Részlet Száz Pál útirajzából – 2. rész

Urbantristesse felvétele

 

Libeňi krónika

Bűbájos apokalipszis

 

Gyengéd, melankolikus apokalipszis… mondta a doktor, és az arca ragyogott… most a saját sorsunkon érthetjük meg mindazokat a forradalmakat, amelyek az összes kultúrát érték, csak éppen abban van szerencsénk, hogy minket nem likvidáltak fizikailag, mint ahogy a könyveket likvidálják, nézze, tíz-tizenkét csomagot pakolok össze naponta… vannak könyvek, amelyeket tévedésből szállítottak ide… és mégis zúzdába mennek… olyan korban élünk, amely szégyelli a múltat, és azért igyekszik eltüntetni a nyomait, mint az olyan lány, aki elégeti a szerelmes leveleket, mert nem ahhoz a férfihoz megy férjhez, aki neki azokat a szép leveleket írta… és én jelen vagyok ennél, minden az én kezemen megy át… igazság szerint nekem kellene fizetnem ezért az állásért, mert én folyton azt hiszem magamról, hogy író vagyok, hogy egyszer mégis írok egy könyvet, amelyben benne lesz ez az egész gyöngéd és bűbájos apokalipszis, az egész líbezná apokalypsa, egyetlen könyvet, amelyben nem pusztán a szemtanú vallomása lesz benne, hanem a tényekből feltörő poézis is…

Bohumil Hrabal: Házimurik (Zádor Margit fordítása)

 

[1875] A textilipar Libeňben is gyors fejlődésnek indult: 1875-ben megnyílt a Perutz testvérek fonógyára a mai Voctářová utcában, s ugyanebben az évben kezdett Grab viaszosvászongyára termelni, majd a Košincén húsz évvel később létesült a Weider kalapgyár. A szomszédos libeňi gettó jellegzetes foglalkozását, a bőrművességet több vállalat folytatta a Moldva partján, a legjelentősebb közülük Ludvík Jellinek bőrfestőgyára a Perutz-féle fonógyár szomszédságában. Rögtön mellette nőtt ki a földből a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Lanne gőzfűrésztelepe és parkettagyára. A Kotlaskán még egy üvegpipákat gyártó üzem is volt. Míg Libeňt 1869-ben 5845 fő lakta, addig 1895-ben 17 240 főre emelkedett a lakosság. (Josef Tomeš: Libeňskou minulostí)

 

 

[1925. május 25-én] Eduard Štorch egész életét a pedagógiának és a gyermeknevelői munkának szentelte, számtalan szociális programot, sítúrát, gyermeknyaraltatást szervezett, ifjúsági mozgalmakat indított. Mindezt saját jövedelme és egészsége kárára. Az egyik legúttörőbb projektje a Libeňi szigeten működő Gyermekfarm volt. 1925. május 25-én kapott engedélyt egy szabadtéri iskola létrehozására, és 1926. március 27-én a hatóságok engedélyezték, hogy megkezdje a tanítást. Még ugyanezen év május 22-én megkezdődött, és Eduard Štorch a következő nyolc évben vezette a Gyermekfarmot.

Már a kezdetektől fogva tudatában volt annak, hogy civilizációnk milyen árat fizet a haladásért, hogy a túliparosodás milyen pusztító hatással van az emberre és a társadalomra. A törekvések gazdag spektrumában, amelyet a német Lebensreformbewegung kifejezéssel lehet a legpontosabban jellemezni. Az eubiotikát Stanislav Růžička (1872–1946), a prágai egyetem, majd a köztársaság megalakulása után a pozsonyi egyetem higiéniaprofesszora alapította meg. Růžička szerint a betegségek oka 80%-ban a természetellenes életmód. Ha az okokat megszüntetjük, a betegségek következményei is megszűnnek. Sok minden, ami a múlt század első évtizedeiben újdonságnak számított, ma már nagyon is érthető; divat volt a vegetarianizmus, az egészséges táplálkozásra és az egészséges életmódra való törekvés, zajlott a küzdelem az alkoholizmus és a dohányzás ellen. A városi ember vidéki származásától való elidegenedését a városi munka utáni mindennapos mezőgazdasági munkával akarták ellensúlyozni. A szláv népek bizonyos elmaradottsága a hagyományos életmódtól való elszakadásban hirtelen progresszív előnyként és hátrányként jelent meg más európai nemzetek számára: A szlávok többet megőriztek eredeti életmódjuk harmóniájából, és utat mutathatnak más népeknek.

