavar. Este, mire hazaértem, Izabel már türelmetlenül várt. A kertben meg volt terítve. Pizza illatozott az asztalon és Limoncello Spritz sok jéggel. Gyöngyözött a pohár a fülledt melegben. Nem tudtam ellenállni. Izabel rajzolt nekem. Meglepődtem. A képen a Via dell’ Abbondanza, fénykorában, nem romjaiban, a pineafenyő és a kő, amelyen ma ültem.

– Jé, te voltál Pompejiben?

– Nem – rázza a fejét. – Angelo már régen ígéri, de sosincs ideje, hogy elvigyen. Sokat utazik. Tegnap újra elment.

– Nekem adod?

– Igen, de még be kell fejeznem.

Izabel tovább rajzolt. A kőre három széncinkét.

– Ezek mi vagyunk – magyarázta, s a nyomaték kedvéért fölé írta: Lili, Angelo, Izabel. Későre járt.

– Neked nem kéne aludni menned? – vontam kérdőre a kislányt. Mintha ott hallgatózott volna, egy idős hölgy lépett ki a fal árnyékából, s kézen fogva elvezette őt.

– Dolci sogni – búcsúztam.

– Dolci sogni – visszhangzották a kőfalak a hangját.

A kristálypohárban rozé. Ízlelgettem. A korty erdei szamócás és intenzív. Ribizli és meggy. A falon függő aranykeretes festményen táncra keltek a Nimfák. Pörögni kezdett velem a szoba, ledőltem az ágyra.

Újra a kövön ültem. Énekes kabóca muzsikált, a város megtelt élettel. A piac benépesedett kereskedőkkel, akik zöldséget, gyümölcsöt, friss halat árultak, vevőkkel, akik meg-megálltak, hogy megkóstolják az árut, alkudtak, vásároltak, továbbmentek. Friss kenyér illata csapta meg az orromat, a közeli pékségben akkor vehette ki a pék a kemencéből a ropogós héjú, lapos kenyeret. Ízisz templomában a papok tyúkot áldoztak az udvaron levő kőoltáron az istennőnek. Hazamentem, leheveredtem a kerevetre, szőlőt eszegettem, edénycsörömpölés szűrődött ki a konyhából, a rabszolgák az ebédet készítették. S akkor újra hátulról hozzám simult a test. Védekezni próbáltam, meg fordulni, de nem engedte. Erősen ölelt. Ujjai felkúsztak a combomon. Kikapcsolta a dísztűt, ami oldalt összetartotta a stólámat. Megoldotta az övet, szabaddá tette mellemet. Kisimogatta belőlem az ellenállást. Szerelme bennem hintázott.

Csapódásra, éles fényre ébredtem. Izabel kinyitotta a zsalugátereket:

– Ébresztő, dél van! Míg aludtál, beleragasztottam a képemet a csatos füzetedbe, hogy el ne vesszen. Megint írtál, kár, hogy nem értem. Lefordítod? Kivettem a kezéből a füzetet, hitetlenkedve olvastam a kézírásom:

Pompeji, 79. augusztus 24. 13:00
Mondd csak, bárki vagy is, te tudója az éji csodáknak,
mit jósol nekem ez, hogyha az álmom igaz?
Így én, s az, ki tudója az éji csodáknak ekként szólt
eltöprengve azon, mit neki mondtam előbb:
Mit te az enyhet adó árnyban kikerülni akartál,
és mit nem sikerült, hő szerelem tüze volt.”
(Ovidius)

A Via Tribunali nem kaotikus, ez az utca maga a káosz. A közlekedés annak ellenére működik, hogy minden gyalogos, járművezető, mopedes a maga feje, tempója, szabálya szerint nyomul, tülekszik, vágja be magát, száguld és előz frontális ütközésbe.

– Vigyázz! – húzott hátra Izabel, mielőtt még az arra robogó moped elsodort volna.

– Te hogy kerülsz ide?

– Követtelek.

– És otthon tudnak róla, hogy eljöttél?

– Nem szoktam bejelenteni. Angelo már letett róla, hogy megneveljen – legyintett.

