Forgács Péter: Irodalom és képzelet I./ Hajnali hat
Irene Vrettou felvétele
Képzeljünk el egy átlagos dél-morva laktanyát, közel az osztrák határhoz, valamikor a nyolcvanas évek közepén. Mondjuk, lehetne máshol is, más időben, a lényeg, hogy áradjon belőle az a hamisítatlan szocialistakaszárnya-fíling. De ha máshol lenne, más időben, akkor nem arról szólna a történet, amiről szólni fog. Persze szólhatna másról is, de akkor az már egy másik történet lenne.
Május van, lassan nyárba fordul a tavasz, az objektum kezdi szebb arcát mutatni, habár így hajnali hat előtt amúgy sem utal szinte semmi a küldetésére, ami ugye a haza védelme lenne. Akár egy jól kiépített pionírtábor. A buzerplacc és a fehérre meszelt barakkok látványa stimmel, de a hangárok előtt sorakozó harckocsik már gyanúsak. Mégiscsak laktanya ez, nem pionírtábor.
Aztán képzeljük el az udvarba szorult csendet, amely nyomokban ugyan tartalmaz tompa neszeket, hiszen lassan hajnali hat, ébresztő, a nyitott ablakokon át kiszivárog néha ez-az, de attól ez még csend. Szuszogás, krákogás, tüsszentések, egy-egy kósza szellentés, vagy éppen gondosan megtervezett dörgő fing hangja keveredik a barakkok mögötti topolyafákon tanyázó seregélyek perlekedésével. Az elvétve hallható beszéd csak halk morajlás, monoton hullámzása az értelmüket vesztett szavaknak, amelyek színtelenül szállingóznak az udvar légterében.
Talán még a szagok érdemelnek említést, képzeljük el azokat is, nem túl nehéz, hiszen hajnal van, lassan hat óra, így a vaságyak matracaiba éjjel beivódott savanykás emberszag elegyedik az udvar sarkában kushadó kuka bűzével, de akit nem hagy cserben a szimata, az érzi a harckocsik felől terjengő olaj- és üzemanyagszagot is, amely alattomos vegyi jelleget kölcsönöz a kavalkádnak.
S a végére maradtak a színek. Nem véletlenül, mivel nemigen vannak, így elképzelésükhöz élénk fantáziára van szükség. Függőleges felületeken egyértelműen a mész színe, a fehér, míg a vízszinteseken inkább a feketébe hajló szürke, az aszfaltszín, és ezek különböző árnyalatai dominálnak. A zöldet a tankok képviselik, mivel növény alig van, leszámítva a már említett fákat, a többit már rég kiirtották, mint a rend és tisztaság ádáz ellenségeit. Valójában kevés az ok, hogy színes fényképet készítsünk az udvarról.
Valamiféle hamiskás harmónia, vagy inkább labilis egyensúly uralja az objektumot. Feszülő idegek hálója tartja fenn a bizonytalan idillt. A barakkok lakói magukra erőltetett nyugalommal várják a hat órát, s amikor majd felhangzik az ébresztő kürtszó, görcsbe rándul a gyomruk, mert tudják, mi vár rájuk: egy újabb elfecsérelt nap.
De most nem a kürt szólalt meg, hanem egy sziréna. Még sosem hallották, de tudják, mit jelent. Ez bizony riadó! A zöld gatyás reggeli torna egy pillanat alatt imperialista határincidens elhárításává nemesedik. Óriási a zűrzavar, hiszen békeidőben ritka az ilyesmi, sőt! Mindenki fejvesztve igyekszik teljes menetfelszerelésbe vágni magát, hogy minél hamarabb elfoglalhassa a számára kijelölt pozíciót. Ezt gyakorolják hónapok óta. A haza védelme mindenekelőtt.
