Ahogy tágul a horizont – Katona Alexandra interjúja Csepregi Jánossal

Csepregi János (fotó: Faragó Tibor)

 

Csepregi János első, Misinek ma rossz napja van című ifjúsági regényében (Pagony, 2024) egy spektrumzavaros kisfiú belső világába kalauzolja az olvasót. A „civilben” mentálhigiénés szakemberként dolgozó szerzővel többek között a szociális munka és az irodalom kapcsolatáról, a gyerekkönyvek kritikai mellőzöttségéről és arról is beszélgettünk, miért éli meg nagyobb kihívásnak, ha gyerekközönségnek ír.

 

Sokoldalú író vagy: novelláskötettel indultál 2005-ben (Mindennapi legendák), amit két verseskötet (Ímé, a test…, FISZ–Napkút, 2008; Morgensternt tiszta papírra 1942, Now Book&Music, 2018), egy regény (Az amerikai fiú, Ulpius ház, 2013), egy – mondjuk így – kísérleti kötet (Nyuca. Bestiárium, Scolar, 2021), majd egy ifjúsági regény követett. Mi az oka ennek a sokszínűségnek?

A kérdés totál jogos! De nem emlékszem rá és nem is hiszem, hogy lett volna részemről valaha bármiféle tudatosság abban, hogy mi mit követ. Általában azzal foglalkoztam, ami épp a legjobban piszkált, vagy amiért épp az orromra koppintottak, mert valahol valamikor valamit megígértem. De most, hogy rákérdeztél, talán valóban kirajzolódik valamiféle személyes fejlődéstörténet a könyvekből. Amúgy a Nyuca mellett volt még két nagyon érdekes, izgalmas többszerzős kötet. A Semmelweis Kiadónál egy művészkönyv, a Zsibbadás, az alapját Zsemberi-Szígyártó Miklós grafikusművész diplomamunkája képezte: egy plakátsorozaton keresztül mutatta be saját pánikbetegségét, az azzal járó mindennapi kihívásokat és az utat, amit az első tünetektől egészen odáig kísérhetünk, hogy sok-sok erőfeszítéssel megtanul együtt élni vele. Az eredeti anyagban a vizualitás volt fókuszban, a szövegek alapjai ugyan megvoltak, de azokat újra kellett gondolni, sok helyen ki kellett pótolni, hogy valóban funkcionáljon olyan kiadványként, ami a képzőművészeti érdemek mellett irodalmi szempontból is megállja a helyét. Roppant megtisztelő, hogy a Zsibbadásban társszerzőként kerültem feltüntetésre. A másik kötet, ami inkább egy igazi színes-szagos érdekes és roppant szórakoztató kiadvány, a KáBé23. Ez a Kerekes Band fennállásának első majdnem 23 évének szubjektív rajza. Hajmeresztő és nagyon emberi sztorik. Élmények. Zene. Életigenlés. És még a számomra oly kedves LEGO is (Now Books&Music). Ezt Csarnó Ákos barátom kezdeményezésére kezdtük összerakni, aki amellett, hogy remek brácsás, hatalmas fantáziával és lelkesedéssel megáldott alkotó. Ezek a kötetek szinte láthatatlanok, pedig valóban értékesek. Amúgy a közös alkotásnál kevés örömtelibb dolog van. Dániel Andrissal és Kollár Árpival már ezért megérte a nyucológiában való elmélyedés.

Egyébként több éve értelmi sérült felnőttekkel dolgozom. Olyan terület ez, amire kevesen mondanák, hogy itt találták meg a helyüket, de nekem sikerült. Ebben a közegben az átlagosnak mondottól eltérő viselkedésminták, működések nyilván nagyon markánsan megjelennek, amikre szociális szakemberként és íróként is érdekes ránézni. Ráadásul a sorból való kilógás élménye számomra sem újdonság, nagyon erős meghatározója a személyiségemnek és kiemelt terep az önreflexió számára az életemben. Rendkívül fontos ránézni önmagunk és a világ viszonyára, miközben egyáltalán nem biztos, hogy mi vagyunk a furcsák, hogy velünk van a gond, ha nem találjuk a helyünket.