Magunkba szívtuk a bazárhangulatot. Bámészkodtunk, megcsodáltuk a kézműves műhelyek portékáit. Mikor megéheztünk, eredeti bivaly mozzarellás Margheritát ettünk, s lenyomattuk egy nagy pohár Coca Colával, amelyhez trendi piros szívószálat kaptunk.

– Ma ünnep van – jelentette ki Izabel, mikor az utolsó cseppet is kiszürcsölte.

– Miért?

– Mert olyan a hangulat. Angelo szokta mondani, a hangulat hozza az ünnepet, nem az ünnep a hangulatot.

– Igaza van. Kérdezhetek valamit róla? – de meg is bántam. Izabel olvasta a gondolataimat:

– Autóbaleset.

Szörnyen bántam, hogy szóba hoztam. Miért kell olyan kíváncsinak lennem?

– Nagyon sajnálom.

A kislány egy pillanatra elmerengett:

– A mamámból csak a szíve dobogására emlékszem, még ma is hallom, ha behunyom a szemem.

Szótlanul baktattunk a múzeum felé, hogy megnézzük a Költőnőt. Annyit gondoltam rá, hogy egyszer majd ott fogok állni az eredeti előtt. Katartikus és nagyszerű érzés lesz.

De nem volt. Csak álltam és néztem, hogy kopottabb, mint a fényképen. Aztán váratlanul megelevenedett az arca, élet költözött a szemébe, egy kis huncut csillogás, s mintha kacsintott is volna.

– Kacsintott.

– Te is láttad? Sokatmondóan bólintott.

Már besötétedett, mire hazaértünk. Izabel búcsúzóul átölelt és puszit nyomott az arcomra. A szobámban a vázában vörös rózsákból csokor. A kristálypohárban vörösbor. Falerno. Fűszeres levendula. Egy szuszra kiittam az egészet. A képen megelevenedtek a Faunok és az ölükbe kapták a Nimfákat. A szoba keringőt lejtett, kitáncoltak a bútorok, a képek, eltűntek a falak.

A kereveten feküdtem, megremegett a föld, inogtak a falak, fülsiketítő volt a robaj, a tető dübörgött, kövek hullottak rá. Hirtelen besötétedett. Vacogott a fogam félelmemben. Behunytam a szemem, s ösztönösen gombolyaggá zsugorodtam, a karomat a fejem köré fontam. Hátulról átölelt, forró volt a lehelete, csókjai perzseltek. Stigmát égetett az ölemre.

Nyűgösen ébredtem. Fájt a fejem, a testem összetörve, mintha húsdarálóban daráltak volna le az előző éjjel. A csatos füzetem kinyitva az éjjeliszekrényen. Benne friss beírás:

Pompeji, 79. augusztus 24. délután

Kirt a Vezúv. „Úgy lehet a leginkább leírni, mint egy fenyőfát: egy hatalmas törzs, mely ágakra bomlik, egyes helyeken fehér, máshol vörös erezettel, a levegőbe pöfögött nagy mennyiségű portól és hamutól elmosódott kontúrokkal… Csak a férfiak üvöltését és a nők és gyermekek sikítozását hallottam. Az emberek a szüleik, gyermekeik vagy hitvesük után kiáltoztak, már csak hangról ismerve fel egymást. Voltak, akik az égbe emelték kezüket, míg mások elvesztették hitüket az istenekben és azt gondolták, hogy eljött az örök üdvözülés pillanata.”

Lent sütött a nap, de a Vezúv oldalán egy ködsáv volt, mely eltakarta a tűzhányó csúcsát. Fölfelé gyalogoltam  a meredek ösvényen, elérve a ködsávot beleolvadtam a sejtelmes homályba, aztán újra ragyogó kék ég, napfény fölöttem. Semmi csoda, semmi nagyszerűség. A Vezúv krátere, mint egy külszíni kőbánya heges teste. Kilátás semmi, a köd eltakarta a panorámát, a Sorrentói-félszigetet, a Nápolyi-öblöt, Nápolyt és Caprit is.

Szomorúan bandukoltam felfelé az ismerős sikátorokon. Holnap hazautazom. A bejárati kapun három széncinke. Beléptem a kapualjba, s a fehérre meszelt falon csecsemő nagyságú széncinkék sétáltak. A kert kőlapján repülő széncinkék. Izabel éppen a szökőkút falára rajzolt.

