Vanda Rozenbergová: Szabadságot a fácánoknak (Boda Bianka fordítása)

Kép: Irene Vrettou, anasoftlitera.sk, Izsák Gergely,

(Részlet a szerző azonos című elbeszélés-gyűjteményéből, eredeti címe: Slobodu bažantom)

Már szenteste összevesztek, a salátát és a halat is közösen készítették, Mat kezet mosott, és csak úgy mellékesen kijelentette, „És vége a karácsonynak”. Később Erika a fejéhez vágta, hogy hasonló módon tette tönkre a vakációjukat is („Lassan mehetünk is haza”, jegyezte meg Mat, miután belenézett a naptárába az egyhetes kirándulásuk harmadik napján.) Szakítottak, de Mat örül ennek. Hogyan is létezhetnének egy kapcsolatban, ha bizonyos személyiségjegyeit Erika nem képes elfogadni? Ostoba nőszemély — mondja magában —, szememre hányta, hogy érzéketlen vagyok, miközben azt sem tudja, hogy ez mit jelent. Én láttam érzéketleneket, többet is, egyiküknek a fejét is szétvertem. Buta liba ez az Erika, nincs mit sajnálnom. Matnak van egy olyan szokása, hogy pénzt ad hajléktalanoknak, egy kis aprót, nincs könnyű dolguk, ahogy ott térdelnek ödémásan. Szolgálat közben látott ő már mindenfélét, férgeket lábakban, szögeket kéregetőtálkában, amit emberek dobáltak bele, és mihelyt pénzt adott egy effélének a kezébe, Erika elrántotta, és azt sziszegte, hogy úgyis el fogja inni. Atyaég, mit tudhat Erika erről! — gondolja Mat. Persze hogy elissza, de egy normális ember természetesen nem is feltételezheti, hogy a Szentháromság Templomnál kéregető koldus a pénzt perselyben gyűjti, utána pedig jelentkezik egy levelező képzésre, talál munkát meg lakást, és szépen eléldegél a szőnyeges szobájában. Naná, hogy tudja, ha pénzt ad a hajléktalannak, az elissza — na és akkor mi van? Mat nem szándékozik összekulcsolt kézzel egy aluljáróban végezni, de az ember sose tudhatja, hogy mit hoz a sors. „Saját magának köszönheti”, mondta Erika, de mi van, ha valamiért majd mi köszönhetjük saját magunknak, arra nem gondol az okostojás.

„És vége is a karácsonynak”, jelentette ki a gyermeki szemeknek Mat anyukája minden év december huszonnegyedikén, öt perccel azután, hogy kicsomagolták az ajándékokat. Szóval ebben őrá ütött. Mat anyukája négy gyereket nevelt, így természetesen alig várta már, hogy elteljenek az ünnepek, és újra elkezdődjenek az örömtelen hétköznapok. Nem tudta kivárni azt sem, hogy az iskolai vakációnak vége legyen. És vége is a szünidőnek — sóhajtott rendszerint július huszadika körül. Ez csak a leghőbb vágya volt, mert a szünet még közel sem ért véget, a gyerekek a nyár egyik napján sem tágítottak mellőle, miközben ő ruhákat varrt, mert varrónő volt. Ha valaki otthon ünnepelt valamit, egy-kettő letudták. „És véget is ért az ünneplés”, tördelte anya a kezét, amikor a gyertyákat a cseresznyés pitén még épphogy csak elfújták, és nekikezdett mosogatni.

Mat a legkisebb öccsével osztozott az ágyán, akinek gyakran fájt a torka, és mivel tátott szájjal aludt, mindig Mat csepegtette bele a torokgyógyszert, mert ha anya napközben adta neki, az öccse hányt tőle. Anyát idegesítette, hogy ennyien éltek egy ilyen lakásban, az is, hogy nagyrészt egyedül volt a gyerekekkel és a textíliákkal, nem látták őt másképpen, mint tűvel a kezében, és még este a tévé előtt is zoknikat stoppolt. Ha már a stoppolásról van szó — Mat a húgától megtudta, hogy ez csak kamu volt, mert apu mindig elsőnek ment lefeküdni, amikor is anya azt mondta: „Befejezem a stoppolást, és megyek utánad.” De Mat húga egyszer rajtakapta, hogy lyukat csinált a jó zoknin, és anya ezt nem tudta neki megmagyarázni, nemes egyszerűséggel úgy tűnik, a stoppolás számított az egyetlen dolognak, amit igazán szeretett.

