Gintli Tibor: Rendhagyó szatírák

(tanulmány)

Írásomban Grendel Lajosnak azokat a regényeit vizsgálom, amelyeknek eltérő vonásaik ellenére is közös sajátosságuk, hogy egyik meghatározó műfaji komponensüket a szatíra alkotja.1 Az Einstein harangjai, az És eljön az Ő országa, a Tömegsír, a Nálunk New Hontban és a Mátyás király New Hontban című regények mindegyikére jellemző a társadalmi viszonyok, illetve a történelmi változások groteszkbe hajló megjelenítése, ezért indokoltan tekinthetők társadalmi szatíráknak,2 jóllehet a szatirikus szemléletmód nemegyszer túlmutat a szorosabb értelemben vett társadalmi vonatkozásokon, általánosabb szintre emelkedik, és az elbeszélés látóköre olykor az emberi egzisztencia abszurd természetének színreviteléig tágul. Ez utóbbi jelenség elsősorban az És eljön az Ő országa szövegében érvényesül, míg a többi regényben inkább csak az implicit szerző szemléletmódjának tulajdonítható előfeltevések formájában van jelen. Grendel imént említett művében nemcsak a fantasztikum felé tolódó cselekménymozzanatok árulkodnak az absztrakcióra hajló, a konkrét társadalmi vonatkozásokat tágabb perspektívába helyező szemléletmódról, hanem az intertextuális utalások is. A vidéki kastélyban berendezett sajátos elmegyógyintézet kafkai allúzióként értelmezhető, míg Sixtus és Bonifác végtelenbe nyúló várakozása a transzcendens Látogatóra a semmi közepén a Godot-ra várva Estragonjának és Vladimirjának jeleneteit idézi.3 Az És eljön az Ő országa ennek ellenére mégis indokoltan nevezhető társadalmi szatírának, hiszen Richard Wagner ügynök középpontba helyezett figurája révén elsősorban a szocializmus idején működtetett besúgórendszer groteszk megjelenítését, míg az Elbeszélő autofiktív alakja kapcsán a bársonyosnak nevezett forradalom időszakának sajátos ábrázolását nyújtja.

A művek társadalmi érdekeltségét a cselekményidő megválasztása is egyértelműen jelzi. Az Einstein harangjai cselekménye a szocializmus utolsó éveiben és a bársonyos forradalom idején játszódik, a Tömegsír történései a rendszerváltás korai időszakát idézik az olvasó elé. A Nálunk New Hontban esetében pedig Grendel olyan narratív struktúrát talált, amely egyszerre adott alkalmat annak a három történelmi fordulópontnak a színrevitelére, amely meghatározata a térség, illetve az egykori Csehszlovákia történelmének alakulását. A kerettörténet – amelyben a homodiegetikus elbeszélő arról számol be, hogy főszerkesztője utasítását követve miért utazott New Hontba – a rendszerváltás utáni években indul, s a nyolcvanas évek közepén zárul, amikor néhány évvel első látogatása után a narrátor ismét a városba érkezik, hogy részt vegyen annak a Kálmán bácsinak a temetésén, akivel korábbi látogatása alkalmával került közeli kapcsolatba. Mivel az elbeszélő annak idején a főszerkesztőtől azt a feladatot kapta, hogy írjon könyvet New Hontról, munkája során néhány helybeli visszaemlékezéseire támaszkodik. Kálmán bácsitól tudja meg, hogyan élték meg a helyiek 1944- ben az orosz bevonulást, s ugyancsak ő számol be azokról az eseményekről is, amelyeket akkor élt át, amikor 1968-ban a Varsói Szerződés kötelékében magyar csapatok szállták meg Csehszlovákia magyarlakta településeit, közöttük a regénybeli New Hontot is. A városvezetés és a polgármester ’80-as évekbeli ténykedéséről pedig egy szobrász, Bárány Pista beszámolójából értesül a narrátor. A Mátyás király New Hontban cselekménye egy kudarcba fulladt világtörténelmi esemény, az 1991-es moszkvai kommunista puccskísérlet időszakában játszódik, amikor az egykori szovjet befolyási övezethez tartozó, kelet-európai kisvárosban egy pillanatra felmerül annak lehetősége, hogy a kommunisták ismét hatalomra kerülhetnek.