– Ciao! Gyönyörűek a széncinkéid.

A kislány fel sem nézett, meg sem szólalt, mintha ott sem lettem volna.

– Nem is üdvözölsz?

– Nem érek rá. Be kell fejeznem.

– Holnap is befejezheted.

– Holnap már késő lesz. Ma kell.

Nem akartam vele vitatkozni. Egy darabig néztem, ahogy keze vonásai alól kirepültek a széncinkék, de mivel továbbra sem vett rólam tudomást, lázasan dolgozott, felmentem a szobámba. A vázában fekete rózsákból csokor. A kristálypohárban sötét lötty. Hmmm, hát nem épp vidám lakomával búcsúztatják itt a vendéget, gondoltam, és beleszagoltam az italba. Levendulaillata volt. Megkóstoltam. Mint a gyomorkeserű, húztam el a szám. Az utóíze azonban édes volt, levendulazamattal. Itatta magát. Újra és újra belekortyoltam. Néztem a Nimfákat, a Faunokat és a három Gráciát, de meg sem moccantak. Aztán elsötétült a világ.

Karok emeltek, ringattak, átöleltem a nyakát, fejemet a mellkasára hajtottam, s hallgattam mélabús dúdolását. Hatalmas dübörgéssel indult meg a föld, majd morajlott, zengett, csattogott.

– Félek, veled aludhatok? – Izabel választ sem várva bújt a takaróm alá. Reszketett, mint a nyárfalevél. Magamhoz szorítottam, fogtam a kis kezét, görcsösen szorította az enyémet.

Kénszag csapta meg az orromat, a párás forróság nőtön-nőtt. A levegő besűrűsödött a hamutól. Hiába fogtam az orrom elé a szoknyám végét, egyre csak köhögtem, belégzésnél a forró levegő végigégetett. Fuldokoltam. Kialudtak a mécsesek.

Vivaldi Telének dallamára ébredtem. Izabel sehol. Mindenütt széncinkék. A párnán, a takarón, a lepedőn, a falon, a padlón, a brokát függönyön, a képeken. Amerre néztem, mindenütt. A csatos füzetemben is három széncinke. Alatta új bejegyzés:

Pompeji, 79. augusztus 25. 8.00
Arca, akár itt volna, előttem leng, s a halottat
Még ma is élőnek látja a nagy szeretet.”
(Ovidius)

Az asztalon a váza üres volt. A fésülködőasztalon a piperetáskám mellett pici piros ékszerdoboz. Kinyitottam. Két könnycsepp formájú fülbevaló volt benne. Izabel hangját hallottam, azt suttogta:

– Ez a Tiéd. Két széncinke szíve dobog benne.

– Izabel! Izabel! Izabel!

Izabel sehol. Üres volt a kert. A kisasztalon nem várt sem kávé, sem aprósütemény. Mindenütt, ahova néztem, széncinkék. Felmentem a szobába. Összepakoltam, majd leültem az ágyra. Izabelt vártam, vagy valakit, akitől elbúcsúzhattam volna. Senki nem jött. Kihalt volt a ház. Beálltam a tükör elé. Nem tükrözte a képemet. Kinyitottam az ékszerdobozt, és feltettem a fülbevalókat. Mikor a második fülbevalót is bekapcsoltam, meghallottam a szívek dobogását. Izabel igazat mondott. Két szív dobog a fülbevalókban. Nehéz szívvel cipeltem le a kofferem a meredek kőlépcsőn. A kapualjban megálltam, néztem az elárvult kertet, a széncinkéket. A kapu nyikorogva csukódott be mögöttem. A sarkon visszafordultam, hogy még utoljára lássam a sárgára meszelt házat félköríves erkélyével, ódon, repedezett fakapujával. A ház sehol. Helyén egy üres, gazzal benőtt telek.

A szövegben idézetek szerepelnek Ifjabb Plinius Tacitusnak írt leveleiből, Caius Valerius Catullus: Ariadné panasza, Publius Ovidius Naso: Félelmetes álom és A jó barát halálára című verseiből.

