Toldi Éva: Határokon átívelő: szokatlan és hétköznapi / A Transzkulturalizmus és bilingvizmus 4. című tanulmánykötetről

Transzkulturalizmusról  szóló elméletét Wolfgang Welsch az 1990-es évek elején tette közzé, amikor még nem lehetett sejteni, milyen változások és mozgások következnek be a 21. századi társadalmakban. Amikor kifejtette nézetét, miszerint a kultúrákat nem gömbszerű vagy szigetszerű kompakt és izolált képződményeknek kell elgondolni, nagy ellenállást váltott ki, elsősorban az éppen megerősödő interkulturális kutatások szakembereinek körében, akik úgy érezték, hogy ezzel tudományterületük alapelveit kérdőjelezik meg. Welsch modellje ugyanis nem az addig használatos nemzetközpontú kultúrafelfogáson nyugszik. A multikulturális koncepció a nemzeti közösségeken (ha úgy tetszik, a „gömbön”) belül vizsgálódik, egymás mellett egzisztáló nemzeti kultúrákat gondol el, azokra összpontosít. Eközben az elkülönülés válik kívánatos és megőrzendő magatartássá. Az interkulturalitás a társadalmak között találja meg játékterét. Feltételezi, hogy a nemzeti közösségek között kölcsönös kommunikáció zajlik. A megértés azonban minden dialógusra tett kísérlet ellenére sem jöhet létre, mivel az a feltételezés, hogy a nemzeti kultúrák egymástól nagymértékben eltérő specifikumokkal rendelkeznek, az egyén számára csak azt teszi lehetővé, hogy saját nézőpontját érvényesítse. Interkulturális megközelítésben elképzelhetetlen egy olyan kultúrafelfogás, amely megkérdőjelezi a nemzeti határait. A transzkulturalizmus pedig éppen ezt teszi, a kultúrát nemzeti határaikon átlépő, hálózatosan egybefonódó entitásként gondolja el, amelyben nem oldódik fel a nemzeti jelleg, de nem is különül el, hanem egymás mellett, egyenrangúként létezik saját és idegen.

A sokáig peremre szorított transzkulturális értelmezésmód az utóbbi évtizedben vált elfogadottá, és terjedt el a társadalomtudományokban, nem függetlenül a nagy néptömegek korábban soha nem tapasztalt migrációjától. Az idők folyamán maga Welsch is alakított a nézetein, amelyet mintegy ötven tudományos dolgozat és szakcikk után 2017-ben kötet formájában is megjelentetett Transkulturalität: Realität – Geschichte – Aufgabe címmel. A könyv újdonsága, hogy tárgyalja a történeti dimenziót is: azt, hogyan valósult meg a transzkulturalitás a görög kultúrától kezdve napjainkig. Példákat hoz a szobrászat, a festészet, az építészet, a költészet, a tánc és a zene köréből, amelyekben kimutatja az egymásba épülő művészeti ágak jellegzetességeit, ám a történeti dimenzió ilyen jellegű bevonásával egyúttal parttalanítja is a témát.

A transzkulturális kutatások száma az utóbbi évtizedben megsokszorozódott, a humán és társadalomtudományok minden területére kiterjedt, ennek következtében többféle értelmezése alakult ki. A BÁZIS kiadásában megjelent Transzkulturalizmus és bilingvizmus 4. című tanulmánykötet szerkesztői, Németh Zoltán és Magdalena Roguska-Németh mégsem az elméleti keretek felvázolásával indít. Ami teljesen érthető, hiszen a kötet egy könyvés konferenciasorozat negyedik darabja. Az elméleti hátteret Németh Zoltán már a 2018ban megjelent Transzkulturalizmus és bilingvizmus az irodalomban című kötet alapos és széles látókörű, a témát nagy merítésben tárgyaló bevezető tanulmányában körvonalazta, amely máig meghatározza a könyvsorozat jellegét, valamint a 2017-ben indult konferenciasorozatot is, amelynek eredményeképpen a tanulmánykötetek létrejöttek. Ha mégis úgy látnánk, hogy a most megjelent kötet fogalomhasználata nem teljesen egyöntetű, annak mindössze az lehet az oka, hogy magának a transzkulturalizmusnak a tartalma sem egységes. Daniel G. König és Katja Rakow munkájára hivatkozhatunk ezzel kapcsolatban, akik The Transcultural Approach Within a Disciplinary Framework: An Introduction című tanulmányukban az eltérő tudományterületeken vizsgált transzkulturalizmusnak négyféle definícióját különböztetik me A legáltalánosabb meghatározás szerint a transzkulturalitás az ún. antropológiai univerzálék (a bűnözés, az erőszak, bizonyos szellemi tevékenységek stb.) megfigyelésére szolgál, és azt vizsgálja, hogyan jelennek meg eltérő kultúrákban. Többek között a transzkulturális pszichológia és az orvostudomány is ezt a felfogást támogatja, és az emlékezetkutatás is szívesen él vele. Egy másik, még mindig meglehetősen általános definíció olyan jelenségek vizsgálatát tartja elsődlegesnek, amelyek már nem antropológiai univerzálék, hanem egy adott történelmi konstellációból származnak, és az átadási és befogadási folyamatoknak köszönhetően több kulturális közeg részévé válnak, mint amilyen a római jog a későbbi társadalmakban, vagy az iszlám és a buddhizmus, ahogyan a történelmi származási régióikon kívüli területeken gyakorolják. Egy harmadik meghatározás szerint a „transz-” előtag azokat a jelenségeket emeli ki, amelyek bár különböző kulturális közeghez tartoznak, egyúttal közöttük is állnak. Az ilyen tanulmányok a közvetítés és a fordítás aktusaira, valamint az úgynevezett „kulturális közvetítőkre” összpontosítanak. König és Rakow klasszifikációjának negyedik változataként jelenik meg az a megközelítésmód, amely „tematikus szempontból dekonstruálja az olyan fogalmakat, mint »társadalom«, »osztály«, »nemzet«, »kultúra« vagy »civilizáció«. Módszertanilag ez azt jelenti, hogy olyan jelenségeket elemzünk, amelyek megkérdőjelezik mindezek határait. Arra kötelezi a kutatót, hogy különböző szempontból vizsgálja meg a jelenségeket, ragaszkodjon a kutatási tárgyban rejlő többpólusú megközelítéshez, a többszörös perspektívához és a transzformativitás dinamikájához.”