A cselekményidő mellett a tematizált jelenségek is határozottan jelzik a regények társadalmi érdekeltségét. Az Einstein harangjainak tájékozatlan főhőse a titkosszolgálat abszurd módon működő apparátusába csöppen bele, az És eljön az Ő országa a besúgóhálózat működéséről ad groteszk képet. Emellett a cselekményben feltűnnek a rendszerváltás időszakának olyan jól ismert jelenségei is, mint a vallásos szekták térnyerése vagy a fogyasztás világnézetet pótló fetisizálása. A Tömegsír központi cselekményeleme a rendszerváltást követő történelemhamisítási kísérletekre reflektál. A New Hontban talált emberi maradványokról csak annyi tudható biztosan, hogy az áldozatok helyi lakosok voltak, és a háború utolsó évében ölték meg őket. A helybeliektől származó töredékes információk és homályos utalások alapján a regény homodiegetikus elbeszélője nem tudja egyértelműen kideríteni, hogy kik követték el a tömeggyilkosságot. Az egyik emlékező zavaros története álpartizánokról szól, de a polgármester dodonai utalásai alapján valószínűbb, hogy etnikai tisztogatás történt, amelyben New Hont jelenlegi lakosai közül többen tevőlegesen is részt vettek. A városvezetés ennek ellenére arra igyekszik rábírni a történészként dolgozó elbeszélőt, hogy New Hontról írandó könyvében tényként közölje: SS katonák hajtották végre a tömegmészárlást. Így emlékművet állíthatnának a fasizmus áldozatainak, ami országos figyelmet biztosíthatna a provinciális kisváros számára. Bár a sír föltárása alkalmat kínálna a múlttal való szembenézésre és a történelmi felelősség vállalására, a helyi politikai vezetés nem csupán elhárítani igyekszik a felelősség gondolatát, hanem az egykori bűncselekményt – melynek társtettesei még közöttük élnek – egyenesen üzleti lehetőségként fogja fel.

A Tömegsír az ókonzervatív ideológiák rendszerváltást követő reneszánszára is reflektál. Doktor Dömötör az agilis patikus, akit a város az ajándékba kapott pirulák és hashajtók miatt jótevőjének tekint, mindenkit a családi tűzhely melegéhez történő visszatérésre buzdít, többek között azt az örömlányt is, akinek szolgáltatásait igénybe veszi. A város polgármestere a karvalytőke veszélyeit emlegeti, akárcsak kollégája a Nálunk New Hontban című regényben: mindketten azt a kifejezést használják, amely az antiszemita gyökerű antiglobalista összeesküvéselméletek kulcsszava.