A civilizációs hátrányok orvoslásában nagy hangsúlyt fektet a testnevelésre és a higiéniára, visszatér Comenius elveihez, és félnapos munkarendszert javasol, ahol a délelőttöt a nehezebb tantárgyaknak, a délutánt pedig a testnevelésnek és a pihenésnek szenteli. Koncepciója nyomát viselik a szabadtéri iskolák, erdei iskolák, kertes vagy gyümölcsös iskolák, amelyek elsősorban a városi környezet nem megfelelő hatásainak kitett gyermekek egészségének javítását tűzték ki célul. Libeňi kísérletei szempontjából a charlottenburgi Waldschule mintája volt a legfontosabb. Ez csak húsvéttól karácsonyig működött, Storch pedig egész évben a szabadban való nevelésre törekedett, azzal a kikötéssel, hogy a gyerekek télen hosszabb szünetet kapnak, és februárban az iskolával együtt a hegyekbe mennek.

Elveinek gyakorlati megvalósításához Štorch könnyen megközelíthető sport- és kempingpályákat keresett. 1926 áprilisában bérelt egy megfelelő telket az újonnan államosított Libeňský ostrov északi részén, amelyet jól ismert a korábbi évekből, amikor cserkészcsapatával ott szállt meg. Támogatást nem tudott szerezni, ezért tervét jelentős áldozat árán valósította meg: a szenvedélyes amatőr régész eladta két évtized alatt felhalmozott régészeti gyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak, amely természetesen tartalmazta a libeňi diákokkal együtt feltárt leleteket is. (Az először 1918-ban megjelent A mamutvadászok szövegét a libeňi leletek alapján módosították és bővítették a ma is nyomtatásban lévő, 1937-es változatig.) Storch a cserkészeinek segítségével először egy szerszámoskamrát épített, majd egy verandával ellátott főépületet, ahol az egész iskolai osztály menedéket találhatott a kellemetlenségek elől. Az órákat egyébként a szabadban tartották, és az óvóhely a farm hivatalos engedélyének egyik feltétele volt. A kész tanyához további kisebb épületek tartoztak, konyha, egy ház a fiúknak, egy kisebb ház a lányoknak, egy óvoda, mosdók, öltözők és öltözők a parton. A szabadtéri tevékenységek két játszótérből, röplabdapályából, futó- és távolugró pályából, íjászpályából, csúzli kikötőből, munkásképzőből, valamint zöldségeskertből, tanulói virágágyásokból, gyümölcsösből és háziállatfarmból álltak, volt táborhely és rét is. Az a hangsúly, amelyet Štorch a család nevelő funkciójára helyezett, a Gyermekfarmon felesége, Božena odaadó közreműködésével teljesedett ki.

Zdeněk Burian gyönyörű illusztrációján Mamutík és Kopčem Bílá skalából Podbaba felé hajózik, hogy tüzet lopjon a Šárkai bandától.

Az emberiség történetének legnagyobb találmánya is Libeňben született, a Mammutvadászok utolsó fejezetében. Kovakő és tűzkő nélkül. „Soha többé nem lesz a banda tűz nélkül!” Így szólt a mamutfőnök. Kopčem módszerét tanították a gyerekeknek a Štorch Gyermekfarmon is, amely 1925 és 1934 között állt fenn a Libeňi sziget északi részén. (Jiří Štoll diplomamunkája alapján feljegyzés a piros füzetből.)