A Transzkulturalizmus és bilingvizmus 4. című tanulmánygyűjtemény dolgozatainak mindegyike a transzkulturális megközelítést érvényesíti a fogalom valamely felfogásának értelmében. Ugyanakkor azok a tanulmányok a legérdekfeszítőbbek, amelyekben nem a kultúrakutatás, az antropológia, a hermeneutika vagy az intertextualitás szempontrendszere dominál, hanem transzkulturális folyamatokat mutatnak be. A legfigyelemfelkeltőbb mozzanat, hogy nemcsak az elemző módszer lehet transzkulturális, hanem létrejött az irodalomnak egy olyan rétege, amely szándéka szerint transzkulturális. Kialakult az irodalmi műveknek egy csoportja, amely kifejezetten arra törekszik, hogy a 21. századi migráció következtében létrejött változások következtében előállt identitáskérdéseket, hovatartozás-alakzatokat tematizálja, különböző csoportidentitások identifikációs szándékát és az egyén ebben elfoglalt helyét mutassa be. Emellett rákérdeznek transznacionális viszonyokra, a diszkurzív és egymással kapcsolatba kerülő terek viszonyrendszerére, nyelvek közötti transzferekre, s eközben a határátlépések sorozatát mutatják fel.

A kisebbségi irodalom a transzkulturális kutatások természetes terepe. A szlovákiai magyar irodalom pedig, meg merem kockáztatni, a leggazdagabb és legértékesebb anyagot hozza a vizsgálódások számára. A kötet írásai által olyan világba nyerünk betekintést, amely más jellegű irodalmi vizsgálódások számára rejtve marad, különleges életművekkel ismertetnek meg bennünket. Mizser Attila Bogyó Noémi Vakfoltok című regényének értelmezése egy feltáratlan, különös világba vezet, a kelet-európai kontextuson belül egy „jellegzetesen csehszlovák, azon belül is szlovákiai, azon belül pozsonyi nézőpontból” láttatja a rendszerváltozást, s benne az egyén szerepét. A transzkulturális olvasat képzeletben azonnal mellé helyezheti más térségek rendszerváltozásának irodalmi reprezentációit, ami megnyitja a gondolkodás irányát más kultúrák irányában.

Mizser Attila tanulmánya gondolatébresztő és inspiráló. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a több kultúrát átfogó transzkulturális szempontú értelmezések akkor célravezetőek, ha műhelyszerűen valósulnak meg, elsősorban a kultúrák nagyszámú „kombinációs” lehetőségei miatt is, amelyekben nem lehet mindenki egyaránt jártas.

Macsovszky Péter/Peter Macsovszky az a „transzkulturális mintaszerző”, akinek a munkássága a felfedezések gazdag tárházával kecsegtet minden kutatót, aki a határokon átívelő kulturális tapasztalatokat vizsgálja. N. Tóth Anikó Tantalópolis című regényének transzkulturális rétegzettségét bontja ki alaposan és részletekbe menően. Mindazon jellegzetességeket végigelemzi, és  releváns következtetésekig jut, amiért a transzkulturális tapasztalatokkal rendelkező szerzőket izgalmasaknak tartjuk: életrajz, névváltozatok, helyváltoztatás, hibrid nyelviség, műfaji kódok, identitás, hogy eljusson annak megfogalmazásáig: a 21. század legjobb szlovák regényének tartott mű beletartozik a (szlovákiai) magyar irodalmi paradigmába is.

