Bartalos Tóth Iveta tárcanovellája

Alagi Mihály felvétele

Alzsbetka

Napi száz mili

A szekrényemből előkeresem a leglazább fazonú melegítőmet, ahogy magamra öltöm, érzem, mennyire megfeszül az anyag a feldagadt testemen. A nyomás a végtagjaimban és az arcomban egyre elviselhetetlenebb, igyekeznem kell.

A lépcsőházban összefutok Martina nénivel, véletlenül pont akkor viszi le a szemetet, amikor elhagyom a lakást. Alaposan végignéz, érzem, ahogy a perc töredéke alatt felbecsüli, hány kiló felesleg lehet rajtam, mióta utoljára látott. Napi száz mili, gondolom magamban, ahogy vele szemben állok, miközben apró kis sötét madárszemei gondosan letapogatják testem minden egyes négyzetcentiméterét. A sok egyetemi buli meg a gyorskaja, ugye Alzsbetka, mondja gúnyosan, azok bizony nyomot hagynak az ember testén, hiába fiatal, csiripeli vékony verébhangon. Ahogy a sok pezsgő és a kevés szex is, ugye Martina néni, kérdezek vissza higgadtan. A kezében lévő nagy fekete szemeteszsákban összekoccanak az üres Hubert De Luxe üvegek. Prosit, kiáltanak fel vidáman. Egészségetekre, köszönök vissza nekik, szép napot magának is, mondom, erre már nem felel semmit sem, kicsi madárarca elvörösödik, nyaki ütőere vadul lüktetni kezd, szemei szikrákat szórnak felém, de szerencsére még így feldagadva is fürgébb vagyok náluk, nem találnak el, gyorsan biciklire szállok és elindulok a külváros irányába.

Martina néni dühösen visszaindul a lakásába, a konyhába érve egy újabb üveg pezsgőt vesz elő a hűtőszekrényből. Mohón belekortyol, az ezernyi kis buborék lassan lenyugtatja érzékeny idegrendszerét. Galambszürke ruháit a földre dobja, mezítelenül a fali tükör elé lép. Hosszasan és elégedetten nézi a tükörképét. Minden pohár ital után egyre biztosabb benne, hogy még így ötvenévesen is feszesebb és kívánatosabb a teste az enyémnél. Ha mellette állnék, ráhagynám, hogy az ötven az új húsz. Felesleges számokon és logikán alapuló vitába szállni egy zenetanárral.

A folyó felé haladva az erdei út végén hirtelen megpillantom apu Škodáját. Ide menekül előlem, gondolom dühösen és letérek az eredeti utamról. Egyre nehezebben kapok levegőt, már a bringát se bírom hajtani, az egyik öreg nyárfa törzséhez támasztom, és gyalog megyek tovább a kisházig, majd óvatosan belesek az ablakon.

Apu a horgolt takaródba burkolózva ül az öreg kanapén. Előtte a lakásból eltűnt hímzett terítővel letakart asztal, rajta a vázában egy szál fehér rózsa. A piros kazettás magnóból az Atlantída fájdalmasan szép dallama szól, látom magam előtt, ahogy Meki Žbírka egy fekete zongora mellett ülve csak neked énekli, mert ez a dal azóta a tiéd, igen, csakis a tiéd, hogy 1982-ben először meghallottad. Odabenn minden négyzetcentiméteren ott vagy. Az orromat megcsapja a parfümöd illata. A szekrényedből eltűnt ruháid, a fényképalbumok, a kedvenc bögréd is mind ide kerültek, összezavarodva kapkodom a tekintetem egyik tárgyról a másikra. Két eltorzult kezemet az ablaküvegre teszem, feldagadt ujjaim és az üvegfal mögött ott van az apám egy párhuzamos dimenzióban megélt gyászával. Felkiáltanék, hogy itt vagyok, nekem is ugyanúgy fáj a hiányod, hozzon téged vissza a lakásba, nem lehet az övé minden, ami belőled megmaradt, de tudom, hogy úgysem hallana. Az üvegfal kettőnk közt nem egy négyzetméternyi. A távolság földi mértékben rég nem mérhető.

Megfordulok, zilálva indulok el a folyó irányába, a szemeimet alig tudom nyitva tartani, annyira feldagadt az arcom. Tudom és érzem, hogy mindaz, ami most bennem van, az nem napi száz mili, hiába fogadtam meg, hogy annál többet nem lehet, mégis így alakult, felgyűlt, a nyomás lassan szétszakítja az egész testemet. A földre rogyok, már csak néhány méterre van tőlem a Vág, négykézláb kúszva teszem meg az utat a folyóig, majd utolsó erőmből jobb kezemet előre lendítem és végre elérem a vizet. Órákig fekszem mozdulatlanul a nedves parton. A hetek óta el nem sírt könnyeimtől megárad a Vág vize. Újra bő melegítőmbe belekap a hegyek felől érkező hideg északi szél. Felettem a szürke égboltot egy hatalmas sólyom szeli át, miközben a távolból még mindig hallom Meki szomorú énekét az egykoron volt boldog  és gyönyörű elsüllyedt világról.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/10-es lapszámában

A teljes lapszám elérhető a Madách Egyesület honlapján.

Bartalos Tóth Iveta (1980, Dunaszerdahely)

A pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott. Mészáros Krisztinával 2018-ban jelent meg az „Anyább” anyák című közös könyvük, melynek 2020-ban elkészült a szlovák fordítása is. 2020 őszén jelent meg az Élet lejárt szavatossággal című novelláskötete, amely harminc, a szorongás témáját feldolgozó történet gyűjteménye. Néhány évig a Vasárnap Lélek magazin egyik szerzőjeként is írt, civil munkája mellett pedig a Mert nőnek lenni jó közösség társalapítója és egyik főszervezője. Legutóbbi könyve a 2024-ben megjelent rövidprózákat tartalmazó Helé. Családjával együtt Nyárasdon él.