 

 

[1959. február 18.] Bohumil Hrabal a libeňi S. K. Neumann Színház kulisszatologatója lesz. A Skřivánek na niti című kötet kiadásra készen áll, de a könyvet betiltják, s nem jelenik meg.

Amikor můj muž este visszatért Vaništáéktól, ünnepélyesen kijelentette, hogy elfogadta a díszletmunkási, kuliszák pozíciót az S. K. Neumann Színházban, és hogy holnap a társulattal Lounyban tájolnak, zájezd a Pillantás a hídróllal, így lett a můj muž díszletmunkás, kuliszák, kétszáz méterre volt a munkahelye, és ezzel a színházzal úgy valahogy felszabadult, és mégis folytatta az elbeszélések írását, azokét a kiadó számára, sőt két szerkesztő is segítette, hogyan írjon elbeszélést meg olyan könyvet, ami nem botránkoztatja meg a Spisovatel igazgatóját, és a csehszlovák írók kiadóját […] Hát ilyen disznóságot akar kiadni? Azonnal szétszórni a szedést, és felbontani a szerződést a szerzővel! (Hrabal: Vita Nuova)

 

[A tizenkilencedik század elején] Libeňt elszórt uradalmi birtokok és udvarházak alkották. A Deutsch-féle birtok és az út felett állt Kaman háza, aki később Světre csehesítette a nevét. Alatta rejtőztek a Helm-, később Světre-birtok kertjei, szemben vele pedig a fűzfák mellett haladó út az egykori kartongyárhoz, majd új sörfőzdéhez és a Gottlaska-szőlőskerthez vezetett. A hely máig egykori tulajdonosa nevét viseli. (Ladislav Hejtmánek: Libeň. Historický nástin)

 

[1955] Ekkor még nem tudom, miért kérdezi. Amikor a ma már nem álló „pradelna pana Grabe” épült a Libeň Na Košince részén, egy ötödik századból származó ezüstleleteket találtak egy gazdag és független nő sírjában, és rengeteg kerámiát. A gyárak épülésének idején itt minden korból kerültek elő leletek, a helyen már Ádám unokái is szerettek lakozni. Legtöbbjüket Eduard Štorch tárta fel, aki később a karrierépítés helyett olyan művek megírásával foglalkozott, mint a Mammutvadászok, amelyet magyarul 1955-ben adott ki a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, Budapest (?!) – formálisan a források szerint a Csemadokhoz tartozott –, és amelyet azon Zdeněk Burian rajzai díszítettek (a borítón Ádám mammut[sic!] elől menekülő unokái), aki évtizedekig nyújtott támpontot ifjú csehszlovákok generációinak, hogyan képzeljék el a pteranodont, a kréta-kori táj cikászait és párfrányait vagy a homo erectust – „viral” ábrázolások voltak, máig látom őket magam előtt. Az angol wiki megint bombasztikusan fogalmaz: „He is regarded by many as the most influental paleo-artist of modern era…” Hát így. Paleo-artist. Annyi bizonyos, Burian hatása híján Karel Zeman aligha készíthette volna el a Cesta do pravěku (Utazás az őskorba) című, felülmúlhatatlan remekművét. Az ő filmes-animációs trükkjei ma, a hőskor utáni időkben olyan hatást keltenek, mint a fekete gyárkémény az épülő irodaház mellett, vagy a  Mammutvadászok kiadványa, amelyet anyám, az unoka, öregapai örökségként Rousseau vallomásai és Renan Jézusának társaságában újraköttetett. Libeň nem így működik. Ott vége, elveszik minden. Főleg, ha még a tunel is megépül. Anyámat kérdezem a chaten, ott van-e a könyv végén dédapám neve, az „olvastam” szó és az évszám. Hiányzik. Kivették bekötéskor. Érkezik a válasz. Sosem derül ki, hogy ő legalább olvasta-e a könyvet, mert mi nem olvastuk. És hogy mikor. Ha erre nem tudunk válaszolni, elveszik minden.

A könyv egy lapján pecsét: – Národná škola maďarská – Magyar Nemzeti Iskola – v Královej n Váh – (Feljegyzés a kínai füzetből.)

