Élet- és viselkedésopciók – interjú Soltész Béla íróval

Molnár Anikó felvétele a szerzőről

 

Soltész Béla számos szépirodalmi és utazós könyv szerzője, az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója. Latinamerikanista, migrációkutató, a Globális és Fejlődéstanulmányok Tanszék vezetője, aki idén megjelent, Osztatlan közös című novelláskötetében a mai magyar társadalom generációs problémáival foglalkozik, különös érzékenységgel fordulva az életkori és kulturális különbségek emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásaira.

 

Az elmúlt évek során több műfajban is alkottál: útleírások (Clandestino – Egy év Latin-Amerikában, Hátizsákkal Brazíliában, Eldorádótól az Antillákig), regény (Rabszolgasors) és elbeszélések is jelentek meg a neved alatt. Az Inbox című könyvedet követően viszont tíz évet kellett várni a második novelláskötetedre. Ennyi év elteltével miért tértél vissza a novella műfajához?

Soha nem hagytam el a novella műfaját, csak sok mindenről volt mondanivalóm, és a széppróza egy ideig sajnos háttérbe szorult. A Latin-Amerikában tett hátizsákos utazásaim megírása mellett, az egyetemi munkámból adódóan szakcikkeket is írtam és könyveket szerkesztettem, főként a migrációhoz kapcsolódó témákban. Az elmúlt tíz évben összesen négy non-fiction könyv borítójára került fel a nevem, de közben mindvégig írtam szépprózát is. Sok novella gyűlt össze ennyi idő alatt, az Osztatlan közös összeállításakor így több, mint kétszer annyi szövegből lehetett kimazsolázni azokat, amelyek végül a kötetbe kerültek.

 

A kötet borítóján egy embercsoport sziluettje látható, a hátoldalán pedig panelház. A kötetcímhez hasonlóan mindkét kép a közösség fogalmát hívja elő.

Milyen szépen hangzik az, hogy „osztatlan közös”, nem? Az összetartozás nemes és felemelő érzését hordozhatná a kifejezés, ha nem tudnánk, hogy ez egy olyan, a szocializmusból örökölt tulajdoni forma, amitől mindenki szabadulni akar. A jóleső, önkéntes közösségiség helyett a kényszerű összezártságot sugallja. Az interneten a legtöbb keresési találat arról szól, hogy hogyan lehet az osztatlan közös tulajdont, például egy társasház pincéjét vagy kertjét feldarabolni. Hogy mindenkinek legyen sajátja, és ne kelljen közösködni. Megtetszett ez a paradoxon, ezért választottam címnek. Ez egy közösségi novelláskötet, a szereplőket az egymáshoz való viszonyaikon keresztül ismerjük meg. Erre utalnak az emberalakok, a bérház- és a panelház-részletek. De, ahogy kiderül, ezek a kapcsolatok nem problémamentesek, mint ahogy a bér- és panelházak lakóközösségei, az utcán ácsorgó társaságok belső viszonyai sem azok.

 

Novelláid középpontjában az úgynevezett Y generáció áll, amelyről elég pesszimista képet festesz. Az egyes történetek nagyon sokféle problémát vetnek fel (párkapcsolat vagy annak hiánya, konfliktus a szülőkkel, halál stb.). Szerinted tényleg ennyire elkeserítő a generáció útkeresése?

Nem vagyunk elkeserítőbbek, mint a nálunk idősebbek vagy a nálunk fiatalabbak. Legfeljebb máshogy vagyunk azok. Aki most a harmincas évei végén, negyvenes évei elején jár, az már látott ezt-azt, túl van néhány csalódáson, de remélhetőleg még nem égett ki teljesen. Ez a nehéz kapcsolatok időszaka, mert a párkapcsolatok bonyolódnak, a szülő-gyerek viszonyok úgyszintén. Az öregek meghalnak, a babák megszületnek, és közben ott vannak ezek a lélekben sokszor még mindig eléggé éretlen figurák, akik már középkorúak, de ugyanúgy nem tudják, hogy mit akarnak, vagy hogy mit hogyan kéne csinálniuk, mint tizenöt-húsz évvel korábban. Ebben persze látom a tragikomikumot is. A novellák többségéből nem spóroltam ki a humort, ami ugyan sokszor fekete és keserű, de attól még humor.

