Berényi Csaba naplopója

Jens Mattke felvétele

Július 31., hétfő: Nem a hétfőt utálod, hanem a kapitalizmust – mondja Žižek. Van benne valami, torkánál ragadta meg, végül mémmé silányult. Rendszerint én is már csak a Jordan Petersont fogyasztó kollégámat bosszantom ilyenekkel. Ha már biliárdban ronggyá ver péntekenként. Hál’ istennek, azért nem (mindig) Žižek a legelső gondolatom, ahogy hétfőnként összegyűrve kikászálódok Bogi ágyából. Gyakorlatilag szomszédok vagyunk, az összeköltözés peremén, csak a dolgozószobám van relatíve messze, egy sarokra. A kettőperces hazaúton eszembe jut, hogy 31-e van, hóvégi zárás, számlák, igazolások, könyékig riportálás Excelben. Már attól boldog vagyok, hogy a költségelhatárolásra még van két napom. És a home office máris safe space, némi fantáziával.

Lehangoló bölcsészsors, gonoszmulti. Semmi dráma, cégemmel elringatjuk mi egymást a KPI, GOS, MCT, revenue, margin, compliance nyelvi mátrixában. Igyekszem ellentartani, egyszer egy saleses meetingen kiejtettem a számon, hogy a preszuppozíciós szerkezetek használata egy tárgyaláson megdobja az értékesítési potenciált, és mivel akkoriban épp Esterházyt olvastam, egy eldöntendő kérdésre sikerült azt válaszolnom, hogy a vanása nincsszerű. Nekem jólesett.

Hétvégén családi összejövetel volt apáméknál Földeákon. Ha bárki kérdezi, honnan származom: Makó-Szeged-Földeák háromszög. Földeák jó hely, még József Attiláról is készült egy jókedvű fotó a faluban – én utáltam ott élni. Negyedéves bontásban, idegenként könnyebb. Az otthoni légkörrel van valami, a feminizmus legújabb hulláma minden bizonnyal toxikusnak, a szocializmust és a hatvanas évek modernista cseh filmjeit kutatók paternalistának, Freud pedig unheimlich-nak nevezné. Utóbbit adom. Egyébként a kaja isteni volt, vidéki húsleves a vérem, a határ menti alföldi nem-kilátás se rossz. 

Szeretett unokatesóim az ebédnél, mint legtöbbször, zsigerből lekezelők a bölcsészekkel (kozmopolita vegyész, most jött Japánból, jóravaló öccse fejlesztő, utóbbi a nagyothalló nagyanyánknak üvöltötte ebédnél, hogy „Gyűlölni valamit kurvára több energia, mint leszarni, mama” – gondolom, politika, nem értettem, mindenki ordított, mint az Amarcordban). Angliában egyszer elmeséltem nekik, mennyi honoráriumot fizetünk egy cikk után – negyed óráig röhögtek. Okos fiúk, betudtam a fűnek. Szelíden anyázva ilyenkor apológiaként levezetek nekik mindent mindenből, majd valahol félúton az elméleti fizika és a nyelvfilozófia határmezsgyéjén találkozunk. Szeretetnyelvünk ez. Arra is büszke vagyok, hogy a kulturális nevelkedésük jórészt az én ízlésem szerint alakult, nagyjából minden rajongott filmjüket, zenéjüket stb. mégiscsak én lengettem be a horizontjukba, legutóbb a Kraftwerket.

Este megírom az elvállalt kritikámat a Roving Woman c. filmről, be kell szerkesztenem egy cikket a Néprajzi Múzeum Erdős Kamill-tárlatáról. Már átfutottam a leadet, úgy tűnik, az egész az autonóm cigányreprezentációk és identitásképző önnarratívák többségi társadalomban tapasztalható hiányára és torzulására van kifuttatva. Jó lesz.

Augusztus 01. kedd: Megvan a Roving Woman, nagyjából elmegy. Este hatkor kellett hozzá egy negyedik kávé, 9-ig gépeltem, reggel lecsiszoltam. Az egésznek az volt a legpozitívabb hozadéka, hogy egyetlen szó (balladisztikus) miatt megnéztem Wenderstől az Alice a városokbant, hogy lássam, van-e fedezete annak, amit mondok (nem volt, kihúztam, amúgy is mindig fennakadok a szavakon, mint Macondo népe). De végre egy normális német film, ami tetszett, egyszerű lélek vagyok, azonnal kenyérre lehet kenni a képi/narratív reprezentációk és a valóságérzékelés ismeretelméletileg terhelt viszonyával.

Napközben meló mellé a Sweet Jane-t hallgattam végtelenítve, 3 napja csak ezt az egy számot. Már komplett filmet képzeltem köré, remek végfőcím lenne. Kezdem felfedezni a hetvenes éveket, nem retrospektíven, hanem a hatvanas évekből indulva, előrefelé.

Délután feltúrtuk nagyanyámék egykori házát, mi mozdítható még, mielőtt eladjuk. A szocialista múlt széthordása közben a kezembe akadt egy köteg keresztlevél, a legkorábbi 1894-es. Felhívtam Bogit, hátha kell neki valami, felsoroltam mindent, egyedül a Proletárok egyesüljetek! plakátot felejtettem ki, nyilván az kellett volna. Én csak az elveszett Pál Sanyi-kötetemet kerestem, ráadásul dedikált. Utoljára egy nejlonzacskóban láttam, akkor pedig nagymutternál. 

Az van, hogy Sanyi szép lassan a kedvenc kortárs költőm lett, nagyon erős dolgai vannak, vidéki lét, imposztor szindróma, Pókember. Imádom. Bár van abban valami bizarr, amikor egy távoli, ezer éve nem látott ismerősöd válik a kedvenc akárkiddé.

