Németh Béres Csilla: Vízözön folyton; két pont között; titok (versek)

Vízözön folyton

Ül, egész nap alig mozdul,
szőkített, vasalt hajba csomagolt buszta,
de néha valami áthullámzik,
fekete angyalt rajzol,
a fekete angyal nem hagyja élni.

Áll az ajtó előtt. Bent üvölt, csapkod
és röhög az egész horda.
Nincs szeretve: mert tanyasi,
hippi, folyton olvas! Tanulni sem tud
azóta, hogy egyszer áruló volt.

Jár az alsó szinttől a felsőig,
csengetéstől csengetésig,
hátha meglátja. Biztos,
hogy a hangját is odaadná,
csak kinőne miatta már a szárnya.

Beszél, kezében nyitott könyv,
kis nyálcseppek spriccelnek szét
a mohó közlésfolyam partján,
sietve lépnek ki a teréből,
otthon vajon hallgatás van?

Őrködik, és számon tartja,
ki érkezett, ki nincs még itt,
morog, hogy nem csukják az ajtót,
nyolc órakor leslattyog, bezárja,
mert a rend tartja fenn a világot.

Hallgat, mit is mondana ilyen buta,
értelmetlen csacsogásba,
Raszkolnyikovval álmodik,
és Lucien Sorel a példaképe,
régen minden jobb volt,
vagy mégse?

Nyomogatja a zongora billentyűit,
megszólaltat egy
tiszta, egyszerű hangsort,
felfénylik ellőtte a titkos ösvény,
káoszból csalogatva a csendbe.

Feloldja telefonja képernyőjét,
menekülne vissza az otthonába.
Ádám és Éva miatt
az iskola a poklok pokla,
nincs értelme a szenvedésnek,
ki kéne lépni végre!

A csengetés hangjára egymásra
nevetnek: kész a lecke
vers a fejben,
a táskában is masszív a rend,
palota a sivatag mélyén,
sötét vizek felett fehér hajó.

Feküdne még, normális, hogy
az asztallap vonzza?
Nem fogja fejét felemelni,
avarba kuckózott sündisznó
most magzatpózban
lelke legrejtettebb zugában.

És pörög a nappal vizén a bárka.
Kint szakad az élet
nagy fekete száját kitátva,
bent indulás, erjedés, elakadás
ciklusainak sorozatában
növekedés van.

két pont között

a bejárati ajtó csapódásának hullámai meglötyögtetik
a maradék vizet a hideg fűtőtestekben
bomló levélszövetek síkos foltjai csak az erdő hiányzik.

nem lát be mindenhová háromszáz méter múlva gabalyodik ki
a panelházak kordonjából

keletről agyonzsugorított narancs fényforrás a nap

két rózsaszín felhő pironkodik az üres színpadon
mintha bugyiban állnának fogmosás közben kéretlen közönség
előtt

még mindig hiányzik az ibolyás árok az akácfák sora
és kerítések szabdalta agyagos barna föld

pedig az az út 64 kilométernyire csak az öreg temető felé vinne el

egy kondenzcsík szétválasztotta az égtájakat
a tévedésből felnyitott testen ejtett seb gyorsan beheged

nagy a tolongás térben és időkben
a vízzel töltött lufi szemtanúk nélkül robban

jobb lenne a tegnapi kerékpárnyomot követni a folyó felé
a nyugdíjas jegesmedvék és szomorú szemű emberek útján

délután a hullámok újból megküzdenek a széllel,
a tajtékok japán hegycsúcsok kínai gyártósorról szuvenírne

a virágoskertekből folyadékhiányos, fénysokkos növények
érintik meg titokban a kabátod szélét
pedig tegnap sem az voltál, akire várnak

a fűbe taposott átlót választod
gyerekeid szemével ítéled magad

a nedves járdán haladó gumitalpak alól szivárgó levélnyöszörgés
nem jut át a depresszív reggeli kísérőzenék falán

az összetartozás tudata nélkül fáj minden
kondul meg a harang is mintha csak egy szeméttároló
ajtaja csettintett volna a csendbe tévedésből

a figyelem befelé a kinti világ satujában fásultan időz
reklámplakátokon olaj szalonna-darab szőlőfürt-töredék műanyagból

a terepjáró négy óriás lámpája megsokszorozott telihold

egykori iskolatáskás hátad bontakozik ki
az alacsonyan gomolygó ködfolyosóból
tartasz a kóbor kutyáktól és népétől
az ólomból öntött faggyúcsöpögős testű kötélembereknek
idegen nyelven beszélő szürke horda lép elő minden oszlop mögül

nem mondhatod végig a miatyánkot
megérkeztél még ma is

titok

mielőtt átgondolom
talpaim legyökereznek
a cementes csempe mór mintájába

szép a geometria
de elveszek benne
akár szemed labirintusában

barátságban hol van a test helye
ösztönök félhomályában zabálna
álom és ébrenlét között

alsóneműs fiókom becsukhatatlan
egy átgondoltabb mozdulatra
összetörnének benne csigaházaim