Mohai V. Lajos: Hogy ott voltunk, kigondolni se lehetett volna jobban (Séta Pozsonyban Négyünkkel); A költő helyzetéről Tőzsér Árpádnak (versek)

(Séta Pozsonyban Négyünkkel)

Pozsony napfényes utcáit róva, épp délidőn, ütött az óra
a templomban, hol régmúlt királyaink fejére korona került,
az ég akkoron a Szent Haza fölött kiderült, a bajok árja
később jött a történelem változó hullámainak hátán,
ezt éreztem a kockakövezett pozsonyi járdán, amikor
épp seregnyi ember közeledett, középkori jelmezt öltve
a főúri paloták díszlete között, s a hangulat fölpörgött.
Ámultunk a parádés vonuláson, dob pergett, nem is egy,
számunkra a história színpada aznapra elrendeltetett,
az Óvárosi kóborlásnak így másabb jelentése lett.

Kihúzott derék, büszkén fölszegett fej jellemezte a menetet.
A múlt abban a pillanatban nem a kövektől elevenedett meg.
Az arcokon – ahogy közelgett felénk a had –, pajkos mosoly
hullámzott, s mint valami mozgó panoptikum-darab haladt
a társaság a dobpergés alatt, s kacsingatott a közönségére;
lassan lépdelt és jutott a felvonásvégre. Elvégezte dolgát,
s mi négyen is indultunk tovább, hogy színes napernyők alá érve
szomjunkat oltsuk, s erőre kapjunk elüldögélve, miközben
a lassan hömpölygő népet figyeltük; október első hete volt.
Béke csöndje honolt, a többség ingre vetkőzve gyalogolt.

Borikával, Budáról jőve, hegyeztük fülünket egy másik nyelv
zenéjére, a szlovák beszédre, Gábor rendelkezett, vidám
italos asztal kerekedett, szemben Györgyi, Borika és Gábor,
őket a szesztől, talán, kicsike mámor legyintette meg, jó vót.
Mellettem az asztalvégén kutya ült, kedvesen figyelt, majd
az eléje kitett vizes tálból sebesen lefetyelt; egy perc alatt
kiitta mind. Sütött ránk a Nap, az ősz sugárlángja lobbant.
Hogy ott voltunk, kigondolni se lehetett volna jobban.
Séta Pozsonyban, ezer és ezer eltűnt lábnyomba lépve,
otthagyva saját nyomunkat más zarándoknak emlékbe.

A költő helyzetéről Tőzsér Árpádnak

Mittel úr Pozsonyban a kráter szélére állt, Empedoklész
vascipőjét próbálja. (Előbb a lábbelit Hörderlin viselte már.)
Fénylő láva, a csillagok mása, az aszkézis próbája:
az ilyesmivel várakozni nem érdemes.

Csak szócsavarás a fausti látomás, a szembe szökött?
A kérdés örök! Ezen diskurál a költő, mint pórázra kötött
eb, a pozsonyi toronyházak tajtéka között.

Mielőtt körötte a talaj elszikesedne, és még gyomos
ligetre se lelne sehol, továbbá minden horizont elmosódna
a végzet sötétjébe érve, látja krétával fölírva az égre:
A költészet órája nem áll meg! A múlt izen, a hajótörött ezt
véli kiolvasni onnan. Másképp szólva: a Mittel úr szívének
oly magasztos bölcseleti líra a letűnő nap árnyékával se pihen,
gyökérzete beszédek végtelen szövétneke:
a szál az orsóról le se pereg.

Mert, amit a költő tollba mond, számít, helyzete ez.
Egy kődarab az ég vizébe ejtve, elvegyülve és kiválva,
titkokat kibeszélve, halál-előttiségre a szörnyű kiáltást:
ez adja a költő rangját. Költő: mondj a legyőzetésre nemet!

Mittel úr a pozsonyi dolgozószoba kanapéján álmod, szendered