 

Én ezt a tematikát érzékeltem már Az amerikai fiúban is, amit hajlamos vagyok a Misi… előzményének tekinteni: mindkettő egy veszteséget (előbbiben egy barát halálát, utóbbiban a család szétesését) követően egy kamaszfiú megküzdési stratégiáit mutatja be, és kísérli meg nyelvileg is megragadni ezeket a mentális folyamatokat. Számodra is összekapcsolódik a két kötet?

Igen, most, hogy mondod. Az ideiglenesség, az átmenetiség határterülete, időszaka, a gyereklétből a felnőtté válásig tartó út az egyik legnagyobb változás az emberi életben. És ez az, ami igazán az érdekes a számomra: ahogyan tágul a horizont, ahogyan összetörnek, elvesznek a dolgok. Az ideákkal szemben győz a felnőttek világának szögletessége. Az ismeretszigetek közötti űrt lassanként már nem a fantázia tölti ki, hanem a kötelező érvényű szabályok hálózata. Önismereti szempontból sem mellékes, hogy miért csípődött be ennyire nálam a kamaszkori működés és traumaélmény, a feldolgozás lehetséges útjainak keresése, ábrázolása. Mert az tény, hogy becsípődött. Igen, kétségtelen, hogy van párhuzam a két szöveg között.

 

 

Felmerült bennem – részben azért, mert Az amerikai fiút épp neki ajánlod – Mészáros Márton tanulmánya arról, mit jelent „young adultként olvasni”. Úgy láttam, Az amerikai fiú, bár nem ifjúsági kiadónál jelent meg, kiállja ennek az olvasásmódnak a próbáját, sőt a recepciójában is találtam reflexiót erre a kérdéskörre: Kálmán C. György az Irodalmi Szemlében a könyvről szóló kritikájában leszögezi, hogy „korántsem kamasz-regényről van szó – vagyis ha a célközönségnek része lehet is a 12-18 évesek korosztálya, nem feltétlenül az ő érdeklődésükre számít a szöveg. […] A könyv egyszerre keltheti fel az ábrázolt korosztályhoz közel állók, de még inkább az idősebb korosztályok figyelmét.” Ugyanakkor Kántor Zsolt a Népszavában határozottan ifjúsági regényként hivatkozik rá.[1] Mit gondolsz ezekről az állításokról és a kötet besorolhatóságáról úgy egyáltalán?

Azt az ajánlást korántsem csak a régi barátság alapozta meg. Ugyanis Marci, a regényben szereplő amerikai fiúhoz hasonlóan gyerekként egy pókcsípést követően szintén „megműtötte” magát egy bicskával, és szintén vérmérgezést kapott, állatorvos édesapja pedig legjobb belátás szerint meg is oldotta a betegség kezelését. Szerencsére esetében sikeresen. Szóval a történet kiindulópontját egyértelműen neki köszönhetem.

A könyvekre rátérve: miközben – és lehet, ez csak az én generációs önhazugságom – Az amerikai fiú névtelen elbeszélőjéé egy számomra sokkal inkább a nyersebb valósághoz kötődő, vagy ahhoz máshogyan kötődő történet (bár az is interpretáció kérdése, hogy ez igaz vagy sem). Az egykori naiv „rockerség”, a heavy metálhoz kapcsolódó, külsőségeiben és mitológiájában megmutatkozó világkép jóval nyersebb, kevésbé intim atmoszférát eredményez. Ehhez képest Misié számomra egy sokkal ártatlanabb, önállóbb történet a maga kívülről talán jelentőséggel sem bíró, de Misi számára hatalmas változásokat, történéseket jelentő mozzanatokkal. Hiszen jóval nagyobb a fal közte és a külvilág között. Úgy is mondhatnám, hogy olyan, mintha a ’80-as években, amiben Az amerikai fiú elbeszélője mozog, a rá jellemző furcsa, részben választott működésmód általánosabb, miközben Misit egészen más dolgok választják el a többiektől: nem egy őáltala választott vagy egy közösség által meghatározott identitás, hanem konkrétan az idegrendszeri fejlődésében megmutatkozó eltérés, ami sajnos alapból a perifériára sodorja.

