Nagy Győző: A belső műszer csavarjai. Beszélgetés Nyerges Gábor Ádámmal

Nyerges Gábor Ádám szerzőként és szerkesztőként egyaránt könyékig a magyar irodalom gépezetének fogaskerekei között van. Nem csoda hát, ha Nincs itt sem- mi látnivaló címmel megjelent friss verseskötete kapcsán a nagyobb egészről is beszélgettünk.

Létezik olyan, hogy „írói”, meg „szerkesztői” fej? És ha igen, utóbbi leválaszt- ható-e írás közben a nyakról?

Érdekes, én szó szerint a „szerkesztői”, meg az „írói fejemnek” szoktam hívni ezeket a változataimat. De amikor írok, előbbit ki kell kikapcsolnom, olyankor én általában „naiv művész” vagyok, aki egy elzárt szigetről jön, nem érint meg az eu- rópai kultúra, csak „írom vers, ahogy jön”, hogy egy klasszikust (Karinthy Ferenc – a szerk.) idézzek. Ezért is kell általában várnom pár napot, hetet, amíg utána rá tudok nézni a szövegre. Egyrészt kell egy kis távolság is, de másrészt, hogy kinőjön a „szerkesztői fejem” a nyakamon. Előfordul, hogy egy ötlet amorf módon már megírni valónak tűnik, de az Istennek nem bírom jól kidolgozni, és akkor gyakran jutok arra, hogy vagy fáradt vagyok, vagy épp a „szerkesztői fejem” van a nyaka- mon, de az meg nem tud írni. Illetve gyenge utánzatokat, stílusimitációkat elő tud állítani, de nincs benne semmi primer ötlet.

Hogy látod, mennyire kell a korszellemnek megfelelően írni ahhoz, hogy vala- kire felfigyeljen az irodalomra érzékeny közönség?

Szerkesztőként és érdeklődő, néha irigy pályatársként is követem a tágabb érte- lemben vett nemzedékemet, és a fiatalabbakat is próbálom. Ilyen minőségekben az irigység az elismerésnek a legtisztább formája, amikor úgy gratulálsz valakinek, hogy „Annyira irigy vagyok rád, hiszen miért nem én tudtam ezt így megírni?”. Szóval, nagyon sokaknak elolvasom az éppen rendkívül divatos köteteit, amiben tényleg rajta tartják a hüvelykujjukat a zeitgeist pulzusán. Egy probléma van ezzel, az, hogy a következő divatcserekor vajon mennyi marad ezekből a művekből? Én annyit döntöttem el a magam számára, hogy nem szeretnék olyan életművet létrehozni, amihez olyanfajta lábjegyzetek kellenek, mint hogy „Valóban, a 2020-as években főleg posztapokaliptikus és poszthumán, öko- és trashverseket kellett, vagy illett írni”, magyarázan- dó, hogy miért lett hirtelen a semmiből harmincnégy versem a komposztálásról és a zombikról, majd három év múlva ez miért tűnt el nyomtalanul a pályámból. Tehát ilyenfajta stílus-, meg divat-, meg trendzárványokat nem akarok magamnak megengedni. Így viszont az ember kevésbé lesz naprakész, aktuális, divatos költő – és akkor mi van? Magyarországon a legsikeresebb költő is amúgy a legkevésbé sikeres emberek közé tartozik, tehát felesleges is megpróbálni megnyerni ezeket a küzdelmeket.

De egy pályakezdő fel tudja hívni magára a figyelmet akkor, ha „csak” tehetséges, de nem elég tudatos?

Nos, a művészet, az „sajnos”, alapvető jellegében, nem kapitalista dolog. Holott nyilván ebben a keretezésben élünk, ez a világrend, de az igazi művészet, ami, mondjuk, nem az egyébként ál- talam nagyon kedvelt tömegkultúra szegletébe tartozik, hanem annál valamivel mélyebbre akar menni, „sajnálatosan” nem fér bele ebbe a tervezett, fókuszcsoportos, előállított minőségbe: nem kontent. József Attila versei, hogy némiképp hatásvadász példával jöjjek, nem kontentek. Nem úgy alkotta meg őket a művész, és nem alkalmasak arra, hogy „kontentáljanak”. Ennek kicsit ellentmond, valószínűleg, hogy ha az Instagramon megnyitnék irodalomkedvelő oldalakat, ak- kor biztos találnék legalább három szépiás képet, lehulló falevelekkel, József Attila-sorokkal. De ledobja magáról a művészet ezt a kontextust, rögtön látod, hogy túl jó arra, hogy egy lemenő napos kép háttérszövege legyen.

