Szerényi Tamás: Nagyszínpad
A bejáratnál az egyik kopasz lustán vakargatja a fejét, odalépek hozzá és már nyitom a táskámat, tessék-lássék beletúr és továbbenged. Tudtam, hogy nem nézik át rendesen, azt is tudtam, hová kell rejteni a pakkot, sőt még egy kétdecis Royal is becsúszott alulra, a váltópóló meg egy térfogat- növelő zoknigöngyöleg közé, legyen kis bátorító kéznél.
A következő smasszer még átmotoz minket úgy alaposan, látszik, hogy rühelli a fejünket. Ricsi előttem lépdel, beütött neki a tömény, a mozgása bizonytalan, mint Johnny Deppnek a Félelem és reszketésben, pedig csak Rivotrilra ivott, megint rájátszik a kis buzi.
Neki bérlete van, nekem napijegyem, ezt is ő intézte, vagyis az apja, a vendéglátós-maffia prominens alakja, minden fesztiválon kint vannak, ők pakolják meg a kaját azzal a fosatós csalamádéval, aztán szedik a pénzt a fesztivál egyetlen épített vécésorán, a papír meg feláras.
Ricsit terelgetni kell, még finoman, de érzem a mozgásán, hogy ebből baj lesz. Veszek neki egy vizet, addig lerakom az egyik gumiabroncsfotel- be, ilyenekkel szórták tele a fröccsteraszt.
– Nesze, igyál kicsit – és a szájába nyomom a flakont.
– Mmmmmhhmm! – nyögdököl.
– Igyad csak, jobb lesz tőle a buli – magyarázom, de Ricsinek már teljesen mindegy, a felét melléköpi.
– Akkor megmutatod nekik? – kérdezi, miután kirángatom a gumifotelből.
– Meg, meg, csak gyere. Segítesz majd? Menni fog?
– Biztos, hogy nem.
– Na fasza.
– De azért megmutatod nekik?
– Meg bazdmeg.
A bejárattól nem messze hostessek napszemüveget osztogatnak, cserébe minden létező személyes adatomról le kell mondanom, aztán az összes haveromat meg anyámat betagelve posztolni.
A csajok vihorásznak és az arcomba tolják a brandingelt dekoltázsukat. Egy percre tévesztem szem elől, de Ricsi addigra elbotorkál a csúszdák mögé hugyozni, utána kell rohannom.
Szerencsére nem jut messzire, hamar kiszúrom, a kék csúszda tövében hugyozik, egy pucér kisfiú áll mellette és nézi. Elrángatom onnan, a farkát fogva botladozik utánam.
– De most tényleg… Megmutatod nekik? – kérdezgeti.
– Igen bazdmeg, de te ne mutogasd mindenkinek!
***
Valahogy a Facebookon ugrott elém, hogy fel fognak lépni, én meg ott helyben attendingeltem, mintha az rögtön az első sorba repítene, hogy onnan mutassam meg nekik, hová valók, persze akkor valami valtonos bőrnyakú kikapna gyor- san, hátul megagyalna és kihajítana az erdőben. Ennél azért több eszem van, nagyobbat fog szólni a kis performanszom.
Megyünk tovább, a nap egyre lejjebb bukik, lassan belecsúszunk a koraes- ti idősávba, jönnek a másod- meg harmadvonalbeli felszopózenekarok, akikre senki se kíváncsi ebben a dögmelegben, csak a haverok meg pár gruppi, akiket talán hátravisznek a tojtoj mögé koncert után.
Ricsike előttem szambázik, a fülembe üvölti, hogy demegbasznám! – kár, hogy a csaj is hallja, a kigyúrt faszija épp piát hoz neki, a Bacardit majdnem elej- ti, szerencsére nincs szabad keze, gyorsan elcibálom Ricsikét, aki fogalmatlanul röhögcsél.
– Ezt fejezd abba! – mondom neki, ő aszondja lazítsak, majdnem a palánkra kenem, de végül ellenállok a kísértésnek.
