Részlet Száz Pál útirajzából – 4. rész

Urbantristesse felvétele

 

Az apokalipszis

(Líbezná apokalypsa)

 

 

[örökkévaló] Libeň az örök rombolásnak és építésnek az allegóriája. (Feljegyzés az arabeszkes füzetből.)

 

[2017.10.29., 13:53–13:57] Az eső még mindig zuhog, érzem a jégcsapokat a fülcimpámon, míg a huzatos lepusztultságban a csatlakozásra várok: Nákladový nádraží Žižkov. Az orkán, amely egész éjjel a függönyöm ringatta, az éjjel mindent felforgatott, összetört vagy legalább elsodort – az útjavítást jelző táblát a házzal rézsút, cserepeket a sarkon, ágakat a parkban –, végre elállt. Helyette úgy zuhog az eső, mint júniusban, csak nem ugyanazon a hőfokon. Közben már a gyérülő bokrok mögül lenézünk Karlínra, áthasít a villamos a vasút és a bekötőút felett, látszik a távolban a komor székesegyház, balról pedig a bokrok felett Žižka lovának fara, s minden mordori homály közt befordulunk a szemközti Libeňbe. A túlsó oldalon felvillan a Balabenkán a földgázfinomító fehér gömbje. Az Örökkévaló nyilván azért ilyen mérges a Városra, mert hiába keresi, nem jut az eszébe, hogy a golflabdája éppen a Balabánkára pottyant. Igen, ez az a jel, amely az ötödik lovas érkezését előzi meg – az égi golflabda. A feledés. Libuše, a cseh szibilla jóslata szerint eljön majd az új Jeremiás, aki hirdetni fogja a Város pusztulását. A felejtés lovasa után pedig mindennek vége. (Feljegyzés a kínai füzetből.)

 

[1988. tavasz] Prága 8. kerületében, Libeňben lebontják a Na Hrázi, avagy Gát utca 326/24-es házat, az egyik utcafronttal együtt. Készült egy fénykép Hrabalról, amint a romok között áll, és a jobbjában tartott tégladarab fölé mered, baljában a hátizsákja korcát tartja, a háttérben kirajzolódó romok a falak vonalát sejtetik, fölöttük a legvakabb fényképfehérség. (Feljegyzés az arabeszkes füzetből.)

 

[2002. augusztus 15., csütörtök] a nagy prágai árvíz negyedik napja.

13:13 Leomlik a Křížikova utcán a 34-es ház, amely már az árvíz előtt lebontásra (demolice) volt ítélve.

14:02 A mentők egy embert evakuáltak a Křížikovából, aki nem volt hajlandó elhagyni a lakását, amíg saját szemével meg nem győződött arról, mi történt a 34-es házzal. A tűzoltók egy csónakon biztonságos helyre szállították. A mentők infrakamerával most azt vizsgálják, nem temetett-e valakit maga alá a leomló épület. (Zažili jsme povodeň – Karlín a Libeň, 2002)

 

[1848] A sörfőzde feletti szőlőhegyen jobbra állt előbb a Brindisch, majd a Primaska, végül pedig a Gotlass birtokában lévő Gottlasska-birtok szőlőse, amelynek tulajdonosa 1848-ban annyira elszegényedett, hogy vak lévén Prágába járt be koldulni, főként a Vencel téren lehetett vele találkozni. Hosszú, szürke szakálla volt, lásd Frič emlékiratait. (Ladislav Hejtmánek: Libeňskou minulostí. Historický nástin)

 

[1972. június 2-án] költözés a Na Hrázi 24-ből az új, 34-es számú szövetkezeti lakásba, a panelház ötödik emeletére Kobylisy Sokolinky negyedében, Praha 8. (Košťálova 1105/37) (Tomáš Mazal: Spisovatel Bohumil Hrabal)

 

 

