Bódi Péter: A kutya szájából

Megfogom a fegyverem, és a domb tetejére kúszom. Mögöttem a többiek olyan halkan várakoznak, hogy a kiszáradt fű és gaz ropogása most valódi hangzavarnak tűnik. Rá- nézek a térdemre, és a melegítőnadrágomon látom, hogy a fű zöld foltokat hagyott raj- ta. Még szerencse, hogy nem a farmeromban jöttem ki. Mikor felérek a csúcsra, jelzek a többieknek.

– Nézz ki! – súg oda Báthory tizedes.

– Oké – mondom, és kissé kiemelem a fejem a domb takarásából. Sehol senki.

A kézfejemből távcsövet formálok, az ellenség bázisát keresem. Üres.

– Srácok, sehol senki – mondom halkan.

– Akkor rohanjuk le őket! – vágja rá Kevin.

– Hallgass! – adja ki az utasítást Báthory tizedes, majd egy apró sallert ad Kevinnek, mire a mögötte várakozó katonák felkuncognak. – Mi van, ha ez csapda? – teszi hozzá.

Megint belenézek a távcsőbe, a bázis továbbra is üres. Csöndben várok, hátha meghallom valahol, hogy az ellenséges katonák alatt is ropog a gaz, de semmi. Mintha egyszerűen eltűntek volna. Hol lehetnek?

– Küldjünk oda valakit! – határozza el magát Báthory tizedes.

– De hát, uram! – sóhajtozik egy bajtársunk hátulról. – Átmenni a két domb között kész öngyilkosság!

Ekkor hirtelen ordibálni kezdenek mögöttem. Egy pillanatig azt hiszem, hogy a szakaszom indult meg anélkül, hogy jeleztek volna nekem, de mikor visszafordulok, látom: bekerítettek minket. A hátunk mögül a civil egység rohan be felénk, pont a domb aljánál, kétoldalról. Alaposan elterveltek mindent: a fegyvereik folyamatosan tüzelnek, gránátokat hajítanak felénk és közben vadul kiabálnak, mint egy ütközetbe rohanó vikingsereg. Kevin feláll, a golyózáporral mit sem törődve megindul az ellenség harcvonalai felé, és közben kiált, kiált szakadatlanul:

– Meneküljetek! Meneküljetek! Ezek engem akarnak!

Ekkor az ellenség és az én szakaszom egyszerre teszi le a fegyvert, botokat és játékpisztolyokat, majd mind nevetni kezdenek, mind, Kevinen és rajtam kívül.

– Hát te hülye vagy, Kevin – mondja Báthory tizedes, majd feltűri a hosszú ujjú pólója szárát. – Jó ég, mindjárt öt van. Nekem mennem kell – teszi hozzá, miután ránézett a Donald kacsás karórájára.

– Akkor nekem is. Anya pizzát csinál vacsorára, mert jönnek át Tibibácsiék – válaszolja az egyik srác.

– Kovács szakaszőrmester! – kiált oda Kevin az ellenség vezető tisztjéhez. – Legközelebb le- hetek én is a civilekkel?

Amikor a híradóban háborúkról van szó, nincs olyan, hogy ne beszélnének civil áldozatokról, így mindenki a civilekkel akar lenni: ők lehetnek a legelszántabb, legádázabb harcosok.

– Azt ki kell érdemelni, Kevin – válaszolja neki az egyik bajtársa, miután Kovács szakaszőr- mester válaszra sem méltatta a kérdést.

– Holnap ki jön? – kérdi Báthory tizedes, mire mindenki kijelenti, hogy holnap is lehet rá számítani.

Nem örülök neki, hogy a nyakamba sózták Kevint, így nem tudok hazabiciklizni, meg Kevin amúgy is mindig mindenbe beleszól, és soha nem gondol rá, hogy idiótán viselkedik. Anya sze- rint ez azért van, mert neki nincs testvére, és a szülei mindent ráhagynak. Amikor a nővéreddel veszekedtek, akkor tanultok a legtöbbet az élettől, anya ezt is szokta mondani.

– Neked melyik a kedvenc szuperhősöd? – kérdi Kevin, miután elveszi tőlem a biciklit. Most mellettem teker, lassan, jobbra-balra, kígyózva az elülső kerékkel.

– Batman – vágom rá. Nem kérdés. Batman a legjobb szuperhős.

– Miért? – kérdi Kevin, de úgy, mintha legalábbis azt válaszoltam volna, hogy a szuperhősök mind bénák.

– Mert olyan szuperhős, akinek nincsenek is szuperképességei, csak nagyon ügyes. És tetszenek a fegyverei, neki vannak a legjobbak.

– Batman béna.

– Béna a segged.

Kevin hirtelen lefékez, majd nevetni kezd.

– A te segged béna.

– És szerinted ki győzne, ha Batman és Superman egyszer összeverekednének?

– Szerintem Batman.

– Hát te hülye vagy.

– Te vagy hülye, Kevin.

– Hogy győzne már Batman?! Supermannek olyan ereje van, hogy bárkit legyőzne, végtelen ereje van, meg lézerszeme, meg hát tud repülni.

– Batman viszont mindent megold, mindig, ha van valami probléma, arra talál megoldást.

– Mert Superman nem? – kérdi Kevin, és ezzel teljesen felidegesít, mert nem érti, hogy épp az a lényeg Batmanben, hogy Supermant is megoldaná valahogy. Pofonegyszerű: csak megfe- lelő mennyiségű kryptonitra lenne szükség hozzá, a megfelelő helyszínen és időben. Épp bele- kezdenék a magyarázatba, de Kevin a szavamba vág.

– Hé, buzi!

A hangoknak valahogy hallani az irányukat. Egyből feltűnik, hogy Kevin nem nekem ordít, hanem az út túloldalára valakinek, akit addig észre sem vettem, mert épp most fordult be a sarokról.

– Hogy? – kérdi a srác. Legalább tizenöt éves, hatalmas, kissé túlsúlyos fiú. A szomszéd utcában lakik, látásból ismerem. – Hogy mit mondtál?

Kevin ekkor elneveti magát, majd hirtelen tekerni kezd. A tizenötéves srác mellett legalább két-három méterrel hajt el, majd megy tovább, egészen a következő sarokig. Mi a nagydarab sráccal csak nézzük, nem mozdulunk. Hülye ez a Kevin. Elindulok én is a sarok irányába, és közben odaintek a srácnak, de ő még mindig Kevin felé néz, aki csak áll, illetve ül, a biciklimen, és közben nevet.

– Gyere vissza! – ordít oda a nagydarab.

– Dehogy megyek! – szól vissza Kevin.

– Ha nem jössz vissza, megverem a haverod!

Valamiért nem félek, üres fenyegetésnek érzem.

– Akkor sem megyek vissza! – neveti el magát újra Kevin.

Ekkor a nagydarab srác megindul felém.

– Biztos? – kérdi közben.

– Igen! – vágja rá Kevin, de már nem nevet, figyel.

Én meg még mindig úgy érzem, hogy nem fog megverni. Elvégre tudom, hol lakik, meg ilyesmi, meg amúgy is normális srácnak tűnik.

– Gyere vissza! – ordít most még hangosabban.

– Miért, buzi vagy? – szól oda Kevin, majd felpattan a biciklire, és befordul a sarkon.

Oda sem tudok nézni, már jön is a pofon jobbról.

– Hé – szólalnék meg, mire kapok egyet a másik oldalról is.