#Házibuli

(Részlet  a kisregényből)

Anya eszményi: gyönyörű nő, sikeres színésznő, mintaanyuka, tökéletes feleség, mesébe illő háziasszony. Ez mind egyben. Még sütni is tökéletesen tud, akár egy csomag mirelit sütinek is megadta a módját. Selyempongyolában, bojtos magassarkú papucsban állt a konyhában, s született eleganciával rakosgatta a mirelit szilvástekercseket a tepsire. Miután kisültek, ugyanazokkal a finom mozdulatokkal rendezte el őket az ovális ezüsttálcára. A szilvástekercsek anya szerint isteniek voltak, apa szerint finom szilvalekvárral töltöttek, én szerintem ropogósak. Anyát mindenki imádta, csodálta, bálványozta. A férfiak körülrajongták. Én is. Kislányként egy tapodtat sem mozdultam mellőle. Anya sem szívesen hagyott másra, ahova lehetett, magával vitt.

Jó kislány voltam. Képes voltam órák hosszat türelmesen várni rá az öltözőjében az asztal alatt kuksolva, folyosókon falhoz kucorogva, lépcsőkön ücsörögve, a nézőtéren lesve minden mozdulatát a színpadon. Láttam, ahogy idegen férfiak ölelik, csókot nyomnak a nyakára, fülcimpájára, kezére, szájára. Apa ezt nem látta. Csak a számokat. Mindenhol. Főleg a könyvekben és a papirosokon, amikre egyre csak írta őket, majd áthúzta, újra írta. Anya apa számára többnyire láthatatlan volt. Néha azért apa, mintha álomból ébredt volna, észrevette anyát. Olyankor megölelte, virágcsokrot hozott neki, elvitte táncolni, elment az előadására.

Aztán újra elfelejtkezett anyáról, s ő hiába illegett, billegett, énekelt áriákat, simogatta, kiabált, csapkodott, hiába. Hozzám más volt. Picike zörejre rögvest ott termett, elég volt, ha a háta mögé osontam csendesen, hogy ne zavarjam, már fordult felém széles mosollyal, az ölébe vett, s hagyta, hogy összefirkáljam a jegyzeteit, törökbasát rajzoltunk együtt a számításaira, aztán, mikor nagyobbacska voltam, gyümölcsöket. Apa körtéket, almákat rajzolt kosarakba, úgy tanított számolni, később sakkozni, valószínűségszámításra. Mennyi a valószínűsége annak, hogy a Föld egy meteorral ütközik, hány millió év múlva ütközhet olyan meteorral, ami elhajlítja a tengelyét, hány fokkal kell, hogy elhajoljon a tengelye ahhoz, hogy kisikoljon a pályájáról, s milyen annak is a valószínűsége.

Nagyival álmodtam az éjjel. A régi házban voltunk. Rétestésztát nyújtott. Engem a sparhelt mellé ültetett egy kis sámlira, onnan figyeltem minden mozdulatát. Az ebédlőasztalt krémszínű lenvászonterítővel terítette le. A terítő szélére keresztültésekkel bordó virágok voltak hímezve. Megszámoltam a virágokat, a kereszteket, az öltéseket. Közben figyeltem, ahogy nagyi lisztet hintett a terítőre, eres kezeivel elsimította, hogy mindenütt egyenletesen fedje a vásznat, aztán fehér vájdlingból elővette a vajsárga tésztagömböt. Kezei között ügyesen forgatta, a kis gömb tányér alakúvá formálódott, a nagyi tovább pörgette, az meg csak nőttön nőtt, gömbölyödött, vékonyodott. Amikor már hullahopp karika nagyságú volt, letette az asztalra. Lisztet hintett körbe a széleire, a tenyerét alárakta, azokon nyújtotta. Körbe-körbe járt az asztal körül, a tészta meg nagyobbodott, kerekedett az asztal közepén. Aztán ujjai közé fogva húzogatta, még be nem fedte az egész asztaltáblát, s lefolyt a szélein, de nagyi még akkor sem hagyta abba, tovább nyújtotta a rétest hihetetlen nagyságúra anélkül, hogy elszakadt volna.

