Vetőmagok. Költői pályakezdések a Felvidékről – Moklovsky Réka kritikája Gužák Klaudia, Gyurász Marianna és Mellár Dávid versesköteteiről

Szlovákiai magyar szerzők elmúlt években megjelent, minimális kritikai visszhangot kapott első versesköteteiből válogatva Gužák Klaudia, Gyurász Marianna és Mellár Dávid könyveit szemlézem.

Gužák Klaudia: Francia film, Kalligram, 2023, 107 oldal, 2400 Ft

Az élet nem habos torta, hanem olyan, mint egy francia film, legtöbbször nem történik benne semmi – olvashatjuk Gužák Klaudia Francia film című debütkötetében. A mindannyiunk számára ismerős hétköznapi pillanatok és banális események mégis rendkívüli történetekké állnak össze a szövegekben. A hajtövekhez szórt vetőmagokból egész civilizáció épül, a lírai én saját magával tölt meg egy üres óriást, valakinek a térdében pedig éppen a Curie-házaspár biciklizik egy dombról lefelé. A kötetet naiv báj és álomszerű hangulat hatja át. A négy ciklusba rendezett harminchat szabadvers többsége oldalakon átívelő. A hosszabb formátum jobban is illik Gužák világépítéséhez és történetszövéséhez, a rövidebb darabok kevésbé működnek. A borítón és a köteten belül a tetoválóművészként is tevékenykedő szerző illusztrációival találkozunk, aki az őt bemutató szöveg szerint a mesék és a szürrealizmus nagy rajongója. Nem meglepő tehát, hogy ezek az inspirációk, hatások tetten is érhetők az alkotásain, asszociálhatunk róluk például Leonora Carrington munkásságára is. A különleges szépségű rajzok nem csupán illeszkednek a versekhez, hanem kitágítják, tovább színesítik azt a fantáziavilágot, amelybe az olvasás során csöppennünk. Itt más szabályok vannak érvényben, mint „odakint”; Guzák poétikai birodalmában a szokatlan válik a normálissá – a mozi teraszán sakkozó zsiráfember, és az, ha valaki liftezés helyett inkább felrepül az ötödik emeleten lévő munkahelyére, sőt azzal a gondolattal is eljátszik a költő, hogy milyen lenne rakétával utazni az Űrrimaszombaton lakó nagymamához.

Gužák Klaudia (fotó: Nagy Hajnal Csilla)

Megemlékezik a „szép dolgokról”, mint amilyen a szerelem, a cékla, a bicikli, a levendula, a puha macskák és a kövér csecsemők, de nem hallgatja el a „rossz dolgokat”, az összetört szívet, a lekésett vonatokat és a bevert lábujjat sem. A versek az „én és te” pozíciója, dinamikája köré szerveződnek, és kitüntetett jelentőséggel bír a teremtés – legyen szó arról, ahogyan egy várost felhúznak, egy kapcsolat létrehozásáról és ápolásáról, vallásalapításról, gyermekekről, vagy akár a művészetről, magáról a versírás aktusáról. A nagybetűs Másik mindig rejtély marad, olvasóként az ő rekonstruálására, megközelítésére, megértésére, szeretésére tett kísérleteknek vagyunk tanúi. Ugyanakkor néha a megszólaló személy és a Másik közötti határok elmosódnak, ők ketten egymásba olvadnak, bizonytalanná válik, melyikük melyik, és hogy az illető éppen megéli vagy inkább elmeséli a történéseket. Visszatérők továbbá a természettel, az idő múlásával, az évszakok változásával kapcsolatos költői képek, motívumok – ezek között akadnak igazán jól sikerültek („Mióta vagyunk ez az emlék itt együtt? / Két deszka vagyunk a hátsó udvarban, / amit valaha valaki egymásnak támasztott, / és együtt korhadt el?” [Szemben]) és kevésbé eredetiek is („Most ősz vagy és szomorú. / Hullatod a leveleket. / Hullatod a könnyeid. / Roppan a talpad alatt a dió.” [Évszakok ember]). Noha ez a versnyelv erősen képies, az érzékeltetés nem korlátozódik a vizualitásra, fontosak az ízekkel és a tapintással, valamint a hőérzetekkel és a hangokkal foglalkozó szakaszok is. A szerző olyan meg nem értett, tragikus sorsú, valós és fiktív alakokat idéz meg, mint Van Gogh, Sylvia Plath és Don Quijote, összességében mégis inkább az elfogadás és a remény dominál ebben a világban, mintsem a szomorkásság vagy a kétségbeesés. Megjelenik a női szerepek, vágyak és a nők által bejárható életutak sokfélesége („voltam csacska, művésznő, szerető / megjártam a bolondok házát / elvonókúrákat, luxushoteleket” [Én vagyok]). Izgalmas felfedezni, hogy a Variációk egyik versszaka („ő ilyen / könnyen felforr a vére / és olyan törékeny nő / hogy mint a gyenge falú pohárba / mikor forró vizet öntenek / megrepedt”) a következő versben, a Szilvia kertjében változtatás nélkül visszatér, mintegy betekintést engedve a költői alkotótevékenység kulisszái mögé, a folyamatba, ahogy a szavak, mondatok végül a megfelelő helyre kerülnek, oda, ahol a legkifejezőbbek tudnak lenni.