Petres Csizmadia Gabriella egy kétnyelvű gyermekkönyv transzkulturális vonatkozásairól ír. A kétnyelvűség elméleti kérdéseit áttekintve kitér a hagyományos nyelvművelés és a transzkulturális szemlélet közti különbségre. Utóbbi ugyanis nem „romlásként” tekint a többnyelvűségre, hanem kultúrákat összekötő értékközvetítőként. A gyermek és a felnőtt perspektívát működtető gyerekkönyv azt a tapasztalatot fogalmazza meg, amelyet a mindennapi helyzetekben is látunk: a gyermek a bennszülöttek, a szülők a kívülről érkezők, a migránsok perspektívájából tekintenek a kétnyelvűségre. A kötet elemzése során az illusztrációknak mint kultúrákat összekötő elemeknek a felismerése vezet fontos meglátásokhoz.

Pénzes Tímea tanulmánya a szlovák „expat” irodalom jellegzetességeit vizsgálja, amikor a szlovák szövegekben felbukkanó vendégszavakról, idegen elemekről, kultúraspecifikus kifejezésekről értekezik, és azok fordíthatóságának mikéntjét mutatja be. Az elméleti megalapozottságú bevezető egyik érdekes meglátása a nosztalgia mibenlétéhez kötődik. A nosztalgiát ugyanis az irodalomtudománnyal foglalkozó szakemberek nagy része mint elvetendő, valóságot eltorzító minőséget tartja számon, a dolgozat viszont új megvilágításba helyezi, amikor szakirodalmi hivatkozások alapján arra a következtetésre jut, hogy a nosztalgia nem más, mint „a posztszocialista térben való kulturális identitáskeresés sajátos eszköze”. A dolgozat szerzőjének széles látóköréről és jelentős fordítói tapasztalatáról egyaránt tanúskodik, amikor konkrét példákon mutatja be a fordítói átváltási műveletek sokféleségét.

A transzkulturálisnak nevezhető irodalmi korpusz jellegzetességeit dolgozza fel Magdalena Roguska-Németh tanulmánya, amely minden bizonnyal számos kutató számára megkerülhetetlen lesz. Közzétesz egy klasszifikációt, amely a hely és a nyelv kombinatorikus viszonyait helyezi előtérbe. Németh Zoltán figyelemfelkeltő összefoglalójáról van szó, amely rámutat a transzkulturális szerzők változatos pozicionálhatóságára. A tényanyagában is gazdag tanulmány miniportrékat tartalmaz magyar származású transznyelvű írókról, hogy alkotásaik alapján közös jellemzőkig juthasson, amelyeknek sorából a tematikai azonosságokat és a nyelv hibrid rétegét emeli ki. Végül a magyar irodalmi kánonban elfoglalt helyükről szólva megállapítja, hogy a nemzeti kánonba nem kerülnek be, s felveti a kérdést, van-e esélyük bekerülni a világirodalmiba, ahol „nem a nyelv a kiindulópont”.

A recenzió kereteit meghaladná és elkerülhetetlenül a leegyszerűsítő általánosítások csapdájával fenyegetne a kötet alapos és gondolatébresztő tanulmányai mindegyikének bemutatása, felsorolásuk azonban nem érdektelen, mert érzékelteti a kiadvány sokféleségét, a kulturális önés másságreprezentációk, narrációs eljárások bemutatásának változatosságát. Száz Pál alapos és témáját több szempontból körüljáró tanulmánya a kárpátaljai/máramarosi térséghez kapcsolódó többnyelvű és transzkulturális zsidó kánon megalkotásának lehetőségeit gondolja végig. Veres Erika Ahmet Hâşim török költő 1921-ben megjelent, keleti hagyományra épülő, de nyugati mintákat követő kötetéről, Polgár Anikó Lesznai Anna Eltévedt litániák című kötetében az axis mundi motívumáról, Balázs Renáta Tompa Andrea Haza című regényének transzkulturális és transzlingvális vonatkozásairól, Ladányi István Neven Ušumović novellisztikájáról értekezik. Csehy Zoltán Márai Sándornak a francia „meleg irodalomról” szóló naplóbejegyzéseit, Vályi Horváth Erika a transzkulturális regények irodalomterápiás alkalmazásának lehetőségeit taglalja. Klajkó Dániel Németh Gábor Egy mormota nyara, Nagy Csilla Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényét, Radics Rudolf Csabai László Szindbád, a detektív című kötetét vizsgálja.