Apu ritkán ért haza hét óra előtt. Egész nap odafigyelést igénylő, aprólékos munkát végzett, és szüksége volt a biztos kézre, ha nem akart megsérteni egy fontos területet a madár bőrén. Preparátorműhelyben dolgozott. Miután hazaért, megvacsorázott, és a gyereksereg látványa annyira sokkolta, hogy rögvest az ágy mellett döntött.

Mat szerint a szülei mindig is be akarták őt dugni valamilyen bentlakásos iskolába, hogy megszabadulhassanak tőle, Mat pedig eleget tett a kívánságuknak, és rendőrnek ment. Ekkor megdöbbentek, és egyszeriben nagyon meglepődtek: a mi kis Matunk zsaru akar lenni? Nyilván nem tudták elképzelni, hogyan egyeztethető össze a rend és az uniformis egy olyan fiúnál, aki csak úgy elveszíti a kulcsait a ház előtt. Így hát Mat megérkezett a fővárosba, és eltöltött pár szép esztendőt a Nemzetbiztonsági Testület iskolájában. A lakótársával szerencséje volt, folyton olvasott, és rábeszélte Matot, hogy iratkozzon be egy filmklubba. Mat ugyan hallgatott rá, de nem bírta sokáig. A vetítések előtt egy fickó rendszeresen elmesélte a nézőknek, hogy miről szól a film, és azt is, hogy a rendező mire fektetett hangsúlyt. „És a filmnek annyi”, mondta Mat hangosan, hogy a pasasnak is leessen a tantusz. Miloš aztán elmagyarázta neki, hogy ez egy filmkritikus, de Mat nem volt kíváncsi az ilyen dumára, és csodálkozott azon, hogy a többi néző eltűri.

A legszívesebben autót vezet. Az utakon kívül nincs más hobbija, nincs családja, csak kollégái, meg saját irodai asztala, és kocsija, amivel törődik, amit fényez, amiben az idejét tölti. Most a Személyi Nyilvántartási Osztályon dolgozik, ahova megrovásból helyezték át, bár ő nem így éli meg: egész nap a melegben ül, ellenőrzi az igazolványok számát, és felügyeli, hogy az emberek szépen írják alá a nevüket.

Múlt szombaton fél hétkor kelt, belebújt az Erikától kapott szürke ingbe, és elindult Rózsahegy irányába. Élvezi a vezetést, és mindent, ami vele kapcsolatos, imádja a benzinkutakat, a kávét műanyag pohárban, a meggyes batyut, szereti a csirkehúsos szendvicset és a gumiszélű autóablak-kaparót, az ember csodálkozik, hogy mi a fenének nem ment kamionsofőrnek, de akkor le kellene mondania minden élvezetről, és csak a célt tartaná szem előtt. A cél nélküli kóválygás olyan, mint egy ismeretlen kertben ébredni, és mégis a legszebb virágokra számítani. Egy Turócszentmárton utáni benzinkúton, ahogy illik, az asztalhoz rendelte a ristrettót, néha nem árt egy kis változás, porcelánra cserélni a műanyagot. Az volt a terve, hogy elmegy Rózsahegyig, és Donovaly felé lekanyarodik Vlkolínecnek, majd haza veszi az irányt, de végül továbbhajtott Késmárknak. Kérdezte magától, hogy vajon ez így rendben van-e — hogy nekiindul vakon, és egyedül fizeti a sok liter benzint, csak hogy igyon egy kávét nyolcvan kilométerre a lakhelyétől, a válasza az volt: igen, rendben van. A Liptovská Mara-i víztározónál elkanyarodott Szentiván felé, megállt egy ismert helyen, és kiszállt. Keresztül a füvön, majd a lépcsőn lement egészen a vízhez, és leült. Nézte a vizet, fázott az Erikától kapott ingben, a pulcsit az autóban hagyta, de mégsem állt fel, a kezével kitapintott egy követ, és messzire hajította.