Nézem a telómat, sorban teszik ki a sztorikat Instára, ahogy a turnébuszban ökörköd- nek, az új formációra mindenki kíváncsi, nincs napszak, amikor ne jönne ki valami új kon- tent, attól függően, hogy milyen bohóckodás trendingel épp.
Haladunk tovább a fesztivál epicentruma felé, retkes tornacipőket, üres cigisdobozokat és LIDL-ös szatyrokat kerülgetünk. A szervezők quadokkal meg ilyen elektromos szarok- kal verik fel a port. Köpködünk, ömlik rólunk a víz, a lányok farmergatyája rövidebb, mint a tangájuk, ilyen erővel kívül is hordhatnák, a faszik jobban néznek ki, mint a kiélt, lerob- bant csajok, persze a vakolat meg a csillámtetkó izzik rajtuk.
Messziről hallgatunk valami tribute zenekart, én leülök, Ricsi közelebb akar menni, azt ígéri, nem fogja veszélyeztetni az akció sikerességét. Akkor menjél. Persze azonnal megbá- nom, pillanatok alatt szem elől tévesztem. Írok neki, de baszik nézni a telóját, aztán hosszú percek után kiszúrom, hogy a hátsó sorban lötyög, egyszerre két kiscsajra próbál meg rá- menni, akik diszkréten menekülnek előle. Odamegyek, nehogy valaki agyon találja verni.
A zenekar lassan abbahagyja, visszatapsolják őket, megvárjuk a zárószámot. Megy a fasz- szopás, hogy milyen kurva jó közönség vagyunk, de azért vegyük meg az új lemezt. Kicsi- vel odébb, a hiphop stage-nél látok pár ismerős arcot, a sok képmutató buzi, attendingelik a Fesztiválozz otthon eseményt, aztán mind itt isznak a Jäger-pultban.
Ricsi ásítozik, hiába itatom vízzel. Azon agyalok, vajon mivel tudnám életre kelteni, de ötletem sincs. Egyszer csak fogja magát, kitörli az álmot a szeméből, vigyorogva beint nekem, és elszökdécsel a klotyók felé.
Későn jövök rá, hogy rossz vége lesz, mire utolérném, már csattan a tojtoj ajtaja. Be- mennék, de Ricsike magára zárta, dörömbölök, nem enged be.
– Hadd szarjak már! – szól ki, én meg hallom, ahogy kihúzza a csíkokat, mintha nem lenne már így is eléggé beállva.
– Az isten bassza meg! – verek rá még kettőt az ajtóra, hátha felcsap neki a klórozott fostenger.
Egyedül maradok. A levegő egyre nehezebb, mintha a sok félrehangolt villanygitár megtöltötte volna feszültséggel. A szürkület lassan rápakol egy gigantikus filtert a látványra, a körömcipők meg a sneakerek már nem csillognak úgy, majd éjszaka a reflektorfényben.
Ricsike sokáig szöszmötöl, ezen jól felhúzom magamat, próbálom megsaccolni, vajon mennyit fog felverni a szőrös kis porszívójával, mennyire fogja hazavágni saját magát meg az eredeti terveket. Más is kérdezgeti, hogy mi a fasz van, lehúzta magát odabent? Kivonulok a szarszagból, és valamivel távolabb rágyújtok.
***
Ennek a kis fasznak ki van nyalva a segge, azt csinál, amit akar, én meg azóta szopóá- gon vagyok, hogy muter elzavart otthonról.
Anyám le se szarta, hogy gürizek, hogy mennyit éjszakázom a próbateremben, szülessen valami, ami még neki is átjön, átviszi azt a begyöpösödött falat a koponyá- jában, amiről élből lepattant minden, ami könnyűzene vagy amiben elhangzik egy bazdmeg vagy faszom.
