Tőzsér Árpád esszéje az 1969-es kéméndi kempingről
Kép: litera.hu
A SZERELEM-SZIGET NARRATÍVÁI – 1969
Csaknem egyidőben olvastam Németh Zoltán Kéméndi kemping a Szerelem-szigeten, 1969 c. „lírai dokumentum-prózáját” (ide kattintva olvasható) a Literán és Weiss János Mi van válságban c. jegyzetét Byung Chul Han: A narráció válsága c., rendkívül érdekesnek ígérkező művéről az ÉS-ben. Ami ezen túl is összekapcsolja a két dolgozatot: a Literán Németh Zoltán személyében éppen a narrációt kicsit valóban hanyagoló nemzedék jelese ad közre egy narratív, emlékező, „értelmet és identitást teremtő” (Weiss kifejezései!) írást.
Korunk tehát távolról sem annyira „posztnarratív”, mint ahogy Byung-Chul Han állítja, a szlovákiai magyar fiatalok 1969-es nyári táborozását (a továbbiakban: NyIT), ahol még a szovjet okkupáció ellenére is a ’68-as szellem uralkodott s egész sor ’68-as közéleti személyiség adott elő, szóval az 1969-es NyIT-et éppen Németh Zoltán alakította a fentebb említett alkotásában először narratívává, történetté.
Én, aki a nevezetes V. NyIT-en 34 évesen, tehát aránylag fiatalon még szintén részt vettem, történetszerűen, sajnos, csak rövid jelenetekre emlékszem a táborozásból. Például az érkezésem pillanatképére.
A zászlófelvonáson nem voltam jelen, napokkal később, a nyitás után érkeztem. Mikor az autóbusz-megállótól, hátizsákkal a hátamon a Garam-partra, a Szerelem-szigetre értem, 15–20 táborozó fogadott. Pontosabban én azt hittem, engem fogadnak, de amint kiderült, egy zselízi srácot vártak, aki egy saját készítésű tutajon a Garam mintegy 27 kilométeres szakaszát utazta végig, míg végül a nevezetes helyre érkezett. De ha már egyszer én is odakerültem a várakozók közé, megvártam a kikötés pillanatát. A tutajos fiú nevét elfelejtettem, de mikor feltűnt a folyó kanyarában, József Attila verse csapongott az emlékezetemben:
Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon,
száll alá emberi fajom
némán a szenvedéstől –
Mi persze nem éppen szenvedni készültünk a Szerelem szigetén, de más tutajos magyar vers akkor hirtelen nem jutott eszembe.
S történetben emlékszem például sátorfoglalásom jelenetére is.
Sátrakat a táborszervezők béreltek valahonnan, az érkező táborozónak csak jelentkeznie kellett Duka Zólyomi Árpádnál, a táborparancsnoknál, s ő „kiutalt” neki egy sátrat. A sátrak kétszemélyesek voltak, s mivel én egyedül voltam, a jelentkezésemnél Árpád megkérdezte tőlem, hogy kivel akarok egy sátorban aludni. Körülnéztem, s mivel Szombath Marika, a csinos néptáncos épp nem messze tőlem beszélgetett valakivel, a fejemmel feléje intettem, Árpádtól pedig az orrom alatt dünnyögve s grimaszt vágva megkérdeztem, hogy nem lehetne-e Marika a hálótársam. Árpád vette a lapot, s szomorú arccal közölte velem, hogy a táborrend szigorúan tiltja a kicsapongásokat. De van egy jobb ötlete, a budapesti Kiss Gy. Csaba éppen nekem való lakótárs lenne, ugyanis a közép-európai népek történetével s irodalmával foglalkozik, beszél lengyelül, horvátul, sőt szlovákul is.
Így ismerkedtem meg az akkor mindössze 24 éves K. Gy. Csabával, s barátságunk a nem régen bekövetkezett sajnálatos haláláig tartott. (Nem állom meg, hogy legalább zárójelben el ne mondjam róla: néhányszor pozsonyi lakásomban is meglátogatott. Egyszer éppen nálam találta a háziorvosunkat, aki később nem győzte eleget emlegetni, dicsérni a „pesti történészt”, mert olyan magyarországi magyart ő még nem látott, aki „saját szorgalomból” megtanult szlovákul.)
Ott, a kéméndi Szerelem-szigeten ismerkedtem meg néhány, addig csak névről ismert íróval-költővel is, bár az ő nevükhöz nem köthetek olyan érdekes sztorikat, mint Kiss Gy. Csabáéhoz.