Az is fontos különbség, hogy a Misinek ma rossz napja van tudatosan fiatal közönségnek készült. Voltak dolgok, például a mondatstruktúrák, amikre szerkesztői szemmel Rét Viktória azt mondta, hogy na jó, ezt ne, ez túl sok, vágjuk, bontsuk, egyszerűsítsük – tehát volt egy jóval direktebb szerkesztői beavatkozás, ami Az amerikai fiúnál nem, hiszen nem tűztük ki célként, hogy ifjúsági regény szülessen.

 

A Misi… története azt az időszakot is elmeséli a fiú életében, amikor elkezdődtek „a mindig rossz napok”. Szakmád szerint szociális területen dolgozol, korábban a családon belüli erőszak áldozatainak nyújtottál segítséget, illetve említetted, hogy fontos számodra a mentális betegségek megjelenítése az irodalomban. Ez téged elsősorban aktivizmusként, reprezentációs kísérletként vagy poétikai kihívásként foglalkoztat? Egyáltalán szét tudod választani a munkát és az alkotást?

Nálam ezek a szerepek összekapcsolódnak: az, hogy hogyan végzek mentálhigiénés munkát vagy viszonyulok a lakóinkhoz, mutatok vagy nem mutatok példát a kollégáimnak, illetve az, hogy ezt hogyan lehet megjeleníteni vagy épp feldolgozni, nem szétválasztható. Minden azonos irányba mutat, ugyanazoknak a dolgoknak a különböző dimenziókban való megjelenései. Hiszek benne, hogy az ember minden tettével, szavával, viszonyulásával, kifejezésével mutat valamit, ami hat a környezetére. Szociális szakemberként, emberként úgy gondolom, kötelességem tenni azért, hogy egy élhetőbb világ legyen a mienk. Nyilván meglehetősen limitált az eszközkészletem, de ez nem jelenti azt, hogy nem fontos és elvárható a hitelesség, a kiállás az alapvető emberi értékek, a másik elfogadásának fontossága mellett.

Talán a Misi… is olyan eszköz, amivel lehet tenni ezért. Volt olyan autizmussal élő felnőtt olvasó, aki visszajelezte, fontos lett volna, hogy kamaszként olvashasson olyan hősökről, akik hasonlóak hozzá, hogy elhiggye, attól, hogy más, nem kevesebb, értéktelenebb. De szülői közegben is voltak beszélgetéseink, ahol nagyon örültek neki, hogy egy kicsit talán belülről is ránézhettek egy olyan gyerek világára, akihez hasonlóval otthon is találkozhatnak, de nem értik, nem tudják sokszor, hogy mit kezdjenek vele. Számomra emberi és szakmai szempontból is rendkívül fontos az érzékenyítés. De hogy miként tehetném láthatóvá a magam buborékán kívül ezt a könyvet? Erre nem nagyon vannak válaszaim. Boldog voltam, hogy a Pagony szerzője lettem, annak meg pláne, hogy a Misi…-t nemrég újra kellett nyomni, de ez akkor is csak az évi száz plusz címből egy. Néhány kötetet a kiadó segítségével igyekeztem eljuttatni olyan helyekre, közösségekhez, aktivistákkal, akik foglalkoznak a spektrumzavarral élők helyzetével, esetleg maguk is érintettek. Nagyon kedves, pozitív visszajelzéseket kaptam, de ettől még nem valószínű, hogy tömegével találják majd meg a könyvet azok a gyerek vagy felnőtt olvasók, akiknek esetleg jól jöhetne. Azt gondolom, hogy a spektrumzavar olyan téma, ami egyre több embert érint, egyre többen beszélnek róla, de nem érzem, hogy ebbe a térbe beúszna ez a történet.