Őt ez nem érdekelte, úgy érezte, le akarom húzni, hogy én konkrétan élősködök rajta, pedig csak a tandíjba kértem, hogy szálljon be, meg néha az albérletbe, mert nem lehetett már úgy teríteni, mint régen, az ellátási láncoknak annyi, nincs kereslet, senki- nek sincs pénze, nincsenek bulik, így motiváció sincs, de még ha lenne, se vállalnám megint azt a mérhetetlen parát. Titkon nem is bánom annyira azt a kibaszott incidenst
– vagy csak ezzel magyarázom magamnak, hogy teljesen oké, hogy lehúztam vagy fél kiló bogyót meg zöldet a klotyón, mikor kopogtattak a kékek, én meg hosszú percek után, remegő kézzel nyitottam ajtót, erre kiderült, hogy valami Kakas nevű úriembert keresnek, egy piti cigány bűnözőt, aki ott lakik a társasházban, tudok-e róla bármit.
Anyám mindig arról papolt meg pofázott nekem, hogy nincs egy rendes szakmám, az énekelgetés az nem az, és nem is lesz az soha. Én meg akartam mutatni neki, még akkor is, amikor már nem hittem benne, mert leépítette az önbizalmamat, megkese- redett az egész és én is megkeseredtem. Asszem, annyira akartam bizonyítani anyám- nak, hogy magamnak már nem sikerült.
Ricsike kussol odabent, semmi szipák, az is lehet, hogy bealudt vagy simán csak feldobta a talpát, kurvára nem érdekel. Ha feléled és használható lesz, úgyis találko- zunk, igazából nélküle is meg tudom csinálni, nem is értem, miért nem koptattam le a bejáratnál, talán, hogy ne legyek egyedül, legyen valaki, aki ott van és bólogat.
Társaságban minden könnyebb – főleg rossz társaságban –, minden balhét könnyebb végigvinni, ha nem vagy egyedül, ezért járnak meccs után verekedni a kopaszok, ezért jár a sok deszkás arc fújni Kelenföldre, ezért megy a sok suttyó zseblámpával urbexez- ni a Lipótra, és ezért megyek velük néha én is, mert azt a kurva adrenalint nem lehet szúrni, az szimplán csak elönt, várod az éjjeliőrt, várod a kékeket, vagy állsz egy sötét pincében a mikrofon előtt, és várod, hogy kijöjjön az első hang a torkodból.
***
A földet bámulom, nem nézek fel, úgy megyek előre, picit túltolom a sötét, leszarom figurát, páran kitérnek előlem, aztán majdnem fellökök egy kiscsajt. Mire észbe kapok, hirtelen ott találom magam valami gruppitalálkozón, vadul gesztikulálnak meg picsog- nak körülöttem, biztos valami fiúzenekar lép fel kilenctől.
Előttem egy csajszi nyomkodja a telóját, háttal áll nekem, a haját dobálja. A mozdu- lat ismerős. Megkerülöm, és még csak a fülénél járok, amikor rájövök, hogy Fanni az.
Fanni óriási krássom volt két évvel korábban. Egy újabb elbaszott időszak, tele üres sörösdobozokkal, füstölgő spanglikkal meg nyomasztó pillanatokkal. Még javában tar- tott a Covid, mi meg összejártunk ilyen illegál házibulikon, így bírtuk ki azt a pusztulat tehetetlenséget.
Reggelig szólt a zene, aztán mikor ébredezni kezdett a város, le kellett lőni és egy új helyre költözni. Fannit hamar kiszúrtam magamnak, ő nem csak a seggét rázni járt le, látszott, hogy ő tényleg élvezi a zenét.
Egyszer a hajnali derengésben odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy akarja-e folytatni a bulit – nálam. Akarta.
Fanni épp egy szelfit csinál, majd gyorsan szétfilterezi a képet, látom, ahogy húzo- gatja a csúszkákat, és úgy lesz egyre pornósabb a feje, persze tudom, hogy a végén úgyis nofilter hesteggel tölti fel az a kis álszent kurva.