Kimentem az udvarra, mindent ellepett a gaz, rozsdás kaszák, beomlott tyúkól, szervetlen hordalék, még a horizontot is benőtte valami kétes derengés, a baromfiudvart vitte a Tarr Béla-i enyészet. Néztem ezt a szép entrópiát, vagyis hát ez nem is az, csak a köznyelvben értik rajta a rendezetlenséget, igazából azt mutatja, egy állapot hányféleképpen mehet végbe. Hányféleképpen érhetünk a végére. Közben figyeltem, hogy a négyéves unokaöcsém ne nyársalja fel magát semmin.

Este átmegyek Bogihoz, remélem, Sopranost nézünk, nem X-aktákat.

Augusztus 02. szerda: Találtam egy tökjónak tűnő álláshirdetést Boginak, eléggé fellelkesült. Nemrég jött haza a kővágóörsi alkotótáborból a fotós egyesületével, megúszta a hétvégét anyáméknál. Kapott maradék sütit. Mindig kínosan érzem magam, ha kérdezik otthon, mi van vele, annyi párhuzamos projektet futtat, én meg arra se emlékszem, mi kell a boltból. Most ösztöndíjas, leadási határidőben van, még épp a Balaton előtt, ősszel lesz egy kiállítása az Indában, sikerült a keretezőnél lenyomnia az árat, a váci kiállításán pedig feltornázni a honoráriumot. Művészdolgok. Büszke vagyok rá. Kb. négy pszichológust fogyasztottam el, hogy általában ott és akkor érezzek büszkeséget, vagy bármit, ahol az adekvát.

Délelőtt átrágtam magam a napi online filmkritikákon. A Barbenheimertől már émelygek. Kellemesen frusztráló nyári pangás van a mozikban, lehet, nekünk sem ártana tematikus cikkekkel támadni, mint a Filmtekercsnek. Szóltam Petinek (főszerk.), hogy a szeptemberi díjátadóra nem tudok menni, tesóm szül, én addig babysittelek, és szabim sincs már nagyon, gonoszmulti, ugye. Hajtom a szponzorokat a díjhoz, eddig leginkább tücsökciripelés van.

Reisz Gábor új filmjére bezsákoltam két jegyet, közben kijött a CineFest program, brutális, Ákost ráállítottam. 

Este lementem futni a Margitszigetre. Két hónapja csinálom. Nehéz erre igeidőt találni, a hőség miatt épp a folyamatosan leálló befejezetlen újrakezdésben vagyok. Kéne egy jobb cipő, kezdem érezni a térdem. Meg a büszkeséget. Csak egy félkör, többet képtelen vagyok megfutni. Mindegy, helyre tesz, nem veszítek.

Augusztus 03. csütörtök: Gondoltam, nem árt a szocializáció, a héten először bementem az irodába. Tök üres volt. Legalább ingyen kávé, lenyúltam két banánt.

A vonaton a Kitelepítést olvastam. Egyszer találkoztam Viskyvel Bogi egyik megnyitóján, lányos zavaromban reflexből letegeztem, hatalmas forma az öreg. Nem mutattak be neki, csak elköszönt, nem baj, szeretem amikor focistafeleség funkcióban vagyok, zárójelben pogácsázok és borozgatok, a kultúra meg zajlik.

Baromi jó, amit Visky a Kitelepítésben csinál. Úgy használja a nyelvet, mintha kacsázna vele Duna-delta vizén. Az örvénylő történelem tényleg megfejthetetlen, lepattannak róla a leíró szavak, de azokból a fodrozódásokból, a fikcióból mégis kirajzolódik egy magánmitológia és egy sors, amit a nyelv, ez a lapos kavics a visszapattanáskor kelt. E. óta tudjuk, hogy nincs más, csak szavak, de Visky rámutat, hogy valami azért mégis van. Nála a megélt történelemnek nem folyásiránya, hanem halottakkal teli, feneketlen mélysége van.

Augusztus 04. péntek: Keveset és szarul aludtam. Hirtelen felindulásból megvettem Kalmár György könyvét, A válság moziját, legyen mit mutogatni a Balaton-parton, legalább szellemileg ne eresszek pocakot 33 éves koromra. A panaszkodás részét most átugrom.

Szorongtam egy kört a pénzügyeimen, igazából minden oké, de hát ez a szorongás lényege. Irracionális.

Bogi leadta az ösztöndíjas záróprojektjét, 3 évnyi munka volt benne, ehhez méltóan ünnepeltünk. Kettesben kiültünk fröccsözni a Duna-partra, amit amúgy is minden hétvégén csinálunk, most viszont pontosan ez kellett. Leszámítva, hogy hullafáradt voltam és fájt a fejem, hülye front.

Augusztus 05. szombat: Kicsit későn keltünk, délután háromra lett kész az ebéd. Zöldséges fasírt, aprítottam, forgattam a dolgokat, végül is jó lett, nem nekem hála.

A biliárdot áttették mára, lemondtam, nem volt hangulatom a Peterson alapú szalonrasszizmushoz.

Szar az idő, megkísérlünk egy sétát, amíg még dolgozik bennem a második kávé. Befejezem a naplót is, szegény Tibi, mennyire lehet elkeseredve, ha már tőlem kér szöveget.

Holnap megnézzük a Samsarát az Urániában, meditációs film, ránk fér.

Berényi Csaba (1990, Makó)

Budapesten él, filmkritikus, a KULTer.hu szerkesztője. Kritikái és tanulmányai többek közt az Apertúrában, a Filmtetten, a KULTer.hu-n, a Kortárs Online-on és a Szépirodalmi Figyelőben jelentek meg.