Varázslatnak láttam. Nagyi is varázsol, mint Alice Csodaországban,  amikor oda varázsolta magát a kis ház felső emeletére. Vagy a ház zsugorodott össze, vagy Alice nőtt meg. Már nem emlékszem. Felébredtem és alig éreztem a karjaimat. Csodára vágyva kimentem az ebédlőbe, hátha ott van nagyi vagy legalább a házi rétestészta az asztalon. Semmi csoda. A kis IKEA-s asztalomon kókadt vitorlavirág. Megint elfelejtettem megönteni. Igaza van Panninak, nekem a kaktusz való. Meglocsolom a vitorlavirágot, kávét főzök, közben megnézem mi újság a fészbukon. Semmi.

Lea megint ki lehet borulva, egész éjszaka depis dalokat posztolt, Zoé valami komolyzenei koncertet ajánl, Niki a legújabb meseillusztrációját osztotta meg az éjjel. Panniról semmi hír, továbbra is fészbuk-immunis. Behörpintem a kávét, magamra húzom a rongyos farmeremet, a kedvenc csíkos pólómat, és elautózom a TESCO-ba. Rellizek a nagy bevásárlókocsival a polcok között, próbálom összeszedni a cuccot a listáról, hogy minden legyen az esti bulin. Utálok vásárolni. Nem csak kaját. Mindent. Meg-megállok a polcok között, félrehúzódva böngészem a macskakaparásom: Limoncello, Aperol, pezsgő, fetasajt, hermelin, chili, nyolc csomag levelestészta. Tornyosul az áru a bevásárlókocsiban. Már csak a kapribogyós, olívaolajban elrakott szárított paradicsom hiányzik, azt keresem a polcok között. Jobbra kanyarodom, a sor végén balra, aztán a következő jobbkanyar után átrobogok valamin. Ordítás: A kurva életbe, Zsú. Ijedten hátranézek. Oszkár az, a fájdalomtól eltorzul az arca. Sajnálom, igazán sajnálom, magyarázkodom, elnézést kérek. Aggódom, hogy eltört a lába, vagy lábujja, vagy a lába is, meg az összes lábujja is, de Oszkár már mosolyog:

– Zsú, édes, milyen kedves, hogy hol a szívemen, hol az életemen, hol a lábamon gázolsz át.

Megkönnyebbülök:

– Milyen poénos valaki – közben arra gondolok, hogy megöregedett, tiszta ősz, meg milyen régimódi a dumája. Vigyorgok, mint a töklámpás, hogy kiengeszteljem. – Bocsi.

– Ejha, rendesen bevásároltál. Egy üdvhadsereget látsz el? – Elkerekedik a szemem, a hadsereg az még OK, de mi a nyavalya az az üdv az elején?

– Micsodát? Legyint:

– Édes Zsú, szóra sem érdemes. És Te, hogy vagy? Látom virágzol.

– Pompásan – szedem össze a szalonszókincsemet, mert a szupert ebben az esetben silánynak érzem.

Véletlenül sem azért, mert annyira jól érzem magam, de minek panaszkodjam… és épp neki. Ennek a nagyra becsült, híres Micimackónak. Akit fél ország elismer a jótékonykodásaiért, a másik fele meg irigykedik rá. Mindjárt lehetőséget érezne tanácsot adni, megvigasztalni, ágyba bújni velem. Tovább vigyorgok. Bájosan. Az megy nekem. Közben a kitágult pupilláját nézem. Tudom, hogy nem azért galaxis méretű, mert be van tépve, hanem miattam. Miattam néz ki úgy, mint aki beszipuzott.

Mint három éve, amikor egyik fogadásról a másikra hurcolt, mint valami trófeát. Az öregedő barátai irigyelték, ő tíz centit nőtt minden irányban, nekem meg lelkiismeretfurdalásom volt, és éjszakánként picsogtam a párnába. Sajnáltam, hogy nem tudom szeretni, és hogy milyen szuper lenne vele, ha hagynám, hogy nagyon szeressen és kényeztessen meg okosakat mondjon. Mert azt tud. Én meg lassan beérnék mellette. Édessé válnék meg gömbölyűvé meg zamatossá.

A fia igazán tetszett. Szemeztünk is ezerrel az egyik extravagáns fogadáson, aztán leléptem. Akkor is kámforrá válok, ha maradni szeretnék. Valami bekattan az agyamban, jönnek a sakklépések, aztán a szorongás és a kényszerű menekülési vágy. Akkor sem tudtam maradni. Meg különben is, nagy leégés lett volna, ha kiderül, hogy az apjával lógok. Még ha sznobizmusból  is, vagy legalábbis azt szoktam mondani, ha kérdezték.