Gyurász Marianna: Már nem a mi völgyünk, Kalligram, 2022, 76 oldal, 2300 Ft

A Már nem a mi völgyünk olyan verseskötet, melybe a szerző civil foglalkozása nem egyszerűen beszivárog, hanem alapjaiban határozza meg a poétikai látásmódot, „a homloklebeny mögött motoszkáló” gondolatok feldolgozásának módját. Gyurász Mariannáról pár soros életrajzából megtudjuk, hogy molekuláris biológiából diplomázott; természettudományi ismereteit, a területen használt szakkifejezéseket be is építi a költészetébe – számomra ez volt a kötet legmeglepőbb, legizgalmasabb vonása. Negyven verset olvashatunk öt ciklusba válogatva; az egységeket Nagy Hajnal Csilla egy-egy fotója nyitja, melyeket Gužák Klaudia rajzai egészítenek ki – mi több, abban a kellemes meglepetésben részesülünk, hogy a védőborítót eltávolítva az ő egyik indákkal körbefont nőalakja fogad bennünket. A nőiség különböző pozíciói, minőségei, rétegei több versben is tematizálódnak; szép példa erre A mű, melyben a dédanya nappalijának falán lógó festmény kapcsolódási pontot jelent az asszonyhoz, annak múltjához, női mivoltához. Ahogy a dédunokájával újra és újra beszélget „az ismeretlen művész eredetijéről”, nem tudja eldönteni, hogy ő a rajta szereplő nő-e, az annak karjában tartott csecsemő, vagy éppen az áramló folyó, melyben a gyermeket mosdatják, esetleg a háttérben húzódó erdő. Az alkotás egy múltbéli szerelemnek állít emléket, és kifejezi mindazt, amit a festő és múzsája nem élhettek át együtt, nem voltak képesek szavakba önteni. Hasonlóképp a Kivonat című versben is feltűnnek a képek – a holobeszélgetés szakadozó látványa szemben a régi fotókkal –, összefüggésben az emlékezés és a kommunikáció, egymás megértésének, az eltérő fogalmak összeegyeztetésének kérdéseivel. „[T]udod, mire gondolok, / csak nem mondhatod ki, / én sem mondhatom ki, / hogy akként, ahogy gondolunk rá, / nem létezik” – próbálja közölni a közölhetetlent a lírai én, aki azzal a nehézséggel küzd, hogy vannak érzékelések, tapasztalások, benyomások, melyekre nincs szavunk, vagy ha éppen találunk is rá, az sem bizonyul kielégítőnek.