 

[A teremtés 5302. évében.] A név már a lakók előtt itt volt. Libeň története, akárcsak az ember története, a kiűzetéssel kezdődik. Idén az Örökkévaló remek eszközt talált Ferdinánd császárban, mondván, több is veszett Mohácsnál, kiűzi Bohémiából a zsidókat, hogy az Örökkévaló kezében ezzel is erényre oktassa és a micvák serényebb gyakorlására serkentse. (Lásd pl. David Gans Dávid Sarja című krónikájában, mely nemrég végre cseh fordításban is megjelent: Cema David, I:139) Ján Hartvík, Nostic grófja, procurator regius, lelkesen ajánlotta fel a Prágából kiűzött városi zsidóknak, hogy letelepedjenek birtokán, Libeňben. A városfalakon kívüli, nem is túl közeli, de nem is túl távoli birtokát Izráel népének bocsájtotta, hogy legyen az Írásnak Háza. De végül kegyetlen fáraónak bizonyult, aki a gólesz angyala volt. A libenyi parton két-három évenként, főleg kikeletkor, az olvadás után zajló Vltava mindent elöntött. Így ment ez, úsztak a házak, úszott a komor zsinagóga, úszott a bét ólam is. Ám ezek a büdös zsidók, mondták a gojok, az emberiség sekélyvizű piócái, megtelepedtek a helyen, ahol jó élni, szerettek itt lakozni. Alkalmazkodtak a körülményekhez. A gettót leginkább bőrfeldolgozók lakták. Egyedül ennek a mesterségnek kedvezett a hely, s mivel, mondják a gojok, a zsidók találékonyak – mindig éber a kis héber, Móricka az éceszgéber –, a Vltava pedig épp itt folyik, a víz pedig kell a festéshez pláne, így végül a chevra kadisának is valamivel több pénz jutott. Felépült a régi zsinagóga, amelyet később, az új felépülése után lebontottak. A házak aprók voltak, de emeletesek. Az alsó szinteket nem lakták, szinte pillérszerű falaik árkádokba futottak, a gangon az alacsony emeleti ablakok ágáltak, keresztbe a másik gangig ruhák száradtak. Az alsó szinten télen kitakarítottak, és kézhez készítették a kis ladikot. Kikeletkor e kisjeruzsálemi vagy judenstadti időszakos Velencébe persze mindenfelől érkeztek Izráel népéből, akik olyan helyet voltak kénytelenek keresni, ahol az ember, bocsánat, a zsidó, szeret élni. Az Örökkévaló kezében pedig Mária Terézia és a poroszok is hatásos eszköznek bizonyultak. Amikor a Város égett vagy amikor a pestis tombolt, ide menekültek a prágai városi zsidók. De jöttek a pólisok is, hajtotta őket keletről Batyko Bogdan, aki ma a mit sem érő öthrivnyásról néz fel ránk. (David Gans Dávid Sarja alapján, feljegyzés a piros füzetből.)

 

 

[Egy nap] megkértem a Karlínban lakó unokaöcsémet, jöjjön ki velem a libeňi temetőbe, ahol úgy tudtam, Karel Hlaváček van eltemetve. Akkor még nem ismertem Libeňt, amely a Pantomim írása idején legkedvesebb elővárosommá vált, mivel benne született s élte lánykorát az nő, aki a Mireio 1923 írása idején a múzsám volt, ez a negyed színesnek és szuggesztívnek látszott, szívemben teljesen Hlaváčekkel kapcsolódott össze, azzal a képpel, amit róla magamban hordoztam. Mikor kiszálltunk azon a helyen, ahol unokaöcsém szerint a temetőnek lennie kellett, a megállótól kicsit távolabb valami apró könyvesbolt kirakatára lettem figyelmes. Abban az időben nem lehetett megszerezni Hlaváček könyveit, ezért nem is kerestem őket Prágában sehol máshol, mint a közkönyvtárban, ahonnét kikölcsönöztem azokat. Micsoda meglepetés ért azonban, amikor a kis libeňi könyvesbolt kirakatában, a temetőhöz közel Hlaváček Arnošt Procházka által kiadott verseskötete a kezembe került, az, amelyet olyan jól ismertem és úgy szerettem, és most antikváriumi áron volt kapható. Vannak véletlenek, amelyeket nehezen ötlene ki az emberi elme.