Az igazat megvallva magam sem tudom, mi vonzott Oszkárhoz. Miért egyeztem bele újra és újra, hogy elmenjek vele vacsorára, koncertekre, fogadásokra. Sokszor hívott fel magához, gyertyafényes vacsorára, wellnessezni, napozni, úszkálni a medencében. Meg a jachtjára is hívott, hogy körülhajózzuk a Földközi-tengert. Ígért naplementét, roston sült halat, finom borokat meg delfineket. Lárifári. Hiába könyörgött. Az ismerősei azt hitték, hogy a szeretője vagyok. Somolyogtak rá meg kacsingattak, ha együtt voltunk. A fia is biztos azt hitte volna. A kocsijába sem ültem be soha. Trolival, villamossal jártam a találkozókra vele meg haza is. Ütötte a guta. Azt mondta, szörnyen bogaras vagyok. Bogaras, mintha anyámmal összebeszélt volna. Bogaras, Zsú. A fogadásairól mindig jó időben leléptem. Hiába hívogatott aztán fél éjszaka. Kikapcsoltam a mobilom. Egyszer még haza is eljött utánam. Fél óráig nyomta a csengőt, én meg a párnát a fejemre húztam, hogy ne halljam. Azután az éjszaka után nem hívott többet. Nem is találkoztunk.

– No, Oszkár, mondom neki, mit szólsz hozzá, ha ma este én hívlak meg egy kis házibuliba?

Még inkább kitágult a pupillája:

– Kettesben?

– Hol már, kettesben uncsi lenne. – Harag villan a szemében, összezsugorodik a pupillája. Na, ezt eltoltam, harapok bele a szám szélébe.

– Izééé, noooo, a házibuli az sokvendéges, azért buli…

– Értem én kedves, nem kell magyarázkodnod  – néz rám sértődötten. Persze, hogy érti. Meg is mondta egyszer, Te belém sosem leszel szerelmes. Pedig, ha fiatalabb lenne, vékonyabb, nem olyan pocakos, lógó tokájú és kevésbé ódivatú, meg nem annyira róka. Mert nagy róka az öreg. Ravasz meg kéjsóvár. Engesztelésül puszit nyomok az arcára. Oszkár szeme felcsillan, sosem kapott még puszit tőlem. Az arcára sem. Futó G6, gyalog

A4. Óriási sorok kanyarognak a pénztárok előtt. Na ja, szombat délelőtt. Próbálom eltalálni, melyik a leggyorsabb. Az egyesben egy fiatal tanonc harcol a vonalkóddal, nem tudja beolvasni. A kettesnél kevesebben vannak, de a plafonig pakolt kocsik nem sok jót ígérnek. A többi pénztárnál is hosszú sorok. Mindegy, beállok a legközelebbibe. Nézegetem kétoldalt a polcokon az árut. Az egyik polc tele van leárazott fűszerekkel: szerecsendió, sáfrány. Szeretem a fűszereket, az illatukat, az ízüket.

Legújabban főzök. Kísérletezem az ízekkel. Sokszor elég pár apró újítás, s a végeredmény egy vadiúj étel lesz. Van úgy, hogy nem jönnek össze az ízek, de a múlt heti kísérletem sikeres volt. Illett a zöldséges sárgaborsólevesbe a karamellezett hagyma és a szójaszósz. No de mit kezdjek a sáfránnyal? I will see, meg jöhet még egy csomag szerecsendió is. Ha egyszer igazán nagy leszek, veszek valahol vidéken egy házat kerttel. Teleültetem fűszerekkel és gyógynövényekkel. Füvesboszorkány leszek. Kenőcsöket, gyógyteákat, csodakrémeket és varázsitalokat fogok kotyvasztani. Szerelmi bájitalokat is.

Aztán írok egy Füveskönyvet. Telerakom hasznos recepttel meg tanáccsal. Mindenki meg akarja mondani a tutit. Persze, egy Füveskönyv az más. Azzal tudnék segíteni. Magamon is. Beveszem a marasztaló bájitalt, és többé nem fogok elszökni a szerelem elől.

