„Ember, Isten, műalkotás” – interjú Németh Zoltánnal A Fáraó önéletrajza című kötetéről

Fotók: Mariia Kashtanova, Pápay Szandra 

Németh Zoltán költő, szerkesztő, irodalomtörténész, a Varsói Egyetem professzora. Legújabb verseskötetében, A Fáraó önéletrajzában legfőképpen az élet és halál, az ember és Isten, a test és elmúlás, a történelem és jelen kérdéseit tematizálja. Vele beszélgettünk a nemrégiben megjelent könyvéről.

 

A kötet címe A Fáraó önéletrajza; már ez egyfajta fiktív játékot feltételez, hiszen fáraók nem igazán írtak önéletrajzot, és versekben sem találkozhatunk ilyesmivel. A kötet töredékes hangja pedig a hozzáférhetőség teljesen más dimenzióit nyitja meg, szembemenve az önéletrajz jóval körbehatároltabb kereteivel. Miért épp ezt a címet választottad?

Az eredeti cím a Fáraó lett volna, de egy idő után túl egyszerűnek találtam, és ráadásul kezembe került Kim Hyesoon dél-koreai költőnő Autobiografia śmierci (A halál autobiográfiája) című verseskötete lengyel fordításban. Mivel vannak tematikus egyezések, A Fáraó önéletrajza is halálversekként határozza meg magát egy bizonyos síkon, úgy éreztem, ez az új cím pontosít és egyúttal megnyit utakat. Például ez a megoldás felerősítette, hogy a versek hőse némiképp én vagyok, az én elporlása óegyiptomi nevek fejfáival.

 

A versek amellett, hogy fiktív és asszociatív játékokkal vannak tele, komoly kutatómunkát is sejtetni vélnek. Mi volt művészi és kutatói inspirációforrás a kötethez? Mi adta a kiindulópontot?

A fáraó alakjában sok olyan kérdés összpontosul, amely már eddig is foglalkoztatott. Például mit jelent az ember és az emberi, hova tágítható mindez, mit lehet megélni és meddig, átélni és túlélni. Vagy olyasmi, hogy az emberközi kapcsolatoknak milyen lehetőségei vannak. Vagy a perverzió kérdése.

Az első versek írásakor nem foglalkoztam történeti szövegekkel, annyira nem is kellett, hiszen történelem szakot végeztem. De aztán elfogott a kétely, nem fog-e túlságosan is a semmiben lebegni ez az egész, a versek, a kötet. Éppen ezért boldog, megnyugtató és egyúttal felzaklató állapot volt a covid idején végignézni Pintér Anna online kurzusát, pazar előadásait a Pesti Bölcsész Akadémián Mezopotámiáról, a sumer irodalomról és történetírásról, továbbá megvettem egy csomó könyvet az ókori Egyiptomról, elkezdtem olvasni – aztán rájöttem, hogy ez tévút. És inkább hagytam, hogy lebegjen a semmiben.

 

Csehy Zoltán az ÉS-ben így jellemezte a Fáraó önéletrajzát: „Mintha egy sivatagban járnánk-kelnénk, ahol hatalmas kőszobrokként merednek elénk a megidézett alakok.” A kötetborító ezzel a minta nélküli, sárgásbarnás színével mintha ugyanezt az érzékelést erősítené. Tudatosan kapcsolható ez a vizuális megjelenítés a kötethez, vagy a minimalista borító más intenciókat rejt?

Ez volt az első kötet, amit én rajzoltam meg, papírra, majd fotóként elküldtem a borító tervezőjének, Csillag Lajosnak, aki ennek alapján egy nem teljesen azonos, de nagyon hasonló borítót tervezett. És igen, a sivatag, a homokszemek, a jelentés eltűnése mind kapcsolódik ehhez a fura színhez. Ami számomra egyébként a lengyel földhöz is kötődik, mert egész Lengyelország homokra épül, a mi kertünk alatt is ugyanez a sárgás homok fekszik, szóval az inspiráció innen is érkezett.

 

A kötetindító vers képeivel akarva-akaratlanul Pilinszky Senkiföldjén című versét idézi. Tudatos ez a párhuzam? A létezés megfoghatatlanságának végletesen transzcendens és egyben sokszor kényelmetlenül nyers anyagi kifejezésmódjait hasonlóképp mozgatja mindkét életmű; bár a költőelőd transzcendenciája inkább vallásos vetületű – akárcsak a fáraók idejében. Tétje a kötetnek egyfajta 21. századi transzcendencia-élmény tematizálása?

