Csapó Alíz novellája

Julija Svetlova felvétele

Nem fél, nem téveszt

Azon kaptam magam, hogy őt keresem a szememmel.

Sietősen szedtem a lábam a bankfiók folyosóján, menet közben félszemmel a teraszra sandítottam. Mindig ott szokott cigizni. Évekig egy irodában ültünk. Én jóval korábban kerültem a céghez, de ő meglepően hamar saját szobát és beosztottakat kapott. Sokat tűnődtem azon, vajon mivel érhette ezt el. Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel vele. Ettől függetlenül jóban voltunk. Szerettem a cinikus, kiábrándult hozzáállását és a keresetlen beszólásait. Illettek a sármos mosolyához. Ahogy az is, hogy az elegáns öltönyhöz megannyi figyelmeztetés ellenére is rendre színes tornacsukát hordott.

Minden akkor kezdődött, amikor egy szerdai értekezleten megnéztem a kezét. Vasárnap pedig váratlanul eszembe jutott, hogy biztosan megint túlórázik a hétvégén. Beférkőzte magát a gondolataimba. Kíváncsi lettem rá. Amikor felköltözött az emeletre és egyre ritkábban dugta ki az orrát a puccos névtáblával ellátott ajtaja mögül, hiányozni kezdett. Amikor pedig zihálva ébredtem hajnali négykor, mert azt álmodtam, hogy a kis tárgyaló melletti sarokban tépi le rólam a nadrágot, miközben fél kézzel fojtogat, ráeszméltem, hogy valójában én már egyfolytában csak rá gondolok.

Sokszor viselkedett furcsán, néhány hete is akkor találkoztunk, amikor utolsóként végeztem. Hazafelé indultam, a személyzet már takarította az irodákat, ő meg akkor érkezett. Idegesnek, feldúltnak tűnt. Feltűnően sietett, láttam, hogy meg sem várta a liftet, inkább szitkozódva felrobogott a lépcsőn, miközben hátrafelé tekintgetett.

Érdekelt, miféle ügyletei lehetnek, ezért figyelni kezdtem. Rövidesen rájöttem, hogy sikkaszt. Folyamatosan nagy összegben lop. Nem stimmeltek a számai. Szemet szúrt az is, hogy tömegesen hagyott jóvá olyan kérelmeket, amelyekről ordított, hogy gázosak. Meglehetősen zárt volt az ügyfélköre is. Mindig ugyanazok az arcok, köztük néhány olyan, akivel nem szívesen találkoznék éjjel az utcán. Előfordult, hogy kék-zöld foltokkal tarkítva jött dolgozni. Gyanítottam, hogy megverték, bár ő azt mondta, bulizni volt és részegen összetörte magát a gördeszkán.

Lebuktathattam volna. Lett volna rá lehetőségem és elegendő bizonyítékom. De közel akartam hozzá kerülni. Részben azért, hogy pontosabban belelássak az ügyleteibe, és persze azért is, mert izgatta a fantáziám, ki ez a titokzatos, izgalmas pasi, aki vélhetően szándékosan mutatja magát komolytalan zöldfülűnek, miközben nagypályás csaló. Nem mellesleg veszettül jól néz ki.

A legutóbbi havi zárás idején ő sem látott ki az asztalán tornyosuló papírhalom mögül. A legtöbben már órákkal korábban hazamentek. Amikor elcsigázva egymásra köszöntünk a liftben, valahogy kézenfekvőnek tűnt megjegyezni, hogy lazításképpen üljünk be a szemközti bárba. Utólag azt mondta, ekkor még nem jutott eszébe, hogy ez több lehet baráti találkozónál. Beszélgettünk, illetve ő beszélt. Egyfolytában. Szerintem az idők végezetéig tudná fűzni a történeteket. Én meg azt éreztem, hogy a világ végéig elhallgatnám, akármit mond. Amikor egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, közöltem vele, hogy tudom. Tudok a stiklijeiről, és vigyázzon magára, mert ha én rájöttem, előbb-utóbb más is összerakja a képet, és ő nagyon megüti a bokáját. Nem lepődött meg, egyetlen pillanatig sem tűnt úgy, mintha pánikolt volna. Magabiztos volt. Átható tekintettel nézett rám, egy pillanatra veszélyesnek és könyörtelennek tűnt. De a következő másodpercben visszazökkent a vidám deszkásfiú szerepébe.

A következő hétvégén munkából egyenesen a lakására mentünk, ami meglepően üres volt. Elaltattam magamban a félelmet, hogy mellette akár veszélyben is lehetek. Kellett nekem. Felajzott a titokzatossága. Darabokra akartam tépni. Belé fulladni. Szétmarcangolni, felfalni mindenestül, mint valami állat. Hosszan, kifulladásig.

Aznap este részletesen beszámolt arról, hogyan kezdett bele a törvénytelen üzletekbe. Hogy apró szívességnek indult, ám hamar túlnőtt rajta, és már nincs visszaút. Kiderült, súlyos a helyzet. Folyamatban van a nyomozás, egy társát három napja letartóztatták, és bármelyik pillanatban kopogtathatnak nála is. Az osztályvezetőt tegnap hallgatták ki. Gyenge jellem, szinte biztos, hogy köpött.