Az utóbb említett regény a város – és tágabb értelemben – a kelet-európai ember identitásvesztésének megjelenítését és az önazonosság felszámolásának történelmi folyamatát beszéli el. A polgármester infantilis módon keresi a város eszméjét, de annak ellenére, hogy minden reggel erről gondolkodik, csak a keresztény caritas paródiájáig jut el. Egy burleszket idéző jelenet során megmossa a városba vetődött, a városházán merő jótékonyságból gatyára vetkőztetett, kisstílű bűnözők lábát, akik később cserében jól megrakják a sötét utcán. A keresett eszme megtalálására nem lát módot a regény absztrakt szerzője, mert úgy véli, hogy a történelmi események olyan kompromisszumokra késztették a New Hont-i lakosokat és a kelet-európai embereket, amelyek lehetetlenné teszik bármiféle önazonosság megőrzését, mert itt az ember „olyan világban kénytelen élni, amely szüntelenül megalázó helyzetekbe sodorja”,4 s amely végül felőrli az identitását. A Mátyás király New Hontban az eddig említett társadalmi és történelmi vonatkozásokat a szocializmus iránti nosztalgia jelenségével, a közvélemény határozott értékrend és meggyőződés nélküli, igazodó magatartásának ábrázolásával, illetve a fogyasztói társadalom talmi vívmányai által keltett hamis szabadságélmény tematikájával egészíti ki. A 2005-ben publikált regény azt az értékvákuum-érzetet jeleníti meg, amelyet a rendszerváltást követő évek vadkapitalizmusa alakított ki a térség lakóiban, amikor a hagyományos normák hirtelen érvényüket veszítették, újak pedig nem léptek helyükre. Feltűnik a társadalmi szatíráknak az a jól ismert toposza is, amely a társadalom valódi irányítóiként az alvilág szereplőit állítja be. Bár ez a közelítésmód akár locus communisnak is tekinthető,5 aligha kétséges, hogy nem esik távol a rendszerváltást követő évek társadalmi tapasztalatától.

Ahogy az az eddig mondottakból is kitűnhetett, Grendel társadalmi szatírái felmutatják a műfaj karakteres jellemvonásait: a társadalmi jelenségek groteszk színrevitelét és a sarkító látásmódot. Másrészt azonban nélkülöznek néhány olyan sajátosságot, amelyek ugyan nem tekinthetők elengedhetetlen műfaji követelménynek, ugyanakkor a szatírának, különösen a társadalmi szatírának, megszokott kellékei. Ezek közé tartozik a támadó jelleg, a narrátor fölényérzete az elbeszélt tárggyal szemben, illetve a magabiztos értéktulajdonítás.6 A fölényérzet terén nyilván különbség mutatkozik a konkrét társadalmi jelenségek fölött, illetve általában az emberi lét fölött ironizáló szatírák között, hiszen utóbbi esetben az elbeszélő sem vonhatja ki magát az irónia hatálya alól. Az értéktulajdonítás magabiztosságához szintén érdemes egy rövid megjegyzést fűzni. A szatíra természetéből adódóan a negációra épül, tehát elsősorban azt jeleníti meg explicit formában, amit elítél, vagy amitől legalább is távolságot tart. Az elutasítás hátterében kirajzolódhat az az implicit szerző által elfogadott értékrend, amely mintegy alapját képezi a negatív értékítéletnek, de ez korántsem szükségszerű. Az elutasítás tényéből nem következik törvényszerűen, hogy a szöveg hátterében világosan körvonalazódó értékrend húzódik meg, ahogy az sem, hogy saját értékrendjével szemben az implicit szerző adott esetben nem táplálhat semmiféle kételyt, hanem azt megkérdőjelezhetetlennek állítja be. Grendel társadalmi szatíráira éppen az jellemző, hogy bár karikírozva jelenítik meg az ábrázolt jelenségeket, ugyanakkor szinte mindig valamiféle kétely vegyül az elutasítás gesztusaiba. Az alábbiakban azt igyekszem számba venni, hogy milyen okokra vezethető vissza a művek értékállítás terén tapasztalható megfontolt tétovasága. Az egyik ilyen ok minden bizonnyal a szerző agnosztikus beállítódására vezethető vissza, amely kétségbe vonja az ítéletalkotás számára biztos alapot nyújtó tudás elérhető voltát. Ezt a problémát az És eljön az Ő országa harmadik személyben megszólaló homodiegetikus elbeszélője7 fogalmazza meg a legkifejtettebb formában, amikor a forradalmi egyeztető bizottság ülésére készülve azon töpreng, hogyan számoljon a be a kastélybeli elmegyógyintézetben tapasztaltakról: Ezen az éjszakán az Elbeszélő egyik pillanatról a másikra mindenkit utálni kezdett, akinek véleménye volt. A véleménynyilvánítás nagyképűségnek és luxusnak tűnt a szemében, mert átitatta a teremtés vagy az alkotás illúziójával együtt járó kisebb-nagyobb gőg, a fontosság tudata és különbözés vélt fontossága. Aki véleményt nyilvánít, állást is foglal egyben, s állást foglalni csak biztos tudás hátterével lehetséges. Mivel azonban az Elbeszélő ilyen biztos tudással nem rendelkezett, most utólag minden korábbi véleménynyilvánítása blöffölésnek látszott, amellyel a biztos tudásnak a hiányát takargatta.8