Másfelől van egy, legalább a rendszerváltás óta tartó és erősödő folyamat: fiatalodik a művé- szet. Nemcsak az alkotók átlagéletkora fiatalodik, hanem a szerkesztőké is. Ennek nagyon sok haszna van. Igen sokáig erőteljes anti-age-izmus volt jelen az irodalomban, volt egy belépési korhatár: kicsit még ennek volt az öröksége, amikor nekem is azt mondták, hogy „Ilyen fiatal embernek, ilyen vastag második kötete jelenhet meg? Hogy képzeli?” Ugye, ebben sem az volt, hogy a munka minőségileg jó-e, hanem, hogy „Tudd, hol a helyed, öcsi!” És az jó dolog, ha eze- ket a tartalmatlan hülyeségeket, életkoralapú rangkórságot elhagyjuk. Miért ne kezdhetné valaki akár tizenhét évesen a pályáját, ha olyan tehetséges, hogy amúgy találna kiadói felületet? Viszont, ahogy a különböző tehetségkutatókban ma már nem ritka, hogy óvodás vagy kisiskolás korú gyerekek fellépnek (ami egyébként számos etikai problémát is felvet – a jóízlésen túlmenően is), hasonlóan van jelen valami sokszor erőltetettnek tűnő fiatalítási tendencia az irodalomban is. Ennek, magától értetődően, vannak hátulütői. Én, ugye, egy olyan folyóiratot, az Apokrifot alapítottam és szerkesztem idestova tizenöt éve, aminek az egyik célkitűzése az úgynevezett tehetség- gondozás és a fiatalok felfedezése. Amikor elkezdtük, ezzel még (épp) nem sokan foglalkoztak. Ez pont az utolsó pár éve volt annak az időszaknak, amikor még – nagyon kevés lap kivételével – a fiatalok úgy tudtak bekerülni egy folyóiratba, mint ma, mondjuk, az első állásukat keresők: mindenhol már szakmai tapasztalatot kérnek, de azt meg nem tudod megszerezni, ha anélkül nem kerülhetsz be. Nagyon hasonló volt a helyzet az igazán jónevű folyóiratok esetében – talán egyedül a 2000 kivételével –: nem szívesen jelentettek meg olyan szerzőket, akiket más jónevű folyóiratoknál még nem közöltek. Részben ezért is akartunk csinálni egy majdan remélhetőleg jónevű folyóiratot, ahol viszont nincs ez a fajta sznob, elitista előválogatás, csak a szövegek mi- nősége dönt. És ez talán valamennyire sikerült. A jónevűség nem tudom, mennyire, de maga az elképzelés, hogy egy ilyen műhelyt hozzunk létre, mindenképp.

Akkor hátra lehet dőlni, a magyar költészet jövője rendben van?

Amit nem láttunk az Apokrif alapításakor, hogy a következő tíz-tizenöt év egyik nagy fejleménye a magyar irodalomban az lesz, hogy a fentiek ellenhatása az lesz, hogy ezekre az irodalomba odáig épp csak be-beengedett fiatalokra szabályosan vadászni fognak különböző – más-más színvonalú – tehetséggondozó műhelyek. Annyi folyóirat tűzte ki a zászlajára azt, hogy ők fogják a fiatal magyar tehetségeket – mint a négyéves Tompikát a Megasztárban – felfedezni, hogy (kis túlzással) hetente-naponta akarják megtalálni az új és új reményteli tehetségeket (és aki keres, az, ugyebár, ha van, ha nincs mit, talál), akiket, ha van két jó soruk, gyakran már le is közölnek. Ez nem tesz jót. Nemcsak azért, mert hígítja a szakma minőségét, hanem a szerzőknek sincs hasznára, hosszabb távon. Ez a hozzáállás elhasználja őket, tehetséget hazudik ott, ahol lehet, hogy van vagy lenne, de ennek, ugyebár, nincs ideje kikristályosodni. Nem tudsz, úgymond, „kiforrni”, nem kapsz minőségi kritikát, nem mész keresztül azokon a helyenként hasznos buktatókon… Nekem, a pályakezdésem (és hát ez is fontos) éveiben a magam szerencsétlenségében sajátos szerencsém volt. Amikor elkezdtem küldözgetni a műveimet folyóiratoknak, gimnazista koromban, két-három évet – pont, ugye, a legszörnyűbb kamaszéveket – éltem végig úgy, hogy azok kivétel nélkül nem közöltek, „várattak”, afféle tűzpróbában edzették a kovácsolt vasat. Olyan műveim sem jelentek meg eleinte, amik később aztán, amikor már publikáltam itt-ott, megjelentek elég nívós lapokban. Tehát utólag is kiderült, hogy nem feltétlenül a művekkel volt a baj. Ezt egyrészről nyilván rémes volt megélni és nem is kívánnám ifjabb pályatársaknak sem, de azt a vele járó, hasznos tapasztalatot, hogy közben fejlődtem, tanultam, értem és volt lehetőségem mutáló hangkeresőből többé-kevésbé pályakezdésre készen álló költővé formálódni, sajnálom, hogy sokan ma már nem kapják meg. Ennek hiányában, később már nehéz lesz mit kezdeni a csalódásokkal, a kis kudarcokkal.