 

 

A Népszavának adott interjúdban említetted, hogy a témaválasztást leginkább az motiválta, hogy te is az Y generáció tagja vagy, és generációs jellemzőnek látod a meg nem értést. Nem értjük sem az előttünk lévő, sem az utánunk jövő generációt, de még magunkat sem igazán. Ez az elveszettség több novelládban is megjelenik. Mit gondolsz, hogyan lehetne hidakat alkotni a generációk között, hogy egy kicsit jobban tudjunk kapcsolódni egymáshoz?

Gyorsan változott a világ az elmúlt évtizedekben, és a jelenleg együtt élő generációknak egészen más a szabadsághoz, a materiális javakhoz, az információhoz vagy a tradícióhoz való viszonya. Mások a kommunikációs platformjaink, a párkapcsolati mintáink, az identitásképző elemeink. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen aki a fiatal felnőttkorában hiánygazdaságban, egypártrendszerben nézte az egyetlen tévécsatornát, az egészen máshogyan gondolkodik, mint aki a korlátlan szabadság ígérete mögül leselkedő létbizonytalanságot, a végtelen mennyiségű adat és vélemény okozta tanácstalanságot élte meg ugyanebben az életszakaszában. Az idősebbeknek valószínűleg azt kellene megérteniük, hogy az életvezetési tanácsaik már nem feltétlenül alkalmasak arra, hogy a fiatalabbak boldogulását segítsék, míg a fiatalabbaknak azt, hogy az idősebbek ennek ellenére sok hasznos tudás és tapasztalat birtokosai. Ezt mindkét irányba mondom, a korosztályunk szüleinek és gyerekeinek egyaránt, bár utóbbiak általában még elég kicsik, és még nem kezdtek el fellázadni ellenünk.

 

A Trianon úr éppen időben érkezett című novellában egy kameruni tanár pizzafutárként dolgozik Magyarországon, miközben nagyon erős a bevándorlásellenes propaganda. A Sem, sem, noha című írásban pedig a székely lányt – ugyancsak Magyarországon – egy kicsit mindenki csodabogárként kezeli. Mi motivált abban, hogy a bevándorlókat és a határon túli magyarokat érintő meg nem értettséget is bemutasd?

Ahogy már említettem, ez egy közösségi novelláskötet, az egyes szereplők történeteiből egy sajátos közeg, a mai magyar harmincas-negyvenes középosztálybeli, értelmiségi figurák közege rajzolódik ki. Erre a közegre erősen hat a politika. Hogy kire hogyan, az gyakran a közösség szélén állók esetében látszik a legélesebb megvilágításban. Hogyan tud, vagy hogyan (és miért) nem tud kapcsolódni a mai Magyarországhoz egy székely lány, vagy egy kameruni fiú? Ha ezt jobban megvizsgáljuk, a közeg működése is jobban megfejthető.

 

Ráadásul mindkét szöveg már a címében erőteljesen utal a trianoni békeszerződésre…

Magyarország megérthetetlen Trianon megértése nélkül. De ugyanúgy megérthetetlen az államszocializmus és a rendszerváltás megértése nélkül, vagy ha a másik irányba indulok el, a monarchiás idők felemás modernizációjának, 1848 szimbolikájának vagy a mohácsi csata következményeinek megértése nélkül. De nem történelmi novellákat akartam írni, úgyhogy ezek az itt-ott felbukkanó történelmi motívumok inkább csak mélységet, vagy plusz értelmezési réteget adnak a sztoriknak. Még akkor is, ha olyan groteszk módon kerülnek elő, mint a Trianon úr… esetében.

 

Az otthontalanság érzését erősítik azok az írásaid is, amelyekben a külföldön letelepedett magyarok életébe tekinthetünk be, akik például Balin (Zéró), esetleg New Yorkban (Jackson Heights, május 5.) próbálnak szerencsét. A szereplők itt sem találják meg a helyüket, sehova sem vezető párkapcsolatokba menekülnek vagy kábítószerhez nyúlnak.

A generációnk nagy történetei közül az egyik a kivándorlás története. Nem menekültként vagy disszidensként, mint a korábbi generációk, hanem a jobb életopciók után kutatva indult el sok kortársunk külföldre. Persze, ha valaki egyébként is otthontalannak érezte magát, az külföldön is annak fogja, csak máshogy. Ott nyilvánvalóan nem otthon van, ami egyébként felszabadítóan is hathat arra, aki odahaza a „sajátjai” között nem volt képes beilleszkedni. A Jackson Heights…-ban a főhős, amikor beüt a meszkalin, hazaképzeli magát a szülői házba. Közben pedig már van egy új otthona, ahol egy lengyel lakótárssal és mexikói szomszédokkal együtt próbál reprodukálni egy közösségi eseményt, ami mindannyiuknak ismerős, mégis mindenki mást él át benne. Ez egy szép mozzanat egyébként, de persze elviccelem a végét, hogy ne legyen túl érzelgős.