Nagyon érdekes, hogy ezt mondod, mert Fodor Péter pedig Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton-ciklusából indult ki a debreceni beszélgetésünkön. És ha ez a két név ideíródik, akkor minden bizonnyal jogos mindkettő. Visszatérve Pilinszkyhez, nálam nincs olyan fokú és minőségű transzcendencia, mint Pilinszkynél, sőt talán semmilyen, a transzcendencia helyébe az anyag és a lebomlási folyamatain érzett nosztalgia lép. Másrészt viszont a fáraó materiálisan is megvalósította az ember-isten-műalkotás hármasát, hiszen ember létére a földre szállt istenként tisztelték, majd pedig halála után halhatatlan műalkotást készítettek belőle, a testéből, múmiát, koporsót, piramist. Ebből a szempontból, az anyag transzcendenciája felől talán mégiscsak értelmes lehet ez a fogalom ebben az esetben is.

Interface (Pápay Szandra grafikája A Fáraó önéletrajza című kötethez)

 

A látás elvesztése a kötetindító vers alaptapasztalata és vissza-visszatérő motívum. A „megszokott” emberi érzékelés dekonstrukciója azt az érzetet kelti, mintha az opus a halál létállapotának szenzitív dimenzióit próbálná artikulálni. Honnan szólnak hozzánk a kötet fáraói?

Volt néhány nap, hét, amikor úgy tűnt, elég gyorsan el fogok tűnni, meghalok, de ennek nem szeretnék túlzott fontosságot tulajdonítani, viszont a fáraók, ugye, örökéletűek. De mégis, meghaltak már, legalább egy halált már túléltek. Szóval a halál túlélése, a halálból való visszatekintés alapvetően strukturálja a kötet megszólalásmódjait.

Amikor A haláljáték leküzdhetetlen vágya című kötetemet írtam, húsz évvel ezelőtt, egy hét borzasztó kórházi kezelés után, mintha egy másik világból, a pokolból hazaérve, tele fájdalommal álltam az általános iskola melletti tanítói lakásunk első emeleti konyhaablakában, nézve a vigasztalan téli udvart, ahol az ötödikes-hatodikos Skabela Peti és Régi Dávid fociztak, rúgták egymásnak a labdát az iskolaudvaron, pattogott a labda, csak pattogott, és ez annyira kísérteties volt, mert megértettem, mennyire mindegy az élet szempontjából, hogy ott vagyok-e vagy sem, hogy élek-e vagy sem, minden nélkülem is ugyanúgy megtörténik vagy nem történik meg, és az egyetlen dolog, ami az élethez köt, az a testi fájdalom, csak a húsomba huzalozott érzőidegek fájdalma. Kb. innét szólalnak meg ezek a versek is, a semmiből.

 

Az alkotások között keverednek a tényszerű vagy annak vélt információk és ironikusan ténynek beállított fiktív hivatkozások. Mik lehetnek a fogódzók, amikor egy író/költő tudatosan próbálja elbizonytalanítani fikció és realitás határát? Mintha a fáraók nevei – mint sokszor az egyetlen tényleges írásos emlék a létezésükről – tűnnének ilyen biztosabb valóságfogódzónak. Szerepel általad kreált név a kötetben?

Fiktív, versszerű lábjegyzetek vannak, de fiktív hivatkozások nincsenek. Ha jól emlékszem, mind létező szakirodalom, amelyeket olvastam, és amelyek árnyalják, továbbviszik a versek terét. Ha jól emlékszem, egyetlen nevet sem én hoztam létre, mind létező, a történeti szakirodalomban ismert név. Nem is annyira a tény és a fikció kettősére játszanak rá ezek a versek, hanem talán még inkább a poétikai, a lírai ötlet túlzásainak a lehetőségeivel foglalkoznak.

 

A kötet egyik versében a természetes vadság kifejezést használod. Tudatos utalás a 2019-es kortárs Bázis-líraantológiára? Az antológia verseinek poétikai értelemben vett vadsága is hasonló ösztönszerű testi-anyagi-érzékelési dimenziót nyit ki, amellyel A Fáraó önéletrajza is operál.

Mivel az antológiát én állítottam össze, és maga a kifejezés, illetve a bene manifesztálódó elv is tőlem származik, erre csak egyféleképpen tudok válaszolni: igen. De arra már nem emlékszem, először volt-e a szókapcsolat, és ahhoz írtam-e egy saját verset, vagy először írtam meg a verset, majd kiemelve a szókapcsolatot gondoltam-e tovább a kortárs költészet egyik területeként.