Ez a véletlen olyan volt, mint egy csodálatos üzenet, amelyet a Mstivá kantiléna költője küld iránta való lángoló szerelmemért. Megvettem a könyvet, és így váratlanul meggazdagodva unokaöcsémmel beléptem a temetőbe. A temetőőr kérdésünket, hol van a költő eltemetve, szívesen megválaszolta. A sír előtt egy feketébe öltözött nőt találtunk, mint a temetőőrtől kiderült, a költő húgát. Amikor elárultuk neki, hogy bátyja sírját jöttünk meglátogatni,  ellágyult, és kedvesen mesélt a bátyjáról, hogy milyen jó volt, és kedves, hogy szerette anyjukat, milyen jó volt hozzájuk, gyerekekhez, milyen rosszul értik máig a szavait, hogy mennyire félreértelmezik az emberek „pan Przsybyszewskinek” írott sorait, ahol testvéreit, a fájdalmat és a sanyarúságot szólítja meg, s hogy Karel Hlaváček nem halt éhen, mint azt sokan emiatt gondolják, hogy nem volt nincstelen a családja, hanem tisztességes munkások voltak, hogy áldozatkész volt, és hogy Arnošt Procházkán és Jiří Karásek de Lvovicon kívül kevesen látogatták meg a sírját. (Vítězslav Nezval: Z mého života)

 

[1883. szeptember 14-én] meghalt Václav Svět földműves, Libeň utolsó jegyzője és első polgármestere. (Ladislav Hejtmánek: Libeň. Historický nástin)

 

 

[1935. augusztus 8.] Meghal Vojtěch Rakous, aki élete utolsó három dekádját Libeňben töltötte. A századforduló cseh kisvárosi zsidósága világának egyik legfontosabb ábrázolója, a Modche és Rézi szeretetteljes humora marandó értéke a cseh (zsidó) irodalomnak. Szülővárosa, a Prágához közeli Brázdim élete végéig inspirálta Adalbert Österreichert, aki cseh név alatt kezdett publikálni, és a csehországi zsidók cseh nyelvhasználatát propagálta hasonló „asszimilációs” mintára, mint a magyar közegben a szabolcsiak. Öccsével, Karellel cipőboltot nyitottak Prágában, amelynek fióküzletét 1903-ban nyitotta meg Libeňben. A ház, amelyben a vevőket szolgálta, ma is áll a Zenklován, srégen szemben a zsinagógával, optika és vietnami gyorsétterem van benne.

Több mint harminc évet élt a német zsidók lakta Liebenben, és csupán egyetlen szépprózája van, amelyben szerepel a városnegyed. És itt is nevesítetlenül, csupán egy „Prága perifériáján fekvő gyárváros. Gyárkémények rengetege, amelyek a város felett terjengő füstöt köpik éjjel-nappal az égre.” Nos, ez magában még nem lenne árulkodó a környékre nézve, annál jobban az a körülmény, hogy a gyártulajdonosok háromnegyede zsidó, a narrátor feladata pedig az, hogy felkeresse őket, ugyanis a keleti front felől jövő zsidó menekülteknek gyűjt támogatást.

A történet pikantériáját a zsidók gazdagságának és összetartásának sztereotípiája adja. A narrátor azt állítja, tapasztalata szerint a „jó, zsidó szív” puszta legenda csupán, legalábbis ami a zsidó milliomos gyárosokat illeti. Harminckettőből ugyanis csupán egyetlen viselkedett úgy, mint az igazi milliomos a mesében. Örömmel adakozva busás támogatást nyújtott. De volt még hat másik érdeklődő is. A folytatásban a velük való találkozást anekdotázza el.