Gyurász Marianna (fotó: a szerző archívuma)

Ez a vers, a Nem szín ugyan lezárul, de a megszólaló maga nem tudja befejezni azt. A hézagok és repedések mentén végigfutó tehetetlenség, elégtelenség és hiány érzete meghatározó elemei a kötetnek – múlik az idő, változik a test, és ezeket a folyamatokat a hanyatlással és az elmúlással együtt a nyelvnek kellene megragadnia, erre irányulnak a törekvések. A Reparatúra című versben felmerül, hogy tudunk-e olyan szóról, amely malterként vagy habarcsként funkcionál, és az igenlő válasz szerint „annyi mindent építettünk szavakból, / igazából bármelyik lehetne” – a nyelv képes építeni, az épületekkel pedig úgy bánhatunk, ahogyan az emberi kapcsolatainkkal tesszük. Alternatívát mutat fel – vagy talán „használati útmutatót” ad a versek befogadásához – A keresési előzmények megtekintése: „Addig vergődöm, / addig a pontig feszítem az értelmem is, / ahol már csak a kialakult repedések mintázatában / mondok el bármit, / ahol kifejezni magam is olyan, hogy inkább / úgy kéne olvasnod, mint a víz, hogy / nekidőlsz a soroknak, / és áteresztenek magukon”. Gyurász többféle beszédhelyzetből indít. Például visszarepít a gyerekkorba, megidézi a gyermeki nézőpontot: a fáramászás tevékenységével, a tárgyi világgal, mint amilyen a kockás asztalterítőre zuhanó műanyag játékrepülő, és ízekkel, köztük a kakaós tejével. A Felkészülés elnevezésű ciklus az Anatomia Pathologica 0-4 versekkel nem véletlenül kerülhetett a kötet közepére: mind a szövegek kohéziója, mind az egyes költemények nyelvezetének kifejezőereje, kísérletezőkedve, a szabad asszociációk játéka miatt ez a Már nem a mi völgyünk gerince – és ami a szerző jövőbeli köteteit illeti, ezt az irányt tartom követendőnek. Amire azonban Gyurásznak nem árt figyelnie, az az, hogy a kevesebb néha több – hogy egy konkrét példát említsek a túlírásra: az Egy nap kint a piacon jobban működne, ha az utolsó sorokat elhagynánk. Bízzon csak bátran abban, hogy az olvasók értik, érzik, mit kíván közvetíteni.

Mellár Dávid: Vagy valami egészen más, Kalligram, 2020, 71 oldal, 2000 Ft

A Vagy valami egészen más szerzőjeként Mellár Dávidot tüntetik fel, a védőborító fülein mégis két képre, névre és szűkszavú bemutatkozásra lelünk, illetve a tartalomjegyzék is arról tanúskodik, hogy a nyitóverset követően három ciklusba – Mellár Dávid, ÉS, Kozmár Klára – rendezve két költő szövegeit olvashatjuk. Azonban nem kell sokáig kutakodnunk, hogy kiderüljön, Kozmár Klára nem valós személy – ő Mellár Dávid női alteregója. A rejtőzködő megmutatkozás, az írói álnevek hagyományához csatlakozás abban is tetten érhető, hogy Mellár művét „Rosmernek”, azaz Rosmer Jánosnak, a magyar nyelvű queer-költészet sokáig homályba burkolódzó alakjának, a 2010-ben megjelent Hátsó ülés című verseskötet szerzőjének ajánlja, akit a szakirodalom egy része Németh Zoltán nyomán Csehy Zoltánnal azonosít. A kettősség – a felszín és ami alatta van, az élet és a pusztulás, az élvezet és a fájdalom – megmutatkozik a női nemi szervet idéző fügés védőborító alatt megbújó grafikában, Kačena Turzová illusztrációjában is: a kettéválasztott test egyik oldalán női idomokat, míg a másikon csontvázat és rajta kúszó-mászó százlábút látunk. A már említett nyitóvers, a Tűznyelő torkán a láng előrevetíti, összegzi a kötet tematikáját: testiség, szexualitás, vágy, gyönyör, hiány. Kinek mi és mi nem a test, ki hogyan viszonyul hozzá, a sajátjához és a másikéhoz? Hamar világossá válik, hogy ebben a kötetben nincs helye sem tabunak, sem eufemizmusnak, a test és a nemiség működésmódjait, folyamatait, nedveit, vagyis „hús-vér valóságát” szégyenkezés nélkül ábrázolja, de korántsem a polgárpukkasztás motiválja, és kötéltáncosként egyensúlyozva törekszik elkerülni a vulgárisba zuhanást – egyéni ízlés kérdése, hogy ez mennyire sikerül. Mellár lírája egyszerre (f)elszabadult és stabilan kézben tartott, nyers és érzékeny, kíméletlen, felkavaró és gyönyörködtető; kötete jó arányérzékkel összeállított. „Lehet-e arról, hogy az erőszak / mindig / és mindenkor embertelen szépséget és gyönyört szül?” – teszi fel a kérdést a lírai én az Összeér című versben, és ez a sor még akkor is visszhangzik bennünk, amikor a Köldöküreg című versben a célját el nem érő természetről, a terméketlenségről és az abortuszról olvasunk borzongató mondatokat.