Rendetlen vagyok meg rendszerető is. Rendbontó és rendtartó. A konyhában halomban állnak a koszos fazekak, tálak, tányérok, de ott illatoznak a tálakon a levelestészta batyuk is: a camembert sajtos chilivel és eperdzsemmel, a baconos-mustáros, a fetasajtos-szárított paradicsomos, a ketchupos-virslis, a spenótos-sajtos meg a mézes-diós. Fél óra múlva itt vannak a vendégek. Kimegyek az erkélyre egy cigire. Azon filózok, hogy az egész koszos kócerájt a sütőbe rejtsem el vagy a spájzba süllyesszem.

Whiskyt iszom. Egy kis chill. Megérdemlem.  Egész nap mugliztam. Füstkarikákat fújok. Sikertelenül. Már vagy negyedszer bömböltetem a Queen Bohemian Rhapsodyját: Anyway the wind blows – kornyikálom. Természetesen fals hangon. Carlos a szomszédban sztereóban nyomatja velem a Despacitot. Szuper kakofónia. A mi háztömbünk ilyen. Szombat. Party time. Nothing really matters tooo meee. Zsúúú! Zsúúú! Zsúúú!

– kiabál lentről valaki. Kihajolok, hogy megnézzem ki az. Oszkár szobrozik az erkélyem alatt. Mérges:

– Már negyedórája csengetek, ordítok. Virágcsokor a kezében, egy láda pia a lábánál.

– Bocsi, nem hallottam. Beengedlek, gyere fel! Kócos vagyok, izzadt és piszkos.

– Hello – nyitok neki ajtót. Nem köszön vissza. A spenótfoltos pólómat stírolja, vagy a mellbimbóimat a póló és a spenótfoltok alatt.

– Kerülj beljebb! – udvariaskodom. Oszkár kedvetlen. Kezembe nyomja a csokrot, becipeli a láda piát a konyhába. Szájtátva néz, hol a geometriai pontosággal elrendezett batyucskákra a tálakon, hol az irdatlan rendetlenségre a konyhakredencen. Töltök neki egy pohár Whiskyt. Kezébe nyomom. Kimegyek az erkélyre befejezni a cigit. Carlos szivarozik, vigyorog rám az erkély rácsán át.

– Hola, senorita.

– Hola – vigyorgom vissza. Carlos először kufircolni akart, aztán miután elmagyaráztam neki, hogy érzelmek nélkül nekem ez nem megy, a szívemet célozta meg: I want to have a small space in your heart. Aztán azt is feladta, azóta barátok vagyunk. Pár hónapja, mióta felszedte a csoki Maggyt, igen boldog.

– Who is that sugar dady? – int flegmán mögém. Oszkár áll az erkélyajtóban.

– Shut up – mordulok rá. Megbánom. – Wait a moment, please. Oszkárt félretolom az erkélyajtóból, megpakolok egy tányért batyucskákkal. Carlos újra vigyorog. – Some apetizer – kacsintok rá. – See you later.

– Ki ez a paprikajancsi? – dühöng Oszkár.

Paprikajancsi? Nem értem. Oszkár is furcsa szavakat használ, mint anya.

Anya gyakran használt olyan szavakat, amik érthetetlenek voltak számomra. Nem csak értelem nem társult hozzájuk, nem is tudtam megjegyezni. Anya hiába próbálta elmagyarázni a jelentésüket, én meg hiába próbáltam megtanulni őket. Próbálkozásaink általában kudarcba fulladtak. Olyankor anya a szememre vetette, hogy a fülem botját sem mozdítom, mintha süket lennék. Zsú elképzelte, hogy a jobb füléből egy pici botocska nő ki, s az ide-oda mozog az anyja kénye-kedve szerint, mint egy antenna. Az antenna sem segített. Outsider maradtam. Kirekesztve anya tökéletes világából. Apa világában otthonosabban mozogtam. Ha valami szó nem jutott az eszembe, elég volt egy képlettel, egy sakkpozícióval behelyettesíteni, s apa rögvest tudta, mit akarok mondani. Anyánál ez nem működött. A futó G6-tól és társaitól rendszerint plafont fogott. Szidta apát, hogy hülyeségekkel tömi a fejem. Én meg csak ismételgettem, mint elromlott szerkezet: gyalog B3, bástya C5, ló D7.