Csak Zdeněk tizedes, a brünni egyetemista rí ki a megzavarodott tömegből, nyugodt, méltóságteljesen kivitelezett mozdulataival. Miután magára öltötte az egyenruháját, gondosan meghúzza az övét, megigazítja a kulacsát, majd nyugodt hangon odaszól a többiekhez: „Fiúk, ez tuti, próbariadó. Akinek van egy kis vér a pucájában, az velem jön.” Négyen sorolnak be mögé, köztük Marci is, a felvidéki magyar gyerek. Kilépnek a barakk ajtaján, és tetszetős menetelésbe fogva elindulnak a kaszárnya bejárata felé. Ügyesen kígyóznak a felbolydult legénység között, majdhogynem díszlépésben, alkalomadtán szalutálva a szembejövő tiszteknek, aztán, amikor elérnek a kapuhoz, Zdeněk akkurátus határozottsággal odaszól a szolgálatos kapuőrnek: „B2-es alegység az F5-ös szektorba!” Az, mivel fogalma sincs, melyik a B2-es alegység, és lányos zavarában az F5-ös szektort se tudja hirtelen hova tenni, gyanútlanul nyitja ki a laktanya kapuját.
Egy darabig még menetoszlopban haladnak, de leérve a városka főterére már kerülik a fölösleges feltűnést. Fél hét felé jár már az idő, kezdenek szállingózni a munkába igyekvők, ébredezik a város. Az első kocsmában vesznek egy üveg rumot, majd felmásznak a település feletti dombra, és a kiskápolna mellett leheverednek a fűre. Letekintve a dombról, eléjük tárul a laktanya minden zuga. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” fut át Marci agyán az irodalomórán tanult passzus. Isznak egyet a lenyűgöző látványra. Aztán még egyet. Katonatársaik odalenn ide-oda rohangálnak, mint megpiszkált bolyban a hangyák, harci járművek sorakoznak a kapunál, s mire a rumos üveg félig kiürül, kiürül a kaszárnya is.
Lassan telik az idő, félmeztelenre vetkőznek, és az erőtlen májusi nap sugaraival cirógattatják a testüket. Nyolc hónapja rukkoltak, azóta várják ezt a pillanatot. Kézről kézre jár az üveg, kedélyes csevej veszi kezdetét, először az otthon hagyott barátnők, menyasszonyok kerülnek szóba, a hiányuk, az irántuk érzett vágyódás, s csak ezután emlegetik fel a kaszárnya mosodásnőjét, Anežkát, akiről azt gyanítják, talán a hadvezetés utasítására végzi titkos küldetését, amikor a mosásra váró szennyeshalmok rejtekében sorra szabadítja meg a legénységet a férfivágy kínzó fájdalmától. Hiába, nyolc hónap maga az örökkévalóság!
Közben elfogy a rum, és a csendnek is vége szakad, lenn a völgyben újra felbőgnek a harckocsik ormótlan hajtóművei. Vége a hadműveletnek. Látják az államhatárhoz közeli erdőből előbukkanó alakulatot, majd a laktanya felé vezető úton araszoló tankokat. Komótosan szedelődzködni kezdenek, leereszkednek a dombról, a kaszárnyához közeledve igyekeznek kiszűrni mozdulataikból a rum diktálta szögletességet. A kapuhoz érve Zdeněk a világ legtermészetesebb módján jelenti az őrnek: „B2-es alegység az F5-ös szektorból!” Aztán elvegyülnek a hangyák között.
Forgács Péter
író, 1963-ban született Párkányban. Matematika-fizika szakos tanár, válogatott szintű levelezési sakkozó, keresztrejtvény-szerkesztő. 2013-ban elvégezte a Magyar Író Akadémia szépíró mesterkurzusát, ezt követően Háy János és Turczi István írószemináriumait látogatta. 2014-ben megnyerte a Zeusz Papucsa irodalmi pályázatot, 2015-ben az Európa Könyvkiadó Nabokov és én pályázatát, 2016-ban ő kapta a Pegazus irodalmi pályázat védnöki különdíját, 2017-ben pedig övé lett az Arany Opus Díj. Az első Álljon meg egy novellára! pályázat döntőse, majd közönségdíjasa (Családfa). 2018 végén megjelent Szuperhold c. novelláskötete, valamint Fadrusz c. kiskamaszoknak szóló könyve. A Szuperhold 2019-ben felkerült a legjobb első prózakötet szerzőjének járó Margó-díj Top 10-es listájára.