Nagyon fáj, csíp, bár kaptam már ennél erősebbet is. Mint mindig, néhány másodpercig nem tudom kinyitni a szemem, de amúgy olcsón megúsztam. Legalábbis majdnem. Mert ekkor nyomást érzek a hátamon, amitől összegörnyedek. Mikor végre ki tudom nyitni a szemem, a nagydarab srác csípőjét látom, majd a térdét, ahogy közelít felém. Gyomron talál először, majd még egyszer. Alig kapok levegőt.

– Én nem vagyok buzi! – ordítja el magát a srác, majd a hátamat tartó kezével belemar- kol a pólómba, és ellök magától, egyenesen bele az esővíz-elvezető árokba. Csak úgy placs- csanok, érzem, ahogy a szám sárral telik meg és a ruháim egyből átáznak. Olyan fura, hogy kint meleg van, itt meg minden olyan hideg.

Mire kimászom, a nagydarab srác már eltűnt. A sarok felé nézek, Kevin sincs sehol. A pólómból egyenes, szakadozó jégcsapként folyik a víz, olyan mennyiségben, hogy egy pillanatig azt hiszem, talán mind kifolyik belőle, mire hazaérek. Talán szerencsém lesz, gon- dolom, majd a sártól cuppogó cipőtalppal indulok meg hazafelé.

A biciklim úgy lett lerakva a lépcsőház sarkába, mintha Kevin egyszerűen csak odadobta volna a bejárati ajtóból: a kormány teljesen kicsavarodott, a váz pedig vízszintes lenne a ta- lajjal, ha a pedál nem nyomná ki a hátsó kereket. Megigazítom, majd felmegyek a harma- dikra, és előkeresem a kulcsom. Az előszobából hallom, hogy anya és Kevin a konyhában beszélgetnek, apa pedig a nappaliban gitározik. Beköszönök a konyhába, mire anya meg- kérdezi, megjöttem-e. Meg. Elhallgat a gitár, és néhány másodperccel később apa jelenik meg előttem, cipőben. Indul valahova. Vajon a nappaliban is cipőben volt? Az kizárt, anya nagyon mérges lenne.

– Hát te meg hogy az Istenbe nézel ki, fiam? Nem tudom, mit mondjak.

– Mi a szar ez? Válaszolj már!

– Apa… – kezdenék bele, de a szavamba vág:

– Megmondtam neked, hogy kísérd haza Kevint, ő még csak hatéves! Ennyit sem lehet rád bízni? Komolyan? Az unokatestvéred nem csak hogy hamarabb hazaér, mint te, de még így is állítasz be?

Ekkor apa közelebb lép hozzám, felém magasodik, és én félni kezdek. Furcsa ez a félelem, mintha belülről érezném, valahonnan egészen mélyről. Egyfajta melegség jár át, bénító melegség, ami egyszerre feszít meg és enged el bennem minden izmot, hogy a fájdalmat kevésbé érezzem. És jön is a pofon. Ez sokkal erősebb, mint a nagydarab srácé. Csíp az arcbőröm, és mint ilyenkor mindig, azon gondolkodom, vajon tényleg érzem-e az ujjak nyomát, vagy csak bemesélem magamnak. Nem csak az ütés helye fáj, az egész testem átjárja valami, a karomon feláll a szőr, a lábam remeg. Most hideget érzek, mintha megint az árokban feküdnék. Eltelik néhány másodperc. Nem jön következő pofon.

– Nézzél már rám, ha hozzád beszélek! – ordít rám apa, mire én hunyorogni kezdek. Kicsit félek tőle, hogy majd akkor jön a következő pofon, amikor megint odanézek, de már nem úgy áll, mint amikor ütni szokott, hanem csak úgy, mint amikor kiabál velem.

– Ha azt mondom, hogy hazakíséred az unokatestvéredet, akkor hazakíséred! Érthető vagyok?

– Igen.

– Nem értem!

– Igen – mondom hangosabban is.

– Ezt a göncöt meg vedd le, és nekem többet haza ne gyere így! Úgy nézel ki, mintha a kutya szájából rángattak volna elő.

– De…

– Nincs de! – ordít megint, majd meglendíti a karját, én meg összehúzom magam, de aztán mégsem üt meg. Tehetetlennek érzem magam, nemcsak azért, mert apa erősebb nálam, de azért is, mert sok tévét nézek, és csomószor látok ott ilyesmit, hogy valaki megver egy gyereket, és ilyenkor a tévében a gyerek mindig dacosan tűr, és idővel még meg is erősödik a veréstől, és ezért mindig irigylem őket, mert én meg minden egyes pofontól csak gyengébb vagyok, és egyre jobban félek.

– A vacsorát meg felejtsd el! Aki így néz ki, az nem kap enni! – mondja apa, de már higgadtabb a hangja. Még mindig biztos abban, hogy rossz vagyok, hogy az egyetlen fia egy semmirekellő, de már nem olyan, mint amikor meg szokott ütni. És mégis, ebben az összegörnyedt testtartásban állok, miközben apa olyanokat morog, hogy ezt nem hiszi el, meg mennyire megbízhatatlan vagyok, majd kimegy, és úgy vágja magára a bejárati ajtót, hogy én még este is azon gondolkodom, vajon a szomszédok mennyit hallanak abból, amikor ilyeneket csinál.

A cipőmet és a zoknimat gyorsan leveszem, hogy ne legyen minden saras, majd épp a szobámba indulnék, mikor anya kinyitja a konyhaajtót.

– Veled meg mi történt? – kérdi, miközben úgy néz rám, mintha hiányozna néhány végta- gom.

– Megvertek.

– Dehogy vertek.

A konyhaajtót kifújja a huzat, Kevin jelenik meg mögötte. Az asztalnál ül, lassú, kimért mozdulatokkal eszi a túrósgombócot, miközben rám sem néz. Úgy csinál, mintha ott se lennék.

– De tényleg megvertek. Az a szakközepes fiú, aki a szomszéd utcában lakik.

– Andi fia?

Azt hiszem, így hívják az anyukáját.

– Igen.

– Csabika? Dehogy vert meg téged Csabika, az egy rendes gyerek. Öltözz át, fürödj le, aztán maradj a szobádban. Így nem jöhetsz haza, igaza van apádnak.

– Anya, kaphatok én is gombócot?

– Hallottad apádat.

Az ágyamban fekszem, a Batman figurámmal játszom. Akárki akármit mond, Batman a legjobb szuperhős. Superman unalmas, olyan képességei vannak, amikkel könnyű nyerni, Batman meg néha megsérül, majd feláll és harcol tovább. Batmannel simán el tudom képzelni, hogy elmen- jünk játszani, meg ilyesmi, Superman viszont unalmas lenne. Bár az igaz, hogy ő meg tud repül- ni. Ilyesmiken gondolkodom, mikor egyszer csak kivágódik a bejárati ajtó. Anya az, kezében egy tányérral, rajta két kihűlt gombóccal.

– Az összes saras ruhát kiraktad?

– Igen.

Anya leteszi a tányért az asztalomra, majd elindul kifelé. Ekkor szerencsére kapcsolok, úgyhogy még gyorsan megkérdezem:

– Miért, mosol?

– Igen, úgyhogy, ha még van valami, azt most tedd ki.