Ráadásul, ha bizonyos dolgokért nem kell megküzdened, nehezebben alakul ki az egyéni hangod is, nem?

Ja, igen, ez a másik vesszőparipám! Ma sokkal több tehetséggondozó program van, mint, mondjuk, az én időmben, de mivel egyre homogénebb az irodalmi ízlés, és bármily abszurdan hangzik, de a közösségi médiának is van egyfajta uniformizáló szerepe, emiatt az irodalmi táborokat, műhelymunkákat, ilyen workshopot, olyan izéket gyakran eléggé hasonló ízlésű alkotók, szerkesztők tartják – így nem csoda, ha mindenki egyre egyformább is lesz. És az irodalmi felkészítés, ami megint csak egy jó szándékú és hasznos dolog tud lenni, most már egyre inkább tudatos, praktikus gyakorlati tudást is magába foglal: így illik beküldeni egy folyóiratnak a műveidet; így készülj az első kötetedre; amikor ennyi műved összegyűlik, így nyújtsd be; ezt várd a szerkesztődtől; rengeteg nagyon hasznos tanácsot kapnak a fiatalok. Én ebből nagyon sokat az értelmiségi szüleimtől tudtam meg, tehát teljesen véletlenszerű sze- rencsém volt, más dolgokat meg magam kellett kitapasztaljak, nem volt olyan workshop, ami erre felkészített. Ezek a „hasznos tudnivalók” viszont, sajnos, elvegyülnek az épp futó divatok, trendek stréber elsajátításával is, aztán – kreativitás, hangkeresés helyett – annak felmondá- sával. Hollywoodi sorozatíróknál ez elmegy, nekik írás közben is főleg a reklámszünetekre, a mosópor eladására kell koncentrálni (mivé is lenne a világ, ha nem épp az előtt lenne a nagy cliffhanger?!), de – kiváltképp épp csak induló, fiatal – magyar költők esetében ezt a kottából írást végtelenül szomorúnak találom. Még egy utolsó mondat: könyvszerkesztőként, folyó- irat-szerkesztőként is sokkal nagyobbra értékelek egy eredeti bumfordiságot, egy olyan hibát, ami nem rendszerszerű, mint egy tökéletesen megírt, hatvankettedik leöntésű stílusutánzatot.

Vissza Hozzád! Az utóbbi időben egyre jobban beszivárog a közélet a verseidbe…

Annak idején én azon fura gyerekek egyike voltam, akiket már alsós korában érdekelt a politika. Értelmiségi szülők, tudatos állampolgárok gyermekeként, ez talán nem csoda. Úgy nőttem föl, hogy a politika, ahogy Orbán Ottó írja egyik versében, „piszkos, lehangoló, kisstílű hecc”, de, mint ilyen, az életünk természetes része, nem szórakoztató odafigyelni rá, de legalább olyan fontos, mint szétnézni, mielőtt lelépsz az úttestre. Viszont az, hogy találj ehhez egy viszonylag autentikus nyelvet, amin (költészetben) beszélni tudsz róla, vagy megtaláld azt a perspektívát, ahonnan nézve érvényesen szólj, teszem azt, a társadalom kérdéseiről… Különböző mozgalmi verseket, csasztuskákat, bökverseket nem kívántam írni, mert azokban nem találok művészi értéket. De azt tudtam, hogy az én életemnek máig elég jelentős százalékát kiteszi a politika okozta, főleg bosszankodás, szorongás és magányérzet, tehát, hogy nyilván ez is ugyanúgy lehetne releváns verstémám, mint a szerelmi örömeim és bánata- im – csak hát, ugye, „az elbeszélés nehézségei”. A szempontjaim, amikor a politika ügyein bosszankodom, például ahogyan sokkolva néztem (hogy most ne hazai példával éljek) az egész Trump-jelenséget, ha írok, írnék róla, továbbra is művészi szempontok. Még a mo- rális megfontolások is művészivé válnak. Minden másra ott a publicisztika, az elemzés – azaz hol élek én… a fészbuk és a twitter.