[1890. szeptember 4.] A gyors és hatékony segítséget az árvízkárosultak a városi tanács tagjainak köszönhették, Josef Voctář polgármesternek, Anton Jungmann, Robert Michner, Václav Walter, Antonín Svět, Ludvík Jellineknek, Václav Havlina tanácstagoknak. Továbbá a mentőcsapat tagjainak, Josef Müldner patikusnak, Josef Šebek közhivatalnoknak. Nem kevés hála illeti a városi hivatalnokokat, a helyi tűzoltóságot és csendőrséget, az árokásó munkásokat. A libeňi nőegylet Aloisia Voctářová vezetésével szintén nagy érdemeket szerzett a rászorulók segítésében.

Hogy miként festett Libeň az árvíz idején, bemutattuk már korábban. Sanyarúbb volt azonban a látvány az árhullám elvonulása után. Mindenhol bedőlt házak látszottak, elroncsolt utak és árkok, kidőlt fák, feldúlt kertek, bútordarabok, rothadó termés, az utcákon szerte sártenger. Ebben a zavarodott rendetlenségben nyomorultak tévelyegtek, akik most szegényekből koldusokká lettek.

A legsúlyosabban a Zsidóvárost sújtotta az árvíz, egyes részein a három métert is elérte a vízszint. A pusztítás eredménye mindenhol szembetűnt. Sok ház összeomlott vagy omlásveszélyessé vált. A következő házakban pedig pedig tilos volt lakni: 2, 8, 9, 10, 12, 13, 117, 43. A 15, 22, 23, 37 és 40 számú házak pedig beomlottak. A Voctář-féle éltterem mellett a Moldva partjától egészen a sörfőzdéig tutajok és hidak elszabadult farönkjei gyűltek kupacokba. A felbecslők szerint 30 000 arany értékű faanyag halmozódott itt fel. A Žofín szigetén lévő uszoda is itt kötött ki a sörfőzde mellett.

Sanyarú képet mutatott a nemrégiben kiültetett fasor is a Břeh sugárúton, a kidőlt fákat elszállították. A leülepedett sár magassága helyenként a fél métert is elérte! Néhány helyen, mint például a zsidó temetőben és a szomszéd kertekben megrekedt a víz, s csak nagy nehezen folyt el a kiásott árkokban. (Ladislav Hejtmánek: Libeň. Historický nástin)

 

[1904]-ben átnevezik a Smetanová utcát Na Žertváchra. Egy hely nyelvi emlékezete néha csalóka. A szép archaizmusnak hangzó szó a régi pogány szlávokra utalt, az isteneknek való áldozatot jelöli, és a romantikus lélek azonnal ide helyezi az ószláv áldozati helyet. Az utcát 1895 óta Smetana utcának hívták. Amikor Libeňt 1901. szeptember 12-én Prágához csatolták, probléma adódott, hiszen hirtelen két utcát is a zeneszerzőről neveztek el, vagyis a mai Ostrovní utcát is. A Na žertvách nevet a régészeti leletek alapján választották, amiket a középső paleolitikum óta folyamatosan lakott területen bőségesen találtak az építkezések alkalmával. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek szláv településre, pláne nem áldozati helyre utaló régészeti bizonyítékok lennének. (Jan Jungmann: Zmizelá Libeň)

 

[2017. 10. 29.] A Palmovkától a Libeňi hídtól (Libeňský most) felé jobbra nagy beruházás folyik, a developerek developelnek. A Google Maps 3D-s térképén még csak az építési terület puszta földjét látni ott, ahol a valóság talaján már az irodaházak betonkonstrukciói állnak, kecses és szorgos darukkal. „Ezt, úgy tűnik, sikerül megmenteni” – mondja Adam a kis csapatnak szégyenlősen, az út felől épülő épület mellett ágaskodó sötét és árva gyárkéményre mutatva. Ez volt a Perutz testvérek fonógyára. Most bontják. (Feljegyzés a piros füzetből.)