Bár olyan éhes vagyok, hogy fáj tőle a hasam, mégis először a szekrényemhez rohanok. Előveszem a gondosan összehajtogatott farmernadrágomat, majd kiengedem, két kézzel fogom a derekánál, és szagolgatni kezdem. Igen, ezt már mindenképp ki kell mosni, ha most nem rakom be, jövő héten már nagyon büdös lesz. Két vagy három hete nem raktam mosásba, nem emlékszem,

néha tovább kitart, de már meleg van, és így néha nagyon leizzadok. Kimegyek az előszobába, a nappaliból hallom, hogy ordít a tévé, de egyből észreveszem, hogy Kevin nem mesét néz, hanem játszik – tehát elhozta a PlayStationt. Egyből bugyogni kezd bennem a lelkesedés, de most fontosabb dolgom van. Anya hatalmas halmokba dobálja a ruhákat: egy színes, egy fekete és egy fehér.

– Ezt melyikbe rakjam? – kérdem, miközben felemelem a farmerom. Anya rám néz, sóhajt egyet.

– Abba – mondja, majd rámutat az egyik ruhahalomra.

– És… ezeket még ma mosod? – kérdem halkan.

– Nem mindegy? A hétvégén mindet kimosom.

Leteszem a farmert, majd visszamegyek a szobámba, és pillanatok alatt megeszem a két túrósgombócot. Mikor végzek, anya már nem válogat. Nincs szerencsém, egy másik ruhahalommal kezd, nem azzal, amelyikbe a farmeromat tettem.

– Anya!

– Igen?

– Elmegyünk hétvégén vásárolni? Azt mondtad, kapok néhány ruhát a nyárra.

– Ezen a hétvégén nem lehet.

– Miért?

– Holnap mentek nagyanyádékhoz.

Nagyanyádékhoz. Akkor apa szüleihez megyünk, őket mondja mindig így.

– De én nem akarok.

– Mert, netán fontosabb dolgod van?

– Zoliékkal megbeszéltük, hogy holnap is kimegyünk játszani.

– Hát, majd mentek máskor. Itt van az unokatestvéred, a nagyszüleid meg ritkán látnak titeket együtt.

– És Laura? Neki miért nem kell jönnie?

– Mert nekik osztálykirándulásuk van, csak hétfőn jönnek haza.

A mázlista. Nem is az, hogy nem szeretek nagymamáékhoz menni, őket nagyon szeretem, csak valahogy mindig hamar elfáradnak, és én ezért általában unatkozom náluk. A legjobb az lenne, ha többször mennénk, de akkor csak egy-két órára.

– És utána? Vasárnap?

– Akkor kimehetsz Zoliékkal játszani.

– De nem megyünk el vásárolni?

– Nem tudom, fiam. Most is, nézd meg, hogy néz ki ez a ruha – mondja, majd váratlanul felemeli a melegítőnadrágomat. Még mindig csöpög belőle a sár. – Nem érdemled meg, nem vigyázol rájuk.

– De anya, megí…

– Mintha a kutya szájából húzták volna ki – zárja le a témát a szavamba vágva.

Aztán anya mégis jó fej, mert megengedni, hogy lefekvésig játsszunk a PlayStationön, és apa szerencsére csak később jön haza, szóval ő sem akarja átkapcsolni a tévét.

Este Kevin az én szobámban alszik. Az én szobámban és az én ágyamon, én pedig a földön.

– Te tudod, mit jelent az, hogy buzi? – kérdi, mikor már azt hittem, elaludt.

***

Másnap reggel az első dolgom az, hogy kirohanok az erkélyre. Egyből beugrik egy mese, amiben azt mondta valaki, hogy az egyik szemem sír, a másik pedig nevet. A farmerom ki lett mosva és teregetve, de csak később, és este le is hűlt annyira a levegő, hogy esélyem se legyen: még nagyon nedves. Lekapom a szárítóról, tapasztalt kezekkel tapogatom végig a problémásabb részeket. Csavarni azért nem lehet belőle a vizet, de ha felvenném, nyomot hagyna a kocsi ülésén. De még van időm, szerencsére korán keltem. Fogom a nadrágot, bezárkózom a fürdőszobába, leveszem a polcról anya hajszárítóját, bekapcsolom, max fokozat, majd először az egyik szárába, majd a másikba vezetem be a felforrósított levegőt, öt-öt percig, amitől olyan, mintha egy láthatatlan ember bújna bele a nadrágomba, és táncolni kezdene – de mindig csak egy lábbal. Ezt valamiért mindig élvezem, pedig ritkán hoz eredményt. Tíz perccel később áttapogatom a nadrágot. Azo- kon a részeken, ahol utoljára érte a meleg levegő, még forró a farmer anyaga, itt nem érzek a ned- vességet, de a többin még bőven. Határozottan jobb, mint volt, de még így sem tudom felvenni. Már nem vagyok olyan kitartó, mint korábban, tíz-húsz másodpercenként váltom az oldalakat, mindig a csípő irányából fújva a levegőt. Inkább a bokámnál és a lábszáramnál legyen vizes, mint felül, tapasztalatból mondom. Ahogy gondoltam, anya nem sokkal később rám kopog, mi a szart csinálok már ilyen korán reggel. Várok kicsit. Nagyon nedves, így nem lesz jó. Egy-két percre még benyomnám a hajszárítót, de már nem tudom – nagyon átforrósodott, ilyenkor pihentetni kell egy darabig, hogy újra működjön. Visszamegyek a szobámba, és a székem háttámlájára te- szem a farmert.

Kevin a nappaliban van, a PlayStationön játszik. Szívesen csatlakoznék kicsit, mielőtt indulunk, de most nincs rá időm. Döntést kell ugyanis hoznom: nedves farmerban vagy száraz melegítő- nadrágban menjek? Felveszem a farmert, és mint ilyenkor mindig, nagyon szűk és hideg. Apát hallom meg a nappaliból, Kevinnek magyaráz, hogy lassan kapcsolja ki a játékot, együnk valamit és induljunk. Kevin egyből szót fogad, a tévé szinte azonnal elhalkul. Hirtelen nagyon megéhezem, mégis beletelik néhány percbe, amíg dönteni tudok. Felveszem a melegítőt, majd kimegyek a konyhába. Olajon pirított hagyma szaga csapja meg az orrom. Apa rántottát csinál nekünk, és közben hagyja, hogy mesét nézzünk. Szeretem, amikor apa csinál rán- tottát, mert mindig tesz bele kolbászt és sajtot is reszel a tetejére.

Reggeli után visszamegyek a szobámba, a játékaim között nézelődöm, mit vigyek magam- mal. Batman mindenképp jön, és elteszek néhány LEGO technic bionicle figurát is, a bar- nát, amit karácsonyra kaptam, a feketét, amit a szülinapomra és a zöldet, amit apa valami- ért csak úgy megvett nekem néhány hete. Tudom, hogy Kevin kicsit féltékeny a bionicle figuráimra, neki csak egy van, bár igaz, hogy az a piros, ami a reklámban is a legtöbbet szerepel. Jön még néhány katona is, de kész vagyok. Indulhatunk. A félig csukott ajtón át észreveszem, hogy apa megpróbál Kevinre adni egy olyan cipőt, amit korábban még sosem láttam.

– Fiam! Indulunk! – ordít be közben a szobámba, mire visszakiabálok, hogy megyek, és megyek is, futólépésben. Apa rám néz, rám mosolyog, majd megborzolja a hajam.

– Ez mi rajtad, fiam?

– Hogy érted? – kérdem, bár sejtem, mire gondol.

– Nem jöhetsz melegítőben a nagymamáékhoz.