Ez a Grendel műveire általában is jellemző szkeptikus beállítódás vonja maga után a viszonylagosság tudatát, amely az igazság abszolútumként értelmezett fogalmát érvényteleníti.9 Ezért korántsem meglepő, hogy a vizsgált öt szatíra közül négy explicit módon is szóba hozza az igazság problémáját. Az Einstein harangjai autodiegetikus elbeszélője így összegzi a forradalommal kapcsolatos illúzióinak elvesztését: „Beletörődtem, hogy semmilyen rend sincs a világon, s csak az avatatlanok és naivak látják ezt úgy, hogy a világban tökéletes rend és determináció uralkodik. […] Miféle igazságról ábrándozom én itt, gondoltam.”10 Az És eljön az Ő országa vallási rajongásban szenvedő figurája, Sixtus fanatikusan hisz az igazságban, ahogy az az alábbi idézetből is kitűnik „Sikerült meggyőznie barátját arról is, hogy ők nem a csodára várnak, hanem az Igazságra. Ha csak csodára várnának, az azt jelentené, hogy nem hisznek abban, hogy van igazság. Az Igazság eljövetele csak a hitetlenek szemében tűnik fel csodának.”11 Sixtus és Bonifác a transzcendens igazság eljövetelére vár, arra, hogy a Látogató megérkezik közéjük, és a Rend nevében „visszahelyezi jogaiba az Igazságot.” 12 A Tömegsír szereplői narrátora már a szöveg második bekezdésében hangot ad az igazság fogalmával szemben táplált kételyeinek: „Már régen arra a meggyőződésre jutottam, hogy mindenkinek igaza van, s aki az igazságot magán kívül keresi, csak téveszméhez juthat el.”13

A Mátyás király New Hontban című regény esetében az igazság fogalma alapvető szövegszervező elvvé válik. Király Mátyás párttitkáron a moszkvai puccs idején a mentális zavar jelei mutatkoznak, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy az újjászületett Mátyás királynak tartja magát. Bár a pártfunkcionárius keresztneve és az abszolút hatalomra utaló királyi cím Rákosi Mátyás alakját is felidézi, a regényszöveg kohéziója szempontjából kétségtelenül meghatározóbb a legendás magyar uralkodóra vonatkozó utalás, akinek valójában nem is a személye válik fontossá, hanem az alakjához kapcsolódó közismert mondás: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság.” A regényben ennek megfelelően a Mátyás király név az igazság szinonimájává válik, ahogy ezt a címszereplő szabad-függő beszédben közvetített egyik monológja is jelzi: „A név pedig kötelez. Most, hogy Moszkvában ismét régi fényében tündököl a vörös csillag, ütött végre az igazság órája, az igazságos Mátyásoké, az olyanoké, mint ő, akik kiállták a próbát, akárcsak ő, akik tanultak a múlt hibáiból, mint ő, aki most bizonyítja, méltó rá, hogy a háta mögött a Mátyás királynak nevezzék.”14 A kommunizmus a társadalmi igazságosság utópiájának jegyében született, története pedig azt bizonyítja, hogy az abszolút igazság birtoklásának hamis illúziója törvényszerűen vezet a szabadság felszámolásához, egy olyan társadalmi rendszerhez, amely az emberiség történetének legkevésbé „igazságos” korszakai közé tartozik. A Mátyás király New Hontban egyrészt nyilván a regény írásakor még közelmúltnak számító szocializmus működésének ironikus kritikáját nyújtja, amikor bemutatja, hogyan szerveződik meg a régi elvtársakból az a helyi Comité, amely a nagy fordulatra vár. Egy másik jelentésszinten azonban a kivénhedt, fogatlan oroszlánok esetlen csetlés- botlása az igazság utópiájának szatírája. A moszkvai kommunista puccs kudarcával végképp a történelem lomtárába kerül az igazságos társadalom kommunista eszménye, s vele együtt az igazság abszolút fogalmára hivatkozó valamennyi társadalmi program, s maga az igazság fogalma is. Király Mátyás meg van győződve róla, ha ő meghal „végképp odalesz az igazság”.15 Ezzel a gondolattal a figura nyilván komikus módon túlozza el saját személyének jelentőségét, egy elvontabb szinten azonban az a kijelentés megfeleltethető az implicit szerzőnek tulajdonítható meggyőződésnek, amely a fent kifejtett módon értelmezi a moszkvai puccskísérlet kudarca és az igazság abszolút fogalmának kiüresedése között mutatkozó összefüggést.