Az antológiához írt előszóban a „természetes vadság” szókapcsolatot azokra a kortárs versekre használtam, amelyek a mai „paradox és végletesre spannolt, szinte a szakadásig kifeszített világállapotnak a jelenével, történetével és lehetőségeivel foglalkoznak”. „Versbe írják az emberiben működő ősi, testi, ösztönös, sőt állati energiákat, amelyeket a globális civilizáció információs csatornái, vasbeton épületei, törvénnyé tett szokásai, idomítás céljára létrehozott kultúrái, uralkodó intézményei szorítanak mederbe”, „szövegbe írják a burjánzó vegetációt, amely mégiscsak alapját jelenti az életnek”, a „vadon”-t „szólaltatják meg”, „felmutatják a poétikai értelemben vett vadságot, az elemi erejű szembeszegülést a konvenciókkal”, és „a vadság természetességével” csupaszítják le „a manipulációkból felépülő információs társadalmat”. Úgy éreztem, ez a szótár és perspektíva jól működtethető a kortárs magyar költészet egy jelentős vonulatára.

 

A kötet lételméleti dimenziója mellett párhuzamosan érzékelhetően társadalmi kérdésként reflektál a fáraókat felemelő társadalmi struktúra defektusaira is. Asszociatív történelmi párhuzamok jönnek létre 20. századi eseményekkel. Mennyiben látod a régmúlt társadalmi berendezkedését és személyikultuszát történelem- és jelenalakító tényezőnek?

Ez is kiváló kérdésfelvetés, és bár a megírás folyamán nem tudatosult bennem, de lehetségesek párhuzamok, persze más mediális térbe helyezve. De mégis, szeretném azt hinni, hogy nem a diktátorlét irányította mentális tevékenység, hanem az alkotó ember tudata, annak teremtőereje valósítja meg a már említett emberi-isteni-műalkotásbeli hármasságot, mint amely ki tud szakadni bármilyen brutális kötöttségből, és szabadnak tudja elképzelni magát az ötletei által.

Németh Zoltán (fotó: Mariia Kashtanova)

 

Az életmű nem először merített a történelemből. A második világháborús kelet-közép-európai létezésre számos versed reflektál, vagy akár a Kunstkamera című verseskötetedet is említhetjük, ami Nagy Péter cár bizarr gyűjteményéből inspirálódott. Miért tartod fontosnak a történelemmel való efféle művészi párbeszédet?

Minden tudásunk a múltból fakad, a múlt mintázatai alakítják, minél távolabbi múltból, annál „alattomosabb”-an, mert láthatatlanabbul. Ezek a láthatatlanságok érdekelnek engem, az egész mélyen, öntudatlanságban fekvő kapszulák, viselkedéskapszulák, interakciókapszulák, reflexiókapszulák, retorikakapszulák. Önmagában is poétikus régi mintázatokat a jelenbe helyezni, az egymásba hatoló múltdarabok egyfajta hallucinációt okoznak. Nem A Fáraó önéletrajza célozza meg a legtávolabbi múltat ebből a szempontból, hanem az Állati férj című kötetem, de attól tovább már nem is tudom, vissza lehet-e menni az időben. Talán növényekig, vagy még tovább, a kémiai elemekig, kőzetekig, tárgyakig, és voltak is ilyesféle terveim néhány éve, de aztán azóta se lett belőle semmi. A fáraók ebből a szempontból még mindig túlságosan is emberiek. De most jut eszembe, már elkészült, és jövőre az Okapi Pressnél minden bizonnyal meg is jelenik A vér könyve című verseskötetem, és a vér ebből a szempontból határeset, nem csak humán dimenziói vannak, emberi létezésünk állatihoz és anyaghoz kötöttsége révén, és a vér a maga sokféle kulturális konnotációival igen erőteljesen használja fel a múltat.

 

Az egész kötet mintha egy „írásbeli mumifikálásként” működne. A versek többnyire a halál mint létesemény témáját járják körül. Korábbi kötetedben is tematizáltad a halált (pl. A haláljáték leküzdhetetlen vágya című verseskötetedben). Miben látod a különbségeket az ősi egyiptomi kultúrában létező és A Fáraó önéletrajzában artikulált halálkultusz között?