– De…

– Nincs de. Normálisan öltözz fel! Mit fognak így gondolni rólunk a nagyszüleid?

– De még vizes a farmerem! – vágom rá határozottan, mert tényleg így van.

– Akkor vegyél fel másikat! – ordítja. – Nincs erre időm, öltözz fel normálisan, és menjünk!

Bemegyek a szobámba, az ajtó becsapódik, én meg csak állok, és nem tudom, mit csináljak. Hallom, ahogy apa bosszankodik, anya meg nyugtatgatja. Átveszem a nadrágot, még mindig hideg a nedvességtől. Kimegyek, apa a saját cipőjét veszi fel, de közben Kevinre mutat.

– Segíts az unokatestvérednek, légy szíves.

Odamegyek Kevinhez, megpróbálom ráadni a cipőt. Alig fér bele a lábfeje, a sarkát kizárt, hogy rá tudjam húzni. Egyszerűen nem megy, pedig mindent beleadok. Kevin egyszer csak felszisszen.

– Ijj, ez fájt.

– Bocs.

– Fiam, ennyire balfasz nem lehetsz, komolyan mondom – sóhajtozik apa nagyon higgadtan, de közben mégis remegő hanggal.

– De nem megy – mondom, és közben tovább próbálkozom. Nem megy, egyszerűen nem megy, és nem értem, miért vagyok ilyen béna. Beugrik, hogy apa is megpróbálta már ráadni

Kevinre ezt a cipőt, és nem értem, akkor nekem miért kell, de tudom, hogy apának mindig igaza van, mert ő sokkal nagyobb, okosabb és idősebb, így semmi mást nem érzek, csak azt, hogy még ennyire sem vagyok jó. Apa közben felém áll, a közel két méterről rám szegezett tekintete teljesen megbénít, remegő kézzel próbálkozom tovább, sikertelenül.

– Kibaszott haszontalan vagy, fiam. Egy nagy rakás szerencsétlenség.

Ekkor anya jelenik meg a konyhaajtóban, valamit törölget és közben minket néz. Én tovább próbálkozom, apa morog.

– Pista. Ne legyél már ekkora szemét, te sem tudtad ráadni Kevinre azt a cipőt.

A kocsiban egész úton ordít a zene. Már korábban is észrevettem, hogy apa mások előtt hango- sabban hallgatja a zenét. Egyszer, mikor osztálykirándulásról jöttem haza, a legtöbb szülő már az állomáson várt minket, az autóik mellett beszélgettek. Az én apám jó tíz méterrel odább parkolt, a csomagtartónak támaszkodva állt, napszemüvegben, összekulcsolt kézzel, miközben az autó- ból szinte max hangerőn ordított a Metallica. Most a Slayer szól, kívülről tudom.

Hiába nincs még dél, nagymamáéknál ebéddel kezdünk. Húsleves, pörkölt, torta. A tányérokra bőségesen jut ennivaló, meglepően nagyok az adagok a nyolcadik kerületi bérház apró kony- hájához képest. Kevinnel a fal és az asztal között ülünk egy szűk résben, én a sarokban, Kevin kijjebb, a mellettem lévő fal pedig elfoglalja az asztal egyik oldalát. Apa és nagypapa a maradék két oldalon ülnek, nagymama pedig egy sámlin. Sosem értem, ő miért nem ül az asztalnál, helye még lenne apa mellett, és anya mindig az asztalnál ül, ha eszünk. Csak akkor nem, ha még főz vagy ilyesmi, de az fura lenne, ha enni nem ülne le hozzánk. Egyszer megkérdeztem apát, nagy- mama miért ül mindig sámlin, és azt mondta, hogy egyrészt azért, mert így hamarabb ki tud ug- rani a konyhába, ha kéne valami, másrészt pedig azért, mert náluk így szokás. Mégis nagymama kérdezget minket az egész ebéd alatt, milyen a suli, mik a kedvenc tantárgyaink, járok-e hittanra rendszeresen. Igen, tesi, igen. Apa hosszan panaszkodik a jegyeimről és az iskolai magatartásom- ról, nagymama aggódó tekintettel néz rám, majd tovább kérdezget, egyenként minden tárgyat, ezt vagy azt mennyire szeretem. Nagypapa csak bólogat, apa eszik, majd megbeszélik, hogy mi van a nővéremmel. Laura így tökéletes, meg úgy tökéletes. Még be sem fejeztük a tortát, mikor apa feláll, mennie kell, dolga van. Maradj még, kérleli nagymama, de apának vala- mi fontos elintéznivalója van.

Nagymama mosogat, nagypapa lepihen a kanapéra egy sörrel, és közben nagyokat sóhaj- tozik. Leülünk mellé, együtt kapcsolgatjuk a tévét és beszélgetünk. Nagymama egészen addig a konyhában pakolászik, amíg nagypapa be nem fejezi a sört.

– Kevin, fiam, kimennél nekem egy másik Kőbányaiért?

Kevin szó nélkül feláll, kimegy. Hallom, ahogy nagymama a konyhában megörül neki.

– Hogyhogy a testnevelés a kedvenc tárgyad, fiam? – kérdi nagypapa, miközben az egyik adón teniszezőket látunk.

– Hát, azt szeretem a legjobban.

– De az nem tárgy, fiam. Az csak testnevelés.

– Hát, de adnak rá jegyet.

– Persze, hogy adnak. De az igazi tárgyak között nincs olyan, ami tetszene?

– Nincs.

– Értem. Hát, egy dolgot jegyezz meg, fiam. Ezt nem tanítják meg az iskolában.

Közben Kevin is megérkezik a sörrel, átadja nagypapának, aki egyből kinyitja és meghúzza.

– Az a fontos, fiaim, hogy válasszatok ki valamit. Szinte mindegy, mit, de azt csinál-

játok mindenkinél jobban, de tényleg mindenkinél jobban. Ha így tesztek, nagy baj nem lehet, és bár ezt senki sem fogja nektek elmondani, így az sem olyan nagy baj, ha másban nem vagytok olyan jók.

Miközben azon gondolkodom, miben lehetnék én a legjobb, nagypapa mindkettőnkre ránk kacsint.

– Te miben voltál jó, nagypapa? – kérdi Kevin, mire nagypapa felnevet.

– Semmiben, fiam. Úgyhogy nekem mindent tudni kellett egy kicsit.

Nagyapa a második sör után magunkra hagy, nagyon fáradt, elmegy aludni. Nagymama épp végzett a konyhában, most ő ül le közénk egy tálca süteménnyel. A hittanról kérdez, megint. Őszinte vagyok, tényleg érdekes, Hajni néni aranyos velünk, és általában bibliai törté- neteket mesél el, majd ezeket megbeszéljük. Mindig van valami tanulságuk, ezekre próbálunk rájönni. Ha jókat mondunk, kapunk egy szentképet, amin Jézus vagy egy szent van az egyik oldalon, és egy ima vagy a szent életének leírása a másikon. Ezeket otthon gyűjtöm a fiókban. Nagymama szerint nagyon fontos a hittan, és sokat értetlenkedik azon, hogy a szüleink miért nem visznek minket templomba. Nekünk majd mennünk kell magunktól, mondja, különben elkárhozhatunk, de legjobb esetben is a purgatóriumba jutunk. Mikor megkérdezem, hogy mit jelent elkárhozni, nagymama valami olyasmit magyaráz, amit nem értek és valamiért mégis rosz- szul érzem magam tőle. Aztán megkérdezem, mi az a purgatórium, amin először jót nevet, majd komolyra fordul a szó, és elmondja, hogy az meg a tisztítótűz, ahova olyanok kerülnek be, akik aztán még a mennybe is mehetnek, ha megbánták a bűneiket. Ezzel rendesen elgondolkodtat. Isten képes lenne engem tűzbe küldeni azért, mert apa nem visz el minket misére?