Korábban már szó esett róla, hogy a szatíra sajátosságai közül a fölényérzet nem jellemző Grendel műveire. A fölény pozícióját bizonyos mértékben már az igazság birtoklásának lehetőségét tagadó agnosztikus beállítódás is kikezdi. Másrészt a kritikával illetett kelet-európai mentalitás alól sem a regények narrátorai, sem absztrakt szerzői nem képeznek kivételt. A homodiegetikus elbeszélők általában közepes karriert befutott értelmiségiek, akik inkább passzívan szemlélik a történéseket, mintsem aktívan alakítják azokat, és hajlanak a csöndes megalkuvásra. A heterodiegetikus narrátorok funkciójukból adódóan nem kapnak határozott alakot és jellemvonásokat, ezért a Mátyás király New Hontban auktoriális elbeszélője esetében inkább csak a beszédmód hangneméből következtethetünk arra, hogy a szövegben megképződő ironikus perspektíva nem párosul magabiztos fölényérzettel. Mindez persze nem úgy értendő, hogy a regények narrációjában a fölényérzet egyáltalán nem jut szóhoz.16 A New Hont jelenség egyik vetülete, a vidékies provincializmus több alkalommal egyértelműen felülnézeti perspektívából válik irónia tárgyává. Ugyanakkor New Hont nemcsak az az Isten háta mögötti kisváros, ahonnan nézve Pozsony vagy Budapest szinte metropolisznak látszik, hanem a kelet-európai térség metaforája is, annak a kelet-európai provincializmusnak a jelölője, amely a történelmi események nyomán kialakult identitásvesztésből, a túlélési stratégiává vált szervilizmusból és passzivitásból, „valami ősi, évezredes sunyiság”-ból17 fakad, azé a mentalitásé, amely úgy érzi, hogy számára már későn jött a szabadság ahhoz, hogy élni tudjon vele. Az És eljön az Ő országa önmagáról harmadik személyben beszélő, autofiktív vonásokat mutató homodiegetikus narrátora így jellemzi a szabadsághoz fűződő viszonyát: „Az Elbeszélő számára azonban a forradalom csupán egy epizód marad, életének fontos, de mégsem egyetlen fontos állomása. Az ő megváltásával már elkéstek.”18 Ebből a nézőpontból közelítve a newhontiság hatása alól nincs kivétel, olyan determinizmust jelent, amelynek befolyása alól senki sem tudja kivonni magát, aki a 20. században ide született. Ritkábban New Hont a szükségszerűen marginális emberi létezés szimbolikus helyévé tágul, akárcsak Sárszeg,19 de ez a metaforikus szint Grendelnél kisebb hangsúlyt kap, mint Kosztolányinál, ugyanakkor kétségkívül jelen van, ahogy azt az alábbi részlet is bizonyítja:

A világ változhatott, amennyit csak akart, rezsimek jöhettek és bukhattak, a New Hont-i ember korán lefeküdt, mert ágyból szerette nézni a tévét, este tíz és éjfél között szeretett egy kicsit álmodozni: kövér falatokról, hattyúnyakú lányokról, trópusi szigetekről, vagy pedig szerette egy kicsit visszaforgatni az időt, amit így, ágyban és párnák között, kockázatok nélkül megtehetett, s amikor végre jóllakott az ábrándjaival, sóhajtott néhányat, majd elaludt. Sóhajtozva aludt és sóhajtozva ébredt. Ez régi szokás volt errefelé, nem volt benne se szomorúság, se szemrehányás, a világot itt soha senki nem akarta megváltani, mert legjobban talán épp New Hont-i perspektívából látszott, hogy a világ se nem érdemes, se nem alkalmas a megváltásra.20

Szintén a társadalmi szatíra magabiztos fölénye ellen hat az a Grendel regényeinek tulajdonítható

meggyőződés is, mely szerint a létezés legfontosabb kérdései nem a kollektivitás szintjén vetődnek fel. A történelem és a társadalmi miliő leginkább csak negatív hatásaival, korlátozó tényezőként determinálja az egyén léthelyzetét, tájékozódási pontot nem kínál az emberi egzisztenciára vonatkozó legfontosabb kérdések megválaszolásához, például ahhoz sem, hogy a fenyegető semmivel szemben, hogyan tehető értelmessé az emberi létezés. Ebből a nézőpontból tekintve Grendel regényeinek szemléletmódja individualistának tekinthető.21 Az És eljön az Ő országa Elbeszélője így számol be harmadik személyben saját értékrendjéről: „A produktív individualizmust az Elbeszélő mindig többre becsülte a kollektív alávetettségnél, nyájszellemnél vagy fajfenntartási ösztönnél. […] A kollektív gesztusokat elnéző mosollyal helytelenítette, mint afféle oktalan, gyermeteg felbuzdulásokat.”22 Figyelemre méltó az is, hogy egy másik szöveghely különbséget tesz a szabad polgár és a szabad ember fogalma között,23 ami arra enged következtetni, hogy a regénynek tulajdonítható álláspont szerint a polgári szabadságjogok biztosítása még nem jelent garanciát az önálló gondolkodás képességére, mert az csupán egyéni erőfeszítés révén érhető el. Nem csupán arról van szó, hogy e megközelítés értelmében az emberi lény legfontosabb problémáira nem létezik társadalmi megoldás, hanem arról, hogy a közösség az igazodás kényszerével valójában akadályozza az egyént önértelmezésének megfogalmazásában, személyes identitásának megteremtésében. Az Einstein harangjai homodiegetikus narrátora az És eljön az Ő országa Elbeszélőjéhez hasonlóan korántsem ég euforikus lázban a bársonyos forradalom idején. Zavarba ejti, hogy két tábor, két kollektivitás között kell választania, mert úgy érzi, ezzel saját önmeghatározását teszi lehetetlenné: A hírnek, hogy győztünk, először nagyon megörültem, csak a mi szócska csengett tisztázatlanul a fülemben. Vajon a mibe beletartozom én is? S ha nem tartozom bele, akkor hová tartozom? Kik itt a mi, és kik itt az ők? Én most melyik oldalon állok? Lehet, hogy egyik oldalon sem, de ha tényleg forradalom van, akkor ez a legveszélyesebb helyzet, mert a mi is és az ők is, akik egyébként ádázul gyűlölik egymást, engem együtt fognak gyűlölni, mert itt most csak mi van és ők vannak. Aki nem tartozik a mibe, az objektíve az őkhöz tartozik, még akkor is, ha szubjektíve nem tartozik sehová.24 Értelmezésem szerint a fenti idézet nem egyszerűen a megalkuvó, ingadozó értelmiségi pozícióját jeleníti meg, hanem arról a nyomasztó kényszerről beszél, amelyet a közösségek fejtenek ki az egyénre a kollektív álláspontokhoz történő igazodás érdekében. A szereplői elbeszélő kétségei abból fakadnak, hogy úgy érzi, a közösség mindig arra akarja rábírni az egyént, hogy saját pozícióját, nézőpontját föladva fenntartások nélkül csatlakozzon hozzá, és fogadja el sajátjaként a szükségszerűen uniformizált kollektív identitást. Grendel Lajos szatírái rendre társadalmi kérdéseket érintenek, közösségi problémákat tematizálnak. Ebből a tényből kézenfekvő módon adódna az a következtetés, hogy az életművet a kollektív szemléletmód képviselete jellemzi. Ahogy azt a fentiekben talán sikerült bemutatnom, a kérdés ennél lényegesen bonyolultabb. Álláspontom szerint Grendel műveit alapvetően egyénközpontú szemléletmód jellemzi, s ezek a szövegek azért tárgyalnak olyan gyakran történelmi, regionális, kollektív témákat, mert az említett adottságokat olyan meghatározottságnak tekintik, amelyek kifejezetten gátolják, sőt lehetetlenné teszik az egyéni identitás megalkotását, illetve annak kiteljesedését. Némiképp sarkítva akár úgy is fogalmazhatnék, hogy Grendel epikája paradox módon azért foglalkozik olyan intenzíven a közösség problémáival, mert az életműnek tulajdonítható beállítódás alapvetően individualista jellegű.