Matnak korábban sosem tűnt fel, hogy az állatkert bejáratának felirata mellett egy kicsavarodott flamingó szobra is látható, „Ez régóta itt van?”, kérdezte Sandrát, aki azt felelte, hogy ez mindig is itt volt. Beléptek a kerítések, a kalitkák és a kifutók birodalmába, Mat, Sandra, a férje, Milan, és az ikrek, Peter és Lucia. Matot Sandra szedte rá, és Mat tudta, hogy Sandra otthon úgy beszél róla, mint egy anyátlan kisállatról. De elment. Sandra gyerekei értelmesek, minden kalitka és kerítés előtt álldogáltak pár percig, beszélgettek a fajok veszélyeztetettségének okairól, az egyedek számáról és a szaporodás módjairól, egyszerűen nem rohantak a plüssjáték- és főttkukorica-árusok felé, illetve nem visítoztak az aligátoroknál. Csak a tarajos sülnél és az orangutánoknál időztek el, amúgy a csoportjuk egyenletes tempóban haladt. A fácánok drótkerítésénél Mat is megállt. „…Vége a mókának”, szólt oda a három színes madárnak, ők pedig egészen odamentek hozzá, csak a drótháló választotta el őket egymástól. Látott maga előtt valamennyi fácánt, amit az apja kitömött, és bár Mat tudta, hogy nem az apja ölte meg őket, mégsem lepte meg az az ellenálhatatlan vágy, hogy itt és most kinyissa a kalitkát. Majdnem leharapta a jobb hüvelykujja körmét, idegesen kuporgott a kalitkánál, és bámulta a madarakat. Lassan haladtak tovább a farkashoz, rókához, a dámvadhoz, a muflonokhoz, a vaddisznókhoz és a tevékhez, valamint a zebrákhoz, a kecskékhez és az antilopokhoz. Semmi sem idézett elő benne olyat, mint amit a fácánoknál érzett, többé már nem tudta őket kiverni a fejéből. Ráébredt, hogy talán ez a kedvenc állata. Mat apja későn járt haza a preparátorműhelyből, Mat pedig, a legidősebb testvér lévén, néha ott téblábolhatott a laboratóriumban, és figyelhette, hogyan kell kitömni az élettelen testeket. Preparálni mindent lehet, minden egyes lényt, mondogatta az apja a fehér köpenyében a munka fölé hajolva, körülvéve méregoldatokkal teli barna üvegcsékkel. Pedig az egyetlen állat, amit Mat valaha az apja kezei között látott, a fácán volt. A rókát, a nyestet, a medvét vagy a hiúzt mások kapták, az ő apja valamiért a fácánok szakértője volt. Mat a kis előszobájukról is olyan emlékeket őrzött, amelyek a fácánokkal voltak kapcsolatosak, mivel majd minden vasárnap délelőtt az újságon ott hevert egy szép tollakkal fedett fácántest, amit anyu sörösüvegre húzva sütött meg. Apu drótszerkezetekkel és lenkócokkal dolgozott, Mat pedig nézte, ahogyan leválasztja a bőrt a lábak tájékán, ami egy rendkívül nehéz műveletnek számított. Az embernek kézügyességre és türelemre volt szüksége, és erős, de egyben könnyed kézre, olyanéra, akár egy sebészé, Mat apja pedig mindezzel rendelkezett. Ennek ellenére a fia leplezetlen megvetéssel nézte, és soha senkinek nem dicsekedett el azzal, hogy mivel foglalkozik az apja. A vadászat virágkorát élte, és a preparátorok reggeltől estig dolgoztak, Mat pedig tudta, hogy otthon a kamrában is voltak kitömött állataik, a kompótok és a tepertős fazekak mellett két fajd és egy kakukk lógott. Olykor az iskolában előfordult, hogy pár stréber jelentkezett az osztályfőnöki órán, hogy az apja vagy az anyja a tejfeldolgozó üzemben, papírgyárban, bányában, temetkezésnél, üveggyárban vagy a vágóhídon dolgozik, és hogy a többi diák mehet oda tanulmányi kirándulásra. Mat sosem ajánlkozott, a tanítónő ennek ellenére többször is megkérte, kérdezze meg az apukáját, nem nézhetnék-e meg, ahogy dolgozik. Nem kérdezte meg, és kerek perec kijelentette, hogy nem lehet. Különféle apukák különböző elismeréseket kaptak — a nehéz bányászmunkáért, a dús kalászokért a földeken, az eredményes kutatásért, vagy egy óvodaépület tervének megvalósításáért, de Mat apja sosem kapott díjat azért, hogy egész élete során körülbelül négyszáz fácánt tömött ki.