Erre a kérdésre egy bekezdésben nem lehet válaszolni, de elsőre talán azt mondanám, hogy poétikai kihívásként a halál sokfélesége, egyéni, individuális karaktere volt számomra fontos. A halál egyetlen szó, és a nyelv használata során homogenizálódik is, de az én értelmezésemben a halál jelentése egyrészt az agónia, a haldoklás, meghalás, másrészt az, ami a testi nincstelenségben megőrződik az élőből. És mindenki máshogy hal meg, egyéni, individuális módon, emberfeletti szenvedés árán vagy boldog álomban, és mindenkiből más és más marad meg, sőt egyesekből még több is, mint ami az életükben elérhető, ismerhető volt. Ezzel szemben az ókori Egyiptomban formalizált eljárások során készítették fel a halottat útjára, vagyis nem egy individualizált halálképpel dolgoztak. Éppen ezért, ennek a két elvnek az ellentéte miatt az ún. halottaskönyvekkel nem tudtam és nem is akartam dolgozni, foglalkozni, mert szembement volna mindazzal, ami az elképzelésem volt.

 

A kötet izgalmas kettőssége, hogy bár felidézi az életmű korábbi alkotásainak nyelvpoétikai dimenzióit és témahorizontjait – például a Tektonika poszthumán világa könnyen párbeszédbe lép A Fáraó önéletrajzával – mégis érződik egyfajta elkülönböződés, ami első olvasásra elbizonytalanítja a kanonizációs igényeit a kötetnek. Te hogyan látod dialogikusnak vagy épp elhatárolhatónak A Fáraó önéletrajzát a korábbi munkáiddal?

Igen, talán a Tektonika, vagy még távolabbra tekintve a Kunstkamera azok, amelyek kapcsolatba hozhatók ezzel a kötettel. De a jelentés kioltásának műveleteiben még sosem mentem ilyen messzire, mint a Fáraóban. Nagyon erőteljesen vonzott az, hogyan lehet írni arról, amiről nem lehet írni, hogyan lehet a halálból írni, hogyan lehet a semmiből megszólalni, ezek milyen retorikai csavarok, görcsök, poénok alapján állnak össze valamivé, amit jobb híján szövegnek vagy versnek lehet nevezni.

És az a szókapcsolat is telitalálat, amit írsz, hogy „elbizonytalanítja a kanonizációs igényeit”, mert valóban, ennek a kötetnek nincsenek kanonizációs igényei, kívülhelyezi magát, ki-be ugrál a jelentésen, magam sem tudom, milyen olvasói beállítódás tud kapcsolódni hozzá.

 

Milyen projekteken dolgozol most?

A napokban jön ki a nyomdából a Bázis kiadásában a Transzkulturalizmus és bilingvizmus 7. című kötet, amelyet N. Tóth Anikóval, Petres Csizmadia Gabriellával és Magdalena Roguska-Némethtel szerkesztettem, Transzkulturalizmus-projektünk eddigi legvastagabb, 504 oldalas kiadványa, benne tanulmányokkal, amelyek Franz Kafkától Agota Kristof, Tompa Andrea és David Szalay prózáján át egészen Azahriah dalszövegeiig vizsgálják a kultúra mozgásban lévő természetét, a soknyelvűség, a fordítás, az emigráció vagy identitásváltás kérdéseit.

A szeptemberi Transzkulturalizmus és bilingvizmus 8. konferenciánk anyagát is szeretnénk könyvként megjelentetni, illetve már most tervezzük a jövő évi Transzkulturalizmus és bilingvizmus 9. konferenciát, amely Krasznahorkai László életművére koncentrál majd.

Tervezek egy angol nyelvű líraantológiát a szlovákiai magyar középgenerációs és fiatal alkotók műveiből, amelynek néhány darabja a Bázis-honlapon jelent, illetve jelenik majd meg, és aztán könyvként is szeretnénk kiadni, kapcsolódva a szlovák nyelvű, hasonló paraméterekkel rendelkező Nekonečná kapacita (Végtelen kapacitás) című 2024-es líraantológiához, amelyet az Abacus+ adott ki.

A vér könyve című verseskötetem mellett – amennyiben kap rá támogatást – a tervek szerint jövőre fog megjelenni a Kalligramnál a Mit mutassak meg Varsóból a vendégeimnek? című prózakötetem is.

Lezártam már, de egy-két év munka még biztosan lesz az Arany otthonaink – „új intimitás” munkacímet viselő kézirattal, amely terveim szerint verseket, prózákat és tanulmányokat egyaránt tartalmazni fog. Ezenkívül van még két-három egészen konkrét tervem is, de erről majd inkább később.

 

 

 

Pápay Szandra (1988, Sárvár)

Kritikus.