Az újranyomás persze látszólag ellentmond a dolognak, de az én érzésem az, hogy nagyon kevés láthatósága van a könyvnek, ami abból a szempontból persze egyáltalán nem meglepő, hogy a gyerekkönyves piac egy óriási terület, ez pedig egy furcsa gyerekkönyv.

 

 

A mellőzöttség abból is fakadhat, hogy az ifjúsági irodalom kritikai recepciója még alakulóban van, és sajnos nincs annyi kritikus, amennyi kellene.

Igen, és ez nagyon furcsa. Hiszen elérés szempontjából logikus lenne, ha azt mondanánk, egy gyerekirodalmi kritika megjelenése sokkal fontosabb, hiszen sokkal több olvasóra hathat, mint bármilyen más irodalmi kritika. Szerencsére a gyerekirodalom kritikai alulreprezentáltságával ma már többen foglalkoznak itthon is, ebből a szempontból fontos újra megemlíteni Mészáros Mártont. Egy kulturális hiány mutatkozik meg ebben, ami ellen azért szerencsére egyre többen próbálnak tenni, de a lemaradás évtizedekben mérhető. Én elég sokáig voltam, ha nem is jelentős, de aktív résztvevője az irodalmi életnek sokat publikáló szerzőként, szerkesztőként, műhelyvezetőként, programszervezőként, ezekből azért erősen kivonultam. Sokkal jobban érdekelnek az alkotófolyamatok, a belső utazás, a beszélgetések, mint az, hogy megjelenjen valahol valami tőlem. Nyilván ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy szerzőként sem vagyok annyira érdekes, és nem feltétlenül ugrik be bármi is egy könyvesboltban a gyanútlan olvasónak arról, ha az én nevemet látja meg egy kötet gerincén. Érzem, hogy szükség lenne új utakra, de ennél többre egyelőre még nem jutottam.

 

Már felmerült, hogy az egyik kötet, amiben közreműködtél, művészkönyv, illetve a korábbi szépirodalmi köteteidben is nagy szerepet kapott a vizualitás. Talán ebből a szempontból érdemes kiemelni a Morgensternt tiszta papírra 1942 című kötetedet Nagy Kincső grafikáival, de említhetjük a többszerzős Nyucát is, amely Nagy Norbert illusztrációival válik könyvtárggyá. Honnan jött ez az érdeklődés? Én úgy látom, hogy hagyományosan az irodalmi pályán elinduló szerzők közül kevesen kanyarodnak el az efféle, kevésbé szövegközpontú alkotások felé.

A vizualitás mindig izgatott, meg az is, hogy hogyan lehet több felületen, párhuzamosan közvetíteni ingereket. A Morgenstern… kapcsán Nagy Kincsővel – akit én nagyon kedvelek emberként is, és rendkívül izgalmas tervezőgrafikusnak tartom – konkrétan késhegyre menő vitáink voltak, hogy az illusztrátor/grafikus hogyan nyúljon bele a szövegbe. Nekem az volt a meggyőződésem, hogy ezek egyenértékű rétegek, és ne alájátsszon, hanem egészítse ki, szedje szét, reflektáljon rá. Ez tényleg nagyon organikus együttműködés volt, számomra rendkívül fontos végeredménnyel – könyvtárgyként messze a legnagyobb kedvencem az a könyv. De minden túlzás nélkül állíthatom, hogy valóban boldog vagyok, amikor közösen hozunk létre dolgokat. Végtelenül inspiráló és egészséges dolog, ha minden erőszak nélkül, közös akarattal próbálunk hatni egymásra. Ez az a felszabadult öröm, ami a buddhizmusban az istenek alapvető létélménye és ez az az öröm, amiből sokkal, de sokkal többet kellene mindnyájunknak tapasztalnia a mindennapokban. Csak sajnos megfosztjuk magunkat ettől, vagy a rendszer foszt meg bennünket. A különböző rétegek (szöveg, tipográfia, grafika) szerintem gazdagabbá, intenzívebbé teszik a műveket és összetettebb módon hatnak a befogadóra, ami napjaink olvasási kultúrájának sajátosságait tekintve egyáltalán nem jelent hátrányt, sőt.