Mellár Dávid (fotó: az Irodalmi Szemle archívuma)

Mellár előszeretettel szerepeltet különböző állatokat, például tintahalat, tigrist, lovat, kutyát, medúzát. Többek között ezek a képek számolnak be az emberek állatiasságáról, az ösztönök működéséről, a testnek való kiszolgáltatottságról, valamint az emberközpontúságtól való távolodásról, a humánon túlmutató érzékelési-tapasztalási szférákról. A nyelvi leképezésnek persze megvannak a maga korlátai, nehézségei: „Ahogy a fájdalmat, úgy a vulvát sem lehet / kimondani, lásd Saudek fotóit: ami belül van, / az ott is marad. Mindegy, milyen pózba állítva – / mindegy, melyik oldalára, vagy fordítva – / próbálod megragadni rejtettségét. A látás / határa és törvénye, hogy látványnál több – / még ha felboncolod sem – lehet.” Ez a Mellár Dávidot és Kozmár Klárát egymástól elválasztó, ugyanakkor kettejüket össze is fűző ÉS-ciklus egyik négy részből álló verse, A Másik idegensége a kötet legdöbbenetesebb darabja, plasztikus leírásai horrorisztikusnak nevezhetők. Aki esetleg arra számít, hogy a női név alá rendelt szövegek visszafogottabbak, gyengédebbek, csodálkozni fog. Előtérbe kerülnek az erőszak, a fájdalom, a test eksztázisa mellett annak elváltozásai, sérülései, hiányai. A Klára-versekben az ízek, az illatok, az evés-ivás aktusai erotikus töltetet kapnak, vagy éppen arra szolgálnak bizonyítékul, milyen könnyen fordulhat át a gusztusos gusztustalanná, a kívánatos taszítóvá. A behatolás, befogadás, étvágy, (el)nyelés, ízlelés variánsai feltartóztathatatlanul jönnek velünk szembe. A Vagy valami egészen más meghökkentő, választott témái jó értelemben vett gátlástalan feldolgozásával és zsigeri képiségével figyelemreméltó első kötet, melyet érdemes többször is elolvasni, jobban elmélyedni benne. Kíváncsian várom, merre vezetnek Mellár költői útjai – akár Kozmár Klárával, akár nélküle.

Moklovsky Réka (Miskolc, 1994)

A Debreceni Egyetem Humán Tudományok Doktori Iskola Modern Filozófia Doktori programjában doktorált, disszertációja címe: Másnak-mutatás a nők reprezentációjában. A KULTer.hu litKULT rovatának szerkesztője, kritikákat ír.