– És meddig, nagymama, úgy értem, mennyi ideig kell égniük ezeknek az embereknek?

– Ezek már nem emberek, hanem lelkek. És a purgatóriumban nincs idő, megszűnik az idő fogalma.

Ezt annyira nem értem, hogy nem is tudok mit kérdezni. Hogy szűnhetne meg az idő? A hittanon eddig csak a mennyországról beszéltünk, az érthető volt. Olyan jó, hogy el sem tudom képzelni – ez világos beszéd. Én ugyanis mindent el tudok képzelni: a mennyországban sosem ver meg senki senkit, lehet Batmannal játszani és folyton playstationözni meg csokit enni és kólát inni hozzá, amit anyáék sosem vesznek otthonra. Miután még néhány percig Hajninéniről és a hittanról mesélek, nagymama leteszi a már üres tányért, majd átölel.

– Hát ez meg miért ilyen? – kérdi, miközben megsimogatja a csípőmet. Először nem esik le, de mikor ránézek, látom, hogy ugyanazt az arcot vágja, mint amikor apa elmondta neki a rossz jegyeimet.

– Milyen? – kérdem, hátha másra gondol.

– Nedves. Miért nedves a nadrágod?

Kevin halkan nevetni kezd.

– Tegnap lett kimosva és még nem száradt meg.

– Hát, akkor miért nem vettél fel másikat?

– Mert apa azt mondta, hogy ne jöjjek melegítőnadrágban.

– De akkor miért nem… – nem fejezi be a kérdést, sóhajtozni kezd.

Nagy nehezen feltápászkodik, kimegy az előszobába, és közben magában morog, pont úgy, ahogy apa szokott, csak ebben a morgásban nincs semmi olyan, amitől rosszul érezném magam, mert tudom, hogy nem nekem szól.

– Gyertek, menjünk – szól ránk nagymama határozottan, mikor visszajön a szobába.

– Hova? –kérdi Kevin.

– Ugorjunk le a boltba, vegyünk ezt-azt – mondja, majd belenéz a pénztárcájába.

Mikor visszaérünk, van két új nadrágom és egy pólóm. Kevin is kapott egy nadrágot és egy pólót. A liftben végig azon panaszkodott, hogy ő miért kapott kevesebbet, mire nagy- mama csak azt ismételgette, hogy most csak ennyi volt nála. Nagymama nagyon elfáradt a vásárlásban. Leül a kanapéra, a tévét nézi szótlanul, és érezzük is, hogy nem kéne zavarni. A szőnyegen ülünk, játszunk. Kevin előveszi a piros bionicle-t, én meg az enyémeket. Ek- kor Kevin rám néz, mosolyog, és kirakja a táskájából a többi robotot is: először a fehéret, majd a kéket. És végül igen, a barnát, a feketét és a zöldet is. Neki már mindegyik megvan. Nagymama horkolni kezd, de mi nem játszunk halkabban, mert tapasztalatból tudjuk, hogy akkor sem kelne fel, ha ordibálni kezdenénk.

Mikor halljuk, hogy nagypapa már ébren van, bemegyünk hozzá a hálószobába. Az ablak- nál ül, füstöt fúj ki az ablakon. Ahogy meglát minket, elnyomja a cigit és szól, hogy jöjjünk be nyugodtan. Keserű szag csapja meg az orrom.

– Válasszatok egy könyvet – mondja, majd a mellette lévő polcra mutat.

Kevin még nem tud rendesen olvasni, és annyira én sem, mint kéne. Mégis szakértő tekintettel nézzük a könyvek gerinceit. Az egyiken érdekesek a betűk, megakad rajta a szemem. Misztikus történetek gyűjteménye, ez a címe, bár alig tudom kiolvasni.

– Mit jelent az, hogy misztikus? – kérdem nagypapát, mire ő elneveti magát.

– Azt, hogy baromság, fiam. Ajándékba kaptuk ezt a könyvet egy előfizetés mellé. Megnézzük?

Bólogatok, Kevinnek meg mindegy. Beülünk nagypapa mellé a fotelba. Szűkösen, de elférünk. Nagypapa az ölébe veszi a könyvet, majd kinyitja, és olvasni kezd. Alig hallom, mit mond, végig a képeket nézem. Régi, fekete-fehér, barnás fotók már halott emberekről, mögöttük fura árnyak, egyértelműen szellemek. Lapoz egyet, itt vámpírok vannak, máshol fakírok, különböző szörnyek, szárnyas macskák, egy jégbe fagyott ősember. Mind ijesztő, de nem vészes. Viszont a szellemes képek újra és újra feltűnnek, és nagypapa fel is olvassa a hozzájuk tartozó történeteket. Kevinnek majd leesik az álla, bennem meg valami rossz érzés kezd el ébredezni.

– Nagypapa, szellemek tényleg léteznek?

– Dehogy, fiam. Szellemek nem léteznek. Ezek csak mesék.

Nagymama nem sokkal később felkel, ő is bejön a szobába, és közben végig sóhajtozik.

– Teszed le azt a könyvet, de azonnal! – szól rá nagypapára.

– Jól van, na! Ők kérték – mondja nevetve nagypapa, majd becsukja a könyvet és megkéri

Kevint, hogy tegye vissza a polcra.

– Éhesek vagytok? – kérdi nagymama, és már meg is indul a konyhába.

És mi persze éhesek vagyunk.

Mikor hazaérünk, apa megkér, hogy vigyem fel a dobozokat, amiket nagymama küldött: bő- ven elég kaja másnapra az egész családnak. Apa be sem jön, mennie kell tovább, dolga van, anya pedig megint jó fej, lefekvésig játszhatunk a PlayStationön. Egy vörös Mazda RX-8-assal száguldok a megosztott képernyő alsó részén – akármikor gyorsulok be igazán, nekimegyek valaminek, miközben Kevin úgy veszi be a kanyarokat, mint a Forma 1-es pilóták vasárnap reggelente. Apa sokszor néz a tévében autóversenyt, de azt nem érti, mi a jó ezekben a játé- kokban. Én viszont nagyon élvezem, bár ebben is elég béna vagyok, mivel én ritkán játszom PlayStationön. Jó lenne, ha nekünk is lenne, de el sem tudom képzelni, hogy megkérjem apáékat, hogy vegyenek nekem egyet. Még videólejátszónk sincs, pedig az majdnem min- denkinek van az osztályban is.