 

 

A Misi…-nek is feltűnő sajátossága, ami számomra kiemelte a hazai ifjúsági kötetek sorából – ami valóban igen nagy, 2024-ben a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének mérése szerint az eladások egyharmada gyerek- és ifjúsági könyv volt –, az az, hogy az illusztráció és a tipográfiai játék szorosan összefonódik a szöveggel, dinamikusabb olvasásmódokat tesz lehetővé. Ez ugyan nem újkeletű az (ifjúsági) irodalomban, de talán nem is egészen megszokott. Alapból így képzelted el a szöveget, vagy ez már az illusztrátorral és a kiadóval közösen alakult így?

Így, felskiccelt tipográfiával adtam le a Misi… kéziratát. Bár nem értek hozzá, de elkezdtem különböző betűtípusokat, betűméreteket használni, tördelni, valamiféle oldalterveket készíteni – amiket én egyébként nem láttam olyan jónak, mégis, a kiadónál úgy gondolták, hogy ezt tovább lehet vinni és erősíteni. Nagy része ezeknek az ötleteknek egy az egyben felhasználásra is került – köszönet érte Gráf Dórának. Felvidéki Miklóstól pedig, amennyire nekem ő mesélte, csak azt kérték eredetileg, hogy fejezetenként legyen egy kapuillusztráció. Aztán valahogy megszerette a szöveget, így rákérdezett a Pagonynál, mi lenne, ha jóval több illusztrációt rakhatna bele – amire rábólintottak, nagy örömömre.

 

Számomra fontos volt a könyvben Misi felnőtteknek való kiszolgáltatottságának megjelenítése: a családi döntéshozatalba nincs bevonva, csak elszenvedője a felnőttek cselekedeteinek, nem érti, mi történik körülötte, emiatt még inkább szorong. Míg a munkád során családokkal dolgoztál, hogy láttad, ez az attitűd jellemző a hazai családokban? Hogy látod egy ilyen helyzet ideális kezelését a gyerekek szempontjából?

Én ezt egy picit megfordítanám, mert ami rögtön beugrik, az egy saját gyerekkori élmény, amikor ez fordítva működött. Én az általános iskola befejezése után műszaki iskolába mentem, mert a szüleim azt mondták, elég nagy vagyok már, döntsem el, mit szeretnék – tizenhárom évesen. És ez a nagyon megengedő hozzáállás totális félreértésnek bizonyult: úgy kerültem műszaki pályára, hogy humán beállítottságú voltam, és ez nekem nagyon sok kellemetlenséget, nehézséget okozott (iskolaváltások, kirúgások stb.). Jó, hogy úgy gondolták a szüleim, hogy képes vagyok dönteni, és rossz, hogy nem kaptam meg azokat a mankókat, amik lehetővé tették volna, hogy esetleg még jól is dönthessek.

Azt hiszem, a kellő mértékű bevonás és beavatkozás megléte vagy nem megléte a kulcskérdés. Egy előadáson hallottam a napokban Pál Ferenctől, hogy tekintsünk úgy a gyerekekre, mint akik a gyerekkor szakértői. Ez nem jelenti azt, hogy ők mindent tudnak és mindent jobban tudnak, de azt igen, hogy ne kérdőjelezzük meg az érzéseiket, a vágyaikat, mert ezeket nem tudjuk jobban náluk, az biztos. Ahhoz viszont már nekünk kell kellően okosnak lennünk, hogy eszközöket, kereteket adjunk, melyek biztonságot és a kiteljesedés lehetőségét egyaránt biztosítják a számukra. Nagyon nagy hiba alábecsülni a gyerekek érzéseit, megéléseit, elképzeléseit. Mert lehet, hogy felülről egészen másképp lehet látni dolgokat, na de azok a szorongások, félelmek, örömek megkérdőjelezhetetlenek, amik kitöltik egy gyerek életét. Baromi nehéz dolog. Ahogyan annak a felvállalása is, hogy korántsem vagyunk hibátlanok, hogy hibázhatunk, hogy ennek az elismerése nem gyengeség. Az egyensúly állandó keresése, az önismereti munka baromi nehéz és végeláthatatlan meló, de anélkül vajon érdemes-e egyáltalán belevágni bármibe is?