 

 

[12. XI. 1950 – Bondy: Totális realizmus]

Ma péntek van

és új filmeket mutatnak be

Abban az utcában

ami a gettóra emlékeztet

egy orosz némafilmet játszanak

amit már sehol sem lehet megnézni

(Sebrané spisy 1)

 

[A hetvenes s főleg] a nyolcvanas években Libeň képét alapjaiban formálták át az ötvenes években kezdődött és egyre inkább zajló változások. Ezt jelezte már a háztömbök sorának lebontása (asanace) a Primátorská és a Vörös Hadsereg sugárút sarkán, melyeknek a holešovičkai vonatrendező építéséhez vezető új szakasznak kellett átadniuk a helyüket a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején. A Vychovavatelna kúria alatti közlekedési csomópont átépítése miatt egész házsorok tűntek el a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, a Davídkovy és a Střížkova utca alsó része, a Na Stráži terecskéje, valamint a Bulovka és a Na Korábě környékén is. Az ezt követő években a Primátorská utca több épületét fokozatosan lebontották, a Prosecká utca alsó részén és több utcában is a Kříž, azaz kereszt környékén, valamint a Na Dědince és a Na Stráži utcában. Az összefüggő utcasorokban hézagok keletkeztek, az épületek hátsó része feltárult, csupasz udvarok bukkantak fel, és mutatkoztak pőrén a járókelők szeme elől mindeddig rejtett dolgok a proluky, a foghíjakon át. A nyolcvanas évek második felében az Okruhlíkon panelházak kezdtek megjelenni, amelyeknek a műemlékként védett Stríka udvarház is áldozatául esett. Ugyanebben az időben a felszámolás (asanace) Libeň szívét is elérte. A metróállomás melletti buszpályaudvar építése a teljes Bratrskának, a na Žertvách egy részének, a Na Hrázi felének (Bohumil Hrabal egykori lakásával együtt), a teljes Ludmilina és Ronklova utcáknak, s ezzel együtt Libeň legpitoreszkebb szegleteinek lerombolását követelte meg. Végül dr. Zumr házát is lebontották, amely előtt a Libeňka nagyáruház banális objektuma nőtt ki. Csak a zsinagógát sikerült megmenteni, bár a rabbinátus odaveszett, és az a hirtelen felszabadult tér magányában találta magát.

A régi libeňiek szomorúan búcsúztak a helyektől, melyek városnegyedük lényegi elemét alkották, s amelyekkel egy darab az ő életükből is eltűnt. A maga módján búcsúzott tőle Hrabal is: „ma buldózer dolgozik itt, és nagy étvággyal rombol…” – írta a Moja Libeň című írásában.

A búcsúzás másik formája volt Ladislav Michálek Letűnő Libeň (Mizející Libeň) című fotókiállítása, amelyet 1987-ben nyitottak meg az S. K. Neumann Színház előcsarnokában, valamint a Libeň múltjából (Libeňskou minulostí) című jelen könyvecske eredeti változata, amely 1989-ben került kiadásra, és amelyet szerzője a régi Libeň nekrológjának szánt.

A régi világot illető nosztalgikus vágyak mellett azonban be kell ismerni, hogy az aszanált épületek közül sokban nem voltak kielégítőek a higiéniai feltételek és az életkörülmények. A levegőben lógott, lebegett a kérdés, hogy hol fejezi be művét a felszámolás Molochja (asanační moloch), és annak aggálya, hogy egyre több panelház fog megjelenni Libeň központjában a régi Žižkovhoz hasonlóan. Néhány műemlékvédő, kultúraszervező, irodalmár és történész bátortalanul mutatott rá az építkezési vállalatoknak az aktuális politikai képviselet által támogatott, agresszív arroganciájára. Ideálisnak tűnt annak terve, hogy a régi részeket különleges műemlékrezervátummá nyilvánítsák, hogy a jövendő generációkat az az egykori munkásnegyedekre emlékeztesse.