Eljátszhatunk a gondolattal, hogyan fordítsuk le az elbeszélést a mának. A libeňi gyárak helyén ott vannak az irodaházak, a Perutz és a Jellinek helyén a Metrostav és a Subterra satöbbi. A zsidó menekültek helyett itt vannak a keleti front felől menekülő ukránok. A társadalmi szolidaritás jelszavai szintén a levegőben. Vajon jó PR az egy vállalat számára, ha menekülteket támogat? Vagy nem éri meg az adakozás, nem fizetődik ki a könyöradomány?

„Nagy gyárudvar… portás… vallás a portásnak, mit s miért… iroda… második iroda… a harmadik gazdagon berendezett irodában trónol a gyárigazgató.” Nos, ide ma talán már bebocsájtást sem lehetne nyerni… online kellene intézni… az ímélekre nem válaszolnak… a telefonhívás után nem hívnak vissza… talán személyesen kellene mégis odamenni… Voctářova… házon kívül van?

Valami új… spolek… társulás, kör, csoport, egylet, így reagál a századeleji gyáros, ma azt mondaná: neziskovka, vagyis civil szervezet. Rakousnál nem ad, mert azt hazudja, csak cseh zsidó egyleteket támogat – valójában utálja őket. „Cseh zsidó vagyok” – mondta mellét verve. „És nem csak tegnaptól, mint egyesek.” Ez az egyesek vonatkozna rám. Nem adott semmit. Nos, ma milyen divatos agendát választana, mely jelszavakért verné mellét a generální ředitel?

A következő anekdotát korabeli zsidó viccnek is beillő asszimilációs névjáték vezeti, pan ředitel Katz-Bezkočka, avagy Katz-Matskássy igazgazó úr hasznot akar éppenséggel húzni az önzetlen jótéteményből, ugyanis népes családjában oly sokan szorulnak támogatásra, hogy éppen egy jótékony egyletet keresett azért, hogy…

– Maga az égből pottyant! Hogy én mennyit kerestem már egy alkalmas egyletet! Írja csak fel: egy unokanővér Ronovában, a másik Lipovecben, egy idős nagynéni Chotěbořban, tudja, a néninek a pénzbeli támogatáson kívül még szüksége lenne ilyen-olyan ruhaneműre is, azt írta, nem tudnék-e neki jó ruhaneműt küldeni, nála ugyanis minden bársonyból készült, és az mégis…

– Ez természetesen érthető is… az egyletünk küld majd valamilyen ruhát.

– Esetleg egy szoknyát…

– Felsőszoknyát, alsószoknyát, megkap mindent. Ki van még?

– Még egy idős nagynéni Zajíčkovban, Pelhřimov mellett. Azt írta, megdöglött a kecskéje. De hol szerezhetnék én neki kecskét…

– Ugyan, kérem, ez meg van oldva. Kap kecskét az egylettől.

– De hát hogyan vigyem én el neki Zajíčkovba, Pelhřimov mellé?

– Elviszem neki. Magam vezetem el Zajíčkovba, Pelhřimov mellé.

– Ugyan, csak nem gondolja komolyan?

– Két kezemmel. Ez a szent kötelességem. Ajánlom magam, Katz úr.

Korábban értem haza. Jó alaposan megmostam a kezem. Néhány milliomos ugyanis a támogatás helyett csupán kezet nyújtott. Az asszony főzött gyorsan kávét. Háborgott a gyomrom.  (Vojtěch Rakous: Modche a Rézi III., feljegyzés a piros füzetből.)

