Bódis Attila versei
Helen Anderson felvétele
Téli szertartás
Igaz, még csak november van.
Vagy talán még az sincs.
Az izzadt nyár kiszárad
És takarodót fúj.
Csontjaim a telet érzik,
Mikor a balkonon pipázom zenével,
Egy vietnami fülhallgatóval.
A cselló és a zongora ikerpárjának
Árvize önti el lelkemet. Ők a tél
Védőszentjei.
Hullócsillagot látok. A remény tolvaját.
De egyetlen kívánság sem jut eszembe. Se pénz,
Se világbéke, se még több dohány a pipámba.
Olyan öregnek érzem a hideget,
Hogy már csak téli szerelmet tudok elképzelni.
Első elhatározásom az volt, hogy az igazat írom le.
Végül meggyőztem magam az ellenkezőjéről.
Aztán az események hatására úgy döntöttem,
Mégis az első megérzésemet követem.
Akár rossz, akár jó, akár mindkettő.
Katolikus vagyok. És ahogy a mondás tartja:
„Egy római nem nyafog, uraim.”
De ez e tél, ami még el sem jött,
Mely még csak a templom
Ikonjain át kukucskál, panaszra nyitja a számat.
Nem valami újdonság, inkább divat bánt.
Régóta gyötör engem is és sokakat.
A magány, mely elhervasztja a szív virágoskertjét.
Vajon mi történik, míg egyik szótól eljutunk a másikig?
Egyik utcától a másikig? Egyik szerelemtől a következőig?
Mi történik a történések között?
Sokszor arra gondolok, milyen nagyszerű lenne
Érzéseket és gondolatokat pusztán egy csettintéssel átadni.
De ahhoz meg kéne tanulnom csettinteni.
És hol? A Szentföldön vagy Rómában?
Mert idebenn a befűtött szobában ez nem fog menni.
Egy ideje már várom, hogy valaki kihúzza a nagy kábelt
Abból a hatalmas stekkerből. És embereket fogok látni.
Embereket, akik köszönnek egymásnak. Gyerekeket,
Akik játszanak. Mert ez elviselhetetlen.
Szóval úgy döntöttem vándor leszek, aki
Áramtalanítja a világot. Most kezdem.
Tartsatok ki!
Hajnali ballada
„Elhatároztam, hogy mindenki leszek.
Elhatároztam, hogy zseni leszek.
Elhatároztam, hogy én leszek a jövő.”
A. R.
És mentem és voltam pokoli, földi, égi –
Munkás, paraszt, értelmiségi;
De már csak gyilkos vagyok.
A világ számára halott.
Barbár, mint az ég, melyet
A civilizált gyárfüst
Szürkére szelídített.
Ocsmány, mint egy giccses festmény,
Melyet a kontár ösztön
Bohém ecsetje
A világ segglyukán kifolyt
Csatornalével
Maszatolt össze.
Egy kiherélt versenyló, melyet
A zsokéja évtizedekig
Szív helyett ostorral hajtott.
Most pedig
Az élet kényszermunkatáborába
Száműzi, mint egy igásbarmot.
Egy elvetélt kísérlet, melyre büszke lett volna
Minden őrült zseni,
Mely a halált legyőzve
A lelket vetkőzteti,
Mint egy gyengéd szerető.
De már tudjuk: minden méreg ehető.
Legalábbis lenyelették velem
Az összes modern hiedelem
Piruláját.
Annyira zavaros neveltetésem ideológiája,
Mintha egy skinhead vezetne egy hippit
Oltárhoz
Siva papja előtt.
A nászéjszakán pedig
Égő áldozatot mutatnak be.
A füstöt a széllel Mekka felé engedik.
Kajaflessre egymás belső szerveit
Szolgálják fel.
Éjfélkor a boszorkányok tánca…
És a temető-folklórban
Észre veszem,
Mikor idáig jutok
Elmém szemfényvesztésébe´,
Hogy egészségemre telepedett
A világ ránca.
Gondterhelt vagyok és elveszett,
Akár egy felhő, ami nem tudja,
Hova pisáljon.
Csak rohangál a szférában,
Mint egy töketlen kutya.
„Csak békére és szeretetre vágyom!”
Ez volt a mottóm, de a végzet
Akkora egót adott,
Hogy önmagamtól idézek.
És így alázatot gyakorolni nem lehet.
Itt-ott befogadtak maguk közé az emberek.
Tanulmányoztam őket,
Hogy én is annak tűnjek,
De csak karikatúrája lettem
A Sapiensnek.
Azt mondják, ha volt pénzed és most nincs,
Hiába minden érzelmi kincs,
Nem találod a helyed.
Életem egykor gazdag volt,
Fiatalságom a világot ostrom alá vette.
De önmagam hátába döftem tőrt,
És Mértéktelenségem tört
Életemre.
Most itt ülök az ablakpárkányon,
És azon gondolkozom,
hagyjam-e magam mögött
Ezt a színpadot.
Vágjam fel az ereimet
Két emelet között?
És a hálátlan utókorra hagyjak egy gyilkos testamentumot?
Bódis Attila (1988, Pozsony)
Költő.