A bántalmazott emberekkel való munka viszont egy nagyon speciális terület. Mert a bántalmazott gyerek vagy felnőtt többnyire olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerülő személy, aki nincs megkérdezve, aki nem vagy csak nagyon limitáltan gyakorolhat kontrollt a saját élete felett, akit arra kondicionálnak, hogy ő rossz. Hogy a másiknak, a bántalmazónak az erejére van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán értelmezni lehessen a valóságban.

Egyébként amiatt is nagyon izgalmas felnőtt értelmi sérültekkel dolgozni, hogy ezek a kategóriák – hogy felnőtt vagyok vagy nem vagyok felnőtt, hogy hol a helyem a társadalomban, milyen felelősségem van – nem feltétlenül különülnek el. Érdekes élmény volt, hogy már az első néhány hét munka után nálam idősebb emberek apának szólítottak. Ehhez nagyon nehéz viszonyulni: hogy vajon arról van-e szó, hogy az illető az egész életét intézményben töltötte, és kellett neki egy apafigura, vagy én valami olyat mutatok, amihez a gyermeki énjével tud kötődni.

 

 

Találtam egy interjút, amit 2016-ben Debreceni Boglárka készített veled a Szépirodalmi Figyelőbe. Említi, hogy akkoriban már írtál meséket is, és azt mondod: „Jelenleg még félelmetes világ számomra a meseírásé, sokkal bizonytalanabb vagyok ezen a területen, sokkal nagyobbak a tétek, könnyebben lepleződik le a mű és szerzője, ha nincs meg a kellő hitelesség.” Még mindig ilyen félelmetes világ számodra a meseírásé? A Misi… tudott ezen segíteni? Illetve az is érdekelne, hogy számodra pontosan mit jelent, hogy nagyobbak a tétek. Arról van szó, hogy amikor az ember kifejezetten gyerekközönségnek ír, azzal jár ez az érzés?

Ezek nagyon izgalmas és nehéz kérdések. És hát igen, a hitelesség mérése másképp történik, mert a gyermekek visszajelzése messze őszintébb és kendőzetlenebb, nincs mindenféle szűrő, ami torzítja a képet, nincsenek udvariassági kötelmek vagy épp másodlagos motivációk. Lehet, hogy ezt én gondolom túl, de szerintem teljesen más tétekkel dolgozik az ember, amikor azon gondolkodik, mit ad egy gyereknek, milyen történetet ismer meg általa, mit közvetít – míg egy felnőtt olvasóhoz egészen másképp viszonyul, pláne a szakmán belül. Azóta talán már magabiztosabb vagyok, de lehet, hogy ennek része a szülővé válás és az irodalmi élettől való távolodás is, ami olyan belső elvárásokat is generált, amik szerintem nem feltétlenül jók és hasznosak (és természetesen nem szövegesztétikai dolgokra gondolok). Ha van egy mondatom, amivel kapcsolatban kérdéseim vannak, akkor kikérhetem a gyerekek véleményét, ők pedig valamit mondanak, tök őszintén, anélkül, hogy kedvesek akarnának lenni, és kikérhetem egy civil olvasó vagy egy kritikus véleményét is, aki rögtön egy egészen más, egészen komplex interpretációs térben kezd el gondolkozni azon, hogy az adott helyzetben mi lenne a megfelelő válasz. A megfelelő, na de kinek?

 

Jelenleg dolgozol valamin? Várhatunk tőled megjelenést a közeljövőben?

