Gáspár-Singer Anna: Szép időnk lesz 6.

Gáspár-Singer Anna: Szép időnk lesz 6.

natasha-barova felvétele

 

Reggel hét, a fáradtságtól alig bírom tartani a fejem. Legszívesebben ezer kérdést tennék még fel.

Mit mesélt rólunk? És főleg: anyámról? Az nem lehet, hogy ő és Polszka. Kétségbeesetten kutatok az emlékeimben, hátha volt egy jel, egy elszólás, bármi, amit annak idején nem vettem észre, és ami igazolhatná a vénember szavait.

Aztán az is eszembe jut, minek gondolok erre, mikor sokkal inkább az ellenkezőjében reménykedem. Abban, hogy amit Polszka állít, csupán egy zavaros elme játéka, a valósághoz nemigen van köze. Anyám soha nem csalta volna meg apámat. De ha mégis, akkor sem egy gyilkossal, és főképp nem Polszkával teszi.

Szóval a barna egyenruhában. Ahogy egy pillanatra elképzelem, a szám önkéntelenül is cinikus mosolyra húzódik. Talán nem csak a házában ácsorgott így az öreg. Kilépett benne az utcára, megszólította az embereket. Elindult a kocsmába, megbámulták őt az odavezető úton, néhányan talán elfordították a fejüket. Egy ideje már van, aki gondját viseli, innentől nem az ő szégyenük. Ha így történt, Polszka, ahogy régen, úgy nyilván most is igyekezett peckesen lépegetni, de csak vánszorgásra futotta tőle.

Egy megvénült fenevad, akinek az összes foga kihullott. Sem támadni, sem harapni nem tud.

Akkor mégis honnan a gyűlölet, amit vele kapcsolatban érzek? Vagy inkább anyámra haragszom, amiért felmerült, hogy nekik ketten közös titkuk lehet?

Nézem a velem szemközt ülő nőt. Ahogy a pohárért nyúl, megérzem a kölnije illatát, édeskés rózsa. A keze egészen puha volt, amikor bemutatkozáskor odanyújtotta. A ruhája egyszerű, a bőre ápolt. Hány éves? Arcán alig van ránc, csak néhány, a szeme környékén. Az ezüstszürke haj mindenesetre megtévesztő. Nyilván jó pár évvel fiatalabb, mint azt elsőre gondoltam, legfeljebb, ha negyvenöt.

Mit is mondott, mi a neve? Gerendás Anna. Egyáltalán nem illik hozzá ez a név. Lehetne mondjuk Ilona, Klára vagy akár Zsuzsa. Igen, még azt a nevet is sokkal inkább el tudnám neki képzelni. Az Annák erősek, ugyanakkor kiszámíthatók, valódi önfeláldozásra viszont leginkább az Ilonák és a Klárák képesek. És persze a Zsuzsák, azt hiszem. Ha nem is feltétlenül a végletekig.

Meglep, mennyire megnyugtat a közelsége, annak ellenére, hogy tökéletesen idegenek vagyunk egymás számára. Ha belegondolok, van benne valami perverz, hogy épp egy olyasvalakivel érzem jól magam, aki jó ideje azzal az emberrel tölti a napjait, akit gyerekkoromtól gyűlölök.

Mintha a Polszkával közös történetünknek innentől két, egymástól független vetülete lenne.

Polszka, amíg mi odakint beszélgetünk, békésen hortyog a díványon. Miből áll egy napjuk?

Kérem Annát, hogy meséljen. Mosakodás, reggeliztetés, délelőttönként rövid séta, hogy ne merevedjenek le az izmok, elegendő oxigénhez jusson az agy. Bár a szellemi leépülés így sem visszafordítható. Ebéd, pihenés. Kora este vacsora, elalvás előtt néha felolvasás. Kiderül, a vén Polszka leginkább a vadásztörténetekért van oda, olyan átéléssel hallgatja őket, mint egy kisgyerek.

Figyelmesen bólogatok, mint akit őszintén érdekel a sorsa. Nem mintha mindez bármit is változtatna azon, hogy magamban egész éjjel az Asfodeprin lehetőségét fontolgattam vele kapcsolatban. Pedig nem kell ide semmilyen gyógyszer. Tökéletesen elegendő lenne egy kispárna is, amíg az ápolónő a fürdőszobába indul. Mindössze másfél perc az egész. Vagy talán annyi sem. Hirtelen szívmegállás, Annának azt mondanám, az öreget álmában érte a halál. Mindenkinek könnyebb lenne így, talán még neki is, bár kétségtelen, hogy ezáltal elveszítené a munkáját.

„Márta! Hol van? Azonnal jöjjön ide!”