Augusztus huszonötödikén az állatkert tizennyolc órakor zárt. Már otthon kigondolta, hogy ha elrejtőzik a teljes állatkert külső kerítésével határos zugban, a struccok ketrecénél, ahol viszonylag sűrű sövény húzódik, akkor senki sem fogja észrevenni. A kamerarendszer minden olyan tágas tér esetében, ahol állatok vannak, ugyanúgy működik. A cél az, hogy az emberek számára a minimálisra csökkentsék az olyan állatfajok megközelítésének az esélyét, mint az elefántok, a ragadozók, a zsiráfok vagy az antilopok, és ezzel megakadályozzák, hogy holmi barbárok kárt tegyenek bennük, vagy nem megfelelő étellel megmérgezzék őket. A kecskékhez, a közönséges madárfajokhoz vagy az erdei kisállatokhoz vezető járdákat nem figyelik kamerák. Mat erről a biztonsági szolgálat és az állatkert között kötött nyilvános szerződés átböngészésével győződött meg, valamint a kerítéseket, a faágakat és az állatmenedékeket is alaposan megvizsgálta. Elvégre ő maga is rendőr, és tudta nagyon jól, hogyan telepítik a kamerákat, akárcsak azt, hogy hol a leghatékonyabbak. A fácánoknál egy kamera sincs.

Meleg volt, az állathangok egészen odáig elszűrődtek, úgy mint a gondozók és a segédeik mormolása, a kis úton haladó motoros targoncák, és a taligákat toló nők, a zsákokat cipelő férfiak neszezése. A struccok kifutójába egy nő ment be, és mindjárt el is tűnt a bódéjukban, bizonyára a taligán odaszállított zsák tartalmát öntötte ott ki. Mat evett egy csokis nápolyit, és tovább várt. A fácánok kalitkája jó harminc méterre volt tőle egy enyhe emelkedőn. Fél kilenc körül még unottan játszott a telefonjával a rejtekhelyén. Kilenckor megvalósítja a tervét. Már a búvóhelyén elővette a hátizsákjából az ollót a drót elmetszéséhez, majd zajtalanul a fácánokhoz futott. A kalitka egyik oldalán nagy erőfeszítéssel elvágott egy drótszemet, ez nehezebben ment, mint gondolta, jobb szerszámra lett volna szüksége. Vízszintes irányban kivágott a hálóból egy méternyit, aztán csinált néhány keresztbevágást, hogy a lehető legkényelmesebben átjuthasson, és ne akadjon fel sehol. A telefonon, a csokis nápolyin és az ollón kívül kesztyű és vászonzsák volt még a hátizsákjában. A fácánokat első próbálkozásra elkapta, mindhármukat belerakta a zsákba, és nagyon óvatosan kivitte őket a kalitkából. A zsák tartalma egyenlőtlenül oszlott el, a fácánok hánykolódtak belül, és a zsák megtartása két kézzel is nehéznek bizonyult. Csak a szarvasok mellett elfutva jutott eszébe, hogy szalagragasztóval körbetekerhette volna a csőrüket, de ahhoz világításra lett volna szüksége, azonban a fény feltűnőbb lenne, mint a zsákból kiszűrődő hangok. Mat megőrizte a nyugalmát, mert ha valami jellemző az éjjeli állatkertre, azok a hangok. A szarvasok kifutójánál átcsusszant a kerítéshez, simán átmászta, és kint is volt az állatkertből. Ha elmondta volna egy vadásznak, hogy egy fácán miatt kockáztatott ily módon, ami egy vadásznak olyasvalami, mint egy nyúl, vagyis a legtermészetesebb, a legelérhetőbb és a leghétköznapibb préda, a vadász semmiképpen sem hitt volna neki. („Megtehettem volna az apámért is, mert remek fickó volt, és soha senki nem adományozott neki emlékérmet, és nem díjazták nyilvánosan a nehéz munkájáért. De apám nem volt remek fickó, csak egy hétköznapi fickó volt, ezért a fácánokat saját maguk miatt raboltam el” — gondolkodott Mat.) A vadászoknak feleslegesen magyarázta volna, hogy épp az imént alapított egy Szabadságot a fácánoknak elnevezésű szervezetet. Az Urbárska utcán parkolt, a fácánokat a hátsó ülésre tette, és alig tíz percnyi menetidő után lehajtott az útról, majd Bukovinka település után a madarakat kiengedte, és elhajtotta a földek felé. Nyár van. Éljenek. Szabadságot a fácánoknak!

(A szöveg folytatása következik.)

Vanda Rozenbergová (1971, Bajmóc)

Szlovák írónó. Pozsonyban, a Comenius Egyetemen végezte újságírói tanulmányait. Szabadságot a fácánoknak (Slobodu bažantom) című elbeszélésgyűjteménye 2015-ben jelent meg.

Boda Bianka (1993, Kassa)

Művészettörténetet és néprajzot végzett Budapesten az ELTE-n. Jelenleg a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményének muzeológusa. Lelkes irodalomrajongó, ennek hódolatául csehből és szlovákból fordít magyarra.