Végezetül a kötetnyitó és -záró tanulmány külön említést érdemel. Dánél Mónika kutatási tárgya egyedülálló. Egy „akcentusos filmet” tárgyal, amelynek legfigyelemreméltóbb vonatkozása, hogy a filmes reprezentáció nem pusztán migrációról szól, hanem annak transzlingváló főhősét állítja középpontba. Beilleszkedésének traumáját az „állampolgársági vizsgahelyzet” megjelenítésén keresztül mutatja meg.  Ezt a térbeli és pszichológiai konstellációt majdnem minden transzkulturális irodalmi alkotás is megeleveníti, főként azok, amelyek az új nyelv és kultúra elsajátításával foglalkoznak. Ám míg az utóbbiak viktimizálják a nyelv elsajátítóit, s eközben magyarázatot is találnak rá, a nyelv nem ismerete mintegy „igazolja” áldozat voltukat, addig a filmben a tökéletes nyelvismeret szituációjában a helyzet előidézői, a hatalmi dominancia megtestesítői okozzák az „akcentusos” nyelvet beszélő megalázottságát. Nemcsak a helyzet specifikumának előtérbe helyezése miatt izgalmas a tanulmány, hanem mert szakszerűen kijelölt elméleti keretek között vizsgálja tárgyát. Külön érdekessége a komparatív mozzanat: Vranik Roland Az állampolgár című 2016-ban készült filmjét Stefan Arsenijevićnek egy középkori szerb hőséneket, a Banović Strahinját újrajátszó 2021-es filmjéhez hasonlítja, kapcsolódási pontjait keresi.

A kötetzáró tanulmány, Németh Zoltán munkája, egy magyar nyelvű transzkulturális irodalomtörténet megírásának lehetőségeit gondolja végig a cseh–német irodalomtörténeti kutatások nyomán a Jak psát transkulturní literární dějiny? [Hogyan írjunk transzkulturális irodalomtörténetet?] című monográfia releváns megállapításának mentén, miszerint „[a] világ egyetemi felosztása germanisztikára és szlavisztikára (ez az egyetemek Jaltája) mély árokkal választotta szét Kafkát és Hašeket, illetve a német és cseh Prágát”. A kötet olyan témákat tekint át, mint a transzkulturalizmus és az irodalomtörténet-írás összefüggése, a transzkulturalizmus modelljei és metaforái, a transzkulturalitás a történelmi tapasztalat, az intertextualitás és a fordíthatóság viszonyrendszerében. Németh Zoltán a cseh elméleti és módszertani alapvetés áttekintése után arra a megállapításra jut, hogy egy „transzkulturális magyar” irodalomtörténet létrehozása még problematikusabb lehet, mert a csehhez viszonyítva „a szerzői életművekben és szövegekben, az egyes irodalmak közötti hatásviszonyok rendkívül bonyolult kapcsolódási pontokat építenek […], biztosan nincs olyan magyar irodalomtörténész, aki egyszerre beszélne magyarul, szlovákul, ruszinul, románul, szerbül, horvátul, németül…, ráadásul otthonos lenne a felsorolt nyelvek irodalmában és kapcsolatrendszerében”.  Mindezt még a határon túli magyar irodalmak történeti áttekintésének igénye is bonyolítja. Ezeket az irodalmakat sem lehet magától értetődően transzkulturálisaknak tekinteni, mert vannak olyan szegmenseik, amelyek minden bizonynyal nem azok.

A Transzkulturalizmus és bilingvizmus 4. című kötet annak a bizonyítéka is, hogyan lehet követni az aktuális irodalmi és irodalomtudományi tendenciákat. Nem túlzás, amit az előszóban a szerkesztők állítanak, hogy a kötet és az azt létrehozó munkacsoport „egyrészt kapcsolódik a magyar és nemzetközi transzkulturális kutatásokhoz, másrészt inspirálja is azokat”. Legnagyobb hozadékának azt tartom, hogy megmutatja: a transzkulturalitás vizsgálata izgalmas, eddig nem kutatott területeket fedez fel a magyar irodalom számára, szokatlan vagy peremre szorult alkotásokra hívja fel a figyelmet. Továbbá azt is tudatosítja, ami nem kevésbé fontos, hogy a transzkulturalitás-koncepció – a welschi értelemben – alapjában véve szemléletmódot jelent, amely a nagyarányú társadalmi és irodalmi mozgások, kereszteződések következtében ma már mind természetesebb lesz, a különösség pedig gyakorivá, következésképpen egyre inkább magától értetődővé válik.

(Szerk. Németh Zoltán – Magdalena Roguska-Németh, BÁZIS – Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában, Pozsony, 2022)