Kevin már rég alszik, én álmatlanul forgolódom. Minél több idő telik el ezzel, annál ide- gesebb leszek, és emiatt még kevésbé vagyok fáradt. Kimegyek a nappaliba, felkapcsolom a lámpát, mászkálok, húzom az időt. Valami furcsát érzek a gyomromban, de nem úgy, mint amikor valami rosszat eszem vagy ilyesmi, hanem mintha azt a félelmet érezném, amit akkor szoktam, mikor pofont kapok – nem olyan erősen, viszont nem is múlik el olyan hamar. Meglátok egy öngyújtót az egyik polcon, megfogom, leülök a kanapéra. Meggyújtom. Olyan pici ez a láng, és mégis félek tőle. Belenyúlok, de mivel az ujjam fájni kezd, egyből elkapom a kezem. Apáék és a tanárok is mindig azt mondják, hogy rossz gyerek vagyok, és már nem is vagyok olyan kicsi, szóval, gondolom, valami olyasmi leszek később is, mint ami most: rossz. De annyira nem vagyok rossz, vannak nálam sokkal rosszabbak még az iskolában is. Szóval ők kerülnek majd a pokolra, a jók a mennyországba, én meg a tisztítótűzbe. Meg kell barátkozzak tehát a tűzzel, mert időtlenül fogok égni, hacsak nem leszek nagyon jó, de amikor jót csinálok, azt sosem veszi észre senki. Megint meggyújtom a tüzet, belenyúlok, próbálom ott tartani az ujjam, de néhány másodpercnél tovább nem bírom, és most sok- kal jobban fáj, mint korábban, sőt, egyre jobban fáj, még akkor is, amikor már rég nem tartom a tűzbe az ujjam. Valami hideget kéne rá tenni. Kimegyek a mosdóba, és néhány percig a víz alatt tartom a kézfejem. Még mindig nagyon fáj, bár így már valamivel jobb. Piros, de amúgy semmi baja. Ekkor eszembe jut a PlayStation. Talán ez az egyetlen alkal- mam, hogy egyedül is játsszak egy kicsit.

Általában Bam Margera és Chad Muska közül választok, de most Rodney Mullen mellett döntöttem. Egy hatalmas droppal indítok, megindulok, majd egy fél cső felett ugrom át, az első trükk egy laza 720-as melon grab, de nem zárom le, manualba érkezem, az első korlátig egyensúlyozom, ollie, noseslide, kickflip, darkslide, ezt megtartom egy darabig, a pontszámláló csak úgy pörög, még sosem ment ilyen jól. Abban a pillanatban hallom meg a bejárati ajtó nyitódását, mikor Rodney Mullen épp elvágódik, be a korlát melletti hatalmas fél csőbe, és még egy vértócsa is megjelenik a feje mellett. Hogy felejthettem el, hogy apa még nem ért haza? Az ilyesmire mindig figyelek.

Apa sokkal hamarabb nyit be a szobába, minthogy ki tudnám kapcsolni a játékot, mint- ha csak készült volna erre a pillanatra. Észre sem vettem, de a rövid játék alatt elmúlt az a fura érzés, amit akkor éreztem, amikor el kellett volna aludnom, de most sokszorosan jön elő, majdnem annyira, mint amikor apa felpofozott.

– Hát te? – kérdi meglepetten.

– Én csak… – itt egy pillanatra szünetet tartok. Még nem találtam ki, mit mondjak, de nem is tartom fontosnak, mert ilyenkor apa mindig a szavamba vág. De most nem csinál semmit, csak a kilincset fogja, és közben olyan nagy, elkerekedett szemmel néz rám, hogy az már ijesztő lenne, ha a vonásai nem mosódtak volna nagyon el. Nem olyan éles az arca, mint általában, és ettől sokkal kedvesebbnek tűnik. Folytatom, jobb híján az igazsággal:

– …én csak nem tudtam aludni, úgyhogy kijöttem kicsit.

– Jól van. Mit csinálsz? – kérdi, majd belép, cipőben, és ránéz a tévére.

– Játszom.

– Mivel?

– Tony Hawkkal.

– Ő is itt van? Igazán bemutathatnád – neveti el magát, és én is.

Kimegy, a konyhában csörömpöl, majd egy pohár narancslével és egy üveg sörrel tér vissza.

– Mutass valamit, amit tudunk együtt is játszani – mondja, majd meghúzza a sörét. Jó nagy kortyot iszik, szomjas lehetett.

Odarohanok a PlayStationhöz, a mellette sorakozó CD-ket kezdem el nézni. Kinézem a Need For Speedet, de aztán eszembe jut, hogy abban nagyon béna vagyok. Találomra kapom fel az egyik verekedős játékot. Berakom, majd visszaülök apához, aki addigra már megitta a söre felét.

Tartani akarom a lépést, szóval én is nagyot húzok a narancsléből. Amíg apa választ magának egy harcost, megiszom a maradékot is, hogy még apa előtt befejezzem. Raven és Kazuya egymásnak esnek, fél perc alatt elverem apát. Ezen jót nevet, majd lejátszunk néhány újabb meccset, ugyanezzel az eredménnyel. Pedig nem ismerek túl sok kombinációt, egyszerűen csak gyorsabban nyomkodom a gombokat, mint apa, aki amúgy is először játszik PlayStationön az életében.

Mikor veszít, mindig hangosan nevet, majd, miután kimegy még egy sörért és narancsléért, egy lövöldözős játékra váltunk.

***

Egyedül kelek, elég későn, és hallom, hogy Kevin és anya a konyhában beszélgetnek. Nagyon fá- radt vagyok, de már nem tudok visszaaludni. Viszont az ágyból való kikelés sem megy könnyen. Meglátom magam mellett a bionicle figuráimat, felállítom őket az éjjeliszekrényre. Már régóta ki akarok próbálni valamit. Előkeresem Batmant is, őt is a robotok mellé állítom, néhány katona és Kinder tojás figura társaságában. Elrendezem őket úgy, mint egy csoportképet, alaposan megné- zek minden részletet, majd becsukom és összeszorítom a szemem, nem csalok. A kezem imára kulcsolom, majd félhangosan mondom ki a szavakat.

– Szia Isten. Már beszéltünk párszor, mert nagymama mondta, hogy minden nap imádkoz- nom kéne, de én ezt sokszor elfelejtem. Először is, bocsánat ezért. Most viszont azért kereslek, mert jó lenne valami bizonyíték arra, hogy létezel, mert ha tudnám, hogy biztos létezel, akkor tuti minden nap eszembe jutna, hogy imádkozzak. Szóval, csak arra szeretnélek kérni, hogy amikor kinyitom a szemem, csinálj valamit a játékaimmal, hogy máshogy álljanak vagy ilyesmi, és akkor tudni fogom, hogy te voltál az. – Egy pillanatra kinyitom az egyik szemem, de mivel nem történt máris változás, folytatom az imát. – Na, szóval, kezdheted, nem figyelek.

Elmondok magamban egy Miatyánkot, majd nagyon lassan nyitom ki a szemem, és a játékokat vizsgálom, van-e valami változás, máshogy áll-e valamelyik. És nem. Ugyanúgy áll mindegyikük, semmi változás. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs Isten, talán csak nem adja könnyen magát.

Kimegyek a konyhába, müzlit eszünk. Éhes vagyok, gyorsan kanalazok, Kevin már vég- zett.

– Akarsz playstationözni? – kérdi.

– Aha! – vágom rá.

– Most nem lehet – mondja anya halkan.

– Miért nem? – kérdem.

– Mert apád a nappaliban alszik.

– Miért?

Anya nem válaszol.

– Mié… – kérdezném újra.

– Mert… fáradt volt, és ott aludt el.

Mikor ásítozni kezdtem, apa megkért, hogy menjek aludni, ő is megy, csak még elszív egy cigit. Azt viszont nem mondta, hogy a nappaliban fog aludni. Bár számíthattam volna rá, hétvégente előfordul az ilyesmi. Mikor apa elmegy a barátaival valahova este, néha a nappaliban alszik, hogy ne keltse fel anyát.

– Menjetek ki játszani, úgyis mindig csak azon a PlayStationön lógtok.