 

 

[1965. októberében] Hrabal és Eliška Kerskóban, Nymburktól nem messze megveszik a 0274 sz. telken álló hétvégi házat. (Tomáš Mazal: Spisovatel Bohumil Hrabal)

 

[1927. október 18.] …a gyalogosok kénytelenek megállni az átkelőnél, megvárni, míg a személyvonat vagy a gyors áthalad. A veszteglés olykor olyan hosszúra nyúlik, hogy a türelmetlen járókelők szóba elegyednek egymással. A legrosszabb a vonatrendezéskor. Gyakran megesik, hogy az indulásra kész vonat kifut az állomásról, de a Bratrská utcánál megáll, és újabb vagonokat csatolnak hozzá vagy éppen le róla. A vonat megáll az állomáson kívül, megvárja, majd átrendezve visszamegy az állomásra. A tehervasút frekventáltsága olyan nagy, hogy ha a tehervonat ötven vagy több vagonból áll, a művelet húsz percig is eltarthat… az egy nyomtávú járművek és a gyalogosok ezúttal a Heydukova utcából az új átkelőnek köszönhetően egyenesen a szemközti Ludmilina vagy Bratrská utcákon át folytathatják útjukat. (Naše noviny)

 

[Paleolitikum / 20 000–30 000 éve] A hordának megtetszett itt az Elba mentén. Az egész medencében elnyúló prágai tó bőséges halászzsákmányt nyújt, a környező dombok erdei meg csak úgy hemzsegnek a vadaktól.

A vadászok már tavasz óta nyugodtan élnek itt, s eddig még nem jutott eszükbe, hogy más vadászterületet keressenek, bár az egész akkori világot bekóborolhatták. A mostani Horvátországtól a Dunántúlon keresztül a Vág völgyébe s onnan a Morvaföldre, sőt még tovább, északabbra, majd meg vissza vándoroltak az állatcsordák után. Semmi sem köti őket tartósan a röghöz. Nem ismerik a földmívelést, tehát a gabonát sem, nincsenek háziállataik, sem kutyájuk, nem tudnak más fegyvert használni, mint azokat, amelyeket maga a természet közvetlenül nyújt, s csak egy kissé a szükségleteikhez idomítják. Fémeket pedig még egyáltalán nem ismernek.

A horda a mai Libeny helyén alkalmas táborhelyre lelt. Közvetlenül a tó fölött ütötte fel sátrait, a meredek, magas dombon, ahonnan jó messzire el lehet látni. Észak és kelet felé kiszélesedő, hatalmas szavanna szélén áll ez a domb, ahonnan a vadak kitaposott ösvényeken járnak le a tóhoz.

Az itt letelepült ember a prágai tó ura, amelynek dombos partjait nehezen járja be egy nap alatt.

A tavon túl, a Sárka völgyében, ez idő tájt szintén él valami vadászhorda, amely a Sárka üregeiben alkalmas menedéket talált a vadállatok és a tél viszontagságai elől. A sárkai horda is gyakran rándul ki a tópartra, ahol a Podbabától egészen a Letnáig húzódó, kiterjedt mocsarakban nagyszámú orrszarvú, néha pedig mamut is kóborol. Mindkét horda kerüli a találkozást, s eddigelé nem került még sor köztük komolyabb összetűzésre. Elég hely van itt mindkét horda számára, melyeket a nagy folyó széles völgye választ el egymástól.

Mire Őzrúgta nagy keservesen eljutott a Fehér-szikláig, már alkonyodott.

A lobogó tűz megvilágította a libenyi horda táborát, amely szélvédett helyen, egy kiugró, nagyobb szikla alatt fekszik. Az asszonyok vacsorát készítenek a fáradt vadászoknak. Húst sütnek az izzó parázson. A gyerekek a gyepen hancúroznak. A főnök egy nagyobb kövön ül a tűz közelében, és köhög. Ott az ő tiszteletbeli helye, amit senkinek sem szabad elfoglalnia. Közvetlenül a tűz körül az idősebb vadászok ülnek; az ifjak vagy a gyerekek közül senki sem mer más helyet elfoglalni, mint ami megilleti.

Tüzesre hevített folyami kavicsokkal teli gödör fölött a gondos Gyarga a vezérnek süti a halat, amit még reggel fogtak a tóban. A vezérnek, akit sok nemzedék Ádámként emleget majd. (Edvard Štorch: Mammutvadászok)

 

 

 

 

Száz Pál (1987, Vágsellye)

Író, a Kalligram szerkesztője, a Comenius Egyetem oktatója.