Fanni azután dobott, hogy benne voltam a tévében, aztán meg TikTokra felrakta valamelyik sunyigeci, ahogy a szarul behangosított stúdióban vernyákolok, a bohócnak sminkelt zsűritagok meg a felpolcolt hajukkal, a csillámfaszos ruhájukban csapkodják a térdüket. Azt se tudták, merre van előre, a fehér kondenzcsík ki volt húzva a zsűri- asztalra, annyira szartak bele az egészbe. Az előttem meg az utánam érkező kiscsajokat is szétoltották, pedig nem voltak rosszak, de az egyiket úgy kicsinálták, hogy óbégatva hozzájuk vágta a mikrofont.
Persze élőben senki nem volt annyira szörnyű, csak utólag a hangmérnök jól meg- dolgozta az anyagot, hogy lehessen min röhögni a tévé előtt. Nézd a gyökeret, hogy ka- pálózik! – és tényleg izzadtam, mert már a felkonfnál láttam, hogy az egyik mikroportos díszköcsög hergeli hátul a közönséget.
Fanni türelmetlenül kavargatja a piáját, biztos vár valakire – gondolkodom, hogy leszólítsam, de nem vagyok eléggé összeszedett egy ilyen manőverhez, pedig jó lenne megszopatni, ha már ennyire megalázott, kevésbé látványosan, mint a kis geci mento- rok, mégis sokkal kegyetlenebbül.
A szememet dörzsölöm, mintha már hajnalodna, ki tudja hány napja nem aludtam a konstans piálás, cuccozás meg tervezgetés háromszögében, kezdi feladni az ép elmém, ha épnek lehet még tekinteni egyáltalán, esténként csak feküdtem és kattogtam, a sötét- ből kétes alakok léptek elő és a képembe vicsorogtak.
Végül inkább továbbállok, le kell lazulnom, kell egy kis motyó, ami rendbetesz, úgy- hogy elindulok a távolabb dübörgő tört ütemek felé.
***
Ahogy növekszik a hangerő, úgy fokozódik a sötétség – világító kijelzők és vakufények, UV-karkötők meg nyakláncok mindenfelé, és egyre több arcon látok napszemüveget – jó helyen járok. A techno sátornál egy tag lasztit osztogat, elővigyázatosan csinálja, ava- tatlan szemnek semmi feltűnő, gondolom, nem akar úgy járni, mint a holland dílerek. Odamegyek hozzá, mintha régről ismerném.
– Mennyi kettő? – kérdezem.
– Semennyi, az előbb elfogyott.
– Ne bassz fel.
Szétteszi a kezét, én a fejemet vakarom. Végül veszek egy kis spurit, nem csípem, mert mocsok meg agresszív cucc, főleg egy szájbatekert fesztiválon, de rájövök, hogy talán még in- kább alkalomhoz illő, itt ma nem lehet finomkodni. A srác rutinosan csinálja, elveszi a pénzt, és az övtáskából máris előkerül a centi.
Az egyik kivetítőn már a főfellépőket promózzák. Ott van a nevük, nemsokára ők következ- nek. A fesztiválipar szégyene, hogy ezek nagyszínpadot kaptak, az egész szájbatekert popkultúra kudarca, ócska rímek, közhelyes szövegek, konzervzene és bicskanyitogató manírok. Minden évben kiszavaztak abból a nyomorult X-Faktorból. Mármint nem szavaztak be, aztán meg or- szág-világ előtt hülyét csináltak belőlem. Ezek a faszok lettek az új magyar supergroup, a matyó- treppet, szintipopot retrógiccsel nyakon öntő, újhullámos nyálfröcsögés.
A spuri egy részét leküldöm egy kis sörrel, nem baszakszom, semmi kedvem szétbarmolni az orrnyálkahártyámat. Veszek három mély levegőt, és elindulok vissza Fannihoz, mire odaérek, úgyis beüt az amfetamin, nem kell keresgélnem a szavakat.