Közben a belső politikai krízis eszkalálódott, és az 1989-es novemberi fordulat váratlanul lezárta a szocializmus korát a cseh és a libeňi történelem számára. Hirtelen minden kicsit más lett. Libeňre a nagy változások hajnala ébredt. Amit az elvtársak nem vittek végbe, véghez viszik majd a developerek. (Josef Tomeš: Libeňskou minulostí)

 

 

[1997. december 5-én reggel van.] Napra pontosan 29 évvel ezelőtt történt az U patrona nevű kisvárosi borozóban az a féltékenységi jelenet, amely után néhány órával Hrabal közeli barátja, Vladimír Boudník felakasztotta magát žižkovi lakásában. Pavel Dungl professzor feljegyzéseiből idézünk, amelyeket Hrabal kórházi tartózkodásáról készített. „A sérülések nem voltak súlyosak, zúzódás a hátán, kisebb horzsolások. Nem volt hajlandó járni. Külön szobát választottam neki az ötödik emeleten, ahonnan kilátás nyílt a szemközti dombra a libeňi temetővel és a prágai égboltra. Az ápolók készségesen gondoskodtak róla, és hamarosan nagyon megkedvelték, és alig várta a találkozókat és az összes kezelést, amelyek főként rehabilitációból és megfelelő táplálkozásból álltak. Nagyon szerény volt, nem találgatott, mindennel elégedett volt.”

„De miért pont az ötödik emelet?” – kérdezem Pavel Dungltól évekkel később.

„Ő kérte. Ez volt a kívánsága. Amikor néhány héttel később festettünk, és két emelettel feljebb kellett vinnünk, láttam, hogy kétségbeesett. Azt kérdeztem: Te jó ég, mi a baj? Szomorú vagy emiatt? Erre ő azt mondta: Dunglikám, ez túl magas nekem. Ne aggódj, csak egy hétig tart, nyugtattam meg. És amikor egy hét után visszavittük az ötödik emeleti tizenegyes szobába, láthatóan boldog volt. Ez az! El volt ragadtatva. Innen gyönyörű kilátás nyílt a libeňi temetőre, ahol kedvenc költője, Karel Hlaváček feküdt.”

A halála előtti napon azt mondta, hogy Karel Hlaváček költő a libeňi temetőből integetett neki, és magához hívta. Ahogy Pavel Dungl mondja: „Február 3-án, valamikor az ebédidőben az ablak alatt könyvekből lépett ki, majd láthatóan azt tette, amit akart.”(Két újságcikk alapján.)

 

[1893] Ősi leletek kerültek elő – a Libušák dombon, amelyet a község elbonttat építkezési terület szerzésének céljából, számtalan urnasírt tártak fel különféle kisebb archeológiai lelettel. Az utóbbi időkben, amióta Libeň község mintájára a prágai városi múzeum is jutalmat ad a leleteket megtaláló munkásoknak, sok szép eredményt értek el igyekezetükkel, sok tárgyi leletet sikerült megóvni az utókor számára. 1893. december 12-én öt szép urnasírt tártak fel, közülük megkülönböztetett figyelmet érdemel egy gazdagon dísztett urnaváza. Találtak továbbá egy bronzsarlót is, s más apróbb leleteket, amelyeket az előbbiekkel együtt átadtak a prágai városi múzeumnak, amelyben Libeň számára már külön szekció van fenntartva. Szép számmal gyűltek már össze leletek községünk területéről, a legnevezetesebb közülük a Želka Libeňskának nevezett díszített urna, amelyet 1871-ben talált meg František Petera, és mindeddig a legértékesebb leletnek bizonyult. (Ladislav Hejtmánek: Libeň. Historický nástin)

A Libušák leletei: a Primátorská és a Zenklova sarkán felépült házsorok számára kiásott alapokból származnak. Ez volt az a környék, amelyet 1967-ben felrobbantottak, és ma már csak a Zmizelá Libeň régi fotográfiát felhasználó borítóján látható az utcasarok. A sarkon eredetileg a Libušák nevű szikla állt (ez magyarázza a Zenklova hirtelen kanyarát), amely Libušéről neveztek el, és amelynek elbontása során a leletek előkerültek.