Oláh János és Utassy József az éppen soros magyarországi „dühöngő” fiatal költőket képviselte, s a már kész antológiájukat, az Elérhetetlen földet mutatták be, amelyet az akkori magyar politikai hatalom nyílt lázadásnak bélyegezve nem volt hajlandó megjelentetni.
Mellékesen mondva, az év végén mégiscsak megjelent az általunk, a szlovákiai magyar „dühöngők” által már akkor is nagyon is szelídnek érzett ún. kilencek (Oláhék) „dühöngése”.
De hát minden relatív. Például a jugoszláviai Gion Nándornak (aki Gerold Lászlótól kísérve szintén a tábor vendége és előadója volt) a szlovákiai magyar irodalom tűnt nemcsak szelídnek, hanem egyenesen dilettánsnak. S véleményét előadásában nem is rejtette véka alá, s mikor négyszemközti beszélgetésünkben szemére vetettem, hogy túlontúl és illetlenül lekezelő volt a vendéglátók irodalmáról szóló véleménye, s nem is biztos, hogy egészen igaza volt, azzal vágott vissza, hogy nagyrészt az én, 1963-as Hét-beli vitacikkemből vette az érveit, ahol bizony az előttünk járó nemzedékekről én is valóban többször leírtam a „dilettáns” jelzőt. Erre egy pillanatra elállt a szavam, de aztán észbe kaptam, hogy én abban a bizonyos vitacikkemben magunkról, nemzedékem kitűnőségeiről már csak illendőségből sem írhattam, pedig Cselényi Lacit vagy Zs. Nagy Lajost már akkor is tartottam olyan tehetségnek, mint mondjuk a jugoszláviai Koncz Istvánt vagy Domonkos Istvánt. 1969-ben pedig már készült a legfiatalabbjaink, Varga Imréék, Tóth Lászlóék, Kulcsár Ferencék antológiája, akiket aztán már véletlenül sem lehetett volna dilettánsoknak nevezni.
Szóval így vitatkozgattunk Nándorral, akinek a véleményeiben egyébként még akkor is volt valami érdesség, ha jót akart valakiről mondani.
De apropó, a legfiatalabbjaink!
A ’69-es kéméndi táborozás számomra tulajdonképpen az általam összeállított és szerkesztett s 1970-ben megjelent Egyszemű éjszaka című, szlovákiai magyar fiatal költők verseit tartalmazó antológia előkészületeinek jegyében telt. Az antológiában debütáló kilenc fiatal közül öten, nevezetesen Németh István, Tóth Lászó, Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Keszeli Ferenc jelen volt a „dzsemborin”, együtt tárgyaltuk meg, hogy rajtuk kívül kiket lehetne még bevenni az antológiánkba.
Emlékszem egyik „tárgyalásunkra”! (Kuriózuma miatt akár „történetet” is lehetne köréje kanyarítani.)
Valami gödröt ültünk körül úgy, hogy lábunkat belógattuk a gödörbe, a „tárgyalás” szüneteit pedig én furulyaszóval töltöttem ki. Akkoriban ugyanis nagy népköltészet-rajongó voltam, s kedves népdalaimat furulyán is elő tudtam adni.
Valamelyik lapunk aztán úgy kommentálta happeningemet, hogy Tőzsér kígyóbűvölőként furulyázott egy gödör partján, a gödörből pedig a furulyaszóra elősorjáztak a későbbi Egyszemű éjszaka költői.
Jó is lett volna, ha ilyen egyszerű lett volna egy költőnemzedéket és egy antológiát csak úgy, valamiféle kosárból elővarázsolni, a valóságban az új költőnemzedék könyvbeli bemutatkozását hosszú előkészítő munka – a versek begyűjtése, a kéziratok megszerkesztése, véget nem érő tárgyalások a kiadóval s a cenzorokkal – előzte meg.
S befejezésül vissza Németh Zoltánhoz: írása alaposan megbolygatta az időérzékemet. Tudtam, hogy olyan grand narratívát olvasok, amelynek anno én is részese voltam, de azt is éreztem, hogy az én petit narratíváim (a néhai Lyotard kifejezéseit nem egészen helyükön használom!) hiányzanak ebből a nagy történetből. A fenti írásomban próbáltam hát pótolni őket.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/10-es lapszámában
A teljes lapszám elérhető a Madách Egyesület honlapján.
Tőzsér Árpád (1935, Gömörpéterfala)
A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és József Attila-díjas író, költő, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, műfordító és egyetemi oktató, érdemes művész.