A fények, a lámpák meg a reflektorok átrajzolják a fesztivál látképét, beindult a nagyüzem, az embereket már kerülgetni kell. Ahogy látom és hallom, megérkezett a váltás, fiú- és csajtársa- ságok, a sikeres fiatal vállalkozó réteg, portyázó faszik, szűzkurvák meg az egyéjszakás bulizók.
Fanni ugyanott áll, mintha csak rám várna. Megkocogtatom a vállát. Mikor megfordul, fel- szalad a szemöldöke, aztán elmosolyodik, odahajol, puszi-puszi. Kiszúrtalak – magyarázom, de alig érteni, a pult mögül is üvölt a zene, úgyhogy finoman arrébb terelem. Megkérdezzük egy- mást, kivel mi van – én zenélgetek, producer suliba járok, ő meg elhelyezkedett egy kozmetikai cégnél, és imádja. Az új munkatársaival jött el, iszonyat jó a csapat, mondja, én meg nem győzök helyeselni.
– Jó lesz ma a buli, a legjobb napra jöttél ki – magyarázom.
– Az tuti… – kezdi, és izgatottan mond valamit. Nem értem, de bólogatok, és közelről nézem, ahogy megjelennek a kis gödröcskék az arcán. A szeme ragyog, a szájfénye csillog. Mosolyog, a szemembe néz, és eszembe juttatja a legjobb időszakunkat, amikor még szartunk a világra.
– Még mindig szép szád van – mondom, erre az arcára fagy a mosoly, látom, hogy elbasztam, pedig nem a szopásra gondoltam, egy ártatlan megjegyzés volt, de kár lenne magyarázkodni, törzsből elfordul tőlem, pedig a piáját is maga elé vehetné, nem ragasztotta oda senki ahhoz a kibaszott pulthoz.
Utána még magyarázok neki, mintha mi se történt volna, ő meg hallgat, és egyre sűrűbben kortyol a mojitójából, hogy addig se kelljen a pofámat bámulnia. Azért még bedobom neki, hogy lesz egy tök jó – amúgy tök szar – feltörekvő MC, még a neve is kurva jó, önirónia tíz per tíz – így magyarázom neki, hogy ő is megértse, tudom, hogy szereti a trapet, nagy backstage ribanc.
– Lehet, tudok valakit, akivel be tudunk menni a VIP-be is… – vetem oda, a lehető leglazáb- ban.
– Aha, akkor majd később talizunk, én bevárom a csajokat – mondja, és a telóját basztatja, rám se néz közben.
***
Megiszom a vodkát, a maradék spurit ráküldöm, meg egy sört is kérek, repohárban adják azok a gecik. Megfogadtam, ha addig élek, se fogok repoharazni, de kell a folyadék, muszáj hidratál- nom.
A cucc hamar beüt, folyton hugyoznom kell, a piszoárok körül egyre terebélyesebb tócsa áll, a húgy túlfolyik a műanyag kagylón, a szagát mindenütt érezni, az emberek ötösével állnak sor- ban, a fekete tócsa alattomosan beszivárog a vászoncipőkbe. Valaki elejti a korsóját, ami nagy placcsanással beleragad a sárba, a srác üvölt, hogy még van benne, felszedi és beleiszik.
Rövid úton eltakarodok onnan, kettőt lépek és már táncolok, a fogaimat csikorgatom, nincs nálam rágó. Az egyik sátornál nagy a nyüzsgés, mint valami Pride buliban, tele a tánctér vonagló arcokkal, leragasztott meg kibuggyanó mellbimbók, nedves faszik és kifestett drag-queenek min- denütt, igazi freakshow, ott a helyem köztük.
Megy a stroboszkóp, minden képkocka úgy néz ki, mint valami elbaszott reneszánsz freskó, amit egy rövidzárlatos mesterséges intelligencia ontott magából: arany konfetti, aranymetszés, hálóatlétás puttók meg Dávid-szobrok álló fasszal.