Želka libeňská: Az 1871-ben Libeňben talált urnasír különleges nevét felfedezője, František Petera Rohožnický amatőr régész és plébános találta ki. Az edény alján, amelyet szerinte a „pogányok” helyeztek az elhunytak sírjába, a ŽIVIELKY HLAVY 1XXXX ócseh feliratot találta. Könnyedén megfejtette. Az edény állítólag egy elégetett fej hamvait tartalmazta, amelyet 90-ben temettek a földbe. „Krisztus előtt vagy Krisztus után, ki tudja biztosan?” Az, hogy egy Krisztus előtt 90 évvel élt őskori fazekas aligha datálhatta volna termékét a keresztény évszám szerint, nyilvánvalóan nem jutott eszébe Péterának. Leletéről még egy kis brosúrát is kiadott. A hamisítványt azonban leleplezték. (Feljegyzés az arabeszkes füzetből.)

 

[1991-ben] jelenik meg először Az elveszett utcácska, amely Hrabal 1947-ben írott zsengéit, verseit tartalmazta. Abban olvasható az Apokalipszis című vers:

„Ha besötétedik minden fekete lesz mint a nap

a nappal pedig fehér mint a holdfény,

ujjak és száj nélkül kopogtatok be a díszterembe

és hang nélkül köszönök fennhangon

Jó napot és tiszteletem”

[…] Ők azonban hideg tűvel

kiszúrják a szemeim és egy istenes pofonnal

kiszakítják a dobhártyám

[…] jó napot, köszönnek vissza s egy pálával

kiverik belőlem az agyat s átdöfik kezem-lábam

[…] Így aztán nem lesz már sem Bohumil, sem Hrabal,

sem Nymburk, sem Csehország, sem Európa

sem világ.

[…] Amíg éltek, el ne feledjétek,

milyen szép az élet.

Jó éjszakát.

(Sebrané spisy 1)

 

[1898. június 15-én] eltemették Karel Hlaváčeket, a huszonnégy éves libeňi költőt a helyi temetőbe. Három verseskötet, egy sor lapokban közölt vers, cikk, kritika, grafikák maradtak utána. A tüdővész legyőzte. A halk szavú, duruzsoló szimbolista költő verseinek a szavak és szótagok ismétlődése alkotta zeneiséget elemezve Jan Mukařovský a következőt írja 1932-es tanulmányában:

A költő nem a szavak jelentésének tarka bőségével dolgozik, hanem azok aprólékos árnyalásával. Szinte azt a benyomást kelti, hogy eszközének véglete az lenne, ha a vers egyetlen szóból állna csupán, amely sokszor ismétlődne csupán árnyalatnyi jelentésbeli különbséggel. Ennek a tendenciának a segítségével szóhasználata a hangköltészethez közelíti líráját. A hang és a jelentés kapcsolata, amely a nyelv alapvető működésmódja, így annak illúziójához közelíti a verset, hogy a szavak jelentésben különböző, gyakran egymástól nagyon is távol eső jelentések hordozói, s csupán árnyékai valamiféle egyedüli, állandóan ismételt jelentésnek. A Végső jelentésnek, melyre minden szó íródik. (Jan Mukařovský: Poesie Karla Hlaváčka)

 

[1414–1958] A cseh wiki szerint Libeň történetének kezdete: A falu első birtokosa 1414 után bizonyos Ádám volt, egy gazdag ember, aki még IV. Vencelnek is kölcsönzött, és aki egyértelműen nem a husziták pártján állt. A huszita fordulat után a birtokát az e helyen először említett erőddel együtt 1421-ben elvették, majd Jan Bradatýnak, Prága polgármesterének adományozták, aki új developerekkel újabb és újabb szerződéseket kötött. Emanuel Poche Prahou krok za krokem (Lépésről lépésre Prágán át) című könyve több információt tartalmaz, és még az 1958-as, kiegészített harmadik kiadásba is benne maradhatott ez a mondat: „a Libeňi hídra vezető út melletti régi zsidó temető máig tanúsítja az egykori gettó virágzó életét.”  (Feljegyzés a piros füzetből.)

