György Alida: Irodalom és perem I. / Tyúkanyó
Cécile Hanat felvétele
Mama fogta és kivitte az udvar közepére a támla nélküli széket. Felfordítva letette majd a négy láb közé helyezte a seggpárnát. Szerettem mamánál lenni. Nagy volt az udvar és tele volt állatokkal. Még a szomszédban is voltak kislányok, akikkel játszani tudtam, bár jobban szerettem egyedül. Mama mindig el volt foglalva. Nem zavarta, ha fára mászok vagy ha eltűnök néhány órára a kertben. Amikor hozta a széket, tudtam, mi következik. Felálltam a négy láb közötti tartólécekre és nekikezdtem a mondókámnak: Kott-kott-kott-kott kottkodács, minden napra egy tojás! Mama ilyenkor elment dagasztani, vagy kiszedni a kenyereket a kemencéből. A játék akkor ért véget, amikor sikerült tojni. Olyankor mama odaszaladt hozzám és felkapta a párnáról a tojást. Megdicsért és mindig kaptam valami finomat utána: kenyérkarét, palacsintát. Délután mindig Nils Holgerssont néztem a tévében. Abban reménykedtem, egy nap a mi tyúkjaink is megtanulnak repülni, mint Márton lúd és elvisznek magukkal. Kott-kott-kott-kott kotkodács, minden napra egy tojás! Mama minden évben legalább kétszáz csirkét keltetett. Én szorgosan tojtam a tojásokat, hogy minél több csirkénk lehessen. Nagy részét eladta a faluban, csak néhányat nevelt fel belőlük. Én a párnapos csirkéket szerettem a legjobban, akik még nem tollasak, hanem inkább szőrösek voltak. Mama néha mellém állt, a tenyerembe helyezte a kis gombócokat, azok piszkafa lábaikon egyensúlyoztak a tenyeremben. Egyik nap mama egy lakodalomra sütött kenyeret. Kott-kott-kott-kott kotkodács, minden napra egy tojás! Én már nagyon hosszú idő óta kotkodácsoltam az udvar közepén, de csak nem sikerült tojni. A nap is melegen sütött rám. Odamentem a pajta oldalához. Húsz-harminc sárga kis gombóc tolongott egy kartondobozban. Hangosan csipogtak, mikor rájuk vetült az árnyékom. Belenyúltam a dobozba, kiemeltem egyet. A többiek közben csipkedték a kezem. Csiklandozott a csőrük. Fogtam a csibét, szorosan a két tenyerem közé préseltem. Nyugtatgattam, ringattam és dúdoltam neki, ahogy tata szokott a délutáni alvás előtt. Jól beburkoltam a két tenyerem közé. Sötétben gyorsabban elalszik. Egy kevés idő után már nem is csipogott. Szétnyitottam a tenyerem. A csibe mélyen aludt. Büszke voltam magamra. Óvatosan letettem a doboz melletti fűre a testét. Ott puha volt, nyugodtan alhatott. Szerre emeltem ki a csibéket a dobozból, hogy mindegyiket megnyugtassam. Éppen az utolsót helyeztem a fűágyra, amikor mamám lépteit hallottam súrlódni az udvar kavicsain. Mosolyogva fordultam hátra és intettem a kezemmel, hogy csendbe jöjjön. Nem akartam, hogy felébressze a csirkéket. Félre érthetett, mert rohanni kezdett felém. Léptei csak úgy csattogtak a köveken. Fölém magasodott. Elaltattam őket. Mama kezéből egy tojás esett a földre. Széttört. Könnyes lett a szeme. Nem szólt hozzám, csak megfogta a kezem és bevezetett a házba. Aznap elmaradt a jutalom. Azt hittem, azért haragszik, mert nem sikerült tojnom. Aztán másnap hiába kerestem a csirkéket, nem találtam a dobozukban őket. Féltem, hogy felébredtek és szétszaladtak az udvaron vagy valami állat elvitte őket. Amikor megkérdeztem mamát, hol vannak, nem válaszolt, csak a kezembe nyomott egy tányérnyi ételmaradékot, hogy vigyem ki a moslékba. A rothadó ételmaradékok között ott lebegtek a csirkék.
György Alida (1995, Zetelaka)
Prózával és lírával is foglalkozik, jelenleg Fotó- és filmművészetet tanul a Sapientián. A Látó debüt díjasa 2017-ben, a FISZ tagja.