Hát mégiscsak felriadt. Még jóformán magánál sincs, máris követelőzik. Legalább az ápolónője nevére emlékezne. Igaz, sokszor azzal sincs tisztában, hol van. Kíváncsi vagyok, tudja-e, hogy nálam töltötte az éjszakát.

„Márta! Főzzön egy kávét! Éhes vagyok, mikor kapom meg a reggelit?”

Közben hallom, ahogy a körülötte sürgölődő Anna halkan megjegyzi, nem Márta vagyok, hanem Anna, de az öreg mintha nem is figyelne rá. Megállás nélkül hajtogatja a szükségleteit.

Amikor kilépek a konyhából, Polszka észrevesz, kíváncsian felém fordítja a fejét.

„Hát te meg?” – kérdezi. „Hogy kerülsz ide kora reggel a házamba?”

Egy pillanatig hezitálok, bevalljam-e neki, hol aludt az éjjel. És hogy ezúttal nem ő, hanem én vagyok otthon. Mit reagálna erre? Végül mégis engedek, elsősorban nem miatta, hanem magam miatt. Nem lenne türelmem magyarázkodni. Ha észreveszi, az persze más helyzet, addig is igyekszem úgy tenni, mintha én lennék a vendég a szüleim házában.

Még legalább háromnegyed óra, míg végül Anna vezényletével indulásra készen állnak. Addigra az öreg megmosdott, szépen megreggelizett, felhajtott egy nagy bögre tejeskávét. Mégsem tűnik elégedettnek. Idegesen járkál a lakásban körbe-körbe, mintha keresne valamit, amíg el nem indulnak. Az utolsó pillanatban elkérem az ápolónő telefonszámát. Látszik rajta, hogy meglepődik, de azért készségesen felírja egy cetlire. Nem lehet tudni, mikor lesz rá szükség, magyarázkodom, nyilván teljesen feleslegesen.

Alig csukódik be az ajtó, valaki hív a mobilon. Az első gondolatom az, hogy talán Anna. De csak a házzal kapcsolatban érdeklődnek. Milyen állapotban van, mikor lehetne leghamarabb megnézni. Udvariasan válaszolgatok, sorolom a legfontosabbakat. Éltes férfihang kérdez rá a rejtett hibákra.

Türelmet kérek, amíg átgondolom, megígérem neki, hogy nemsokára visszahívom.

Számba veszem a ház paramétereit, szobáról szobáról körbejárom újra. Mintha nem ismerném úgy, mint a tenyeremet. A kiskonyhában egyszer felrobbant a kukta a tűzhelyen, anyám nem figyelt eléggé, odakint locsolta a növényeket. A mennyezeten, mint egy szabálytalan formájú tó, terült szét az aznapi húsleves. Úgy viselkedtek, mintha semmi nem történt volna, apám látszólag jókedvűen tette elénk a megvajazott kenyérszeleteket és a parizert, zöldséget. De lefekvéskor hallottam, ahogy a másik szobában fojtott hangon veszekednek. A folt idővel megszáradt, mégsem festettek újra.

Más alkalommal én hagytam magára a vörösen izzó cserépkályhát. A tetőszerkezet szerencsére nem sérült meg, akkor láttam életemben először apámat igazán dühösnek. Szabályosan izzott a tekintete, ahogy rám nézett, néhány napig jobbnak láttam, ha elkerülöm.

Mi számít rejtett hibának? A ház mostani állapotában tulajdonképpen lakható. A válaszfalak, a fürdőszoba és a tető is rendben. Bár kétségkívül szükség lenne már egy kiadós festés.

Arra gondolok, apámnak nem a kertben volt az első szívrohama. Ezt is Polszka miatt kellett megtudnom, nem csak azt, hogy – emlékei szerint – összeszűrte a levet anyámmal.

Elmenni, és soha többé nem jönni vissza, a naplókat pedig még indulás előtt elégetni a hátsó kertben. Hogy ne derüljön ki újabb titok.

Visszahívom a férfit, megállapodunk a jövő hétvégében. Addigra teljesen üres lesz minden, nyoma sem marad annak, hogy valaha itt laktunk.

Már a kocsiban ülök, amikor Anna felhív. Hallom a hangján, hogy zavarban van. Azt mondja, véletlenül nyomott rá a nevemre. Kérem, ne tegye le. Szeretnék még beszélni vele.

 

Gáspár-Singer Anna (1976, Budapest)

Írásai főként irodalmi és művészeti folyóiratokban (Élet és IrodalomJelenkorAlföldKalligramPraeMúlt és Jövő stb.) olvashatók. Első novelláskötete Valami kék címmel a Pesti Kalligram Kiadónál jelent meg 2019-ben. Jelenleg regényen dolgozik.