Az egyik széparcú idegen a nyelvét nyújtogatja felém. Nagyon tetszik a szeme és igazság sze- rint a szája is. Ránézésre ázsiai, és tudom, hogy ez errefelé extrákkal jár. Rámenni valami she- male-re? Már csak náluk van esélyem, náluk viszont dupla vagy semmi.
Odahajol, én lesmárolom, hozzámdörgöli magát, érzem a kemény, szilikonos cickóit meg az illatát, női illata van, a vállai szélesek, az érintése mégis finom. Egy ideje csak pornóra rángatom, jólesik, végre egy élő ember közelsége. A keze egyre lejjebb matat, végül benyúl a gatyámba. En- gedem neki. Lassan csinálja és nem először. A hideg végigfut a gerincemen, mindjárt elmegyek. A csúcspont előtt egy tétova mozdulattal kicsusszanok a karjai közül, nem érti, aztán megérti, gúnyosan elmosolyodik, és dob egy puszit. Remélem, azért lány volt, de az se baj, ha nem, pont leszarom.
***
Bazdmeg, ugrik be, ahogy tisztulok, Ricsikéről teljesen megfeledkeztem. A telómért nyú- lok, imádkozok, hogy legyen bekapcsolva, persze az önmagában még semmire se garancia. Hívom Viberen, kicsöng, jesszjesszjessz, sziszegem, de hiába, nem veszi fel. Úgy a nyolcva- nadik csörgetésre végre sikerül. Óriási zaj, szakadozó zene, torz dallamok, basszusdübörgés.
– HOOOL VAAAGY?! – üvöltöm, de csak foszlányokat hallok. HOOOL VAAAGY? – írom neki, de semmi válasz. Elküldöm neki vagy háromszor.
Fás-bokros részre érek, baszakszik a térerő, ez a fos telefon is egyre szarabb, kéne már egy új mobil, állapítom meg sokadszorra – mindenki vakuval világít, a fesztivál-közvilágítás megadta magát, talán jön a vihar, igazán jöhetne már.
Az ösvény mellett a lányok papírpohárba pisilnek, közben egymást próbálják takarni.
Ricsi megírja végre, merre van: Los Vamos Burger vagy mi az isten, rá kell keressek a fesztiválappban.
Tíz perccel később felszedem, egy szakadt foodtruck előtt üldögél a sörpadon, a pofájából kilóg egy emeletes hamburger, hallom, ahogy roppan a saláta, semmi csalamádé, hiába ehetne ingyen az apjánál, annyira még ő se hülye.
– Mi a faszt csináltál eddig? – verem nyakon köszönés helyett.
– Iff volfam – mutat valahova a sötétség mélyére.
Az órámat nézem, telik az a kurva idő, mindjárt negyed kilenc, lassan beállnak, én meg már be vagyok állva, kezdésre oda kell érnem.
– Tuti be fogunk jutni? – kérdezem, és érzem, ahogy jön fel a para a gyomromból, lassan az egyébként is kusza agytekervényeimet fogja szorongatni.
– Stabil – vágja rá Ricsike, és bólogat, a kelleténél kicsivel gyorsabban, ami nem túl megnyugtató. Hallom magamat, ahogy zihálok, csak ki ne jöjjön az asztmám.
Ricsike leöblíti a kaját, végre elindulunk, a main stage közel van. Az óriáskivetítőnél gyülekezik a nép, az üres színpadot bámulják, senkinek nem tűnik fel, hogy előveszek egy szatyrot és beteszem a kivetítő alá. Mintha a repoharamért nyúlnék, ott sorakoznak a porlepteműanyagok.
Át kell vágnunk a tömegen, intek Ricsinek, hogy törje az utat. Mire a túloldalra érünk, áll a farkam, a tinik alaposan megtapogattak és én is őket.
