Adrian C. Louis: Ez a szöcskék ideje, és minden, amit látok, haldoklik (vers, Vasas Tamás fordítása)

Kislány,
ez a szöcskék ideje,
és minden, amit látok, haldoklik, kivéve
az irántad érzett mérgező szerelmem.

A Cowturdville Star-Times,
aminek általában minden átkozott
rovatában van egy elírás,
azt mondja, idén a Szöcskék
„akkorák, mint egy Buick”,
és ez nem baj, de aztán
kapunk két nyolcpontos oldalt,
hogy ki kivel vacsorázott
a tekepálya kávézójában,
és hogy Rapid Cityben kik
vásároltak a Targetben, és így a nagy
Adrian-templomban megszűnt a Homály.

Még a régi Dylan-kazettáim szalagjai is kifakulnak,
szinte komikus régiségekké válnak.
A szöcskék elpusztítják
az udvarunkat és olyan nagyok,
mint az Istennek tisztelgő középső ujjam.
A fű sárga. A fák olyanok,
mint amiket elkapott az Agent Orange,
de ez csak az állkapocs-munkája azoknak
a páncélozott, drapp rovaroknak, amik
táncolnak a pompában és a nyers pusztításban.

Drága nő, életem kedves szerelme,
amikor nem vagy mérges és nem
köpködsz mindenre és mindenkire,
olyan gyermekivé, ártatlanná válsz.
Úgy tűnik, mostanában magasabb lett
a hangod, majdnem, mint egy kislányé.

Ma, mint a legtöbbször, itthon
vagy velem a kétórás haladékodon
az idősek otthonának börtönéből.
A piknikasztalnál ülünk a hátsó
udvaron, bámuljuk a liliomok
hullását, a ravaszságot, a fullánkot.
Egy szelet Hershey’s-t eszel
és egy takony-kristálygömb
lóg az orrodból.
Odanyúlok, kilopom
és a farmerembe törlöm.
Betolod az utolsó falat
csokoládét a számba,
amikor egy bolond szöcske
ugrik a füledre.
Sikítasz. Én hahotázva
üvöltök, amíg te is.
A boldogságnak ára van.

Ez a szöcskék ideje,
és minden, amit látok, haldoklik, kivéve
az irántad érzett zsibongó szerelmem.

Múlt éjjel a PBS-en néhány
sérült srác halálosan becsavarodott
a vírusos láthatatlanság seregei által
kifecsegett nagy megbánási klisétől:
Bárcsak húsz lehetnék
újra és tudnám, amit
most tudok…
Saját megbánásaim egyformán ostobák.
És nem értem, hogy a pokolba lehet,
hogy elértem egy helyet,
ahol abból kéne adnom,
amim maradt a naplementékből
és a kihűlt vacsorákból,
némi szentségtelen ismétlésért,
csak egy órára néhány közeli,
elfelejtett időből és helyből?

Drágám,
a távoli nyugat napégette talaján,
először a hangyalesőket pillantottam meg, azokat
a kis szőrös bogarakat, amik tölcsércsapdát
ásnak a hangyáknak a száraz földben.
Tizenkét évesen, vizsgálva
egy ilyen tölcsér peremét,
körülötte körben apró kavicsok a homokban,
a nagyítómmal megcéloztam
egy fehér fénynyalábot, és rájöttem,
hogy a saját harmóniámból
egy poklot teremthetek újjá.

Szegénység és unalom,
hamar kegyetlenné tettek.
A következő nyáron, mialatt
gödröket ástam, megtaláltam egy rejtekhelyét
azoknak a groteszk, sárga bogaraknak,
amiket a Föld Gyermekeinek hívtunk,
szóval megpakoltam őket gyufaszálakkal,
és megbarbecue-ztam a rondaságukat.
Háborúban álltam a rovarokkal.

A tizenötödik nyaramon kullancsok
közé keveredtem a zsályában, és ősszel
félénken elvesztettem a szüzességemet
egy Zöld Front nevű kuplerájban
és a sors úgy akarta, hogy tetves legyek,
de összességében nem is erről akarok
énekelni…ugyan már.
Ez nem bogármenet.
Nem rovarszonáta.

Ez csak félrevezetés,
egy kéz csörgése a kulcsokkal,
és a szentségtelen ismétlése csak
egy órára néhány közeli
elfelejtett időnek és helynek,
ahova szívesen visszatérnék
kívánni a mítosz megmaradását, vagy
talán egy szent, erektált rejtelemét.

És ne hívjuk
ezeket a vérszavakat
KÖLTÉSZETÉNEK vagy
a borzalmas álmok képes krónikájának,
amikor a valóság sokkal egyszerűbb.

Kislány,
Krisztusra esküszöm,
ez a szöcskék ideje,
és minden, amit látok, haldoklik, kivéve
az irántad érzett pezsgő szerelmem.

Vasas Tamás fordítása