 

 

Azokban a novellákban, amelyekben a szülőkkel való kapcsolatot boncolgatod, mindig van valamilyen feszültség. Írásaidban helyet kap például az elérhetetlen apa (Kuss, én így szállok le a bicikliről), az anyának mindenképpen megfelelni vágyó fiú (Off-site) és az apától elidegenedett lány (Semmit sem tudok adni neki) is. Az Y generáció itt ugyanúgy tehetetlen, inkább csak túléli/elviseli az eseményeket. Az idősebb generációk közötti feszültséget is a meg nem értés szüli?

A Kuss, én így… apafigurája azért nem lett bajnok sportoló, mert a történelem megakadályozta. Legalábbis így meséli el az utókornak. A fia szabadon biciklizget, és esze ágában sincs versenyezni senkivel. Ők ketten aligha érthetnék meg egymást – nem is sikerül nekik. Hasonlóan áthidalhatatlan távolságok vannak a másik két említett novellában is. A szülő-gyerek kapcsolatok dinamikája a gyereket kényszeríti alkalmazkodásra, még akkor is, ha ez a gyerek harmincas-negyvenes, és adott esetben maga is szülő már. A környezetemben szétnézve azt látom, hogy ezekben a kapcsolatokban a felnőtt gyerekek a megúszásra, a konfliktuskerülésre játszanak. A Semmit sem tudok… női főhőse emiatt egy könyvesbolt teljes kínálatában sem talál olyan könyvet, amit karácsonyi ajándékként merne adni a mogorva és rigolyás apjának. Ez egy szomorú megalkuvás, de aztán valahogy csak feltalálja magát.

 

Maczák Orsolya Rita Kortárs Online-on megjelent kritikájában kifejti, hogy a kötet olvasása közben egyfajta távolságtartás marad az olvasó és a szereplők között, nem tudunk velük azonosulni, holott a mi generációnkról szól. Mennyire értesz egyet vele? Te is érzékeled ezt a fajta „távolságtartást”?

A szóban forgó kritika nagyon alapos és jó, bár kissé szigorú. Más olvasóktól olyan visszajelzéseket kaptam, hogy nagyon is tudtak azonosulni a szereplőkkel, a szívükből szólt egyik vagy másik figura. A távolítást jelentős részben az egyes szám harmadik személy végzi, amiben a novellák megszólalnak. Ezt pedig azért választottam, hogy mindig több nézőpont jelenhessen meg. Még ott is, ahol egyetlen szereplőt követ a „kamera”, valamilyen dialógus mindig van, ha máshol nem, hát a fejében. Tehát a perspektíva külsővé válik, ez kétségtelen, de attól még az azonosulás nem lehetetlen.

 

Eddig főleg az Y generáció árnyoldaláról volt szó, de érdekelne az is, hogy te miben látod ennek a nemzedéknek az erősségeit.

Sokat láttunk, olvastunk, tapasztaltunk. A bizonytalanságunk nagyrészt épp abból adódik, hogy jóval több élet- és viselkedésopciót ismerünk, mint a szüleink, pláne a nagyszüleink. És szerintem van bennünk felelősségtudat. Dolgozunk a kapcsolatainkon, és minden nehézség ellenére próbálunk kommunikálni egymással.

 

A blogodon olvasható, hogy jelenleg egy újabb regényen dolgozol. Mit lehet tudni róla?

Két olyan karakter életét ismerjük meg, akik az Osztatlan közös bármelyik novellájából előléphettek volna. Az egyik egy közepesen ambiciózus hivatalnok, a másik egy vidéken újrakezdő elvált anyuka. A regényformátum előnye, hogy van idő és tér annak bemutatására, hogy ők ketten miért lettek olyanok, amilyenek. Ez egyébként őket is nagyon érdekli. Minél mélyebbre ásnak a saját személyiségükben, annál furcsább figurákkal találkoznak, például beszélő galambokkal és zombi janicsárokkal. Mindezt egy szellemjárta ártéri erdőben a magyar-szerb határ mentén, ahol egy idő után valakik lőni kezdenek. Egy kárpát-medencei pszicho-szürreália lesz, amin reményeim szerint ennek ellenére, vagy éppen ezért, nevetni is lehet majd.

 

 

Molnár Erzsébet (1989, Érsekújvár)

Magyar nyelv és irodalom szakos tanár, fejlesztőpedagógus, irodalomterapeuta.