Belopózom a nappaliba Kevin táskájáért. Apa a kanapén fekszik, ugyanabban a ruhá- ban, amiben tegnap volt, mellette, a földön több sörösüveget is látok, meg egy másikat, egy hosszúkásat, félig üresen. Apa nagyon horkol, mélyen alszik, olyan mélyen, hogy ha bekapcsolnám a tévét, akkor sem kelne fel, mégis lopakodok, mert ha felébreszteném, nagyon kikapnék – apa ilyenkor elég mérges tud lenni. De most nincs gond. Összepa- kolom Kevin cuccait, majd elindulok kifelé. És ekkor hatalmas hibát követek el: nem vettem észre az egyik sörösüveget. Belerúgok, repül, majd természetesen összetörik, olyan han- gosan, hogy abba bele tudnék süketülni. Apa mocorogni kezd az ágyon, majd hunyorogva rám néz.

– Bazd meg, fiam – a hangja meglepően nyugodt, mintha nem leszidni akarna, csak megál- lapítana valamit.

– Bocsi, apa, nem akartam, csak…

– Ebben a kurva házban már aludni sem lehet rendesen.

Felül, a homlokát kezdi el dörzsölni. Kevin az ajtóban áll, figyel. Anya úgy csinál, mintha nem hallana minket, ami tudom, mit jelent: össze kell söpörnöm a széttört üveget. Kimegyek a konyhába a seprűért és a lapátért, és anya csak annyit szól oda, hogy vegyek fel papucsot, és legyek alapos, nehogy szilánkba lépjen aztán valaki. Mikor visszaérek, apa szól, hogy hozzak neki egy pohár vizet. Ismét kimegyek a konyhába, vizet töltök, visszamegyek, apa felé nyújtom a poharat.

Nevetni kezd, egyből lehúzza, majd visszaadja üresen.

– Egy normális pohárba hozzál már nekem vizet, ne egy kibaszott gyűszűbe, fiam!

Pedig ez normális pohár volt. Anya ad egy nagyobbat, abba is vizet töltök, majd visszamegyek. Ideges vagyok apára, amiért ugráltat, úgyhogy most nem a kezébe adom a poharat, hanem leteszem elé az asztalra, és nekiállok a söprésnek. A szilánkok és üvegdarabok úgy recsegnek, ahogy egy vadállat vicsorog. Percekig söprök, átnézek mindent, nehogy egy szilánk is maradjon valahol, mert akkor nagyon le leszek cseszve. Mikor végzek, az üvegdarabokkal megtelt lapátot óvatosan a konyha felé egyensúlyozom. Még ki sem öntöttem a kukába, mikor meghallom apát:

– Fiam, hozd már ide a papucsomat!

Visszamegyek. A papucsa a kanapétól alig másfél méterre hever a földön. Odaviszem neki.

Nem köszöni meg, egyszerűen csak belelép.

– Hogy itt egy kibaszott hétvége nem telhet el anélkül, hogy ne csinálnál taposóakna-mezőt a nappaliból.

Nagyon félek, amikor így beszél. Megint érzem azt a furát a gyomromban, amit tegnap, lefekvésnél.

– Kevinnel kimegyünk játszani – mondom, hogy valamivel elinduljak, és meg is fordulok, de nem figyelek, és felrúgok egy másik üveget is. Szerencsére ez nem törik el, de ahogy nekiütközik a padlónak, majd odébb gurul, félelmetes, karistoló hangja van. Arra sincs időm, hogy visszaforduljak, egyszerűen csak érzem, hogy apa már felém is tornyosult a hatalmas termetével. Ordibálni kezd, de nem értem, mit mond, a hangok összemosódnak, és belőle is csak a kezét látom, hunyorogva figyelem, melyik indul meg felém. Mert megindul. De most ügyes vagyok, futni kezdek, miközben a már fellökött üveget is odébb rúgom. Apa követ. Bebújok az asztal alá, átkúszok alatta, apa meg egyszerűen csak eltolja a fedezékem, és megindul felém. Sarokba kerültem, de kicselezem, a hóna alatt futok el. Az előszobába szeretnék kijut- ni, de apa néhány lépés után megragadja a vállam, és visszaránt, olyan erősen, hogy elesek. A fejem, a vállam és a hátam beverem, a könyököm lehorzsolom.

– Ne, lécci, ne! – nyöszörgöm, és közben a kezemmel a fejemet védem.

Apa csak áll és néz, az izmai megfeszülnek. Aztán nem történik semmi. A testtartása megenyhül, lehajtja a fejét és a homlokát kezdi el dörzsölni. A következő másodpercekben nem történik semmi, majd apa odahúz magához egy széket, és leül.

– Fiam. Ne legyél már ilyen hülye – a hangja higgadt, ugyanolyan, mint amikor tegnap este hazajött.

– Bocsánat, nem akartam.

– Az mindegy, hogy mit akarsz. De meg kell tanulnod normálisan viselkedni.

Nem mondok semmit, folytatja:

– Egy valamit jegyezz meg! Ha meg akarlak ütni, ne fuss el. Nem éri meg. Csak felhergelsz vele, és többet fogsz kapni – most sem ideges a hangja, nem fenyegetésből mondja, hanem jótanácsként. – Nem akarlak én megverni, ne provokáld ki belőlem.

Ha egy helyben maradsz, kapsz egy pofont és annyi. Értetted?

– Igen, apa.

– Nehogy azt hidd, hogy ez nekem élvezet. De valahogy el kell érnem, hogy hallgass rám, valahogy férfit kell faragnom belőled. Neked pedig meg kell tanulnod nem elmenekülni a problémák elől.

Nem mondok semmit, csak bólogatok, és közben szégyent érzek. Nem sírok, csak jön néhány könny, amit nem tudok visszafogni.

Biciklivel megyünk, úgy gyorsabb. Én tekerek, Kevin a csomagtartóra ül, a derekam- ba kapaszkodik. Először Zoliékhoz megyünk, hogy megkérdezzük a szüleit, kienge- dik-e játszani. Már kint vannak, válaszolja az anyja. Nem értem, akkor engem miért nem hívtak, mindig eljönnek hozzánk is, ha kimennek.

Mikor kiérünk a dombokhoz, már javában zajlik a csata. Kevin kijelenti, hogy ő márpedig a civil alakulathoz akar csatlakozni, és mivel nem engedik neki, hisztizni kezd. Végül a má- sik csapatnak sem kellünk, és Báthory tizedes meg is kér, hogy amíg Kevin nálunk van, ne játsszak velük. A szinte folyamatosan érzett gyomorgörcs ekkor elkezd felerősödni, de máshogy, most mintha vibrálna és haraggá alakulna át. Elindulunk hazafelé, kerülőúton. Tolom a biciklit, a kerekek kattogását hallgatom. Hosszan sétálunk egymás mellett, és bár Kevin néha kérdez tőlem valamit, én nem válaszolok, vagy csak annyit, hogy aha. Ahogy telik az idő, a gyomorgörcs folyamatosan változik. Most olyan, mint egy rám ragadó, nyál- kás hártya, amit könnyen letéphetnék magamról, ugyanakkor a szétszakadó darabok újra rám is ragadnának, szóval inkább hagyom az egészet, megbarátkozom az érzéssel. Kevin megkérdezi, hogy tekerhet-e kicsit. Odaadom neki a biciklit, hátha addig csöndben marad. Nem értem, őt miért nem zavarja, hogy elküldtek minket a többiek, elvégre a szeme előtt mondták meg, hogy ennek ő az oka. Fel-alá teker mellettem az úton, nevetgél, egyszerűen nem foglalkozik vele, hogy milyen kellemetlen helyzetbe kerültünk korábban, és én ettől még rosszabbul érzem magam, mert eszerint velem van a baj, én veszek túlságosan min- dent magamra. Kevin egyszer csak megáll a következő sarkon, engem néz, akkora vigyorral, hogy az egész fogsora látszik. Már épp odakérdeznék, hogy minek örül ennyire, mikor két hatalmas, kopasz férfit látok meg bekanyarodni az utcára. Pont az irányomba jönnek.