A LED-falon valami animáció fut, meg epikus felszopózenék mennek végtelenítve, hogy kitöltsék a holtidőt. Már több mint félórás csúszásban vannak, a nagypofájú szarháziak, hát persze, hogy nem bírnak időben kezdeni, bár ennek kivételesen örülök.
A backstage bejáratánál sorfalat állnak a kopaszok, a staffosok hátul nyüzsögnek. Lazán odasétálunk, de az egyik kopasz megállít. Ricsikét előrelökdösöm, közben mondom, hogy fel vagyunk írva. A biztiőr a fejét rázza, azt mondja, nem mehetünk hátra, ki van csukva, nincs passzunk. Gyors taktikai megbeszélést tartunk, Ricsi fogalmatlanul simogatja a bo- rostás képét.
– Hivatkozz apádra! – mondom neki.
– De nincs itt.
– De te itt vagy bazdmeg!
– Jójójó – mondja, és előkapja az iPhone-ját, nyomkodja egy darabig, aztán odalép a kidobóhoz.
– Ő a Gerendás fia – mondom a kopasznak. – Ge-ren-dás – ismétlem meg lassan, tagoltan.
– Apám viszi az összes kajás standot innen nyugatra! – mondja Ricsi, és elmutat keletre.
A kopasz megrántja a vállát. A haverja, egy sokat látott és beszaribb fajta, ránéz a képernyőre.
– Tárcsázd! – mondom Ricsinek.
– Ki fog nyírni.
– Dehogy fog. Én foglak, ha nem hívod fel!
Végül megnyomom helyette és a füléhez tartom. Két perccel később beengednek minket.
***
Elsőre fel se tudom fogni, hitetlenül nézek szét, ahogy az egyik benga kopasz megnyitja előt- tünk a kordonszalagot. Félve lépek be az elkerített területre, mintha a következő pillanatban sanszos lenne, hogy földre visznek, bizsereg a nyakcsigolyám, mintha már térdelnének rajta, mint azon a nyomorult fekete fickón, de nem történik semmi, mindenki unottan keresztül- néz rajtunk.
Nézem messziről a közönséget, meglátom a zenekar egy-két tagját – persze ők csak a kí- séret, az igazi sztárok eközben vígan porszívóznak a backstage-ben vagy a turnébuszban kefélnek, a melósok meg hadd dolgozzanak: fel-le rohangálnak, csekkolgatják a színpadtechnikát, egy staffpólós faszi hátulról vezényel, nekem meg csak az jár a fejemben, hogy milyen utolsó percemberek azok ott benn, öt-hat év múlva a kutya nem fog rájuk emlékezni. Bezzeg rám!
A végét úgy képzelem, mint a Harcosok Klubjában, kézen fogva állok a kettéhasadt tudatommal és mosolygunk, miközben a világ tűzgömbbé változik körülöttünk. Belemosolygok a kamerába, ott lesz kitörölhetetlenül az élő streameken, hiába lövik le azonnal, lesz, aki rögzítse, ezt garantálom, időzített posztként publikáltam a manifesz- tót, hadd legyen nyilvánvaló az üzenet. Ne mondhassák rá, hogy nem jött át.
A biztiőrök lankadó éberségét kihasználva átvágok a dobok mö- gött, és a keverőpult takarásából kirohanok a színpadra. Senki se állít meg, azt hiszik, ez is a show része. Indítom a streamet, és mint a tö- meggyilkosok Amerikában, élőzni kezdek Twitch-en, hadd lássa min- denki. A mikrofonhoz lépek, és beleüvöltöm, ez még csak Akkezdet:
A lelked a dallam, a tested a ritmus, az elme az rím, ez zeneterrorizmus!
A kivetítőn a saját arcom – mus-mus-mus remeg a levegőben. Ricsike megkapta a jelet, látom magam előtt, ahogy megnyomja a gombot… Az óriási arc a kivetítőről ezernyi darabra fröccsen szét, a lökéshullám magával ránt, a detonáció minden képzeletet felülmúl – na ilyen, basz- sza meg, ilyen egy elsöprő produkció!