 

 

[2019] Adam beavat minket. A múltkor elvesztették a menzát. A gyár étkezdéjét az építészek belekomponálták a tervezett komplexumba. Ráadásul szintén étkező lett volna, az emberek a régi üstökön és kemencéken jártak volna, üvegpadló, minden. Bele is unt a developer, de aztán később előállt azzal, hogy még több térre van szüksége. Hát jó, lemondtak róla, marad a kémény. Aztán később már azzal jött a developer, hogy a kéményt is le kéne. Ebbe már nem akartak belemenni, felmondták a projektet. Aztán a developer talált valaki mást. Nem probléma, a piac diktál. És ha még ezt a tunelt is megcsinálják, vége mindennek. Libeňek nincs emlékezete. De úgy látszik, a kéményt sikerül megmenteni. Anyagi oka van. Ledönteni nem lehet, már próbálták, elszakadtak az acélkötelek. Felrobbantani, mint a házsort annak idején, ahol a Hrabalék laktak, nem engedik, túl veszélyes, túl masszív épület. Tessék, hogy mondja? Igen, mindenhol végeztek archeológiai feltárást, ahol építkezés folyik. Válaszol eM készségesen. (Feljegyzés a kínai füzetből.)

 

[1894. augusztus 10-én] kezdtem el dolgozni a Libeň község története című munkán a tisz. libeňi városi tanács megbízásából. Így szól Ladislav Hejtmánek Libeň. Történelmi vázlat című könyvének első sora, amelyet két évvel később adtak ki Libeň község támogatásával. A folytatásban hosszan idézi Palackýt, a következő mondat bolddal szedve világít az oldal közepén. Elődeink fáradhatatlanul munkálkodának utódaik lelki szükségleteinek kielégítésén keveset jegyezvén fel, s még kevesebbet őrizve meg. Éppen ezért mindannak tárháza, amely hosszas igyekezettel összeszedetett, nem elég a régiség minden szürke tartományának áttekintéséhez; olvasónkban gyakorta ezer kérdés merülhet fel, hiába pillantván a siket s sötét homályába; s ha fel is villan holmi fény a távolban, kétségek közt hánykódik majd, vajon jelzőtűz volt-e az, vagy csupán lidércfény. (Ladislav Hejtmánek: Libeňskou minulostí. Historický nástin)

 

[2016. augusztus 16. – október 14.] Kiállítás a Libeňi kastélyban: Zdeněk Burian – a letűnt idők festője (Malíř ztraceného času) Zenklova 1/35, Praha 8.

Milyen különös ma, a mesterséges intelligencia és a grafikus design korában nézni ezeket az olajfestményeket, amelyeken sosem látott, de valaha létező lényeket képzel el a festő.

Mamutvadászok – ez a címe Zdeněk Burian 1951-es festményének, amelyet Rostislav Walica hozott napvilágra, és amely hetven év után először látható. Burian a Mezőgazdasági Minisztérium felkérésére az 1950-es évek elején festette a képet, amikor még kevés megrendelése volt,. „Ez egy nagy formátumú festmény, amelyben a szerző a 19. századi cseh festészettel próbált megbékélni. Ebben az értelemben nagyon retro” – mosolyog Walica. „1952-ben egyszer kiállították, aztán majdnem hetven évig valahol a minisztérium gyomrában pihent.” (Feljegyzés a kínai füzetből – újságcikkekből.)