György Alida: E-GYE-TE-MIS-TA 4.

Borsos Zoltán: I22157 INSTANT TELEPORT

Amikor felvettek, apám olyan erősen szorított magához, hogy azt hittem, ott helyben megfulladok. Ha átjött a szomszéd vagy valamelyik nője, odahívott magához, átkarolta a derekamat, és fennhangon mesélte, közben rám mutogatva, mint egy kivetített képre: E-GYE-TE-MIS-TA. Az én lányom, az én Kisévám! Ha kérdeztek, hova, mire, apám felelt helyettem.

Sosem volt ebbe beleszólásom igazán. Apám, amióta csak az eszemet tudom, mindig mondogatta, hogy ami neki nem jött össze, majd én megvalósítom. Nagy ember leszek. Hogy bár nem vagyok kifejezetten okos, de látja rajtam, hogy szorgalmas vagyok. Még a szakot sem választhattam meg. Egyszer említettem csak a képzőművészetit, apám kivörösödött képpel hajolt fel a pohara mellől, és leintett, hogy valami normális egyetemet válasszak. Úgy voltam vele, mindegy, csak kerüljek el otthonról, aztán Pesten majd új életet kezdek.

Nem vagyok én hálátlan. Tudom, hogy apám szeret, és rám áldozta az egész életét, hogy nekem jó legyen. Csak közben elfelejtette megkérdezni, hogy nekem mi lenne jó. Ha anyám élne, ő biztosan megértett volna. A nagyinak hiába mondok bármit, ő nem érti ezt a világot. Ő még abba nőtt fel, hogy szinte még gyerekként az ember elkezd egy munkát, aztán azt csinálja egy életen keresztül. Nem tudnak ezek semmit a szabadságról. Mert apám is inkább abba az irányba húz felfogásilag. Elképzelt valamit magának, aztán tőlem várta, hogy megvalósítsam. Gyerekként nem tűnt fel, hogy irányítani próbál. Egy ideig elhittem, hogy én akarok így élni. Aztán jött az érettségi és az egyetemi prospektusok végeláthatatlan sora, de amikor pályaorientáción az a kedves, mosolygós lány arról beszélt, hogy sosem bánta meg a külföldöt, és bár hiányoznak az itthoniak, de odakint minden jobb, könnyebb, élhetőbb, rájöttem, hogy én is ezt szeretném. Csak a kiutazáshoz kell pénz, meg az első havi lakbér. Úgyhogy belementem ebbe a játékba apámmal.

A legolcsóbb koleszt választottam, hogy ami pénzt otthonról adni tudnak, abból is maradjon. Az volt a terv, hogy ösztöndíjból meg diákmunkából egy év alatt félrerakok annyit, hogy elmehessek. Eleinte nem is nagyon akartam barátkozni. A szobatársak már az első nap valami pálinkás buliba mentek. Nekem nem volt időm ilyen gyerekes dolgokkal foglalkozni. Nekem nem tették alám a hintót, ha valamit akartam, én kellett mindig megdolgozzak érte. Emlékszem, már gyerekként szedtem a mezőn a teafüvet, a nagyi megmutatta, melyik füvek a jók, s azt adtam el a helyi panziónak. Abból volt nyáron fagyira pénzem.

Ez a Tündi egyébként egészen kedves lány volt. Eleinte idegesített, hogy szinte kötelességének érezte, hogy ne hagyjon egyedül, pedig én nagyon szeretek egyedül lenni. Aztán jött és panaszkodott és nem zavartatta magát érte, hogy én nem mondok magamról semmit. Szerintem nem is érdekelte. Csak kellett maga mellé valaki, akinek beszélhetett megállás nélkül. Aztán valahogy addig beszélt, hogy mégis a szívemhez nőtt. Pedig mondom, nem akartam én ragaszkodni senkihez. Ezek a fölösleges szívfájdalmak nem hiányoznak senkinek. Apám, amikor leitta magát, gyakran hallottam, ahogy a konyhában ülve egyedül dühöngött. Üvöltötte anyámnak, hogy nem bírja elengedni, hiába volt ideje felkészülni arra, hogy elhagyja. Na én ezt nem akartam. Tudtam, ha minden jól megy, jövőre nem leszek itt, úgyhogy próbáltam magam megkímélni attól, hogy bárkit is siratnom kelljen majd. Meg költeni se nagyon akartam, ezek meg mindig valami kocsmába mentek barátkozni. Minek kell kocsmába menni, hogy beszélgetni tudjon az ember, amikor olyan hangos amúgy is a zene, hogy egymást próbálják túlüvölteni az emberek. Egyszerűen nem az én stílusom volt ez, de azért Tündinek néha sikerült mégis magával csalnia.

Második félévben már azon kaptam magam, hogy leromlott az átlagom, és ha így folytatom, nem lesz ösztöndíj, akkor pedig nem lesz semmi. Pedig már annyira elegem volt ebből a húgyszagú városból. Kicsit utána számoltam a dolgoknak. Ha többet tudnék dolgozni, még mindig rendben lennék, az ösztöndíj meg amúgy is olyan kevés, hogy kár azért túlhajszolnom magam. Sikerült is többet vállalnom a dohányboltban. Következő hónapban már úgy élhettem volna, mint egy királylány az eddigiekhez képest, de tartottam magam.

Igazából két életem volt. Az egyik a bájos kislány, a szorgalmas, jó tanuló. A sarokban meghúzódó aranyos lány, akire egyébként senki nem figyelne fel. De néha, amikor Tündi és Melinda is hazautazott a hétvégére, nekik azt hazudtam, hogy én is haza megyek, otthon meg azt, hogy dolgoznom vagy tanulnom kell. Apám elfogadta. Mondogatta ugyan, hogy hiányzom, de szerintem inkább örült, hogy nem vagyok otthon. Vagy hát nem azért, hanem mert E-GYE-TE-MIS-TA vagyok. Mert élem helyette az életet.

Ezeken a hétvégéken voltam igazán önmagam. Így ismertem meg Robit. Neki nem is Kisévaként, hanem már Évaként mutatkoztam be. Próbáltam a két életemet különválasztani, hogy véletlenül se érintkezzenek, de egyik nap Tündi hamarabb érkezett haza, mint számítottam rá. Muszáj volt bemutatni neki. Onnantól pedig minden olyan gyorsan történt. Minden jött magától, nem úgy, ahogy terveztem, de jött. A búcsúlevelek, a pakolás. Aztán most már itt tartunk.

György Alida (1995, Székelyudvarhely)

Prózát, lírát, drámát egyaránt ír. Kolozsváron végzett magyar-komparatisztika szakon, tanult film-, fotóművészet és média szakon, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen szerzett mesterdiplomát. Jelenleg Budapesten él, az f21.hu összművészeti portál prózaszerkesztője. Első kötete Hármasszabály címmel 2021-ben jelent meg az Erdélyi Híradó és a FISZ gondozásában. Portréját Dezső Tímea készítette.