—

1 A szatíra műfajának az életmű egyes alkotásaiban betöltött jelentőségére az értelmezők eltérő mértékű hangsúlyt fektetnek. Gyakran csupán említés szintjén esik róla szó, ekkor többnyire a hangnem vagy a látásmód jelzőjeként fordul elő az elemzésekben a „szatirikus” melléknév. (Vö. Széky János, Egy szerencsés regény, Iskolakultúra, 1992/2, 65.; Szirák Péter, Grendel Lajos, Pozsony, Kalligram, 1995, 117.; Balassa Péter, Grendel Lajos: És eljön az ő országa, Kritika, 1997/2, 43.; Olasz Sándor, A megtörténtek paródiája: Grendel Lajos regényei, Új Forrás, 2001/2, 41.) A másik jellemző megjelenése, amikor egy-egy regény esetében tartják számon fontos vagy éppen meghatározó műfaji komponensként. Ezek között az értelmezések között említhető például Gróh Gáspárnak az Einstein harangjairól írott tanulmánya (Gróh Gáspár, Az első regény a rendszerváltásról, Bárka, 2002/1, 88–96.) vagy Takács Ferencnek a Mátyás király New Hontban című regényről szóló kritikája (Takács Ferenc, Semmi az egész, Mozgó Világ, 2005/6, 122–124.). A szakirodalomban viszonylag kevés olyan írást találunk, amely művek egy csoportjára tartja jellemzőnek a szatíra műfaji sajátosságait. Bányai János a New Hont trilógia kapcsán hangsúlyozta a szatíra jelentőségét Grendel pályájának alakulásában, egyenesen úgy fogalmazott, hogy Grendelt „irodalmi kultúrája, de valóságismerete is az iróniára és a szatírára »predesztinálta«.”(Bányai János, Odaát, másként: Egy irodalmi családfa oldalága, Híd, 2006/11, 80.) Véleményem szerint Bányai tanulmánya ebben a tárgykörben megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert a szatírának az életmű kontextusába illesztését mindeddig a legalaposabban végezte el.