Felajánlottam a segítségem, de nem fogadta el. Nem akart belekeverni, azt mondta, szó sem lehet róla, túl mélyre futnak a szálak, ő is a börtönt kockáztatja. Alsó hangon tíz év. Utáltam, hogy nem enged még közelebb magához, de értettem az indokait. Nem volt kérdés, hogy menekülnie kell. Mégpedig sürgősen. Napokon belül késő lehet. Kétségbe voltam esve, hogy nem látom többé.

Az eltűnése reggelén újra találkoztunk. Ezúttal nálam. Valószínűleg a rendőrök már figyelték. Szerettem az ölében ülni és magamhoz szorítani. Az is tetszett, ahogy álldogált a nappaliban, amíg készülődtem. Most csak egy srác volt az irodából. Elképzeltem, hogy egy másik életben, ahol két tisztességes banki alkalmazott vagyunk, összedobhatná a reggelit, amíg én bevetem az ágyat. Igen, határozottan jól állna a pöttyös kávésbögrém a kezében.

Aztán autóba szálltunk. Még nem tudtam, hogy nincs tovább, a kocsiban mégis úgy fogtam meg a kezét, mintha attól féltem volna, hogy rövidesen elmúlik a varázs. Mire feleszméltem, mindössze két piroslámpa választott el a valóságtól. Nem árulta el, hová megy, mikor jön vissza, mihez kezdjek nélküle. Nem adott tanácsot, mit mondjak, ha razzia lesz a banknál, ha engem is kérdőre vonnak. Kedélyesen beszélgettünk lényegtelen dolgokról, simogatta a combom, közben szerelmes pillantásokat vetett rám. Egy elhagyatott bekötőútnál kért, hogy álljak félre. Úgy szállt ki, mintha csak két percre ugrana be a benzinkútra. Semmi romantikus ígérgetés, semmi búcsúzkodás. Szexi mosolyt villantott, rám kacsintott, fejébe csapta a baseballsapkáját és elsétált.

Két héttel később behívatott a főnök. Azt mondta, lenne egy kis pluszmeló. Bizalmas. Ha érdekel. Szép summa, de csak ügyesen. Másnap saját irodát kaptam az emeleten.

Meglepően könnyen engedtek a gátlásaim, szinte alig ismertem magamra, amikor néhány héttel később rezzenéstelen hangon közöltem a telefonban az egyik ügyféllel: huszonnégy órája van utalni, és a saját érdekében ne várja meg, mi történik, ha netán kicsúszik a határidőből. Hamar beletanultam, hogyan kell észrevétlenül elrejteni a pénzt a megfelelő számlákra, hová mennyit lehet biztonsággal felhalmozni. A technikai része könnyű volt. A főnök szerint a profizmus legtöbbször a precizitáson múlik. Meg a lankadatlan figyelmen. Mindig azt mondta, legyünk olyanok, mint az erdei vad, amelyik folyamatosan éber, állandóan készenlétben van, ezért sosem fél.

Én nem féltem. És sosem tévesztettem. Gyorsan bővült a kapcsolatrendszerem, a munkaidőn kívüli „értekezletek” során bemutatott új barátaim is szívesen bízták rám a piszkos pénzüket. Szerették az égig érő kamatokat és a pontos elszámolásokat. Sok befektetőt külön megnyugtatott, hogy a nyilvánvaló becstelenséget általában nem nézték ki belőlem. Egyikük meg is jegyezte, hogy szerencsés vagyok, mert úgy festek, mint akinek az a legnagyobb bűne, hogy a héten kétszer is kihagyta, sőt csokitortával helyettesítette a kardióedzést.

Egy napon csomagot kaptam. Hátra hőköltem, amikor kinyitottam a dobozt, és megláttam, hogy a véres ujj mellett ott csillog az a névtábla, amit akkor szereltek le az ajtóról, amikor ő eltűnt, én pedig beköltöztem az irodába.

Minden azzal kezdődött, hogy az egyik szerdai értekezleten megnéztem a kezét. Valaki vagy valakik rám akartak ijeszteni, de én inkább megnyugodtam. Befejeztem egy nagyobb tétel átutalását a legújabb offshore számlámra. Éber figyelem, üzletfelek félelemben tartása, több lábon állás. Tökéletesen tudtam a leckét. Amikor végeztem, kikerestem a táskámból azt a halványlila körömlakkot, amit a mindennapokban leggyakrabban viselek, majd a kibontott csomag fölé hajoltam. Óvatosan, hogy ne érjek a csonkhoz, kifestettem a levágott ujj körmét.

Kivettem a névtáblát, gondosan visszazártam a bizarr üzenetet rejtő csomagot, majd átsétáltam vele a folyosó túloldalán nyíló vezetői irodába. Letettem az asztal közepére. A doboz tetejére felírtam egy számot, majd kisétáltam a bankból.

A főnöknek meggyőződése, hogy a számolásnál nem létezik nagyobb gyönyörűség. Ahogy a szeles időben örvénylő, sötét hullámokat bámultam, azon tűnődtem, vajon mikor jön rá, hogy a szám, amit a doboz tetejére írtam, azt jelzi, mennyi pluszsúly szükséges ahhoz, hogy egy nagyjából kilencven kilós, vízbe dobott test biztosan elsüllyedjen.

Mosolyogva vettem elő a mobilt, amit a kocsim jobbelső ülése mellett találtam három héttel azután, hogy Ő eltűnt a bekötőútnál.

Csapó Alíz (1987, Budapest)

Az ELTE bölcsészkarán szerezett diplomát magyar, ill. kommunikáció szakon, újságíróként dolgozik.