– Hé! – kiált oda nekik Kevin, de a kopaszok nem reagálnak, azt hiszik, Kevin csak nekem szól. Pedig nem, mert egyenesen őket nézi. – HÉ! – ismétli meg hangosabban is, mire a két kopasz megfordul. – Ti buzik vagytok? – kérdi őket Kevin, majd rám mutat. – A barátommal azt beszéltük, hogy ti buziknak néztek ki.

A kopaszok csak bámulnak, Kevin pedig abbahagyja a vigyorgást, majd felül a biciklire és elteker. A két férfi hirtelen nevetni kezd. Megfordulnak, tovább sétálnak, az egyik rám sem néz, de amelyik igen, az is csak egy pillanatra. Ti buzik vagytok?, ismétli meg az egyik kopasz Kevint, mire megint nevetni kezdenek, majd hirtelen témát váltanak, valami focis dologról beszélgetve sétálnak tovább.

Kevin a lépcsőház előtt ül, vigyorogva vár. Elhatározom, hogy nem mondok neki semmit, mintha mi sem történt volna, nem adom meg neki az örömöt, agyaljon csak.

– Gyere, megmutatom, hogy kell lerakni a biciklit – szólok hozzá nyugodt hangon.

– Tudom, hogy kell.

– Dehogy tudod. Van egy trükkje.

– Milyen trükkje?

– Megmutatom.

Fogom a biciklit, betolom a sarokba, a lámpát nem kapcsolom fel. Kevin kíváncsian követ.

Egyszer csak megfordulok, megragadom a nyakát, és a testét a talaj felé nyomom. Meglepően gyenge. Mikor már eléggé összegörnyedt, a szabad kezemmel hatalmasat ütök az arcára tenyérrel, háromszor egymás után. Kevin kiegyenesedik, sírni kezd, és rám akar ugrani, de egyszerűen ellököm magamtól. A sarokba esik, a porban ül.

– Ha még egyszer megpróbálsz megszívatni, sokkal többet fogsz kapni.

– Ezt elmondom anyukádnak – bömböli.

– Akkor én is elmondom, mit csináltál.

– Akkor is rád lesznek mérgesek – mondja határozottan, bár a könnyeivel küszködve.

– Lehet. De apud nem.

Többet nem fenyegetőzik. Megvárom, míg összeszedi magát, előveszem a kulcsom, felindulok a lépcsőn. Kevin leporolja magát, követ.

Apa már nem a nappaliban, hanem a szobájukban fekszik az ágyon. Halk, de durva zene hallat- szik ki. Anya melegít nekünk nagymama tegnap csomagolt pörköltjéből, szótlanul ebédelünk meg, aztán Kevin duzzogva pakolja össze a cuccait, de végre csönd van, és később is külön-külön játszunk a szobámban.

Gáborbácsi, azaz Kevin apukája hiába késik órákat, előre tudom, mikor érkezik. Anyáék háló- szobájában ugyanis felhangosodik előtte a zene, és apa is kikászálódik az ágyból, hallom a nyi- korgást. Gáborbácsi hosszasan hálálkodik, hogy mekkora segítség volt ez nekik, mire apa olya- nokat mond, hogy semmi gond nem volt, Kevin rendes gyerek. Nem értem, miért egymásnak hálálkodnak, apa csak elvitt minket nagymamáékhoz, végig én voltam Kevinnel, és anya amúgy is többet foglalkozott velünk, de biztos ez is olyan dolog, amit nem érthetek még meg, vagy csak szokás. Gáborbácsi végül kijelenti, hogy apának is mennie kell velük, meghívná ugyanis egy-két italra a szívességért cserébe. Apa kijelenti, hogy nem marad ki sokáig, elvégre holnap munka, majd lelépnek.

Utálom Kevint, teljes szívemből utálom, nem jó vele játszani. És mégis, miután elmennek, üres- nek érzem a szobámat, magányos vagyok. Mikor megéhezem, kimegyek a konyhába, benézek a hűtőbe, de szinte teljesen üres, a pörköltből és nagymama süteményéből sem maradt sem- mi. Bemegyek a nappaliba, anya tévézik.

– Anya, van valami enni?

Csak sóhajt egyet, rám se néz. Visszamegyek a szobámba, lefekszem az ágyba. A plafont bámulom, és azon gondolkodom, mit csináljak, hogy elmúljon az a gyomorgörcs, amit folyton érzek. A nappaliból beszűrődő hangok összemosódnak különböző ismerőseim hangjaival, néha megszólít valaki, néha csak úgy hallom, hogy beszélnek.

Épphogy elaludtam, mikor valaki erősen megragadja a vállam és rángatni kezd, hiába kér- lelem, hogy hagyja abba. Akármit csinálok, csak húz, és közben egyre erősebb fénycsóvákat látok, először csak homályosan, majd mikor észreveszem, hogy ezek lángok, sikítani kez- dek. Az erős kéz meg csak megragad, és behajít a tűzbe. Én pedig zuhanok, csak zuhanok és közben égek.

Hatalmas koppanással érek talajt, illetve nem is talajt, mert ismét az ágyamban vagyok. Az első gondolatom az, hogy fel kell keljek, de nem tudok megmozdulni. Olyan erősen tör rám a gyomorgörcs, hogy sírni kezdek, de közben továbbra is csak mozdulatlanul fekszem, és ez nagyon megrémiszt. Újra sikítani akarok, de képtelen vagyok rá. A szemem viszont ki tudom nyitni, próbálok körbenézni, de nem látok semmit. Illetve, mintha… ahogy észre- veszem, megindul felém egy hatalmas árnyék, vagy egy árnyékot rejtő test, majd ahogy fö- lém magasodik, megnő, a keze a plafont éri, az arca, bár halványan, de azokra a szellemekre emlékeztet, amiket nagypapáék könyvében láttam, és csak nevet, nevet egyre hangosabban, és közeledik felém, miközben a teret is egyre jobban kitölti. Sikítani próbálok, és vergődni, de képtelen vagyok bármire is, így csak önkéntelenül bömbölök, lebénultan. Aztán hirtelen minden eltűnik, ismét erős fényt látok, de ez csak egy pillanatig homályos, és nem olyan, mint a tűz, mert nagyon fehér, majd valaki ismét megragadja a vállam, de már nem olyan erősen, és látom is, hogy anya az, a szobám világítását kapcsolta fel. Halkan suttog a fülem- be, nyugtatgat, ez csak egy álom volt, egy rossz álom, minden rendben, minden rendben lesz, és én végre meg tudok mozdulni. Hozzábújok, sírok, és elmondom neki, hogy láttam egy szellemet a szobában, illetve nem is szellemet, szörnyet, meg akart támadni, nagyon fél- tem, anya, nagyon féltem. Anya meg csak simogat, csitítgat, és azt mondja, hogy nincsenek szellemek, fiam, nincsenek szellemek.