2 Elek Tibor monográfiájában lényegében ezt a szempontot érvényesítve tárgyalja közös fejezetben az említett öt regényt (Elek Tibor, Grendel Lajos, [Bp.], MMA Kiadó, 2018, 100–101.). Ezzel érdemben járul hozzá a szatíra életműben betöltött szerepének felméréséhez, jóllehet a műfaj poétikai hatásának alaposabb elemzésével adós maradt.

3 Ez utóbbi intertextuális utalásra már a korábbi recepció is felfigyelt. (Vö. Balassa, i. m., 43.; N. Pál

József, Ehető-e a csirkepaprikás?, Kortárs, 1998/3, 117.; Németh Zoltán, Tömegsír nem létezik, csak

tömeg: Grendel Lajos: Tömegsír, Forrás, 2000/2, 83–88.)

4 Grendel Lajos, Nálunk New Hontban, Pozsony, Madách-Posonium, 2011, 99.

5 Érdemes megjegyezni, hogy a szatíra műfajának esztétikai teljesítménye elsősorban nem a rejtett összefüggések feltárásában keresendő, s nem is a társadalomkritika összetett elmélyültségében, hanem a sarkító szemléletmód harsány, eleven intenzitásában és a komikus elemek szellemességében. Ezért valószínűleg nem a legadekvátabb olvasói elvárás a műfajjal szemben, ha összetett, bonyolult és rejtett jelentésszerkezeteket kérünk rajta számon.

6 Northrop Fry, A kritika anatómiája, Bp., Helikon, 1998, 189–191.

7 Az elbeszélői szereppel folytatott játék része, hogy a narrátor harmadik személyben beszél önmagáról. Mivel a szövegben a biográfiai szerzőre vonatkozó referenciális utalások is előfordulnak, a harmadik személyű előadásmód az autofikció eljárására tett játékos utalásként is felfogható. Másrészt, mivel a regény az önazonos személyiség problémáját is gyakran tematizálja, az én harmadik személybe transzponálása az önidentitás hiányának narratív színreviteleként is felfogható.

8 Grendel Lajos, És eljön az Ő országa, Pozsony, Kalligram, 1996, 167.

9 A Nálunk New Hontban című regényről írott kritikájában Németh Zoltán pontosan fogalmazott, amikor így jellemezte annak ismeretelméleti beállítódását: „a regényben megkérdőjeleződik minden koncepció, amely az igazság metafizikai jelentésének igényével lép fel […]” Németh Zoltán, A terep/munka kellemetlenségei, Tiszatáj, 2001/12, 97.

10 Grendel, És eljön…, i. m., 119.

11 Uo., 227.

12 Uo., 221.

13 Grendel Lajos, Tömegsír, Pozsony, Kalligram, 1999, 8.

14 Grendel Lajos, Mátyás király New Hontban, Pozsony, Kalligram, 2005, 40.

15 Uo., 157.

16 Az elbeszélő szatirikus perspektívájából adódó fölényérzetre Szirák Péter az Einstein harangjai kapcsán tett utalást. Szirák, i. m., 117.

17 Grendel, Mátyás király…, i. m., 75.

18 Grendel, És eljön…, i. m., 161.

19 A Kosztolányi-párhuzamról lásd Szilágyi Zsófia, Utószó = G. L., Nálunk New Hontban, i. m., 163–165.

20 Grendel, Mátyás király…, i.m., 163–164. (A kiemelés tőlem származik.)

21 Szirák Péter „az autentikus-esszenciális formáját kereső személyiség” visszatérő témája kapcsán utalt Grendel személetmódjának individualista jellegére. Szirák, i. m., 113.

22 Grendel, És eljön…, i. m., 14.

23 „mindenki elhitte, hogy szabad ember lett és szabad polgár, s hogy a kettő ugyanaz.” Grendel, És eljön…, i. m., 26.

24 Grendel, Einstein harangjai, i. m., 106.