Van egy nagyon izgalmas projektünk, amit több mint egy éve viszünk Tóth Kiss Hajni barátommal, aki drámapedagógusként és festőművészként diplomázott. Jelenleg épp meseregényt írunk a Remény Integrált Szociális Intézmény értelmi sérült felnőtt lakóiból álló kis csapatunkkal. Ez az önismereti alkotócsoport, ami az Irodalmi Nyavalyások névre hallgat (a csoporttagok maguknak találták ki ezt a nevet) brutálisan izgalmas tereket nyit meg az önismereti munka, az emberi kapcsolatok, a mentálhigiéné szempontjából egyaránt. A folyamat elején az volt az első lépésünk, hogy mindenki találjon magának egy szereplőt, akinek végigvezetné, kísérné az útját, az eredmény pedig megdöbbentő volt. Nagyon izgalmas, hogy mennyire önreflektív módon működnek ezek az emberek. Lehetséges, hogy egyszer érdemes lesz tudományos eszközökkel is feldolgozni. Van például egy halmozottan sérült, kerekesszékben élő lány, aki egy patakot talált ki a szereplőjének, aki felsír, hogyha hozzáérnek, és az a problémája, hogy máshová szeretne eljutni, mint amerre a patakmeder vezeti. Tényleg hátborzongató mélységek jelennek meg, amikre hogyha egy szerző leírná őket, akkor azt mondanánk, hogy ez milyen túltolt dolog – de így, hogy ez csak úgy felbukik valakiből, egészen más súlyok vannak. A cél pedig nem kisebb annál, mint hogy olyan történetet rakjunk össze, aminek az alkotói folyamata tartalmas és hasznos időtöltés a számukra, ugyanakkor irodalmi szempontból is értékes. Az illusztrálás ugyanígy jelentős részben az ő, kifejezetten a műhely keretében készülő alkotásaikra támaszkodik majd. Hajni viszi a vizuális dolgokat, míg én leginkább a szövegalkotást. Fontos, hogy elhiggyék a csoport tagjai, hogy képesek alkotni, teremteni, ráadásul úgy, hogy az mások számára is értékes. És persze fontos, hogy mindezt kifelé is meg tudjuk mutatni. Hahó! Ne azért csodálkozzatok rá erre, mert fogyatékossággal élő emberek alkotása, hanem azért, mert szuper – hogy kik alkották, hogy milyen kihívásokkal élnek a készítők, az már csak hab legyen a tortán. Sokat agyalunk rajta, hogy kiadóhoz kerüljön-e vagy inkább magunk jelentessük meg, hogy melyik szolgálja leginkább a kötet és az alkotók érdekét.

Emellett elvileg idén megjelenik majd két kötetem. Az egyik egy képeskönyv a Pagonynál, amit – ha minden igaz – nagy örömömre Takács Mari illusztrál majd, és leginkább arról szól, hogy nem kell mindig jókedvűnek lenni, egyáltalán nem baj, ha néha vacakul érezzük magunkat. A másik pedig egy töredékes, apás regény felnőtteknek, ami sok szempontból a saját apukámmal való kapcsolatom, érzelmeim feldolgozásának az útját jeleníti meg. Hogy milyen sok dolog van, amit utálunk a felmenőinkben, és mégis megdöbbentően hitelesen visszük tovább a kapott mintát. Úgy érzem, van még bőven mit dolgoznom magamon, amihez a mentálhigiénés, önismereti munka és az írás egyaránt rendkívül jó eszközként szolgál.

 

[1] „A szóban forgó ifjúsági regény hibátlanul megkomponált mű. (…) Az amerikai fiú nézőpontja minden iróniát nélkülöz, teljes beleéléssel adja vissza azokat az érzéseket, amelyeket a narrátor, a tizenkét éves srác átélt.” Kántor Zsolt, Eredeti krapek, Népszabadság, 2014. április 12., 17.)

 

 

Katona Alexandra (1997, Veszprém)

Elsősorban gyerek- és ifjúsági irodalommal foglalkozik és kritikákat ír. A Szegedi Tudományegyetem alkalmazott irodalomtudomány szakirányán végzett, jelenleg a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola hallgatója és a Kortárs folyóirat Oláh János-ösztöndíjas szerkesztője.