Különösen úgy, hogy akit ez érdekel, az el tudja olvasni a hírekben is…

…méghozzá sokkal intelligensebben, kifejtettebben és árnyaltabban. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy mondjuk Tom Morello nagyon jókat dühöngött a Youtube-on ezen, ezerszer szellemesebben és jobban, mint én. Szóval, ha valaki a dühét akarja kiereszteni, akkor hallgassa meg őt (de azért inkább olvasson szakértőket és nem fake híreket). Ha viszont ennek az egésznek az érzelmi (és részben etikai) együttese, az a szorongás- meg csalódás- meg kiábrándulás-élmény,  amit az ember érez, valami művészileg átadható komplexummá tud válni, akkor érdemes (így) foglalkozni vele. De számomra csak akkor, ha ennek az érzését sikerül megragadni, úgy, hogy az túl tudja élni, hogy a történelem már (I wish) rég elfeledte majd, hogy a szemétdombján volt egy ilyen alak, mint Donald Trump, és nem kell a műhöz magyarázó-kontextualizáló lábjegyzetek egész sora. Az a legjobb, ha már eleve nem is számít, hogy az alkotást milyen konkrét esemény vagy jelenség ihlette, mert jó esetben valami univerzálisat sikerül megragadni a konkrétban is. Közben, persze, ha csak az utóbbi, egyetemes akármi van, akkor meg lapos közhely lesz belőle. Ezért is könnyű taposóaknára tévedni, ilyen témákkal foglalkozva.

Egyébként, irodalmat művelő emberként az teoretikusan is egy igény, hogy lépegessél valamerre a műveid között, vagy az van, hogy mivel úgyis változol, ezért másmilyen lesz a lenyomat is? Ugye, mondják, hogy a Motörhead ugyanazt a lemezt játszotta le 40 éven keresztül… 

De mondjuk Krúdyt is emlegethetjük, akiről meg mindig azt mondják, ugyanaz az egy novella vagy regény folytatódik nála végtelenül, még az se számít, hogy Szindbád szerepel-e benne, vagy sem.

…miközben mások meg folyamatosan változnak, egyszerűen azért, mert ők az- zal szórakoztatják magukat, hogy mindig másmilyenek…

Tandori számos kötete, például, remek példa erre. Jaj, hogy is mondjam, ez tényleg nehéz! Az nagyon fontos, hogy ugyanazt a művet, mármint nem betűről betűre, ha- nem jellegében ugyanazt, sosem akarnám megírni. Tehát ilyen értelemben van válto- zási igényem, de nincsenek öt, tíz vagy húszéves terveim a pályámra nézve, hogy hol akarjak majd tartani, meg hova akarok eljutni. Viszont a csak önmagáért való vál- tozást nem preferálom. Különösen nem szeretem azt, amikor egy verseskötet vagy akár egy nagyobb lélegzetű prózai mű lezárulta után még kikényszerítene belőlem a lendület pár elég hasonló művet: olyankor az a megoldás, hogy nem írok egy da- rabig, szerencsére nem is igazán tudok mit. Magyarán szólva, ilyenkor amennyi vál- tozásra szükség van, azt úgyis kiérleli magában az a belső műszer, amire nem látok rá pontosan, amit nem is kalibrálok igazán, csak egy kicsit néha meghúzom a csava- rokat. Ugyanakkor nincs azzal baj, ha egy kicsit noszogatja magát az ember a válto- zás miatt. Gyakran szoktak lenni mindenféle elvont, teoretikus elképzeléseim, hogy olyan jó lenne – teszem azt – írni, mondjuk, egy modern környezetben játszódó, szabadversnek tűnő, de valójában tökéletes időmértékben megalkotott művet. Mi- lyen jópofa, eredeti ötlet! Nyilván nem az, már mindent megcsináltak mások, vagy épp most csinálják. De azért elképzelem fél percig, aztán, természetesen, rohadtul nem az lesz belőle, amit kitaláltam. Mert ezekkel az ötletekkel az a baj, hogy nincs bennük ihletettség, spontaneitás, ösztön, semmi ilyen. Csak ugye ez a tervezett, „te- oretikus írás”, amit néha ugyancsak látok pályatársaknál: amikor az ember valami elképzelt kritikust akar lenyűgözni, szinte már olvassa is magáról az elképzelt, kész kritikát, mely szerint ő szerdáról csütörtökre úgy váltott paradigmát, hogy csak úgy sistergett! Ezzel szemben én arra igyekszem figyelni, amikor „hibázok” (valami szé- pen elképzelt koncepciómhoz képest), minek eredményeképp jönnek ilyen-olyan hülye, félig elvetélt ötleteim. Az a fele, ami túlél, ami megmarad bennem és hosszabb távon foglalkoztat, lesz valójában az igazi koncepció, amit immáron nem terveztem, hanem (vigyázat, fellengzős lesz!) meglelek. Amiből akár még az is meglehet, hogy valami eredeti kijön.